Kelet-Magyarország, 1989. június (46. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-16 / 140. szám

1989. június 16. Kelet-Ma pyarorsiíff 3 Az nem lehel, heiy anyi szív hiába eeta vért... A koporsók előtt tisztelegve meghajtjuk fejün­ket. A szeretteiket most temető családok fájdalmát átérezve mi is könnyezünk, mert emberek va­gyunk! Az elmúlt egy emberöltő alatt már annyit temettünk, sirattunk, szenvedtünk, hogy nincs az a mérleg, amely alkalmas volna könnyeink, fáj­dalmaink megmérettetésére. Ha egy nemzet egy emberöltő alatt annyi fiát el tudta temetni, kérdezzük: MIÉRT? Ez a nemzet csak arra lenne képes, hogy eltemesse önmagát? Ezt mi — egyszerű állampolgárok — nem hisszük el. Mi „oly sok szenvedés után” is hisszük, hogy ennél több vagyunk! Több kell, hogy legyünk! Elég volt! Temettek nagyanyáink, nagyapáink, anyáink és apáink, de temettünk és temetünk mi is. Elég volt már abból, hogy mindig csak temessünk! Ne peregjen több könny arcunkon nemzeti gyász miatt. Honfitársaim! Soha többé ne legyen ilyen temetés. Ezen a temetésen, mikor a koporsó­kat befogadja az anyaföld, a most temető családok­kal együtt mindenki a hite szerint tegyen e$küt. Hazánk fiai: szerződjünk! Szerződjünk arra, hogy az elkövetkező időkben csakis egymá­sért és nem egymás ellen tesszük azt, amit ten­nünk kell. Szerződésünkön tisztességes munkánk verejtéke legyen a pecsét. Meg tudunk mi egy ilyen szerződést tartani? Hisszük, hogy IGEN! A jelenkor cselekvőképes fiaitól most sokat kí­ván a haza. Dolgozzunk, éljünk úgy, hogy az utá­nunk következő nemzedékek így emlékezzenek meg rólunk: ők voltak AZOK, akik megtették azt, amit elvárt tőlük a HAZA. A z újkori magyar történelemben nem először, de legyen erős ’ a hitünk: Nagy Imre porladó csontjaiban utoljára teme­tünk mártír miniszterelnö­köt. Szép forradalmunkat 140 éve is mártírok temeté­sével fejeztük be. Az 1953 június-júliusában megkez­dett, és 1956 októberében forradalomba és szabadság- harcba torkolló új reform­korunkat is mártírok te­metésével zárjuk. 140 év tragikus magyar történel­mét keresztezik a mártírok, őrt állnak a kezdeteknél, őrt állnak a befejezésnél. Aligha van megrendítőbb újkori történelme Európá­ban országnak, népnek, mint a magyaroknak. Már­tírjai mind a haladásért, az Európába tartozásért ha­nyatlottak sírba. És mennyi döbbenetes hasonlóság kér történészi megviláglttatást • 1848/1949-ből és 1956-ból. Ha egyszer megszületik a ma­gyar Plutarchos, Batthyány Lajosról és Nagy Im­réről fogja megírni az el­ső párhuzamos magyar életr rajzot. Hagyjuk most a párhuzamok boncolgatá­sát. Bízzuk majdani törté­nészekre. Temessünk, mert ez a dolgunk. Temessünk méltósággal, hittel. Legyen ma a politikáé, az emléke­zésé, a megbékélésé a szó, hogy végre a Batthyány Lajos és Nagy Imre már- tírsága keretezte újkori magyar történelem tragédi­áiból felnövekedhessen 15 millió magyar emberarcú Temetünk jovoje. Higgyük nemzetnél alábbvalók, annyi van most, hogy egy sem vagyunk és jogunk csak e földi léthez, mint bárki másnak a sok milliárdnyi földi halandó közül. És higgyük, hogy jo­gunk van ßz összetartozás­tudat felmutatására, jogunk van magyarságunk felmu­tatására. Demonstráljunk e hitünk mellett méltóság­gal. Honoljon ma csend, a lelkek békéje az országban. Uralkodjon a győztesek ke­gyelme és bocsánata. Mert győztünk ismét mi. a nép, 1Ó millió országlakos. Sze­gezzük szembe Rákosi 9 millió fasisztát emlegető vádjaival Nagy Imre em­lékezetes szavait 1954 októ­beréből. a Hazafias Nép­front alakuló kongresszu­sáról. Emlékezzünk rá. „ki­lencmillió magyar szívének összedobbanásáról” szólt ak­kor miniszterelnökünk. Dobbanjanak hát össze szi­veink, szóljanak az engesz- telődés és megbocsátás ha­rangjai. Adják tudtára a nagyvilágnak, hogy él itt a Kárpát-medencében egy kis nép, mely múltjában és je­lenében felnőtt Európához. Múlton, jelenen és jövőn töprengve kellene 31 éve késlekedő, egy nemzet által kétkedve-reménykedve várt nekrológot írnom Nagy Im­réről, mártír miniszterelnö­künkről. Idézni kellene ér­demeit, feledni tévedéseit, időtleníteni kellene emlé­két. A magyar és a világ- történelembe kellene he­lyezni létét, halálát és küz­delmeit. Titkokról kellene fellebbenteni a fátylat, dik­tatúrák és akamokságok szövetét. Most — az en~ gesztelődés és történelmi türelemhirdetés nagy pilla­natában — idézzük magunk elé Nagy Imre életéből azo­kat a tetteket, elveket, me­lyek múlhatatlan és megfel­lebbezhetetlen értékek. Túl a létezés efemer jelensége­in. az emberi sors apró bot­lásain, Nagy Imre 1953 jú­niusában felvállalta Ma­gyarország sorsát. Szocialis­ta és emberarcú jövőt, tör­vényességet, egy nemzet boldogulását álmodta meg országunk számára. A so­mogyi földosztó miniszter, a Sztálin és Rákosi uralma alatt is tisztakezűnek ma­radt tudós politikus meg­győződéssel vallotta, hogy politika és etika össze­egyeztethető : népakarat és szocializmus nem egymást kizáró fogalmak. Tudta és hitte, hogy a jövőt nem­csak korbáccsal, vérpaddal lehet formálni. Tudta és hitte, hogy az államférfi új- _ kori történelmekben nem uralkodni, népét szolgálni hivatott. Tudta és bitte, hogy a magyar nép nem fa­siszta. Tudta és hitte hogy a Szovjetunióval barátság­ban élhet nemzete akkor is, ha ezt a barátságot nem szuronyok vigyázzák. A pártról pedig, melyből őt kizárták, a legtöbbet ő tud­ta. Akkor, amikor életén és Orsó utcai lakásán kívül éntől megfosztotta a pártja, akkor, amikor a kö­zt ri.őri vallási szekták nyil­vános gyónásához hasonlít­ható „önkritikával” — nem kisebb ember biztatta őt er­re, mint Szuszlov —, min­dent visszanyerhetett volna. Nagy Imre ilyen gondolato­kat vetett papírra: „Nem egyeztethető össze a közélet tisztaságával az olyan anya­gi függőség, amely egyéni­ségüknek és meggyőződé­süknek feladására készteti az embereket... A minden­ható anyagi függőség, a ke­nyérféltés a megölője a leg­nemesebb emberi erények­nek. amelyeket a szocialista társadalomban még inkább ki kellene fejleszteni: a bá­torságnak, a gerincességnek, az őszinteségnek és nyílt­ságnak, az elvhűségnek és szilárdságnak. Helyettük erénnyé avatják a megaláz­kodást, a gyávaságot, a két­színűséget, az elvtelenséget és a hazudozást... Nem jobb a kép a pártban sem. a kommunista morál tekin­tetében ... Elfelejtik, hogy a párt nem politikai bűn­szövetkezet, amelynek egy­ségét bűncselekmények el­titkolásával kell fenntarta­ni... Pártéletünk súlyos kórsága a szervilizmus ... A közéleti morál elfajulásának másik jellemző tünete, amely az utóbbi időben va­lóságos járvánnyá lett tár­sadalmi és pártéloíünkben — a karrierizmus, a tüleke­dés, a törtetés a felsőbbség kegyeiért és még inkább alamizsnáért... A karrie­ristáknak. hízelgőknek, talp- nyalókrtak nincsenek elve­ik, sem saját vélemé­nyük ...” Ilyen és hasonló elvekért, ilyen és hasonló gondolato­kért zárták ki Nagy Imrét a pártból. Ilyen és hasonló elvekért, Magyarország gazdasági felvirágoztatá­sának felvállalt és folyto­nosan munkált programjá­ért zárta szívébe Nagy Im­rét a reformkommunisták tábora, s ezért fogadta el őt miniszterelnökének a nemzet, s ezért követelte forradalma élére a magyar nép 1956 októberében. Ne firtassuk most 1956 október végének, november elejének apró mozzanatait, hagyjuk a történészekre, mérlegeljék az órákat, a perceket, a napokat, az ese­mények sodrását. Mi. állam­polgárok, örökösei 1956-nak, annyit tudjunk bizonyosság­gal, hogy ha barikádok épülnek, azért sohasem a nép a felelős. 1956-ban is mindenki más felelős volt érte, akinék 1948 óta vala­micske köze is volt a hata­lomhoz, csak a? ezeregyszáz- szor meggyalázott, jóvátételi munkára elhurcolt, vissza­tartott, hortobágyi, recski, tiszalöki és más , táborokba zsúfolt, a lakóhelyéről kite­lepített, internált, ország­cserére, emigrációba kény- szerített népnek nem. Bi­zonyosak legyünk felőle; hogy Rákosi börtöneiben megkínzott, akasztófával meggyalázott embereknek és utódaiknak kevésbé volt köze a barikádok építtetésé­hez, mint a kínzóknak, a parancsot gátlástalanul tel­jesítőknek, a hatalomban maradni lihegve, parancsot túlteljesítve zsarnokosko- dóknak. „A forradalmat nem a nép csinálja — mon­dotta egy 19. századi bölcs. — Csinálódik az önmagától. A nép csak akkor ragad fegyvert önmaga védelmére, ha sorsa rosszabb a halot­takénál.” Érdemes lenne ezt minden politikusnak agyá­ba vési i. Érdemes lett vol­na Marx és Engels, Lenin hasonló jellegű tanításait Rákosi Mátyásnak és tár­sainak a hatalomban, zsar- nokoskodásban megfontol­ni. És érdemes lett volna ezen eltöprengeni azoknak is, akik miniszterelnökünk halálos ítéletét kimondták vagy kierőszakolták, mert a politika lehet etikátlan, de a történelem ítélőszéke még a mámoros győzteseket is a moralitás lelki kínpadjára vonja. Az élet, a hatalom véges, a történelem azon­ban végtelenebb ... r Á lljunk meg hát egy percre. Mi­niszterelnököt temetünk. Mártír minisz­terelnököt. Adózzunk emlékének, a tör­ténelmi igazságnak levett kalappal, főhajtással, kegye­lettel ... Temessünk méltó­sággal, a történelmi győzte­sek igazába vetett hittel. A morális győzelemnek ezt a felemelő napját, nemzeti ün­nepét ne szennyezzük be indulatokkal, bosszúval. Le­gyen erős a hitünk: egy demokratikus Magyaror­szágon többé soha nem kell mártírokat temetni. Legyen erős a hitünk, hogy amit 140 év alatt megannyi forrada­lommal felvállaltunk, és megannyi politikai fondor­lattal megfosztottak tőle bennünket, a demokratikus Magyarországot — ahol mindenkinek és minden ér­tékalkotó gondolatnak és tettnek hely jut a nap alatt — mi, a magyar forradal­mak örökösei, késői nemze­dék. méltósággal és békés úton, mártírok, áldozatok nélkül megteremtjük, mert immár felnőtt ez ország a demokráciához. Takács Péter Nagy Imre 1896. június 7-én született Kaposvárott, parasztcsaládban. Vas­munkásnak tanult. 1914-ben bevonult katonának, 1917-ben orosz hadifogságba esett, majd belépett a vörös Hadseregbe. Hazatérése — 1921 — után a Szociáldemokrata Párt Somogy megyei szerve­zetét vezette. Amikor radikális földreform-törekvései miatt ki­zárták a pártból, a Vágl-féle MSZMP-hez csatlakozott. A Vági- perben elítélték: két évet töltött börtönben, utána évekig rend­őri felügyelet alatt állt. 1928-ban Béesbe, majd Moszkvába emig­rált; a moszkvai Kossuth Rádió egyik szerkesztője lett. 1944 végén tért vissza Magyarországra és az MKP, majd az MDP Központi Vezetőségének és a Politikai Bizottságnak a tag­ja volt. 1944. december 22-én az Ideiglenes Kormány földművelés-, ügyi minisztere lett. Az 1945-ös választások után rövid Ideig —' 1945. november 15. és 1946. március 20. között — belügyminisz- ' tér, 1947. szeptember 16. és 1949. június 8. között az Országgyűlés elnöke volt. 1948-ban összeütközésbe került a pártvezetéssel. 1949-ben meg­fosztották PB-tagságátóI, és önkritikát kellett gyakorolnia. Ez­után ismét agrárkérdésekkel foglalkozott. 1950. december 16-tól élelmezési miniszter, 1952. január 5-től begyűjtési miniszter, majd 1952. november 14-től miniszterelnök- helyettes volt. Az MDP II. kongresszusán beválasztották a Köz­ponti Vezetőségbe, s tagja lett a Politikai Bizottságnak és a tit- kárságnak is* 1953. július 4-én miniszterelnök lett. 1955. április 18-án levál­tották miniszterelnöki tisztségéből, megfosztották pártfunkcióitól, és akadémiai tagságától. 1955 decemberében kizárták a pártból. 1956. október 13-án visszavették az MDP-be. 1956. október 24. és november» 4. között ismét miniszterelnök volt. November 1—4. kö­zött külügyminiszterként is tevékenykedett. November 4-án a jugoszláv követségre ment. November 22- én családjával és híveivel együtt Romániába vitték. 1957 áprili­sában Magyarországra szállították, és több mint egyéves vizs­gálati fogság után, zárt és titkos tárgyaláson 1958. június 15-én halálba ítélték. Junius 16-án kivégezték. Gimes Miklós 1937. december 22-én született Budapesten. Érettségi után a Szegedi Orvostudományi Egyetemre iratkozott be, tanulmányai* azonban abbahagyta. A háború alatt munkaszolgálatos volt. 1944 nyarán néhány barátjával megszökött, és eljutott a jugoszláv partizánokhoz. 1945 januárjában érkezett vissza Budapestre. Belépett a kom­munista pártba. Előbb egy ifjúsági lapnál, majd a Szabad Nép­nél dolgozott. 1954-ben a Szabad Nép tudósítójaként előbb Genfbeh, majd Párizsban töltött néhány hónapot, de a pártlaptól elbocsátották, és a Magyar Nemzethez helyezték át. 1955 májusában a Lapki­adó Vállalat taggyűlésén mondott beszéde miatt kizárták a párt­ból és elküldték a Magyar Nemzettől. 1956. október 30-án társaival megindította a Magyar Szabad­ság című lapot, melynek első vezércikkét ő írta. November 4. után illegalitásba vonult, s barátaival kiadta az Október huszon­harmadika című stencilezett lapot. December 5-én tartóztatták le. 1958. június 16-án kivégezték. Maiéter Pál 1917. szeptember 4-én született Eperjesen. Apja jogakadémiai professzor volt, Jászl Oszkár szellemi köréhez tartozott. Eper­jesen érettségizett, majd a prágai Károly Egyetem orvostudomá­nyi karán folytatta tanulmányait. 1940-ben önként jelentkezett katonai szolgálatra, majd a kő­vetkező évben a Ludovika tisztképző tanfolyamára. 1943-ban avat­ták hadnaggyá, s a keleti frontra vezényelték. Páncélos főhad­nagyként esett fogságba. 1944-ben a kijevi partizániskolán ejtő­ernyős kiképzést kapott; Erdélyben vetették harcba. Helytállásá­ért magas szovjet és magyar kitüntetésekben részesült. A háború után az újjászerveződő magyar honvédség tisztje­ként teljesített szolgálatot. 1946-tól 1949-ig Tildy Zoltán köztár­sasági elnök testőrségének parancsnoka, majd a Szabályzatszer­kesztő Csoportfőnökség parancsnoka, 1955-től a nem fegyveres szolgálatot teljesítő Műszaki Kisegítő Alakulatok parancsnoka. Az ő parancsnoksága alá tartozott a Killián laktanya is, aho­vá 1956. október 25-én kivezényelték, hogy állítsa helyre a ren­det. Október 31-én a honvédelmi miniszter első helyettesévé ne­vezték ki, és ■ megválasztották a legfelsőbb operatív testület, a Forradalmi Karhatalmi Bizottság tagjává. November 2-án vezérőrnaggyá léptették elő, és honvédelmi miniszterré nevezték ki. 0 vezette a küldöttséget, amely, a szov­jet hadsereg magyarországi parancsnokaival a csapatkivonások lebonyolításáról tárgyalt. A tárgyalást 3-án este Tökölön, a szov­jet főhadiszálláson folytatták. November 4-ére virradó éjszaka a magyar kormánydelegáció tagjaival együtt őt is letartóztatták. 1958. június 16-án kivégezték. Szilágyi József 1917. június 20-án született Debrecenben, paraszti család ötö­dik gyermekeként. A debreceni Református Gimnázium elvég­zése után a Tisza István Tudományegyetem jogtudományi kará­ra iratkozott be. 1937-ben bekapcsolódott a Márciusi Front mun­kájába, a fasisztaellenes demokratikus összefogás szükségességét hirdette. Tagja lett a Front úgynevezett „kilences bizottságának” és a Tovább szerkesztőbizottságának. 1938-tól már a kommunista pártnak is tagja volt. 1940-ben letartóztatták. Nyolc hónapos vizsgálati fogság után illegális kommunista szervezkedés vádjával elítélték. Egyéves büntetését 1941-ben a Kúria három évre emelte Debrecen felszabadulása után a város rendőrkapitánya lett, majd országos rendőr-főkapitánnyá nevezték ki. Ebben a tiszt­ségben dolgozott rendőr ezredesi rangban 1945 szeptemberéig, amikor tüdőbetegsége miatt másfél évre fel kellett hagynia a munkával. 1947 elején tért vissza a közéletbe. Rajk László hívá­sára a pártközpont karhatalmi osztályának élére került. Tagja lett az MDP Központi Ellenőrző Bizottságának. 1949. júniusában leváltották, és a Külkereskedelmi Minisztérium Terv- és Statisz­tikai Osztályának élére nevezték ki, 1950-ben leváltották. Ezután a Terményforgalmi Egyesüléshez került. Közben, 1951-ben be­iratkozott a Műszaki Egyetem mezőgazdasági gépészmérnöki ka­rára. 1953-ig teljes visszavonultságban élt, 1955 elejétől Nagy Imre szűk baráti körébe került. 1956. október 13-án ő búcsúztatta a Farkasréti temetőben a néphadsereg törvénytelenül kivégzett, majd rehabilitált főtisztjeit. Október 23. után előbb a Budapesti Rendőr-főkapitányságon, Kopácsi Sándor mellett tevékenykedett, majd Nagy Imre minisz­terelnöki titkárságát vezette. November 4-én a jugoszláv nagy- követségre ment, majd Romániába vitték. 1958 februárjában Nagy Imrével együtt került a vádlottak padjára, később azonban ügyét különválasztották. 1958. április 24-én végezték ki. Losonczy Géza 1917. május 5-én született Ersekcsanádon, református lelkész­családban. A hajdúböszörményi Kalvineumban érettségizett, majd beiratkozott a debreceni Tisza István Tudományegyetem bölcsészkarának francia—magyar szakára. 1938-ban egyéves ösz­töndijat kapott a besancosi egyetemre. Hazatérése után 1939-ben a KMP tagja lett, majd újságíró­ként dolgozott, a Népszava szerkesztőségében. 1945 márciusától a Szabad Nép belpolitikai rovatvezetője, 1947-től országgyűlési képviselő, 1948. december 4-től miniszter- elnökségi államtitkár volt. Beválasztották az MKP, majd az MDP Központi Vezetőségébe is, amelynek 1951 márciusáig, letartózta­tásáig póttagja volt. 1949-ben a Népművelési Minisztérium állam­titkára lett. 1951-ben letartóztatták. 1954-ben szabadult, amikor Nagy Imre kormányprogramja nyomán megkezdődött a rehabilitálások. Párt­tagságát visszakapta, a Magyar Nemzet munkatársa lett. 1956. október 23-án a Központi Vezetőség tagjai közé válasz­tották, de ezt nem fogadta el. Hamarosan ismét Nagy Imre köz­vetlen munkatársainak egyike lett: a Parlamentben a sajtó- és propagandaügyeket intézte, és Nagy Imre utolsó kabinetjében államminiszter lett. Tagja volt annak a héttagú intézőbizottság­nak, amelyre az MDP önmagát feloszlató Központi Vezetősége az új párt, az MSZMP ügyeinek intézését bízta. November 4-én Nagy Imrével együtt a jugoszláv követségre ment. Ot is Romániába vitték, majd hazahozták és a Fő utcai börtönbe került. 1957. december 21-én a börtönben halt meg. Maiéter Pál Szilágyi József Losonczy Gáza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents