Kelet-Magyarország, 1989. április (46. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-05 / 79. szám
1989. április 5. Kelet-Magyarország 3 Grósz Károllyal Kárpátalján A Záhonyt várossá avató ünnepség után néhány perccel vonatba szállt az MSZMP főtitkára, hogy - Gyuricsku Kálmán megyei első titkár, Major László, a Központi Bizottság irodájának vezetője és a KB más munkatársainak kíséretében eleget tegyen az SZKP Központi Bizottsága meghívásának és látogatást tegyen Kárpátalján. A látogatás jelentőségét növeli, hogy első számú magyar vezető a felszabadulás óta eltelt 44 év során most volt először hivatalos látogatáson a 12 ezer négyzetkilométeren fekvő, 1 millió 200 ezer ember — köztük a mintegy 170 ezer magyarlakta Kárpátalján. Útjának első állomása Ungvár volt, ahol Henrik Bandrovszkij területi első titkár vezetésével a térség párt, tanácsi és tömegszervezeti képviselői, valamint B. I. Sztvkalin, a Szovjetunió budapesti nagykövete és Páldi András, hazánk kijevi főkonzulja várták. Grósz Károly a területi pártbizottságon kifejezte őszinte örömét, hogy ellátogathatott e területre, amelynek hagyományos és értékes kapcsolatai vannak Szabolcs- Szatmárral. A rövid üdvözlések után az állami egyetemre indult, ahol a rendelkezésére álló igen rövid idő alatt nagy programot bonyolított. A többi között találkozott Pjotr Lizanec professzorral, az egyetem magyar tanszéke vezetőjével, a magyar klasszikusok kiváló ukrán fordítójával, a nemrég alakult Hungarológiai Intézet vezetőjével, aki tájékoztatta őt a most 25 esztendős tanszék munkájáról és az intézet terveiről. Negyedszázad alatt 400 magyar tanár végzett itt és számos, a terület múltját feltáró jelentős tudományos munka született. Páratlan utánpótlásképző műhelye ez az intézmény a Szovjetunióban élő magyar értelmiségnek, az iskolák mellett a magyar nyelvű sajtónak, rádiónak, televíziónak. Elhangzott: idén augusztusban 21 ország hungarológu- sait várják Ungvárra, hogy saját szemükkel győződjenek meg arról, mit tettek és tesznek a szovjetunióbeli magyarság kulturális gondozásáért. Itt ismerkedett meg Grósz Károly a nemrég alakult Magyar Kulturális Szövetség vezetőivel és munkásságukkal is. Szívből gratulált a tanszék semmivel sem pótolható tevékenységéhez, majd átadta népünk ajándékát: egy, a magyar nyelvű oktatást segítő képmagnót és kazettákat. Ezt követően találkozott az egyetem professzoraival, a terület irodalma és művészete jelentős képviselőivel. Itt azt hangsúlyozta: nagy érték a kollektívák, az emberek kapcsolatának fejlesztése, amely mindinkább megszabadul a formalizmustól, a protokolltól. „Kötelességünk segíteni ezt az együttműködést, kihasználni a nemzetiségi kapcsolatokban rejlő tehetőségeket. Itt még sok az adósságunk.” Rövid eszmecsere kerekedett, melyben a magyar történelmi közelmúlt eseményeinek újraértékelésétől a magyar gazdasági és politikai reformprogram realizálásától számos téma felvetődött. Bállá László, Kárpátalja jeles, Európa-szerte ismert magyar írója, testvérlapunk, a Kárpáti Igaz Szó nyugalmazott főszerkesztője így fogalmazott: Az ott' élő magyarok számára az évszázad tehetősége az SZKP és az MSZMP reformpolitikája. „Nagy örömünk, hogy a magyar párt felvállalta a Szovjetunióban élő magyarok ügyét.” Kifejezte elégedettségét az illetékes szovjet szervek reformszellemű nemzetiségi gyakorlata fölött', amelyben sok még ugyan a teendő, azonban ehhez a táptalaj rendkívül kedvező. A politikai képzési központban nagygyűléssel folytatódott Grósz Károly programja. aki több száz résztvevő előtt bevezetőben kifejtette: szomszédokhoz, barátokhoz jött. Hangsúlyozta: a Kárpátalján évszázadok óta együtt élő magyarok, ukránok, szlovákok és más nemzetiségek viszonyát gyakran rontotta a nemzeti önzés, az előítéletek, a nacionalizmus, amelynek végleges leküzdése hosszú és nehéz folyamat. A fejlődés is új kérdéseket vet fel, amire a ma élőknek kell választ találni. Ezért is értékeljük nagyra, hogy a szovjet politika a nemzetek közötti viszony korszerű európai kezeléséhez kíván meggyőző példát adni. — Kárpátalja nekünk, magyaroknak is drága — folytatta, s felidézte a magyar történelem e területhez fűződő nagyszerű időszakait. Elmondta, hogy az itt élő 170 ezer magyar sorsa — amelyet évtizedeken kérész1 tül hallgatás, indokolatlan szemérmesség vett körül — fontos a számunkra. Ma örömmel tapasztaljuk, hogy az itteni magyarok a Szovjetunió egyenjogú állampolgáraiként élnek, jól kamatoztatják tudásukat. Jelentősen bővültek az anyaországgal a kulturális kapcsolódási lehetőségeik. A múlthoz képest nagyot fejlődött a magyar sajtó, a könyvkiadás, korszerűsödik és bővül ja Kárpáti Igaz Szó arculata, nő a befolyása. Annak is nagyon örülünk, hogy hosszú évtizedek erőfeszítése nyomán megalakult a szovjetunióbeli magyarok kulturális szövetsége, hungarológiai központ jött létre, s az ungvári egyetemen most már magyarul is lehet felvételi vizsgát tenni —, hogy csak (Folytatás a 4. oldalon) A pártfőtitkár válaszai a Kelet-Magyarországnak Szabolcs Szatmár jövijéril, a lakossás, a párttagság közérzetérái, a lelelösségvállalásrél és kárpátallai találkozásairól Záhonyi és kárpátaljai látogatása befejeztével a késő esti órákban Grósz Károly interjút adott lapunk főszerkesztőjének. A Főtitkár elvtárs zábonyi szavait idé- ^ zem, miszerint manapság híján vagyunk a biztató szavaknak, ön ma abban a megyében járt, ahol ez a mondat kétszeresen is igaz. hiszen itt korábban is kevesebb jutott kenyérből és munkaalkalomból, mint másutt az országban. Mit tud mondani e — hivatalos szóhasználattal — halmozottan hátrányos ilterület majd hatszázezer lakójának a holnap esélyeiről? — Ne tűnjék szólamnak, illetve a vezetői látogatásokat gyakran kísérő kötelező udvariaskodásnak, amivel a válaszomat kezdem. Még csak nem is a néhány itt töltött; óra tapasztalata alapján mondom, hogy a Szabolcs- Szatmárban élő emberek igazán megérdemlik a biztató szót! Mert egyenesek. tisztességesek és szókimondók, mert kitartó szorgalommal dolgoznak, jóllehet többszörösen meg kell küzdeniük a néhány területen valóban rendkívüli hátránnyal.' Azt sem csak az április 4-ei ünnep kedvéért mondom. hogy áz elmúlt évtizedek kitörölhetetlen nyomokat hagytak, ezen a megyén is, hogy ezt áz óriási fejlődést — amit letagadni neraj-ehet — saját két kezük munkája hozta. Erre a legfrissebb példa1 éppen Záhony. Ez azzal együtt is valóság, ha nem kevés gonddal küszködnek, ha megnehezedtek a továbblépés feltételei, ha az itteni adottságok igen mostohák és rengeteg, a behozni való. Sajnos, ma különösen olyan időket élünk, amikor éppen a jövő érdekében minden mást a gazdaságosság követelményeinek kell alávetni. Kiutat csak ennek a révén találhatunk. Mégis azt mondom, meg kell találni a módját, hogy a kormányzat — akár a gazdaságosság rovására is — segítsen ennek a területnek nagy hátránya leküzdésében, hiszen Szabolcs-Szatmár sorsa az ország felelőssége egyben. Ez persze az itt élő embereket egyáltalán nem mentheti fel saját tennivalóik és felelősségük alól. Közösen kell megtalálnunk a kibontakozáshoz nélkülözhetetlen infrastruktúra és szellemi bázis bővítésének, szélesítésének útját-módját. Már most gondolni kell a holnapra és hol- naputánra, megfelelően felkészülni arra az időre, amikor prosperál majd a gazdaság. Mert ha itt időt veszítünk, ha nem kezdünk hozzá a kiművelt emberfők képzéséhez, letelepítéséhez — így a jövő megalapozásához — menthetetlenül leszakadnak és az ország bármilyen segítsége is elégtelennek bizonyul majd. Nem szabad csodára várni. Szerencsére — ma is, korábban is azt tapasztaltam — errefelé nincsenek híján a tehetséges, a vállalkozó szellemű, a kezdeményező emberek, gazdasági — és közéleti —• vezetőknek. A mi, talán elsőrendű kötelességünk, elismerni a tudásukat, a teljesítményüket, ezzel is biztatni, bátorítani a többre, a jobbra törekvést. Ez a legjelentősebb esélyünk a felzárkózásra, a kibontakozásra, a haladásra. Az itteni ember szorgalma, kitartása bizonyosan példaértékű. Am mostanában — és ennek több oka van — nemritkán találkozni mifelénk is hit- és remény vesztettséggei. A párttagság esetében pedig sokszor egyszerűen arról van szó. hogy szégyellni kell a tegnapot. az MSZMP-tagságot, korábbi értékeink egyszerre értéktelenné váltak. Valóban kell-e szégyenkeznünk? — Hit- és reményvesztettségre nincs okunk. És nem csak azért, mert ezen az úton sehová sem lehet jutni. Szemmel láthatóak, kézzel tapinthatóak az értékeink, amelyek szorgalmunk, akaratunk, verejtékünk gyümölcsei. Ha ezt nem látjuk, megtagadjuk az egész népünk — köztük az MSZMP sok száz ezer tagjának — eddigi tevékenységét. Egy hitét és reményét vesztett .országban a külföld sem bízik, .azt a világ sem támogatja. Meggyőződésem, hogy bármilyen nagy is a bajunk, kilábalunk a válságból. Megkérdezhetné, hogy mi erre a biztosíték? Az én válaszom nagyon egyszerű és tömör: mi magunk! Az, hogy higy,- gyünk a saját erőnkben, tudásunkban, lehetőségünkben, akaratunkban. A kérdés másik részére az a válaszom: nem hiszek a kollektív nemzeti és népi bűntudatban, ezért az MSZMP tagságának kollektív bűntudatában sem. Miért kellene szégyellnie egy párttagnak magát amiatt, hogy az utóbbi másfél évtizedben jó néhány esetben hibás gazdaságpolitikai döntések születtek a legfelsőbb szinteken? Én még a Központi Bizottság testületi felelősségét sem osztom, hiszen a testületnek azon tagjai, akik kellő információk nélkül, a legjobb hiszemben támogattak egy-egy döntést, miért vállaljanak ugyanolyan felelősséget, mint az annak birtokában lévő legszűkebb vezetői körök? Mindemellett igaz, hogy az elmúlt időben számos helyi hibát is elkövettünk, sok téves döntéssel igen nehéz helyzetbe kerültünk és ezért a felelősség valahol mindnyájunkat terhel. Csakhogy közel sem egyforma mértékben! A párttagság nem háríthatja el magáról a felelősséget, de nem mindegy, ki és miért felelős. Ha már erről beszélünk, azt sem szabad elhallgatnunk, hogy az a párttag, aki a munkahelyén eltűrte a lazaságot, a lezserséget, azt, hogy a szeme előtt éltek vissza különböző emberek a beosztásukkal, a hatalmukkal, az már az ő egyéni felelőssége. Mindenkinek le kell vonni ezért a konzekvenciát, el kell számolni egyéneknek és közössélyen rövid is volt az ott eltöltött idő, az a 8 és fél óra beleillik ebbe a kapcsolatépítő politikába. Azért azt is hozzátenném, hogy nem előzmények nélküli volt a látogatásom abban a térségben, ahol a magyar ajkú lakosság százhetvenezres, s ahol a beregszászi járás mintegy háromnegyede magyar. E területen két és fél évtizede felsőfokon is oktatják a magyar nyelvet, már négyszázon felül képzik a magyar tanárokat. Immár Hungarológiai Intézet is működik. Mind több a magyar szó a sajtóban, az irodalmi életben, a művészetekben, a közéletben. Ez egy szisztematikus folyamat eredménye. Látogatásom kifejezésre juttatja ezzel egyetértésünket, egyben bátorítást is akar adhi a további Ön1 tevékenységre, az önmegvalósításra. Úgy érzem tehát, hogy e támogatás egyrészt azt demonstrálta: jó úton haladunk, s egyúttal azt is; hogy van lehetőségünk — egyben kötelességünk is — bekapcsolódni e tevékenység további gazdagításába. A Az élmények még: frissek, s most ^ is érződik Önön a meghatódottság, hiszen csak néhány perce hagyta el geknek, mit tettek, tesznek ők. Ma is vannak nagyszerű kollektíváink és vannak, ahol a teljesítmény messze elmarad a kívánt szinttől. A tartalékainkat is. a feladatainkat is jól mutatja ez. Szabolcs-Szatmár megyében — és ez meggyőződésem — óriásiak még a mozgósítható tartalékok. Mint_ mozgalomnak, mint pártnak, mindenütt kötelességünk végiggondolni, mit szalasztottunk el, mit hibáztunk. Nem az öncélú önmarcangolásért, hanem azért, hogy végiggondoljuk, a felépített rendszerben hol van a működési mechanizmusból fakadó tanulási lehetőség. Mi ötvenhat után nagyon sok mindent lebontottunk a sztálini modellből és ez jó dolog. Nagy hibánk azonban, hogy nem építettünk meg he1 lyette egy új mechanizmust, amelyben a progresszív erők kibontakozhattak. Nem szégyenkezni kell tehát, hanem gondolkodni, elemezni és dolgozni. Ma divat tagadni mindent, ami érték. Ebbe a divatba az egyéni karriervágytól kezdve sok minden belejátszik. Ne fogadjuk el a mindent tagadást, hiszen ez az ország hihetetlenül sokat fejlődött még akkor is, ha nem any- nyit, amennyit kellett és lehetett volna. Az viszont teljesen igaz, hogy eljött az idő, amikor az elmulasztott lehetőségeket számba venni és pótolni kell. önvizsgálatra tehát mindegyikünknek szüksége van, ez azonban nem jelenti, hogy megtagadjuk tegnapi értékeinket. A A fejszabadulás óta eltelt 44 esz- ■ tendo alatt nem járt első számú magyar vezető a Szovjetunió Kárpátontüli Területén. Az ön látogatása és találkozása az ottani vezetőkkel és a magyarság képviselőivel — mint ez Ung- váron is elhangzott — történelmi jelentőségű. Mi vezette arra az elhatározásra, hogy most keresse fel Kárpátalját? — Mindenekelőtt az, hogy ma olyan világban élünk — és ez az SZKP gor- bacsovi politikájának eredménye —, hogy lehetőség nyílott rá: a határainkon túl élő magyarok és az anyaország kapcsolatában egy minőségileg új szakasz kezdődjék. Nekünk pedig nincs jogunk elszalásztani ezt a lehetőséget. Törődnünk kell a külföldön — és elsősorban a szomszédainkban — élő magyarok sorsával, építeni akarjuk velük a kapcsolatainkat. Komolyan gondoljuk, hogy a külföldön élő magyar nemzetiség a híd szerepét tölti be. A másik, ami miatt ott jártam, hogy ez a pillanat április 4. előestéje volt és ehhez kapcsolódott Záhony várossá válásának napja. BármiBeregszászt. ahol sok ezer ember köszöntötte rendkívüli melegséggel a magyar párt vezetőjét... — Megható pillanatokat szerzett a fogadtatás, a ragaszkodás, amellyel körülvettek, de amelyről tudom, hogy nem a személynek, hanem a magyar -népnek és a Magyar Népköztársaságnak szól. Tisztában vagyok vele. hogy a „Sok sikert a magyar népnek!” kívánság sem pusztán szólam volt az emberek részéről. Az anyaországhoz fűződő nemes érzések tekintetében is óriási dolog a kishatármenti utazási lehetőség. Több mint négy évtized álma vált ezzel gyakorlattá mindkét oldalon, amelyet az egy hónap alatti több mint százezer átlépés is kitűnően fémjelez. Most, beszélgetésünk végén Nyíregyházához közeledünk és közel van az éjfél, ön hajnalban kelt és hajnalban ér vissza Budapestre, mégsem látszik fáradtnak. Miközben őszintén csodálom rendkívüli munkabírását. — és nem irigylem a terhet, amit a vállain visel — kikívánkozik belőlem a kérdés: hogyan van ereje mindezekhez? — Nehéz nap volt, bár gyakran van ettől sokkal nehezebb napom. Hogy mégsem vagyok olyan fáradt? Abba bizonyosan belejátszik az az óriási élmény, ami ma ért, s ami biztat, bátorít és ösztönöz egy politikust is, hiszen ezek az élmények az én életemben meghatározóak. Annak az időnek vége van, hogy azt higgyük: a politikusok csodatevő szentek és nem húsból-vérből való emberek. Nekünk is vannak érzéseink, bár felkészültségünk. akaraterőnk, egyéb emberi tulajdonságaink különbözhetnek. Mindegyikünk szereti látni, hogy van-e értelme a munkájának. És nem a babérok miatt — amiből manapság egyébként sem sok terem a számunkra — hanem azért, mert a hit mellé a bizonyosság is szükséges. A legmegszállot- tabb embernél is felvetődik a kérdés: jó irányba megy-e? Ha ezt nem kérdi meg önmagától, nagyon nagy baj van. Mindenkinek a hitét napi követelményekkel kell kontrollálni! Egy ilyen nap, mint a mai, azt erősíti, hogy az út, amelyet jár, alapjaiban jó. Az ilyenfajta impressziót senki nem nélkülözheti. őszintén köszönöm a válaszait, s engedje meg. hogy olvasóink nevében megújuló hitet és energiát kívánjak az Ön által vállalt rendkívüli feladatok jó ellátásához. Kopka János Látogatás a munkácsi vár öreg falai között.
