Kelet-Magyarország, 1989. június (46. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-17 / 141. szám
1989. június 17. 5 „Szellemi nyitottságra van szükség...” Beszélgetés Titles Béla szobrászmŰYéssxel a műrészét és a hatalom yiszonyárél y Kaiét a Inagyarorszáí HÉTVÉGI MELLÉKLETE Tilles Béla (1932) autodidakta művész neves mesterek műtermeiben tanult, 1959 óta rendszeresen kiállít, munkái szerepeltek többek között Finnország, Nagy-Britannia, Spanyolország, Franciaország, Norvégia és más európai országok tárlatain, hazánkban kilenc köztéri alkotása található. Hat éve dolgozik Nyíregyházán. a ön a közelmúltban egy értekezleten el- w keseredetten fakadt ki: „átvertek, keresztbe tettek”. Azóta elterjedt a híre, hogy megválik Nyíregyházától. Most pesszimista? — Abszolút nem vagyok pesszimista. Hogyan lehetnék pesszimista hat gyerekkel, akik közül 18 hónapos a legfiatalabb? Nézze, én Debrecenben 20 évet lehúztam, ha ott „éietben maradtam”, akkor megmaradok az Északi-sarkon is ... £ Amint elmesélte, pályájának már az elején konfliktusa támadt a hatalom képviselőivel: nem vették fel a főiskolára ... — Ide tartozik, hogy én Egerben a cisztercita gimnáziumban végeztem, ahol volt egy zseniális osztályfőnököm, tőle emberi tartást lehetett tanulni, ő orientált az abszolút szabadságvágy szeretetére, valószínűleg erre rezonáltam. Viszont az apám 50-től két évet ült, mert félspiccesen azt mondta egy társaságban, hogy dögöljön meg Sztálin. És hiába kérdeztem a főiskolai felvételi zsűrijétől: vajon ti feleltek az apátokért? (Hadd jegyezzem itt meg, engem 56-ban előkészített szobával vártak a rokonaim Amerikában, de nem tudnám elképzelni, hogy másutt éljek). így utólag már nagyon hálás vagyok azoknak, akik o főiskoláról elutasítottak. Most a Képzőművészek Szövetségében a festőknél vagyok vezetőségi tag és látom, mivé vált némely ember. Nagyon kevesen úszták meg a főiskolát anélkül, hogy be ne kerültek volna a „darálóba” ... A Ogy tudom, mielőtt Nyíregyházára ér- ^ kezett, Debrecenből is eléggé viharos körülmények között távozott — ott is a vezetők miatt... — Nekem nem az egyes vezetőkkel, és soha nem személyekkel volt problémám, hanem a hatalom működésének mechanizmusával, illetve a hatalom és a művészet kapcsolatának torz jelenségeivel. Ott például még azt is számon kérték, miért éppen olyan színekkel festek, vagy azt: miért nincs a képeimnek empirikus háttere? A Nyíregyházáról azért szúrósabb tüské- w két visz magával. Hadd okuljanak a jó- akaratú emberek az ön példáján! Mit ígértek, mire számított és mi változott meg? — Hat éve, amikor idejöttem, fellendülőben volt a város, különösen kulturális területen. Gyúró Imrével és Kuknyó Jánossal, megyei kulturális vezetőkkel tárgyaltam, ők tudták, hogy plasztikával, környezetesztétikával, alkalmazott grafikával foglalkozom, megvolt a skála. Ragaszkodtak hozzá, hogy ideköltözzem, bár én Debrecenből is el tudtam volna látni feladataimat. Megpályáztam a lakást, egyértelmű volt, hogy én kapom. Akkoriban jelent meg cikk rólam a Művészetben, úgy tűnt, minden rendben, 2—3 hónap alatt a család is megszokta az új helyet. Rendes munkát, megbízásokat ígértek, azt mondták, szükség van rám. — Nekem fantasztikus élmény volt Nyíregyházán megszemlélni a városközpont négy templomát, gondoltam, itt nyitottabb a szellem, ez nekem való hely. Azután más örömök is értek bennünket: felfedeztük, hogy a tanácsháza előtti fenyőn egy bagoly lakik. — Este kijártunk megnézni. Hajnalban fülemülét hallottam a belvárosban. Hiszen ez élő város! Minden szépen indult és teljesen váratlanul ért az első kudarc ... — Megbíztak a város környezetesztétikai tanulmánytervének elkészítésével. Ez a városi tanács testületé elé került volna, mondtak is 3-4 dátumot, de végül is nem tudok róla, hogy valaki napirendre tűzte volna, azóta is egy fiókban van valahol... Ez egy féléves munka volt, kértem rá 25 ezer forintot, elkezdtek alkudozni. Megcsináltam, nagyon igyekeztem, hogy szép, üde városképet varázsoljak elő, sok zöldfelülettel, minél kevesebb panellal. Gyuricsku Kálmán volt akkor a tanácselnök, úgy látszott, vele megértettem volna magam, de elvitték más munkakörbe. A többiek alaposan félreértették az elképzeléseimet. Számon kérték miért támadom én a városfejlesztési koncepciót? Csak egy megjegyzés ehhez: a saját szememmel láttam: volt olyan elképzelés is, hogy a Kossuth tér fedett piac legyen! Azt is feltételezték; azért javaslok térplasztikát több helyre, mert nyilván én szeretném csinálni. Mondtam: legfeljebb egyet — ez megvalósult az Október 31. téren. — Vagy elmondhatom az itteni bemutatkozó kiállításomon tapasztaltakat. Nem én ötlöttem ki, azt mondták, itt ez így szokás. A Váci Mihály művelődési központ rendezte. Ahol csak lehetett, akadályoztak, a megbeszélt időre nem jöttek el stb. A megnyitó napja előtti estén felhívtam Pesten Rideg Gábor művészettörténészt, akit fel kellett volna kérniük — tőlem tudta meg, hogy másnap itt 6 megnyitót tart, a meghívót sem küldték el neki. — Itt hadd mondjam el, hogy a hat év alatt egyszer járt nálam a műteremben Gyúró Imre — miután harmadszor meghívtam — és két perc ideje volt. Senki más. Nyíregyházi specialitás: összehívtak egyszer bennünket, és jól leszidták a társaságot, mert kevés munkával jelentünk meg egy kiállításon. Végül akkor döntöttem, hogy elmegyek, amikor Baja Ferenc városi elnökhelyettes közölte a feleségemmel: sajnálja, de itt nincs jövőm .. . A Az ön műve most már itt marad a vá- w rosban, az Október 31. téren, de erről is rossz emlékeket visz el... — Már a pályázatra sem kaptam meghívást! Másnap bementem a tanácsra, meglepődtek; jaj nem küldtünk? Az első zsűrin a várost képviselő zsűritagok határozottan kiálltak Balogh Géza terve mellett. A csak szakmai berkekben ismert összefüggésekre egy tipikus példa: Berecz Jánosnak jó barátja Borbás, a szobrász, aki a Zrínyi Ilona utcai szökőkutat készítette — Borbásnak a barátja Győrfi, aki itt a művésztelepet vezeti — és Győrfinek a barátja Balogh Géza. (A szerk. megjegyzése: Vannak akik azt hiszik, kedvezményezniük kell vezetőkkel kapcsolatban álló személyeknek — lehet, hogy „a nagy ember” nem is tud róla.) Pluszadalék az emlékműpályázathoz: két személy a pályázók közül benne volt az utolsó zsűriben — a lektor meg is kérdezte, elfogadom-e így ezt a zsűrit. Mellesleg jegyzem meg: a Thyssen cég megköszönte, hogy az ő acéljukat használtam — ez az első plasztika Magyarországon, ami lézervágással készült — a világmagazinjukban megjelentették a fotóját... a Az emlékművön kívül mit csinált itt 6 w év alatt? — A Vikár-síremléken kívül, melyet az özvegye megbízásából készítettem, hivatalosan két munkámat vásárolták meg ez idő alatt, plusz egy katalógust készítettem, és volt egy egyenes megbízásom: Mátészalkára egy kollégium belső udvarára kértek egy térplasztikát — elég jól el van dugva. Szóba került még egy nyírbátori térplasztika, ki is küldtek tárgyalni ez ügyben, holott jól tudták, ez lesz az első, amit kihúznak a költségvetésből. 0 Egyáltalán, miből éltek? — A környezettanulmányért megkaptam a 25 ezret, csináltam két plakátot és a feleségem tanított... £ Es most úgy döntött: elmegy. Hadd emlékeztessem, még ama bizonyos kifaka- dásában azt is mondta, hogy számon kérték miért nem jár be reggel fél nyolcra a tanácsra? — Kuknyó megjegyzése adta tudtomra, hogy elvárják; járjak be reggel nyolcra, a hivatali munkaidő kezdetére. Jó szándékú tanács volt. Lényege mégiscsak az: miért nem csinálom azt, amit a többiek, és amivel használhatnék magamnak? Ismétlem, személy szerint nekem senkivel nem volt konfliktusom, egyszerűen csak kilógtam a sorból és az volt a gyakorlat, hogy aki „mozgott”, arra rácsaptak. Aki más volt, azt lepasszírozták. Horváth festőművész alkotótáborát is így szüntették meg Tuzséron ... A Mi tehát a véleménye művészet és ha- w talom viszonyáról? —• Az államnak az az érdeke, hogy minél több alattvalója legyen és minél kevesebb egyéniség. A művészet ezért veszedelmes a hatalom számára, plusz a művészet indukálja, hogy rejtett személyiségünk napvilágra kerüljön, ami a hatalomnak szintén nem érdeke. Ezt támasztja alá például a szalámiszemléletű oktatási rendszer is, és nem véletlen, hogy nincs ma már művészettörténet tantárgy a középiskolában. Vigyáznak arra; ne legyen egyszerre átlátható a világ, mert aki egységben látja, az kevésbé, vagy nem manipulálható. A művészet, a művészetek története pedig éppen ezt az egységességet közvetíti. A hatalom embere talán fel sem ismeri teljesen ennek a mechanizmusnak a működését, lehet, hogy nem is rossz szándékkal cselekszik, hanem reflex- szerűen, ösztönösen megérzi, mi az, ami taszítja. Tudniillik az, amit nem tud a hatalma alá vonni, ami nem kiszámítható. A hatalom módszerei ennek megfelelően alakultak a művészettel szemben, ami túlszabályozottságban, irányítottságban, ellenőrzésben jelentkeztek. Egyszer-egyszer ösz- szehívtak bennünket, és az illetékes megfenyegette a társaságot, mi lesz, ha nem fogunk „rendesen” dolgozni. Én felálltam, kikértem magamnak, a többi lapított. Ebből is láttam, hogy itt előzményei vannak ennek az úr—szolga játéknak. — Ellenpéldának a finneket említeném: ott például a jyvaskylai művelődési osztály vezetője mondta el, azért vannak, hogy szolgálatot teljesítsenek a nép javára. Nem számon kérnek, hanem segítik a művészt, és ez meg is látszik: a művész nem púp a háton, a kortárs finn képzőművészet pedig nemzeti kincs. Persze az egy demokratikus állam! — Kialakult például a hatalom és a művészet viszonyában egy abszurd helyzet: a területi képzőművészeti szervezetek felügyeletét a megyei tanácsok látják el, a szakmai megbeszélésekre meg kellett hívni a tanács és a pártbizottság illetékeseit. Miért? Milyen alapon? Mi közük hozzá? És teljesen komolyan csinálták, azt képzelték, a művészt meg lehet rendezni, mint egy színdarabot... a Talán mindezek együttesen alakították ^ a helyzetet úgy, hogy az a hír járja: a képzőművészek egy kanál vízben megölnék egymást. Igaz ez? — Sajnos gyakran így van. A képzőművészetben mutatkozik meg legjobban a nagy vízfej (Budapest) működése: a képzőművészeknek körülbelül 80 százaléka Pesten él, és a művészt úgy'hívják vidékre, hogy ellátják munkával, de ez az esetek 90 százalékában nem valósul meg. A megbízatásokat nagyrészt azok kapják mindenütt, akik jól tudják magukat adminisztrálni, ott nyüzsögnek, gazsulálnak, bejárnak reggel fél 8-ra. A hatalomnak pedig taktikája, hogy egyes embereket kiemel, futtat. És én nem vagyok auli- kus (udvaronc) alkat... A Már elnézést, de ha — amint ön mond- ^ ja — csak a törleszkedők érvényesülnek, akkor miként értékeli például Szabó Dénes karnagyunk elismerését? — A hatalom könnyebben elfogadott például egy kórust, akkor is, ha magas művészetet produkált, mert tudott vele reprezentálni. Persze Szabó Dénes személyiségén, tudásán is múlott. 0 Hogyan látja ebből a helyzetből a művészet kivezető útját? — Ahol emberi lét van, ott a művészetnek van területe, mert a művészet az emberi lét titkát őrzi és ez nem szűnik meg. Ki fog jutni ebből a megalázó helyzetből, és a művészeknek el kell tudni viselniük xazt a „traumát”, hogy nem jobbágyok. Monolitikus irányítás helyett szellemi nyitottságra van szükség és annak a gondolkodásnak az érvényesülésére is, amit például az egyházak képviselnek. Az egyházakon kívül ma semmilyen szervezet, párt nem mondhatja el magáról, hogy köze van az erkölcshöz — anélkül viszont jövőt építeni nem lehet. A Ügy tudom, a családja már Pesten van, ^ beköltöztek a Debrecenből elcserélt lakásukba, ön még időnként itt dolgozik. — Igen, a családom már ott él, de nekem ott még nincs műtermem. Beadtam rá a kérvényt, valamikor meg fogom kapni. £ Miért éppen Pestre ment? — Elmenni mindenképpen el akartam az említettek miatt és azért is, mert legközelebb Bodó Károly van Debrecenben, akivel megértem magam, bár Horváthtal legalább a vizuális nevelésről tudtunk beszélni. És azért Pestre, mert oda nem hívtak. Nem csalódhatok. És vannak ott barátaim. 0 Mit dolgozik mostanában? — Két országos pályázaton nyertem, Gazdagréten elkészült a munkám, most Mis- kolcnak csinálok egy krómacél plasztikát. A Hogyan látja ma Nyíregyháza művészeti életét, ha van egyáltalán. Van? — Nincs. De lehetne, mert sok itt a tehetséges ember, aki műveli, yagy kedveli a művészeteket. Még mindig sok lehetőség van ebben a városban, mert létezik itt a jó értelemben vett "kisvárosi értelmiség. Talán a színház nyújtogathatná jobban a csápjait a csigaházából.. .Egy-két emberöltő még kell hozzá, hogy legyen itt valamiféle művészeti élet, de van benne perspektíva. £ És hogyan emlékszik majd a mi kis városunkra? — Egy-két „hatalmasra” megvetéssel, a városra jó szívvel és azt kívánom, legyenek sokkal jobb „urai” a jövőben. Baraksó Erzsébet ... megint elhúzták előttünk a mézes madzagot, és hamari lelkesedésünkben nem vesszük észre, hogy sokadszor is lépre megyünk. Mert mit is mondott Somogyi László, a világkiállítás kormánybiztosa korteskörútján? Nem biztos, hogy pontosan idézem, de nagyjából arról szólt: megyénk építőipara előtt kiváló lehetőségek nyílnak a létesítendő építmények kivitelezésében. A méz nem más, mint az a temérdek megrendelés, amely valóban kecsegtet. Amitől pedig mézes madzaggá silányult az egész, az pedig az ingázás újbóli fellendítése. Mert ugyan miként képzelhető el építőmunkásaink részvétele, ha nem ezen az ezerszer elátkozott módon? Lehetetlen lenne előállni azzal a követeléssel, hogy megyénk ugyanannyi előnyt húzzon eme hatalmas vállalkozásból, mint bármelyik más országrész. Reálisan szemlélve és értékelve a dolgokat, ezt nem is lehet elvárni. Arról azonban nem szabad lemondanunk, hogy a lehető legnagyobb szeletet hasítsuk ki ebből a tortából. A bevezető részben példaként felhozott ajánlat egyben tükrözi, hogy a fővárosból mit látnak „testhezállónak" számunkra. Le lehetne seperni az egészet azzal, hogy Szab öles-Szatmárnak semmi szüksége erre az egészre, miután haszna se lenne sok belőle. Ha ilyesmit kinyilatkoztatnánk, azzal újabb érvet adnánk a kezébe mindazoknak, akik a „sötét" jelzőt aggatják ránk. Bennünk is munkálni kell a hazafiúi érzetnek, annak, hogy megmutassuk magyarságunkat a világnak. Közvetett haszon mindenképpen jut megyénknek is. Viszont a közvetlenről sem mondhatunk le. Maradva ennél az építőipari lehetőségnél! Mindjárt viszavonnám fa- nyalgásomat, ha tudnám: a megye építőipara, építőmunkásai annyiért, és olyan körülmények között dolgozhatnak Budapesten, mint az osztrák Porr cég, amelyik a szállodák egy részét emelte. Néhány tudósításra még emlékszem ez ügyben, és arra is, hogy akármelyik ott munkálkodó segédmunkással elcseréltem volna havi jövedelmemet. És a munkát is? Kérdezhetné a kedves olvasó. Nos igen ... Valahogy másként mutatnak ezek a létesítmények, mint az átlagos hazai szint. Persze abból az anyagból, és azon a színvonalon — vitatkozhatna az itthoni mester. És egyáltalán ki lehet az, aki annyit képes fizetni? Hallom, hogy Bécs városa és az osztrák állam már megalapította az Expo nevű céget, amely magja lesz az egész nagy, csak ezzel foglalkozó vállalatnak. Egy másik helyen olvasom, hogy Barcelona polgárainak egy fillérébe sem fog kerülni az olimpia és az erre létesítendő számos sportcsarnok, meg egyéb létesítmény. Az országnak el kellene adni ezt az egész üzletet úgy, ahogy van, egy erre a célra létrehozott konzorciumnak, és csak arra ügyelni, hogy a remélt haszon tisztességes része a mienk legyen. Ha ezt ráadásul valaki előre kifizetné, az nagyon kapóra jönne az államkincstárnak. Valami ilyesmi történik ezekkel a nyugaton rendezett olimpiákkal is. Ráadásul a kockázat is a konzorciumé lenne arra az esetre, ha veszteségesnek bizonyulna az ügy. Igaz ugyan, hogy egy ilyen vállalatban kevés állástalan politikusnak jutna hely, dehát én nem féltem őket, még mindig van — sajnos — jócskán lehetőség arra, hogy találjanak maguknak bizonyítási lehetőséget. A Világkiállítás Kft. nyilván versenytárgyaláson toborozna magának munkaerőt és vállalkozó cégeket. Vezetői és menedzserei nem csábos ajánlatokkal házalnának, hanem fillérre — esetleg centre — kiszámolt ajánlatokat kérnének. Ne a jóindulatunkat vásárolják meg, mert az nagyon gyanús, ha arra irányulnak a próbálkozások. Mondják meg mit kell csinálni, és mit fizetnek, ez a tiszta ügy. 'Sza- bolcs-Szatmár szavazatán nem fog múlni a világkiállítás megrendezése, lássuk be. Amit azonban érdekében teszünk, amit beleadunk, azért fizessenek becsülettel — erre vigyázzon mindenki, aki képvisele- letünkben nyilatkozik. És ezt nemcsak az építőiparra értem, hanem minden másra. Esik Sándor
