Kelet-Magyarország, 1989. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-13 / 111. szám
1989. május 13. 11 Barangolás BÁJ1 BOKOR Az igazat megvallva, Bájd- bokorról még csak nem is hallottam. Találomra indultam el a cserkészi tanyavilágban. S az út, akár a mesében, egyre keskenyebb, egyre gödrösebb lett. Végül aztán elfogyott a kő is, csak nagy borsó-, meg gabonatáblák ringtak a széliben. Tudtomon kívül megérkeztem Bájá-bökorba, mely így, első látásra az égvilágon semmiben sem különbözik a Nyíregyházát övező rengeteg bokontanyától. Nagy, széles porták, megkopott, öreg házak. S mélységes csönd. Az „L” betűt utánzó kiét utcácska tökéletesen kihalt. Hallgatnak a házak, a kutyák is szenderegnek az od- vas eperfák alatt. Ám később egyikük csak felmordul lustán, s hogy látja, nem tágítok, egészen komoly ugatásba kezd. Még szerencse. Mert valahonnan hátulról a kertből egy korosodó férfi, Moravszki József. A Moravszkdaík ahányan vannak, annyiféleképpen írják itt a bokrokban a nevüket, ám ő azt mondja, úgy írjam, ahogy mondja: Moravszki. Neve után ítélve biztos lehet benne az ember, hogy szlovák származású, ám ő élénken tiltakozik. — Én magyar vagyok kérem! — A szülei...? — Hát ők még beszéltek szlovákul. Én is megértem még, de magyarul már szívesebben forgatom a szót. — A felesége ...? — O is tirpák családból származik. De magyarnak vallja magát — A gyermekek ... ? — A lányom már színmagyar. Az unokáim is. Egy szót sem tudnak a nagyapjuk nyelvéin. Eltűnődik az idegen. Harminc-negyven év is tökéletesen elegendő ahhoz, hogy egy virágzó kisebbség elveszítse nemzetiségi identitását, feladja sajátos kultúráját? A tapasztalatok ázt mutatják, igen. Vajon mennyire szükségszerű ez, s vajon mennyiben járult ehhez a kis emberek érdekeit csak ritkán szem előtt tartó nagypolitika! — Mikor házasodott? — Negyvenháromban. Akkor a szüleinek — a jellegzetes. tirpák szokásoknak megfelelően — már volt egy házuk bénít, a városban is, hogy idős korukban legyen hová költözniük, a tanyán pedig gazdálkodjanak majd a fiatalok. Szóval a is bent a várasbám, a Mező utcád lakásban tartották, s természetesen városi zenészeket fogadtak. Tirpák esküvő volt, tirpák vendégekkel, de a nóta ... Gsak a magyar járta. — Az öregebbek próbálkoztak a saját nótáikkal is, de nem volt, aki segítsen nekik. Kakufekszó, galambbúgás a válasz. Moravszki József könyököl a kerítésen, átnéz az út túlsó oldalára. Most foghíjas telkeknek nevezné a közmyelv az ottani pucér portákat. Ám egy-egy kis hálom még jelzi, egykor házak álltak rajta. Galambok égen, földön. A boltokban nem bolti csirkét vesznek. Már itt is megfogyatkozott a hátas jószág. Jó pénzt hoznak a malacok. A virágot is gondozni kell. — A Márföldi családé volt. Mihály, János, György... negyvenhétben áttelepült mind a Felvidékre. Tán maga is hallott róla, akkortájt találták 'ki azt a szörnyű lakosságcserét. Szlovák agitátorok járták az itteni tanyákat, s biztatták az embereket, költözzenek át az ősök földjére. Voltak, akik elhitték minden szavukat. Elfelejtették, hogy a mi őseink több mint kétszáz éve itt gyökereznék. Házigazdánknak most először szűkűl résnydre a szeme. Valahol tudata mélyén tán azt is sejti, hogy azért vesztette el ő az anyja nyelvét, mert testvérei közül sokan szedték a sátorfájukat. Mert nem vették észre, hogy egy alaposan átgondolt machináció áldozatai lesznek, hogy költözésükkel társaikat hagyják cserben. Moravszki József elgondolkodva mondja. — Márföldi... jó magyar nevük volt, mégis elmentek. Az ember azonban jobb ha fenntartással kezeli itt a Kárpát-medencében a neveket, mert tudnia illik, hogy azok alapján ítélni meglehetősen kockázatos. Szlovákok mentek, magyarok jöttek tehát. Például Hrotkó Menyhért. Márfölddék szlováknak, Hrotkóék magyarnak vallották magukat. S a felvidéki Hrotkó családnak épp ezért kellett költöznie. Márföldáék önként mentek, Hrotkóék kényszerből. A csehszlovák államtól megjött a papír Taksanyfalvára, hogy vagy Sziléziába, vagy Magyarországra mennek. A kisebbik rosszat választották. így kerültek Báji-bokorba. — Én még akkor legényember voltam, nem sokat törődtem az egésszel. A most hetven éven felüli Hrotkó Menyhért mondja ezt, hátát egy árnyas diófának vetve. Tipikus közép-európai a családja sorsa. Hrot- ikó Menyhértnek négy testvére maradt a szülőfaluban, a szülőikkel együtt viszont a másik négy gyermeket átte- leépítették Magyarországra. — Ha látta volna édesapánk arcát, mikor megérkeztünk. ..! Hová költöztettek minket! Taksonyijai va már akkor is jómódú gazdiafalu volt a Kisalföld szélén, pezsgő szellemi élettel. Össze sem lehet hasonlítani az itteni elzárt bokor tanyákkal. Nem is szívesen beszél róla, pláne, hogy itt maradt egyedül. Felesége meghalt, gyermekei pedig beköltöztek Nagycserkeszre. De szava sem lehet rájuk. Most is itt áll mellette a fia, Sándor, munkáisruhába öltözve. Jött segíteni a halk szavú öregjének. A fiú gyermekkorára terelődik a szó. — Nem fogja elhinni, senil Keleta Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE kinek sem volt tán szebb gyermekkora mint a mienk. Itt volt ez a harmincegyné- hány száz, s kömyes körül a hatalmas határ. — Iskolába hová jártak? — Az első két hétben Tamás-bokorba. Utána meg Cserkeszre. Gyalog persze, mert nem volt húsz éve itt még busz. Ha lett is volna, akkor sem sokat érnek vele. Hiszen a kövesút messze elkerülte a tanyát. Elképzelem a sok itteni gyermeket. December elején, aprószemű havasesőben. Nekifeszülnek az északi szélnek, szemüket vonallá szűkítik, s az árokpart füvén araszolnak, mert az úton térdig ér a fekete sár. B á jd -bokorban egészen a legutóbbi időkig építési tilalom volt érvényben, s szentül azt hiszem, Hrotkó Sándor, a nyíregyházi Universil műszaki főiskolát végzett diszpécsere emiatt volt kénytelen Cserkeszen építkezni, ö azonban lehűti a romantikus képzelődéseket. — Az igaz, hogy a tilalom siettette a tanya elöregedését, de én mór akkor sem építettem volna ide, ha engedik. Mert most, felnőtt fejjel el tudom képzelni, apámék mit élhettek át minden nap, mikor a hófúvásban elindítottak bennünket az iskolába... Nézzük a vékony kis kö- vesutait, mikor bejön az udvarra a szomszédasszony. Hátra az istállóba siet. Csirkéket nevel benne. Jószágot rég nem láttak már azok a faiak, így aztán Hrotkó Menyhért kölcsön adta az istállót. Legalább nem áll üresen. Tizenegynéhány családot számolunk össze a tanyán, fiatal szinte egy sincs közöttük. Ugyanúgy gondolkodtak ők is, mint Hrotkó Sándor, meg a húga aki szintén Cserkeszen építkezett. Ám ez, azon túl, hogy a kényelmesebb életre vágytak a bájl fiatalok jelez még valamit: az itteniek nagyon jó gazdák voltak. Mert gyermekeiknek, mire házasodásra értek, többnyire már készen volt a lakásuk bent a városban, vagy a közeli Cserkeszen. Nem is látni most itt fiatal 'házat, majd mindegyik még jóval a háború előtt épült. Közülük is a legrégebbi, s egyben talán a legszebb is özvegy Tamás Andrásnéé. Azt még nád fedi, hatalmas cseresznyefáik borulnak rá, a gyeppel felvert udvaron tyúkok kapirgálnák. A kiskapu behajtva, zárva a lakás ajtaja is. Álmos májusi csönd, a lugasban félhomály. Bent halkan szól a rádió, Chopin bús szláv dallamai idézik a múltat. Tébláboldk a tornácon, mikor nyílik az ajtó, s kijön az özvegyasszony. Panaszkodik. Egyedül van, nem bír már ezzel a hatalmas portával. S bizony, éjszakánként fél is. Mert mi történt a múltkor is ? Valaki kifeszítette a tyúkólját, s vitte volna a kacsáikat. Még szerencse, hogy a szomszéd észrevette, s megugnasztotta a tolvajt. Azóta minden este szabadon engedi a kutyáit. A cseresznye lassan már érik, hízik a köszméte is. — Jöjjön két hét múlva. Szedünk egy kasitával. A mondatok halkan, de szívesen szólnak. Benne van Báji-bdkor minden bája, jó szíve. El is kéne fogadni az invitálást. Miindannyión'kmak. Balogh Géza