Kelet-Magyarország, 1989. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-27 / 123. szám
8 Életében az örömöt a festés szerezte... Naiv festő, aki betegen is ecsetet fog — Sokat kaptam azért, ho*y festek, ezért, ha jött valaki, mindig eldugtam a képeimet. Otthon, Nagyhalászban nem lehetett lustálkodni, minden percet hasznos munkával kellett tölteni. A mezei munkát valamennyien csináltuk, ahá- nyan csak voltunk, kicsik és nagyok — kezdi a beszélgetést a 79 éves Bácskái Andrásné naiv festő, a népművészet mestere. — De azért ha tehettem festettem mindig. Egyszer például, hétéves koromban az istállóban a falra két lovat pingál- tam. Olyan gyönyörű lett a két ló, hogy később mikor meszelték a falat, úgy hagyták, és az még nagykoromban is úgy volt. Gyanítom, Bácskái néni életében az örömet jobbára a festés szerezte. Maradandó az a több száz kép, amelyet titokban, éjszaka, munka után festett, s amelyek életének utolsó évtizedeiben némi sikert hoztak. Ügy tűnik, ez a nehéz sorsú asszony nem csinált mást, csak dolgozott és temetett. Hetedik gyermekként született 1910-ben, és ötéves volt, amikor édesapja meghalt. Fiatalon férjhez ment a megözvegyült Bácskái Andráshoz, s nevelte a négy gyermekét tisztességben, szeretetben. Nemsokára egyedül, mivel öt év múlva meghalt a férje. Marad a négy gyermek, és élete végéig az özvegység. Harmincéves volt akkor. Később elveszti nevelt lányait és édesanyját is. Húsz családtagját kísérte utolsó útjára. 1941 óta hordja a fekete ruhát, végzi a férfiak számára is kemény munkát. Szántott, vetett, aratott, dolgozott — amit kellett. Hajnaltól sötétedésig. Esténként kezdődött a második élete. Elővette az ecsetet, és éjszakánként megörökítette életének eredményeit, álmait — csak úgy, a maga gyönyörűségére. Virágcsendéleteket, a mezei munka eseményeit. Ismerősöket, tájképet. Az egyik képien például népviseletbe öltözött díszes társaság látható. Egy másik kép egy csodálatos téli szánkózásra emlékeztet. Fekete lovak, fekete szánkó, fergeteges hóesés. Üjabb festmény: a virágba borult Jósa- város. A kőrengetegek közé álmodva a gyermekkori virágzó gyümölcsfák. Aztán egy híres képen kék virágok egy nagy vázában. Szigorúan komponált önarckép. Fehér j>adok egy Clarkban, talán olyanok, ameA 79 éves özvegy Bácskái Andrásné. lyekre Zsófi néninek csak ritkán adatott meg, hogy leüljön, tűnődni az élet dolgain. Bacsikai Andrásné tehát magának feszegetett. Nem is nagyon mutatta meg az alkotásait seníkinek sem úgy ötvenéves koráig, míg egyszer Nagyhalászban a könyvtárban festmények kerültek szóba. Asztalos Ibolyának, a helyi könyvtárosnak megemlítette Zsófi néni, hogy bizony neki is van néhány képe. Szó szót követett, és Bácskád néni elvitte néhány munkáját. A könyvtáros meglepődve fedezte fel, hogy azok hizonv többek, mint egy műkedvelő fejtegető képei: Zsófi néni tehetséges. Nyíregyházára irányította hát. Soltész Albert festőművészhez, aki biztatta, útnak indította, és megszervezett Nagyhalászban egy kiállítást. Az első tárlatra nagyon so- kan mentek el a községből és környékéről. Idős parasztasszonyok és kucsmás férfiak. Később aztán máshol is megismerkedhettek a naiv festő képeivel, még Hollandiába is elkerült néhány festménye amit azonnal meg is vásároltak. Több alkotása pedig a kecskeméti naiv múzeumban látható. Kép a falas! udvarról. Azt mondják, a naiv művészet szabadon tenyészik, mint a vadvirág. Lehetséges, hogy a technikai felkészültség hiánya néhány műértőben esetleg hiányérzetet támaszt, ám a naiv művész ábrázolási módjának és témáinak hamvas tisztasága kárpótol mindenért. Bodnár István Lapok Nyíregyháza múltjából Levéltári kamarakiállítás A megyeszerte megélénkülő közművelődési tevékenységben a levéltár is aktívan részt kíván venni. A levéltár-ismertető foglalkozások keretében már eddig is több általános és középiskolai csoport ismerte meg az itt őrzött értékes iratokat és intézményünk munkáját. A szigorú anyagvédelmi, biztonsági szabályok miatt azonban igen ritkán kerülnek kiállításra eredeti levéltári dokumentumok. Nyíregyháza megyei jogú várossá válása adott alkalmat arra, hogy kamaraki- állítás keretében a város fejlődésének eseményeit bemutató iratokat a közönség elé tárják. A Jósa András Múzeum és a Megyei Levéltár földszintjén levő 2 tárolóban „Nyíregyháza a polgárosodás útján 1753—1876” címmel eredeti dokumentumok voltak láthatók. A kiállított iratok rendkívül értékesek, eszmeivtörté- neti értékük igen magas, bár vannak köztük kevésbé látványosak is. Ilyen például az első kiállított irat is, amely 1753-tól 1767-ig latin nyelven írja le a település főbb eseményeit. Ebből többek között megtudhatjuk, hogy a Békés megyéből betelepült szlovák ajkú jobbágyok 1753-iban telket kérnek a lu- teránus templom építésére, valamint azt, hogy „istentiszteletet tarthassanak, továbbá, hogy az emberek más nyelvet ne használjanak, csak a tótot...” Az 1757-től vezetett jegyzőkönyv, az 1772-ben készült investigatio (parasztvallomás) is jelentős történeti értéket képvisel. Csakúgy, mint a két névsor, mely közül az egyik az 1828-as »Gyűjt ment emberek”-et (betelepüíteket), a másik pedig az 1848-as honvédek közé besoroltakat tünteti fel. A kiállítást záró 1876-os közgyűlési jegyzőkönyv a megyeszékhellyé válás idején határozatban mondja ki, hogy a város a megyei hatóságok számára helyiséget biztosít. Nyíregyháza történetében az egyik legkiemelkedőbb dokumentum II. József pri- vilegiumlevele, amely 1786- ban vásártartási jogot is adván, mezővárossá teszi a települést. A látványosabb iratok közé tartoznak az örökváltság- gal kapcsolatos oklevelek. A város lakossága az országban az elsők között váltott* meg földesúri terheit, 1803- ban a Dessewffyektől, 1824- ben pedig a Károlyiaktól. Az erőteljesen fejlődő város 1837-ben V. Ferdinándtól újabb jogokat és kiváltságokat kapott. Ez a privilegium- levél a kiállítás legdíszesebb darabja, az első oldalon a város címerével és a királyi akaratot megerősítő függő pecséttel. Az eredeti levéltári dokumentumok mellett a tárlókban helyet kapott az 1858- ban épülő vasútállomás fényképe is. Galambos Sándor, Kujbusné Mécséi Éva Eun Zsófi néni mostanában betegeskedik. A baktai kórházban fekszik, jobb kezével már nem is tud festeni. Megtanult hát ballal dolgozni. Hétköznapjait festi meg. Portré a doktorról, ápolókról. Aztán az elveszett gyermekkor élményei. Meglehet, ezek a képek művészileg kevésbé értékesek, mint a korábban készítettek, de a gondolat, az érzés szépsége megtalálható ezeken i s. Munkácson, a Latorca partján, a város elegáns vendéglőjében ültem és csodálkozva hallgattam a szovjet beat- muzsika legsikeresebb dalait. A technika, a zenekari felszerelés, a hangerő, de a zenei tudás is professzionális, csak az orosz szöveg idomul még nehezen a pattogó ritmusokhoz. Egy jókedvű, kicsit már kapatos társaság — zömükben grúz fiatalok — tízrubeleseket lobogtatva már negyedszer rendelte ugyanazt a dalt a zenekartól és a táncoló tömeg a szokatlan ismétlés ellen mégsem tiltakozott, sőt minden újrakezdéskor tapsolt. Kíváncsi 'lettem, miről szól ez a fülbemászó dallamú édes-bús sláger? Vendéglátóim magyarázták, hogy ez a peresztrojka egyik legsikeresebb dala. Arról szól, hogy egy fénysugár jelent meg az égen, mely láthatóvá tette a boldogság kék madarát. Éppen alászállni készült, amikor sűrű, gomolygó köd takart el mindent és a látomásnak vége lett. így van ez legtöbbször a szerelemben is. Csak a vágy fogalmazódik meg és mire valósággá válhatna, szép emlék marad. A társalgás ezek után természetesen a politizálás irányába terelődött és az asztaltársaság hölgytagjainak a bánatára végleg elnyomta a könnyed csevegést. Vannak-e már eredményei Kárpátalján a peresztrojkának? Milyen esélyei vannak Gorbacsovnak, hogy politikáját megvalósítsa? Hol tart a magyar reform, mi van Kádár Jánossal, kik az új miniszterek? — ilyen kérdésekről mondott véleményt egy tarka etnikumú társaság: Szibériából idetelepített kultúrigazgató, örmény dekoratőr, kárpátaljai ukránok és magyarok, valamint mi négyen a határ másik oldaláról. Szóba került persze 1956 is, a széles körű vita az események jellegének megítéléséről, az 1956 és 1961 közötti kivégzések, melyeket évekkel az események után indokolatlannak tartottunk. — Hogy-hogy ?! — csattant fel vendéglátóink egyike. — Sokkal többet kellett volna kivégezni! Én ott voltam és láttam a felakasztott ÁVH-ás kiskatonákat, akik csak pár hónappal korábban vonultak be. Láttam a gyertyaként égő orosz tankokat, ia szénné égett bajtársaimat. Láttam a budai erdőkben az orosz katonák tömegsírjait és én is kaptam három golyót a lábamba. A zenekar éppen szünetet tartott, így a csend — amely a kijelentést fogadta — hirtelen fagyos légkört teremtett közöttünk, önkéntelenül adódott bennem a kérdés — ugyan ki hívott benneteket? Azonnal tudtam, hogy meggondolatlanul szóltam, hiszen a kérdést nem neki, nem a Budapesten harcoló kiskatonának kellene feltennem... — Természetesen parancsra tettük — volt a válasz. — De ha mi nem megyünk, akkor Magyarországon vérfürdő lett volna és visszaállítják a kapitalizmust — tette hozzá magabiztosan. Érdekelni kezdett ez az ember, akinek a mellén érdemrend, láncokon függő csillag is fityegett. Elhatároztam, hogy közelebbről is megismerem. Hogyan látta egy akkori kiskiatona a magyar eseményeket? Tépjétek í Egy egykori szovjet kiskatona vissz Magyart a magyar ellen Lautner Rudolf 1936-ban született Munkácson, ősei századokkal korábban sváb mesteremberekként telepedtek meg Kárpátalján. Kőművesek, ácsok voltaik, akik a munkácsi vár építkezésein bizonyították szakértelmüket. Rudolf apja már postatiszt volt és ilyen minőségben három hatalmat is kiszolgált. Jól beszélt cseh, orosz és magyar nyelven és természetesen tudott németül is. A család mindig magyarnak vallotta magát, Rudolf pedig azzal büszkélkedhet, hogy ő a Munkácsi Műkedvelő Magyí Cirkusz vezetője, ami valószínűleg egyedülálló intézmér az egész Szovjetunióban. 1955-ben sorozták be Ungváron egy utász alakulatho Kiképzés után olyan csapatrészhez került, mely laktanyí ról laktanyára járva szórakoztató műsorokat adott a ki tonáknak. 1956. október 20-én alakulata parancsot kapót Emlékezete szerint Lengyelországba indultak volna, m vei azonban másnap Gomulka megválasztásával konsz< lidálódott a helyzet, Magyarországra jöttek. Hatvanban, városon kívül táboroztak le. Egy városszéli házban éppé lakodalom volt. Parancsnokát és őt — mint magyarul tv dó tolmácsot — meghívták. Igen jól mulattak, vendégle tóik nagyon kedvesek, barátságosak voltak. A magyar be politikai eseményekről abszolút tájékozatlanok voltaik, z átmulatott éjszaka után végképp nem értették, hogy m ért jöttek ide. Másnap az utászalakulatból kivált egy E fős egység és Budapestté ment. Ennek tolmácsaként éli át a népfelkelés eseményeit sebesüléséig Lautner Rudo sváb származású, magyar nemzetiségű, szovjet kiskaton: Ki hívott benneteket? Budapesten az Osztapenkó-szobor mellett egy magy£ tankalákulat szomszédságában táboroztak le. Legnagyob csodálkozásukra a tankalakulfit magyar tisztjei tejeskáv« val és 'körözöttel kínálták őket. A gesztus ds váratlan vol a „menü” pedig az orosz katona szemével teljesen szokal lan. A látogatást a szovjet tisztek is viszonozták, fegyvt nélkül átmentek a magyar alakulathoz és elbeszélgette! Mindkét alkalommal ő tolmácsolt és úgy érezte, hogy barátságos gesztusok ellenére bizonyos távolságtartás vo a magyar és a szovjet tiszték kapcsolatában. Elbeszélését itt félbeszakítottam, mert szerettem voir hallani a véleményét arról az ellentmondásról, melyne a történelem szeszélye folytán maga is részese lett. Csií pata ugyanis október 21-én érkezett Magyarországra, magyar kormány viszont csak a 23-ról 24-re virradó éjj fordult segítségért az országban állomásozó szovjet c&i patakhoz a rend helyreállítása érdekében. Hegedűs Ara rás (akkori miniszterelnök „A történelem ée * hatalom ig< zetében” című ikömyvében (291. old.) azt írja, hogy országban állomásozó szovjet csapatök ekkor már a Va sói Szerződés Főparancsnoksága rendelkezése alapján fe tehetőleg mozgásban voltak, de kellett a párt és a ko mány jóváhagyása, hozzájárulása ahhoz, hogy a szovj tankok Budapestre vonuljanak.” Bizony, a csapatok már mozgásban voltak, olyannyi) hogy a határ túlsó oldaláról is érkeztek katonák — felt hetően a párt és a kormány hozzájárulása nélkül. Rudt
