Kelet-Magyarország, 1989. június (46. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-24 / 147. szám
1989. június 24. 7 Kultúrára — magyar! T axiba ültem a minap Budapesten, hogy le ne késsek egy fontos találkozót. A vezető — beszédes fajtából való — tüstént politizálni kezdett. „Én uram” — mondta meggyőződéssel — „rövid idő alatt rendbeten- ném az ország szénáját, ha rám bíznák. Szétkergetném a pártot, elzavarnám a sok funkcióst — a pénzükön zsebből kifizetném az adósságunk felét. Ne gondolja, — tette még hozzá, — hogy csak a kommunistákkal van tele a hócipőm. Nincs itt szükség egy pártra se. A többi is csak széket akar magának, hatalmat, meg capcarát. Nem tudom uram, ön tagja-e valamelyiknek, nem is érdekel, de nekem ez a véleményem.” Csendben hallgattam a szóáradatot. Egy gyerekkori emlék ötlött fel bennem. 1952 őszén megyei tornászbajnokságra utaztunk. Éli, minthogy a hirtelen jött hideg ellenére sem tellett sajátra — nővérem magas szárú cipőben mentem. Csúfoltak persze. Védekező magyarázkodásomat kíméletlenül tromfolták. „Csak ne sajnáltasd magad, a ku- lákoknál zsákszámra áll a pénz!” Nem az elvakultság és rosszindulat mai hívójele hozta elő hirtelen tudatom mélyrétegéből a mesz- szire tűnt epizódot, hanem az elfogultság kísértetiesen ismétlődő ostobasága. Mint az ötvenes években, a taxiban is a tehetetlenség béklyózott le: indulatokat vagy gyűlölségeket belsőleg indokló kitalálások, képtelen legendák ellen hasztalan minden érvelés. Hangozzék bármilyen hihetetlenül, tizennégy évesen is tudtam, hogy a gazdagabb magántulajdon elleni „osztályirigység” és düh természetes indulatok, hogy százados elnyomatottság és szenvedés akar elégtételt venni. Változtatva a változ- tatandót, (mondjuk a szegénység történelmi különbségeit), a keserűséget ma is megértem. De 40 évvel ezelőtt is tudtam, hogy a nem létező kincsekből senki se vehet cipőt magának, és annyit ma is tudok, hogy a „káderek” fizetéséből nem váltható meg az ország adóssága. Groteszk fintora a sorsnak (és törvényszerű is persze), hogy akkor is, ma is a személyes léthelyzet hátrányai tettek „látóvá”. És nem kevésbé törvényszerű az is, hogy fantomokat kerget, akit valószínűtlen látomások hajtanak. Mostanában gyakran fog el a „dejá vu” érzete. Hogy mindent átéltem már egyszer. És tartok tőle, hogy Ismét megtörténhet velünk a múltunk. Mert itt-kísért egy másik hasonlóság is: a tömegindulatokat felszító hamis és kártékony ideológiák rossz logikája. Negyven év felelőssége a torzítások miatt elvitatha- tatlanul a kommunista mozgalomé. Felrajzoltuk a „dekorációs” korszakban a pénzeszsákon ülő tőkést, a termény rejtegető kulákot, a népet tudatos félrevezetési szándékkal sötétségben tartó papot, majd a minden gondért felelős titokzatos „ellenséget”. Akit megnevezni mindig az éppen hatalmon ülő kiváltsága volt. A dolgozó tömegek külde- téses tudattól áthatott lelkesedését fondorlatos hazugságokkal kezdték felülről terelgetni. — „A forradalmi cél szentesíti a (gálád) eszközöket” — kész volt a mentség, az önfelmentés, a magyarázat. Tragikus tény, hogy a nagy perek színjátékaiban ugyanazon eszmékre hivatkozva még együtt is működtek a vádak cinikus kiagyalói és a kiszolgáltatott áldozatok. Az osztályharc eszméje nem ismert különbségeket: likvidálta antifasiszta arisztokratát is, újra lágerbe küldte az Auswitzból visz- szatért tulajdonost, bélis- tázta az értelmiségit, kulák- nak nyilvánította a középparasztot is. Nem „vette észre” a kapitalizmus változásait, rész-szerint sem módosított ellenségképén és minden saját-gond okozójaként az imperializmus-szörnyet jelölte meg. A demagógia nem tesz különbséget — ebben van átmeneti hatásosságának rejtélye, ez magyarázza félrevezető befolyásolásának sikerességét. Hányféle változatot dolgozott ki mar ugyanazon technikára! Ifjúkoromból emlékszem egy ismerősömre. Gyakran megfordultam náluk a lányuk miatt. Tudtam, hogy nyilas volt, de ha nem tudtam volna is rá kellett jönnöm: „A Kaganovics Róza! A gene- ralisszimus lotvója” — mondogatta, ha beivott. Tényekről mit sem tudva, de sohasem is törődve tényekkel, idők változtával csak átfestette magában a Magyar Futár mitikus alakká növesztett ártó zsidóját. Különböző osztály- vagy csoportmeghatározottságú politikai érdekek így löktek saját céljaik szerint másmás időben, más-más megszemélyesített koncot a tömegindulatok elé. Zsidó szajré és kövenkint széthordott kastélyok, a hatalom kiélésének, a megalá- zottak szenvedéseinek élvezése, szelidebb korszakokban a brancsbeli előnyök cinkos szétosztása lettek a következmények. Hiába volt • utána a kisember mentegetőzése is, „nem tudhattam, hogy ez lesz belőle”. — Mindenkinek tudni kellett az először vállalt hazugság után, hogy személyes bűne is, ha az erkölcstelenségnek gátja szakad! Túljutva ’56 nagy kataklizmáján, az ország mégis gyarapodott, egyénei gazdagodtak, belső viszonyai szelídültek és szilárdultak, az emberek otthonosságérzete erősödött. Volt idő, nem is' olyan régen, amikor a budapesti piaccsarnok kofái és vásárlói a televízió nyilvánossága előtt kérték isten áldását a konszolidációs időszak manapság annyit kárhoztatott „nagy kormányosára”. Mindeközben azonban nem változott a hatalom osztatlansága és az a lehetősége, hogy személyeket vagy csoportokat kire- keszthessen „másságuk”, a „másként gondolkodás” miatt. Aztán a „nem gyűrűzhet be” együgyűsége és a tévedhetetlenség öntudatával hozott sok elhibázott döntés miatt egyszerre csak sokasodni kezdtek a gondok. Megint a felizzó indulatok, a megosztottság és megha- sonlás idejét éljük. Üjból felismertük ugyan, hogy az ellenőrizhetetlen hatalom ön- és közveszélyes. Hogy a mai válság egyben történelmi esély is: arra, hogy végre olyan berendezést hozzunk létre, amelyben a civil társadalom a nyilvánosság segítségével hatásos elelnőrzést gyakorolhat a társadalomirányítás intézményei felett. Mi több, az MSZMP tagjai egy részének sürgetésére, valamint a társadalmi nyomás kényszerítő erejének hatása alatt már elszánta magát a hatalommegosztásra. De sajnos nem léptük át még a közeli és távolabbi múlt baljós árnyait. Néhány napja egy fiatal SZÁÉV-mun- kás panaszkodott a fizetésére,, akit a kórházban fekvő feleségéhez igyekezvén, magam mellé vettem utasként. Minden állítása belülről indokolt és igaz, mert az 5600 forint kevés a megélhetéshez és a 30 ezer forintos havi fizetés innen nézve indokoltan sérti igazságérzetét. Nem kevésbé a milliós prémiumok. Volt azonban egy elfogadhatatlan következtetése: „Ebben az országban csak a tolvaj építhet házat magának”. A napokban Borbányán jártam. Nézelődtem, és egész idő alatt az járt a fejemben, hogy volt-e annyi — nem korrupt funkcionáriusa, tagja a nyíregyházi MSZMP- nek, ahány ház csak ott felépült? Nem kellene-e tehát különbségeket tenni? Valamikor titkolnom kellett, hogy osztálytársam anyja németül tanít, mert a német a „fasiszták nyelve volt”. Hogy Goethe-é is, arról nem kívánt tudomást venni az ideológiai vakság. Ma hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a Háború és békét is orosz nyelven írták. Ma leszámolunk a sztálinizmussal, ám szépen megfér ezzel, hogy némely törvényét újra honosítjuk. Apák vétkét a fiákban — emlékezett nemrégiben Bulat Okudzsava arra a barbár paragrafusra, amely kiskorú gyereket is megtorlások áldozatává tett Oroszországban. Mi is voltunk X-esek. Mára viszont azt kellett megérnünk, hogy az orosztanár (!) anyuka és a párttitkár apuka gyereke tartatik tréfásnak szánt karikatúra szerint halmozottan hátrányos helyzetűnek. Üj korszak nyitányát olyan szavak használatával hirdeti meg lapjában egy pártpolitikus, amit akár Rákositól is tanulhatott. „Gerincétért, félállattá süllyedt csúszómászók” voltak az emberek, akik ma „kiegyenesednek”. A demokráciáért csatára induló, amúgy független és európai szellem kíváncsian várja, mikor szorul a föld alá az MSZMP. Aggódom. De nem az irhámat féltem. Azért vagyok nyugtalan, mert ahelyett, hogy politikai piegoldáso- kon törnénk a fejünket, nemzetérdekű egyezségeken, szavaink gyakran csak a nagy fenekedések cégérei, sunyi kis magántörlesztések álcázásai. Mindkét (minden) oldalon. Meggyőződésem, hogy egyetlen igazi nemzeti ügyünk van: a társadalmi válságból való kikászálódás, a gazdaság életre keltése a klinikai halál állapotából. Ha az ehhez szükséges ösz- szefogáshoz hiányzik a „jó vitézi resolutió”, legalább a politikai szónoklatban kellene „stílusosabb” megoldásokhoz folyamodnunk. Mert a stílustévesztések, a hamis mítoszok gyártása, a demagógia és a politikai kalan- dorság édestestvérek. A szólamosság és olcsóság könnyen gerjeszt indulatokat — „szitokra, majd karóra”. Ezt nem akarjuk. Senki sem akarhatja. Tehát: kultúrára magyar! K. G. II Keleta fflaprorszáQ HÉTVÉGI MELLÉKLETE ff „Őrzők, vigyázzatok a strázsán!” S zobám ablakából mind nagyobb izgalommal lesem így nyár elején, hogy menyasszonyi pompába öltözzön a szemközti jázminbokor. Ilyenkor régi nyarak vonulnak, és az emlékezés szárnyain múlt ifjúságom színhelyére, a káliói házba térek vissza. Mert gyötrött és tépett magamat régi hiteiből fürpsztve vérből, jajból és lángból szedegetem össze. Gondolatban ott állok a régi íróasztalomon lévő fiatal isten, Ady Endre terrakotta szobra előtt. Vallatóra fogom a forradalomtól megfosztott forradalmár költőt: mit tud mondani nekünk a mi új csendes forradalmunkról, amikor minden változásért kiált? És mit mond az őrzőknek, jól vigyáznak-e a strázsán? És hogy kiszakadtunk az európai kultúrából — van-e bűnbocsánat az írástudók csüggedt megalkuvására? Van-e ma Magyarországon forradalmi állapot, vagy Lukács György szavaival élve: a forradalom csak lelkiállapot, csak egyetlen pozitív formai lehetősége annak, hogy a végtelen izoláltság okozta kétségbeesés kifejezést is kapjon? És ki a forradalmi erő e csendes forradalomban? A hőkölő néptől izolált értelmiség mindig is félt és ma is fél a forradalomtól, mert a forradalmat saját korlátjai miatt csak a barrikádokon tudja elképzelni.' Erre tanították a levert forradalmak és ez az utolsó is, amikor a néppel felkelt és mire rendezte volna sorait, már fegyverletételre kényszerítették. És fegyverük — a szó — kimustrált ócskavassá vált, hosszú időre. Ez a fegyverletétel még a leghaladóbbak közül is sokakat megtanított lapulni, vissza nem rúgni, csak búsan átkozni. Mások sorsüldözöttként szaladtak neki a világnak, s idegenben siratják a népet. Csak egy maroknyi őrző állt a strázsán. A nagy, halálos békében a tudás, a szó tiltott fegyverviseléssé fajult, az értelmiség és a nép fegyverbarátsága illúzióvá vált, az értelmiség nem ismerté meg a népet és nem tudta a legfőbb fegyvert, a tudást — a szót — a néphez eljuttatni. így ma népben — nemzetben való gondolkodásról szónokolni nem pusztán korcs hegyi beszéd? És közben a nép hallgat, telg feszítő nyugtalansággal, kiszámíthatatlansággal. Mert nem tudja mit remélhet, hiszen a sorsát negyven éve megkérdezése nélkül intézik. Már hozzászokott itt mindenki a nép hallgatásához. Mert hallgatott akkor is, amikor marxista frázisokkal felruháztatott és dicsőségesen takarította a romot, építette az országot, hogy minél lakályosabbá tegye az életet az új osztály számára. Felesége csak munkaadót cserélve — cselédből segítővé avanzsálva — mosta és mossa a szennyest. És hallgatott akkor is, amikor az egy főre jutó bér statisztikai átlagává süllyesztették, amikor kapun belüli munkanélkülivé degradálódott, ipari tartaléksereggé vált és sorsát hetedíziglen megpecsételték. És hallgattak azok is, akik helyettük dolgoztak, így nekik több csurrant- cseppent. A munkásosztály krémje nem tiltakozott, hiszen sorsuk péntek délután ösz- szeért, hónuk alatt a heti szennyessel, fél liter cseresznyével együtt indultak a hozzájuk igazított fekete vonatokhoz. A szédítő programok akkor sem és ma sem érdeklik a népet, a tömeg nem törődik vele, van-e még Haladás és Meghaladás, Szintáttörés. Csak sejtelmei vannak a reprivatizá- lódásról és nem tudja, hogy ebből lesz-e neki valami jó? Elege van mindenféle rendi, létező, de főleg szegényszocializmusból. A Mában akar élni a Jövőért és felbőszülve lesi, hogyan használják ki itt és ott az utolsó lehetőségeket a meggazdagodásra, látja a harácsolás nagy nekifutását, az „addig bírjuk ki, amíg összeszedjük magunkat” ideológiát, miközben ő már talán soha nem ülhet le a bőség asztalához. Kárörömmel figyeli, hogy míg az ő szájából kiveszik a kenyeret, a rendi osztály hogyan üli meg saját torát, pocsékolja, kaparja maga alá a nép jussát, a nemzeti vagyont. Az „átlagembert” nem érdekli a csomagterv, nem is érti. De azt tudja, és jól tudja, hogy eljutottunk egy pontig, amit nevezhetünk irányváltoztatásnak, amikor hangtalanul is felteszi a drámai kérdést: merre? A nép tisztán, érthetően, és világosan tudni akarja, mit remélhet, mi abban az ő szerepe? Ma a disputa a hatalom és az értelmiség között folyik. A mai őrzők, az értelmiség legnagyobb vállalkozása kell hogy legyen: kikövetelni a nép jussát. Ezt a szerepet annak az értelmiségnek kell vállalni, amelybe a hatalom kis balkáni kánjai mindig is igyekeztek belefojtani a szót, akikre a hallgatás szerepköre osztatott. A nomenklatúrán kívüli értelmiségnek kell a katalizátor szerepet betöltenie, a társadalom progresszív erőivé válni. Vajon megfelel-e ez a potenciálisan mindig is jelenlévő erő ennek a feladatnak? A struktúrában betöltött húzó szerepe egyfelől mint objektív tény, másfelől a hatalom szubjektív értékítéletéből eredő háttérbe szoríttatás, alávetettség feszítő ereje előbb-utóbb mind többeket kényszerít lépésre. Lépéseit saját pozíciója, érdeke fogja meghatározni, ez érthető. De nem eshet a hatalom hibájába! A nép nélkül tárgyalni és főleg a háta mögött dönteni újra tévutakra visz. A progresszív értelmiség feladata bármilyen kockázatok árán is kimondani, merre vezessen az út. A progresszív erőknek természetesen el kell vetni a leszámolást, de nem tekinthet el az elszámoltatástól. A nép azt várja, hogy a politikai-gazdasági kulcspozíciók potentátjai maguk kezdjék meg a saját maguk elszámoltatását, a megmérettetés elsősorban az önkontroll eredménye legyep. Ezt elkezdeni már tegnap is késő volt, az időhúzás beláthatatlan következményekhez vezethet. Az esti szürkületben sorra gyulladnak ki a fények. Csendesen idézgetem a nagy költő igaz sorait: „Mi a harcunkat megharcoltuk. Hadd várjanak a pipogyák, Valami nem jövő csodát. Vén, szép történelmi csodát...” Sinka Ágnes Századelcjl, vályogból épült házat vásárolt meg a karancslapujtől Karancs Tsz, amelyet múzeumnak rendezett be. A kiállított tárgya kát a termelőszövetkezeti tagok társadalmi munkában gyűjtötték és tették kiállításra al kalmassá. A múzeumban a századfordulótól a század közepéig használatos tárgyakat, köz tűk sok munkaeszközt helyeztek el.
