Kelet-Magyarország, 1989. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-03 / 102. szám
1989. május 3. Kelet-Magyarország 3 Megkérdeztük Mit láttak Litvániában? Nemrég érkezett haza megyénk népfrontküldöttsége Litvániából Csermely Tibor megyei titkárhelyettes vezetésével. Megkérdeztük, mit láttak Litvániában? Mi volt a látogatás célja, haszna? — Van a népfrontnak egy Nemzetek klubja, amely a külföldi kapcsolatokat ápolja. Ennek keretében került sor a litvániai látogatásra az elmúlt napokban. A megyénkben élő Normantas Paulus litván fotóművész révén már korábban jó kapcsolat alakult ki litván barátainkkal, így amikor meghívást -kaptunk a litván kulturális fórum elnevezésű nemzetközi találkozóra, a szabolcsi küldöttség egyben az országos tanácsot is képviselte a rendezvényen. Kik voltak a házigazdák, hisz úgy tudjuk, Litvániában nincs a mi fogalmaink szerinti népfront? — Valóban nincs népfront Litvániáiban. Van viszont a Szaljudisz nevű népfrontjel- legű tömörülés, amelynek a vendégei voltunk. Ez a mozgalom fogja össze a peresztrojka szellemében mind erőteljesebbé váló megújulási törekvéseket, amelyben nagy szerep jut a nemzeti múlt, a hagyományok, sajátosságok erősítésének, s a sztálinizmus idején a litvánokat ért sók- sok sérelem tudatosításának is. A Szaljudisz teljesen adományokból tartja fenn magát, tisztségviselői vialameny- nyien társadalmi munkában végzik vállalt küldetésüket. Ügy tapasztaltuk, józan mértéktartással, de határozottan törekszenek a reformok megvalósítására. Az országban elég rendszeresek a tüntetések, különféle megmozdulások, de nincsenek összetűzések, rendzavarások, fegyelmezetten fejezik ki szándékaikat. Hol jártak, kikkel találkoztak? — A fővárosban, Vilniusz- han számos helyen jártunk, így megmutatták vendéglátóink az egyházaiknak visz- szaadott gyönyörű székesegyházat, amely eddig képtár volt. Jártunk kisvárosokban, értelmiségi találkozón, ifjúsági fórumon. Láttunk nemiég létesített emlékuta- kat, amelyek a sztálinizmus litvániai áldozatainak emlékét idézik. Megnéztünk karikatúra-kiállítást, ahol a műfaj eszközeivel fejezik ki az alkotók a nemzetet foglalkoztató kérdéseket és kételyeiket. Milyen most Litvánia magyar szemmel? — Ügy tapasztaltuk, nagyon európai irányultságú nyitottság jellemzi az emberéket. Az emberek mentalitására is nagy hatással vannak a mostani események. Az érdeklődés hallatlanul nagy a saját sorsuk iránt, de nagyon érdeklődtek a magyarországi változások iránt jis. Sok kérdésire kellett válaszolnunk, így a népfront megújulásával, a többpártrendszerrel kapcsolatban is. Részt vettünk egy nemzetközi litván találkozón is, ahol a környező országokban élő litvánok jöttek össze, s mondták el élményeiket. Lesz-e folytatása a litván kapcsolatnak? — Bizonyosan lesz. Elmondhatom, hogy ottjár- tunkkor közvetítő szerepet is betöltöttünk, ugyanis az egyik kisvárosban — Birsto- naszban — járva kiderült, már rég szeretnék felvenni a kapcsolatot Tokajjal, ahol az elmúlt években számos litván képzőművész vett részt az alkotótábor munkájában. Mi vállaltuk, hogy közvetítjük a kívánságot és várhatóan a két városi tanács rövidesen felveszi a hivatalos kapcsolatot is. P. G. DIPLOMA ELŐTT Faluban nagyobb a presztízs A korábbinak hétszeresére emelkedett 1988-ban a konténerforgalom a záhonyi vasúti átrakókörzetben. Az eperjeskei darus átrakón ezért két közúti konténerdarut is munkába állítottak. Ebben az évben a Nyugat-Európa és a Távol-Kelet közötti forgalom növekedésére számítanak. (Elek Emil felvétele) Névadók az ismeretlenség homályában „Tudnom kellene, ki volt...?” „Életünk égő szövétnek, mely hol gyorsabban, hol lassabban, szüntelenül fogy. Boldog, ki midőn a múlandóságra gondol, azzal vigasztalhatja magát, hogy sokaknak világított.” — mondta a költő, s szavai hallatán elgondolkodhatunk: kinek világított a közmegbecsülést, hírnevet kivívó állampolgár, akit később azzal tisztelt meg az utókor, hogy utcát nevezett el róla. De vajon ismerjük-e szű- kebb környezetünk személytelen ismerőseit, avagy az örök ismeretlenség homályából soha nem kopogtatnak ők lelkűnkhöz? Ismerik-e az emberek utcájuk névadóját, avagy anonim ismerősként írnak le egy idegen nevet évtizedeken keresztül... Nyíregyházán, a Kun Béla utca virágos előkertje előtt középkorú asszonyok panaszkodnak, árakra, betegségre, időjárásra. Szamosi Józsefné készséggel válaszol, bár azt hitte, a háromévi kényszermunka miatt keresem. A pokol még a lelkében él... „Nem ismerem...” — Nem, kedves, én sajnos, nem ismerem Kun Bélát. Tudja, a férjem és az anyám nagy beteg volt, ápoltam őket évekig. Az én lábam is alig visz előre. Eddig még senki nem kérdezte, hogy ki volt Kun Béla. Én csak a Donbaszról (a kényszermunka helyszíne, a donyecki szénmedence. A szerk.) tudnék mesélni. Kérdezze azt, mert nekem az életem, a családom, a fiatalságom rabolta el. Araszolva kísér, majd hozzáteszi: — Kérdezzen inkább Mikszáth Kálmánról, korábban abban az utcában laktam, és minden könyvét elolvastam ... A nyugdíjaseleganciával öltözött, jó megjelenésű hölgy, bár siet, de szívesen szóba áll. — Én az Arany János utcán élek, s még ma is kívülről tudom Toldi sok-sok énekét. Képzelje, a sógorom bátyjától úgy kaptam a levelet Argentínából, hogy Dicső Ilona, Nyíregyháza, Arany János utca és a borítékra még ráírta: Ég a napmelegtől a kopár szik sarja ... Szemben divatos cuccban csitri lányok jönnek, igen vidámak. Nem véletlen, az iskolai biológiai verseny feladatait jól oldották meg. — Mi négy éve lakunk a Schmidt Mihály utcán — mutatkozik be a 9-es iskola hetedikese, Horváth Szilvia. Annyit tudok, hogy a Schmidt az Kovácsot jelent, akkor miért nem így írták? — De hát így hívták a közügyekben fáradozó állampolgárt ... A raj vagy a csapat névadójáról is bizonyára megemlékeztek az iskolában? „Az más..." — Az más. Szabó Lőrinc egyébként is tananyag. Igaz, megnézhetném, otthon a lexikonban az ■ utcanévadónkat, de hát kit érdekel... Jól öltözött fiatal hölgy legalább olyan divatos csokibarna bőrű kislánnyal igyekszik az orvosi rendelőhöz. Három mondatban egy szabálytalan életút mérföldkövei határozzák meg Szendrei Ágnes véleményét. — Csak a lakcímbejelentésnél tudtam, hogy a Lacz- kovszki János utcán kaptuk meg az egyszobás, gázfűtéses lakást. Életveszélyes volt á Szarvas utcai, udvari bérleményünk. Az édes gyermekemet súlyos betegséggel a kislétai otthonban ápolják és nem biztatnak. A férjem elhagyott, de én nem bírom az egyedüllétet, s egy hete kivettem az állami intézetből az eddig senkinek nem kellő, két és fél éves Váradi Rozikát. Most megyünk igazolásért a körzeti orvoshoz, májustól dolgozom, a kislányom bölcsődébe jár. A szénfekete szemű, fekete hajú, sárga ruhás apróság nem győzi ismételni, hogy: anya, anya, menjünk ... — Megértheti, — simogatja Ágnes szeme a csöppnyi életet —, hogy engem nem az utcanévadó érdekel. . . Nyíregyháza talán legszebb része a Korányi úti lakótelep. Ahány ház, annyi stílus. Nyugati filmet forgathatnának egyik-másikban. A szemerkélő esőben Varga Mi- hályné igyekszik haza a pár hónapos legkisebbel, a harmadikkal. — Engem arra tanítottak a Kölcsey Gimnáziumban, hogy mindenre figyeljek magam körül. Két éve lakunk a Kiss Lajos utcán és első dolgom volt, hogy érdeklődjem róla. Nem vagyok benne biztos, de úgy tudni, muzeológus volt. Pár házzal arrébb már Sipkay Barnának állít emléket a tábla. Diákpár lép ki az egyik kapun. — A legtöbben azt állították, hogy festő volt — mondja Szabó Zoltán. — Még az építkezésnél összegyűltek a majdani szomszédok és megtárgyalták, kiről nevezték el az utcájukat. Mások azt mondták, író és újságíró volt, de ők nem tudták meggyőzni a többieket. — Pedig nekik volt igazuk. — Hiába. A Korányi Frigyes utcán délutáni csúcsforgalom. Bla- hota Győző, az IKSZV asztalosa rápirít a született szabolcsiakra. Kazincbarcika mellől nősült Nyíregyházára, de a városrész névadóját, Jósa Andrást jól ismeri. Korányi Frigyesről pedig az éppen érkező felesége mondja el, amit tudni illik. Szabadkoznak, utánanézhettek volna még alaposabban. Jön a szomszédjuk, Gyetvai János és azonnal a túlmunkáról, a hajszáról beszélünk. Talán ha lenne egy művelődési ház a Jósavárosban, oda bemennének, bár ki tudja. Többet tudni Borzas lakónegyed még Örökösföld. a Fazekas János tér környékén több ezer családot zsúfolt össze a lakáshatóság. Gyerekkocsit tologató kismamák állnak értetlenül a kérdés előtt. — Az iskolában sem szerettem. ha kérdezgetett a tanár — így az egyik. — Fogalmam sincs, ki volt Fazekas János. Dicséretes, hogy a tanács igyekszik a közügyekért sokat fáradozó, köztiszteletben álló tagjainak így állítani emléket. De arról talán gqndos- kodni kellene, hogy valahol valamikor az ott élők legalább annyit tudjanak, festő, író, vagy polgármester volt-e a névadó... Tóth Kornélia Fiatalok és bizakodóak. A jövő pedagógusai. Az államvizsga előtt állnak, de már szeptemberre az első munkahelyükre, a pályakezdésre gondolnak. Három magyar—történelem szakos negyedéves főiskolással beszélgettünk, hova tartanak, mit várnak a pályától. Török Csilla, szőke, karcsú és csinos. Szívesen beszél rejtettebb gondolatairól is. „Lehetett válogatni...” — A pedagóguspályát azért választottam, mert világéletemben szerettem a gyermekekkel foglalkozni. Már kiskoromban is a babáimat sorba ültettem és iskolásat játszottam velük. Bár a pedagógusok között inkább a reál szakosok és a nyugati nyelveket oktatók a kapósabbak, ám mi sem panaszkodhatunk, lehetett a kiírt állások között válogatni. Én az egyik csepeli általános iskolában szeretnék menni, itt talán anyagilag könnyebb lesz, hiszen pedagógusszállást is ígértek. Ügy találtam, Szabolcsban elég telített a pálya, egy kis falucskában pedig nem tudnék megélni. Pesten lehetőségem lesz az önművelésre, szeretnék sokat színházba, kiállításokra és más rendezvényekre járni. Sajnos a pedagógusokat sem anyagilag, sem erkölcsileg nem becsülik meg. Egy velem egyidős barátnőm, aki jogász lett 8000 forint fizetést kap, én talán 5—6000 forintot fogok keresni. Ha elmennék egy butikba dolgozni, ennek legalább a dupláját kapnám, ám akkor hivatásomat adnám fel. A gyakorlatokon úgy éreztem, hogy szép és érdekes pálya a miénk, az iskolában mindennap történik valami. Tovább tanulni Tóth Gábor magas termetű, komoly fiatalember. A törvény U ltiztunk". Afféle egy- beszokottak, közös asztalhoz ülők, akik már nemcsak a partikat beszélik meg, hanem a beszélgetések miatt ultiznak inkább. Tízfilléres alapon majdhogynem családias rendben csináljuk ezt a műveletet. Ilyenkor aztán szóba kerül az egész világ, amitől tudvalevőleg az ulti egyre lassúbb, a beszélgetés meg egyre gyorsabb. Férfiak együttlétének ez a rendje. Osztás közben egyikőnk- nek eszébe jutott, hogy sokan sürgetnek egy vadásztörvényt. Régen szükséges lenne már ez, de osztani kellett, és hívni. Hívni, ütni, marakodni, egyáltalán megnyerni valamiféle partit. Ügy adódott a játék, hogy a vadászpártiak közül tök- filkóval ütött az utolsó. Az volt az adu. Aztán a tök- filkó hívott, és a hívását egyből elütötték egy piros királlyal. Mondanom sem kell, hogy ők is vadászok, de a következő hívásnál a fővadász kivágott az asztalra egy piros vad ászt. Közben gyűlt előttünk a kártya, ki-ki ütött és visszaütött, már nem is volt fontos annyira a játék, mert négyőnk közül csak egyikőnk nem vadászott. A többi igen. A tökfilkó, a király, és a vad ász. Ott az asztalnál egyszeriben kiderült, hogy ostobaság az a demagógia, miszerint a vad azé, aki felneveli, akinek a földjén pusztít. A vad azé a negyvenezer emberé, akinek manapság engedélye van. Következésképp: ostobaság az egész törvény, jobb az, ha marad minden a régi rendjében. Játszottunk tovább. A homo sapienst, a gondolkodó embert újra megelőzte a homo ludens, a játékos ember. Az új partiban is a tökfilkó kezdett, a király ütni akart, de a hívást elvitte egy vad ász. N em tudom, hogy mi lesz a tervezgetett törvény sorsa. Ennél sokkal érdekesebb, hogy mit szólnak mindehhez a vadászatból kimaradt alsó és legalsó, a hetesek, a nyolcasok, a kilencesek. Ok egy ilyen vitában ebben a pillanatban csak hajtők lehetnek. Bartha Gábor — A nyíregyházi művészeti szakközépiskola egyik kiírt állását pályáztam meg, nem tudom megkapom-e. Ha sikerülne — és egyébként is — szeretném folytatni a tanulmányaimat, valamelyik egyetemen. Ügy gondolom, hogy nem a magyart, vagy történelmet tanulnék, hiszen azzal már négy évig foglalkoztam. Az egy hónapos gyakorlati időm alatt a miskolci gyermekvárosban dolgoztam. Jó és rossz tapasztalatokat egyaránt szereztem itt. Az ilyen intézményekben az óriási erőfeszítésekkel elért legkisebb eredmény is nagy sikernek számít. Mindenesetre én ilyen gyermekvárosban, vagy gyermekotthonban nem tanítanék. Ha nem sikerül a nyíregyházi állás, akkor Debrecenbe mennék tanítani, mivel a feleségem is ott dolgozik. „Szeretnék visszatérni...” Kedves, mosolygós lány Orosz Mariann. — Fehérgyarmatról jöttem a főiskolára, és szeretnék arra a környékre visszatérni. Falun anyagilag biztonságosabb mint a városban, lehe* gazdálkodni. A tanárok presztízse is nagyobb. Egy szatmári általános iskolába pályázom, jó volna ha sikerülne megkapni. Több vidéki iskola is felveszi a versenyt a városiakkal, A jövendőbelim is abban a bizonyos szatmári községben dolgozik, mindent megterveztünk, a lakásgondjaink is megoldódnak. Igaz, egyelőre csak napközis tanár lehetek, de azért óráim is lesznek. Bizonyára később majd a szaktárgyaimat nagyobb óraszámban taníthatom. Nagyon várom a szeptembert, hogy ta- lálkozhassam a gyermekekkel. Olyan jó érzés, ha meglátnak a tanítványaim — akikkel az egy hónapos gyakorlat alatt foglalkoztam —, még a kerítésen is átmásznak utánam, és mesélik a maguk kis életét. (bodnár) A családi báz építésének nélkülözhetetlen anyaga a béléstest. A beton és vasbetonipari Művek budapesti gyárában márciustól októberig mintegy 2000 családi házhoz szükséges mennyiségben gyártanak födémge- rendabélés , testeket, egy NSZK gyármányú, önjáró gép segítségével. (MTI fotó)
