Kelet-Magyarország, 1989. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-20 / 117. szám
1989. május 20 5 Ki gondja a paraszti jövendő? Beszélgetés Técsy László országgyűlési képviselővel • Legutóbb e héten, kedden ülésezett a parlament agrárszektora, melynek ön is tagja. A tv-híradóban láthattuk egyik kollégáját, amint indulatosan nyilatkozik: Péter-Pál napján nem aratni fogunk, hanem felvonulunk a kombájnokkal és demonstráljuk, hogy annyiért, amit ma a gabonáért adnak, nem érdemes be sem takarítani. Mi az oka a több mint száz, agrárszekcióba tömörült képviselő dühének? — Nemcsak az, amit képviselőtársam elmondott, bár hozzáteszem, az a legsúlyosabb, Ma annyit fizetnek a gabonáért, ami csak töredéke a világpiaci árnak. Ugyanez a helyzet viszont szinte valamennyi, mezőgazdaságban előállított termék esetében is. Sorolhatnám a tejet, a húst, a gyapjút és így tovább. Korábban is nagyon nyomasztó volt ez a gond, és egyenes utat jelentett a> mai mélyponthoz. Mostanra azonban teljesen kilátástalanná vált a mezőgazdaság minden ágazatának a helyzete. Olyannyira, hogy a nagyüzemek közel egyharmadának egyszerűen nincs esélye’ túlélésre. a Ezzel a véleményünkkel osztozik szá- • mos más szervezet, ide sorolhatnám az alakuló mezőgazdasági kamarát, az átalakulgató TOT-ot, valamint a csíraállapotban lévő új pártokat, nem beszélve az MSZMP-ről. Ha ennyien ugyanazt akarják, mi lehet az oka, hogy mégsem mennek ötről a hatra? — Talán éppen az; hogy ennyien akarják. Nem is tudom, vállalkozhatna-e valaki arra, hogy megrajzolja — legalább jelképesen — Magyarország agrárpolitikai-érdekképviseleti térképét. Én magam, aki politizáló ember vagyok, sem tenném, hiszen képtelenség követni, mint változik a helyzet hétről hétre, napról napra. Mi az agrárszekcióban azon az állásponton vagyunk — és ezt a legutóbbi ülésünkön is kinyilvánítottuk —, hogy a paraszti jövendőt csak egységes agrárképviselet biztosíthatja. Ennek annyira egységesnek kell lenni, hogy fel kell ölelnie a termelőszövetkezeteket, az állami gazdaságokat, az egyéni parasztokat, sőt a környezetvédelmet, a vízügyet, az erdőgazdaságokat, valamint a mezőgazdasági oktatást és kutatást is. Ezzel ugyancsak egyetérthet és egyet is ért valamennyi mezőgazdasági érdek- képviseletet vállalni szándékozó szervezet. Ezek után csak azt nem lehet megérteni, miért nem fognak össze. — Igaza van, az összefogásra múlhatatlanul szükség lenne. Ha ugyanis megosztottak vagyunk, akkor az erőnk sem érződik egyként. Ugyanúgy járunk, mint korábban a parasztság. Igazi érdekképviselet nélkül marad. Ma pedig, amikor sokan nyilatkozzék magukról, hogy ők az igaziak, voltaképpen a káosz felé haladunk. Az állami gazdaságok korábban ébredtek, és hamarabb gondoltak a kamara megalakítására, ma már a TOT is a megújulás útjára lépett, de mindkettőről az a véleményem, hogy nem más, mint a régi apparátusok átmentési kísérlete. Elég megnézni egy-egy összejövetelen az arcokat, vagy az újságban sorra venni a neveket. Mind, mind a régiek, és ezekről én nem hiszem, hogy elvárható lenne tőlük az új idők szellemében való gondolkodás. Mi lenne ez, mármint az új idők szelleme? — Elsoroltam, hogy kiket kellene az egységes agrárképviseletnek szárnyai alá venni. Ennek hagyományai vannak a fejlett nyugati országokban. A lényeg az lenne, hogy az érdekképviseletek, még ha több is marad belőlük, ne magukat képviseljék, mint ahogy ma ez lényegében van, hanem azokat, akiknek nevében fellépnek. A cégtáblaátfestés kevés, fel kell tárni azokat a gondokat, bajokat, amelyek ma nyomasztják a magyar mezőgazdaságot. Amire első kérdésében utalt, az egy a sok közül, és nagyon nyilvánvaló, ma még nincs akkora átütőerő tiltakozó akcióinkban, hogy a kormányt intézkedésre kényszerítse. A Ha már visszatértünk a mezőgazdasági v árakhoz: ha ön nem agrárpolitikus lenne, hanem olyan, aki az ország egészéért felelne, mint például a miniszterelnök, akkor tudná, hogy az, ami hiányzik a magyar ár és a világpiaci ár között, az a pénz megvan, mert máshová kifizetik. Szóval: ha nem agrárpolitikus lenne, akkor gondolkoznia kellene, hogy honnan vegye el a pénzt. — Nem: az pénzt nem elvenni kell az ágazatból, hanem otthagyni. Mert ma ezt az árkülönbözetet több tíz milliárdos nagyságrendben megkapják a válságágazatok. A mélyen az európai színvonal alatt termelő ipar és a magasan a világ árszínvonala fölött működő bányászat. Nem tudom, miből finanszírozták például azt a 28 milliárd forintos adóelengedést, amin az év elején volt alkalma felhördülni az ország közvéleményének. £ Igen ám, de ha nem kapnák meg ezek az ágazatok a szükséges pénzt, az azonnal csődöket jelentene. Én látok is Ilyen törekvéseket, hiszen Békési László, az új pénzügyminiszter a napokban jelentett be közel húszmilliárd forintos támogatáscsökkentést. Hogy ez sok-e, vagy kevés, azt nehéz lenne megítélni, mindenesetre közel sem annyi, mint amennyiből kijönne a mezőgazdasági termékek árának értékükhöz való közelítése. — Egy biztos: jó jel. Sokkal többet lehetne azonban azokról a helyekről elvonni, pontosabban megtakarítani, amiket a pénzügyminiszter felsorolt. Biztos vagyok benne, hogy a fegyveres erőkkel kapcsolatos kiadásokat például lényegesen többel lehetne csökkenteni. Nem vagyok ugyan tájékozódva a hadsereg költségvetéséről, de akár onnan, akár a párt- és állami szervezetek számlájáról én még többet elvontam volna. a A képviselőknek nincs betekintésük a ™ hadi kiadásokba? — Akármilyen furcsán hangzik, ez ma még így van, csak általában ismerjük. De akadnak más tételek is, amelyekről úgyszintén nincs pontos információnk. A Mindazonáltal úgy érzem, hogy egyelőre hiú remény a közeli győzelem, vagyis egy látványos mezőgazdasági termelői áremelés. Annál is inkább, mert ma még csak beszélünk a piacról. (Nem is tudom. van-e olyan ember Magyarországon, aki ne lenne piacpárti, legalábbis hangos szóval.) Amíg így van, addig tulajdonképpen értelme sincs a reális áraknak. — A mezőgazdasági eredetű termékek árai ma lényegében * az életszínvonal-politika megvalósításának eszközei, ezt kell tudnunk. Vagyis, ha az állampolgár bemegy a boltba és megvásárolja a három-négy forint kilónkénti áron felvásárolt búzából készült, húsz-huszonöt forintos kilónkénti áru péksüteményt, akkor egyrészt megtörténik az árkülönbözettel a költségvetés számára az elvonás, ha pedig ennek feléért kenyeret vesz, akkor a támogatás. De még így is messze-messze drágábban jut hozzá a magyar ember az élelemhez, mint amennyiért tőlünk az állam megveszi. A kettő átlagának a különbözete szolgálja azt a forrást, amelyből a már említett színvonalú magyar ipart támogatják. Túlzás lenne persze azt állítani, hogy erre a célra az innen elvont pénz elegendő, de hát mire használnánk kü lönben azt a rengeteg felvett kölcsönt, ami ma az országot sújtja. £ Talán ezt az állítást támasztja alá az a kijelentés, amely a ma egy hete, a ívben látott Napzártában az egyik mező- gazdasági szakember szájából elhangzott: Széles e világon három ország van, amelyikben a mezőgazdaságot nem támogatják. Űj-Zéland, Norvégia és Magyarország. — Bármilyen hitetlen, tényleg így van. A magyar mezőgazdaságról mindenki úgy gondolja — persze a-tájékoztatás is ezt sugallja —, hogy a mezőgazdaságot támogatással tartják azon a szinten, amelyiken van. Holott a helyes fogalmazás az lenne, hogy 02 elvonások juttatták oda, ahol találtatik. Azok az elvonások, amelyekből visszajuttatnak ugyan, a szaldó azonban negatív. Az emberekben pedig mi marad meg? Az, hogy köszönetét kell mondani, amiért segítik fennmaradásunkat. Q Tehát, ha emelkednének a mezőgazda- sági termékek árai, akkor csökkenne az iparnak juttatható összeg nagysága. Ke- menes Ernő, az Országos Tervhivatal új elnöke még számokkal sem fukarkodva bejelentette: 15—20 nagyvállalat, amelyik az ipar veszteségének 80 százalékát „termeli”, rövid úton csődbe mehet. Mit gondol, a nagypolitikának ml jelenthet inkább gondot? Ha a megosztott agrárközvélemény itt is, ott is demonstrációval fenyegetőzik, vagy ha az egészen közeli jövőben néhány tízezerrel megnövekszik a munkanélküliek száma? — Én tudom, hogy az utóbbi ijesztő, de nagypolitika is* tudja, hogy lényegesen olcsóbb és célravezetőbb. A költségvetésbe sem látok bele, miként a hadügyi kiadásokba — ha a számvevőszék létrejön, talán javul ebben a képviselők helyzete —, az azonban egyszerű matematikai művelet, hogy a munkahely-fenntartás többszöröse a munkanélküli-segélynek még akkor is, ha azt tovább fizetnénk, és nagyobb összegben, mint ma tesszük. £ ön országgyűlési képviselő, és az agrár- szektor egyik alapítója. De nyilván nem szakad el mindezek mellett sem megyénk dolgaitól. — Természetesen nem, bár mind nehezebb itthon is naprakésznek maradni, és Budapesten is felkészültnek lenni. Sajnos, Sza- bolcs-Szatmár mezőgazdasága még súlyosabb helyzetben van, és nagyobb gondokkal küzd, mint az ország egésze. Tájjellegű kultúráinknál az árak legalább egy évtizede elmaradnak attól, ami életben tarthatná mező- gazdasági nagyüzemeinket, és ha emelkedtek is, kisebb mértékben, mint más országrészek növényeié, állataié. Kétségbeejtő több tucat termelőszövetkezet kilátástalansá- ga és képtelensége akár a jövő évig való túlélésre is. Még a mi termelőszövetkezetünk, a nyírtassi is olyan gondokkal küzd, amit szinte el sem hinne más, tudván, hogy a jobbak közé tartozunk. Sokan mondják, hogy mostanában pesszimista emberré váltam. Ha belegondolok, talán igazuk is van. Semmi tartalékunk nincs, nemcsak nálunk, de másutt sem találni olyan tevékenységet, ami a húszszázalékos banki kamatnak akár csak a felét hozná, arról meg nem is álmodik senki, hogy annál jövedelmezőbb üzletre bukkanjon. Ami pedig a többi szabolcs- szatmári gazdaságot illeti, kevés kivételtől eltekintve szintén nem ad okot örömre. A halmozottan hátrányos helyzetet tetézi — tudom, hogy most néhányan megsértődnek — néhány helyen az alkalmatlan vezetés. Mégsem látok még csak szándékot se arra, hogy valaki annak jobbal való felváltására törekedne, vagy törekedett volna. A parasztember türelmes, amíg nagyobb gubanc nincs, ő békén marad. De meg kell vajon várnunk, míg minden összeomlik? A Azt mondhatnánk tehát, hogy ebben a megyében még a többiénél is nagyobb szükség lenne az összefogásra, az egységes érdekképviseletre. Hogyan látja ennek helyzetét? — őszinte legyek? Még rosszabbnak, mint az országban bárhol. Mert mi is van tulajdonképpen, igaz nemcsak nálunk, de más tájain is Magyarországnak. Ma is ugyanúgy folyik az ügyek egyéni intézése, mint folyt korábban, legfeljebb kevesebb sikerrel, de több energiával. Csináljuk, mert másképp nem megy, mert más is így csinálja, s közben szónokolunk az összefogás fontosságáról és az egységes érdekképviselet megteremtéséről. Amíg ez az utóbbi valamilyen módon meg nem születik, addig az előbbit egyszerűen nem hagyhatjuk abba. Rengeteg energiát emészt fel ez, nálam különösen, hiszen nekem ott van a. par lament, ott van az agrárszektor, ott vannak a választóim, képtelenség mindenütt jól helytállni. Fontolgatom is, hogy a következő választáson nem indulok. 0 Köszönöm a válaszait. Esik Sándor || Keleta Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE ... vannak még önzetlen, becsületes és tisztességes emberek. Sőt, ők vannak többen, szemben azokkal, akik hivatali beosztásukkal, pozíciójukkal visszaélve, önös érdekeket szem előtt tartva csalnak, lopnak és hazudnak. Miért mondom mindezt? Mert rámkérdeztek. Jött egy olvasói levél, benne egy kivágott újságcikk. A salgótarjáni vb titkár felfüggesztéséről, aki több százezer forint értékben sértette meg a vámszabályokat, valutával üzérkedett, lakáscseréjét is törvénytelen módon bonyolította le. Ehhez az ügyhöz fűzött a levélíró felháborodott hangú megjegyzést és a levele végén megkérdezte: „Szerkesztő úr, ön szerint vannak még ebben az országban önzetlen becsületes és tisztességes emberek?” Ismételten mondom, szerintem az önzetlenek, a becsületesek, a tisztességesek milliós többségben vannak. Igazolja ezt egy korábbi információ, miszerint a jogrend elleni vétők (betörők, tolvajok, gyilkosok, szélhámosok, csalók és minden más egyebek) száma 150 körül van és ehhez képest a nemzeti lélek- szám mégiscsak több mint tízmillió. Ezek után válaszra vár a kérdés: akkor miért gyötör bennünket az az érzés, hogy a korrupció, a bűnözés a tisztességtelenség országa lettünk. A válasz egyszerű, mert, sajnos, minden napra jut valami. Valami rendkívüliről, elrettentőén embertelen vagy botrányos ügyről minden nap akad téma. És a bűnügy, a leleplezés, a botrány viszi az újságot; a rendőrségi, a bírósági híradás olvastatja magát. Felfedni, leleplezni az önzetlenséget, képtelen ötlet. Mint újságíró is azt mondom, nincs abban semmi érdekesség, ha valaki tudását, hivatalát vagy beosztását jóra használja és nem kihasználja. A minap két kutatótanárral beszélgettem. Az említettek már évek óta lótnak- futnak, hadakoznak egy új termesztéstechnológia bevezetéséért. Ezt tudva nem fér meg bennem a kérdés: „Mi o hasznotok ebből?” „Semmi — mondták csodálkozva. — Az eljárás az eddigiektől olcsóbb, gyorsabb, hasznára válhat az üzemeknek, az országnak. Ez egy téma, ezt csinálni kell.” A két tanárembernek nincs milliós bankbetétje, nincs villája, nyugati márkájú kocsija, csak elkötelezettsége a jó szándékra, önzetlenségre. Leplezzem le őket? Megtettem. Ugye, hogy nem túlzottan érdekes a dolog, mint ahogy az sem, amit Nyíregyházán a Kun Béla utcán láttam. Ültettek ott a parkokba néhány facsemetét és amikor voltak azok a május eleji hideg esős és szeles napok, két idős ember az esőben, szélben azzal bajlódott, hogy a csemeték mellé karókat tűzött, ki ne törje a kisfákat a szél. Szerintem, ha a valutázó tanácstitkár helyett „leleplezem” a kisfákat karózó önzetlen nyugdíjasokat, olvasóim többsége unottan teszi félre az újságot. Több ilyen, mindennapi önzetlen, becsületes és tisztességes emberről közölt írás olvasása után minden bizonnyal akadna néhány olyan ^ olvasóm, aki szóban vagy levélben imegkérdezné: Mi van, nem merünk leleplező cikkeket írni, mint mások? El akarjuk titkolni, hogy a megyében is vannak bűnök és bűnözők, tisztességtelen emberek? Valahogy így fest a dolog, azzal a megjegyzéssel kiegészítve, hogy bontakozik a demokrácia, a jogállamiság, ennek hatásaként, több olyan becstelenség is felszínre kerül, amelyekről korábban kevesebbet írtak, vagy beszéltek. De ez nem azt jelenti, hogy ma Magyarországon, akinek hivatala, tisztsége, munkája és feladata van, azok közül mindenki „sáros” és rosszak az emberek is. Nem hiszem, hogy romlott a világ. Nem félek attól, hogy itt kihal az önzetlenség, a becsületesség és a tisztesség. Hiszem, hogy az erkölcs és erényes magatartás mindig fölényes túlsúlyban lesz és ez hozzásegíti a társadalmat ügyeinek rendezéséhez. Seres Ernő
