Kelet-Magyarország, 1989. április (46. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-15 / 88. szám

10 1989. április 15. _ A KJfflrendége . Enyedi Ildikó A törékeny, kamaszlányos megjelenésű, ám rendkívül impulzív rendezőnővel Az én XX. századom című filmjé­nek a Nyíregyházi Művészeti Hetek keretében történt be­mutatásakor találkoztam. Be­szélgetésünk során kiderült, hogy Budapesten született 1955-ben. Negyedéves köz­gazdászhallgató volt, amikor felvételizett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára — azonnal felvették. Tanulmá­nyai közben hét évig az indigó-csoportban dolgozott. Első kísérleti filmjét — még egyetemistaként — Flört cím­mel forgatta a Balázs Béla Stúdióban. A főiskolán Fdb- ri Zoltán osztályába került, az operatőri mesterségre Il­lés György és Ragályi Ele­mér tanította. Egykori osz­tálytársai közül eddig Tol- már Tamás, illetve Dér And­rás és Hartai László mutat­kozott be (Zuhanás közben, Szépleányok). Enyedi Ildikó ugyan elvé­gezte a stúdiumokat, ellen­ben nem szerzett filmrende­zői diplomát. Azóta a BBS- ben készített egy hetvenper- ces játékfilmet, majd Az én XX. századom következett a Budapest Stúdióban. (A mű az idei Játékfilmszemlén al­kotói díjban részesült, illetve elnyerte a képi és tartalmi összhang megvalósításáért a külföldi újságírók díját.) — Ennyi a tömör életrajz, azonban érdekelne, hogy ke­rül a művészi érdeklődésű ember a közgazdaság közelé­be? — Engem gimnazista ko­romban elsősorban az iroda­lom érdekelt. Magam is ír­tam, előbb rémes verseket, később tanulmányokat, esszé­ket, filmnovellákat; ma in­kább forgatókönyveket. 17 évesen kikerültem Francia- országba, ahol Montpellier- ben két évig jártam egye­temre. Itt még elevenen ha­tottak 1968 utórezgései. Meg­ismertem egy roppant mozgé­kony, liberális bölcsészkart. Természetesként éltem meg a két ország közötti különbség­ből fakadó több szabadságot, a tágabb látókör birtoklásá­nak lehetőségét. Az egyéves nyelvi előkészítő után törté­nelmet és szociológiát hall­gattam. Merőben más első- és második világháború tör­ténettel találkoztam, mint itt­hon. A személyekre koncent­rált történelemmel való szem­besülés nagy élményem lett. Megnőtt az igényem arra, hogy megtudjam: hogy is voltak a dolgok. Ekkor for­dultam a társadalomtudomá­nyok, a szociológia felé. Ta­lán kint maradhattam volna, de visszajöttem, s itt ért a nagy „lebunkózás”: az itteni szociológia nem ugyanaz, mint a kinti. Ekkoriban jár­tam első évfolyamra közgaz­daságtanból, negyedikre pe­dig szociológiából. Fokozato­san kiábrándultam belőle; nem bizonyultam elég tehet­ségesnek matematikából. — Hogyan változott eköz­ben a gondolkodása, a művé­szethez való viszonya? — Időközben elkezdett fog­lalkoztatni a modern fizika. En£“z sem érlek, de érde­kelt. Fölismert?."1- h°8-v szá­zadunk fizikusai menny"'? másképp látják a világot, amelyet a íi'.'rzói'.u is sokáig a newtoni világkép alapján értelmezett. S a legnagyobb fi: ikusok, látván, hogy egyik társadalomtudományi disz­ciplína sem tudja követni őket, fokozatosan átveszik a filozófusok szerepét. Amiket ők alkottak, erőteljesen ha­tott rám, szimpatikusabb volt, mint amit nálunk filo­zófiaként oktattak. Én ateis­ta nevelésben részesültem és 23—25 éves koromban azt ta­pasztaltam, hogy e fizikusok zöme istenhívő, avagy egy ré­szük kutatásai alatt vált az­zá. Ugyanis munkásságuk közben, amit találtak, s egy transzcendens világkép között számukra kézenfekvővé vált a kapcsolat. Van egy pont, ahol a modern fizika tételei azonnal kihúzzák a materia­lizmus lába alól a talajt. Ez idő tájt bennem is komoly átalakulások történtek. — A filmezés azonban erő­sen gyakorlatias cselekvés ... — Véletlenszerűen csinál­tam filmet. Valamit el akar­tam mondani, ki akartam fe­jezni magamból, és ehhez a legjobb eszköznek a film mutatkozott. Arra gondol­tam közben, hogy nem kötöm le magam sehol: szükség van olyan emberekre, akik nem szakemberek egy területen sem, de képesek a kapcso­latteremtésre. A főiskolát egyébként egy hét után kis­haján otthagytam. Nem ha­tároztam el, hogy minden­áron filmrendező akarok len­ni. Visszautasítottam min­dent, ami ezzel a szereppel jár. Nem voltam ugyanakkor „fenegyerek'’ sem. Ez válasz lett volna, aktív kapcsolat ez­zel a struktúrával. A főisko­lai évek feszültek voltak — én pedig immunis. A film­szemle alatt kezdtem úgy gondolni, hogy végül a film az, amit szeretek. Ezt aka­rom csinálni. Ez a munka' sokféleképpen igénybe vészi az embert, fizikailag és7szel­lemileg egyaránt. Én például hónapokig egyedül ülök egy szobában és írok. Ez így ab­szurd. A forgatás után ismét ülök egy sötét helyiségben hetekig és vágok. Rosszul kommunikáló alkat voltam. Ügy véltem, ezen nern lehet javítani. A filmezés közben, a különböző emberekkel tör­ténő kapcsolatteremtéskor el­lenben hihetetlenül sokat ta­nultam. A rendezés empátiá­ra nevel. — Úgy érzem, önben ke­vés a diktátori hajlam, ahogy általában feltételeznénk egy rendezőről, akinek emberek százait kell mozgatnia ... — Az ordítozás, a kiabá­lás, az őrmesteri stílus ide­gen tőlem. Szerintem ren­dezni annyi, mint szeretni dönteni. A stáb megérzi, mennyire vagyok biztos a dolgomban. Két nap alatt ki­puhatolják, ha bizonytalan­kodom. Ismerek én is olyan kollegákat, akik számára gyötrelem a forgatás, mert utálnak dönteni és szoronga­nak ettől. Borzasztó, ha az ember nem képes határozni. A vágás is döntés. Engem ez a szituáció „földob”. Ügy hi­szem, ha jól választok, ha egyértelmű helyzeteket su­gallók, nincs szükség a pa­rancsolgatásra, amely szerin­tem a gyengeség jele. — Említette, hogy sokáig dolgozott az Indigó-csoport­ban. Mondana néhány szót erről? — A csoport n?Í3l iparmű­vészekből, matematikusoké?!, költőkből, tecé jgushallgatók- ból állt és az avantgárd kép­zőművészettel foglalkozott, kiállításokat, akciókat szer­vezett. Erdély Miklós vezet­te. Ö abszolút módon a mes­terem. Ö a legnagyvonalúbb gondolkodású ember, akit valaha ismertem. Szórta a kincseit, nem dolgozta ki őket, hihetetlen energiákkal rendelkezett. Miklós nemcsak képzőművész volt, hanem költő, kísérleti filmes, író, gondolkodó. Mivel akkoriban (s egészen talán mostanáig) a hivatalos kultúrpolitika el­ítélte, megbélyegezte az avantgárdot, az absztrakt művészetet, Erdély Miklóst sem ismerik Magyarországon eléggé. A képzősök illegáli­san jártak az Indigóba, nem állíthattak ki ott. Az akkori hatalomnak ugyanis jó volt az értékszimata, és elképesz­tő energiával irtotta az újat, ami művészileg erős és szu­verén volt. Kísérteties, hogy­ha felülről elkezdtek valamit támogatni, az tüstént meg­halt. Például a táncházmoz­galom. A képzőművészetben akkoriban olyan dolgok szü­lettek, amik máig meghatá­rozók. Az emberek azonban mindennapjaikban morzso­lódtak föl. Mi is szerepel­tünk különféle tilalmi listá­kon ... — Beszélgetésünk elején mondta, hogy kint maradha­tott volna Franciaországban. Érdemes eljátszani a kérdés­sel : mi lett volna, ha ... — Nem, nem érdemes. Ér­telmiséginek, művésznek százszor nehezebb, de értel- rpesebb Kelet-Európábán él- íji. Az európai kultúra a sze­mélyiség tiszteletére épült. A kelet-európai nem. A nagy birodalmak részeként létező kisnépek esetében minden folyamat lassúbb, sokkal las­súbb, mint Nyugat-Európá- ban. Itt intenzívebben kell élni. Karádi Zsolt II Kelet f f a Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE Örökségünk: Chaplin Ma, amikor a háttérrádió­zás után a háttértelevíziózás is mindennlapossá válik, az­az szól a készülék akár néz­zük, akár nem, hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy valaha a moziba me­netel majdnem ugyanolyan ünnepnek számított, mint egy színházlátogatás, nem is beszélve arról az élményről, amelyet a századforduló tá­jékán a megmozduló kép va­rázslata okozott. Ma, amikor a mozgókép a legtermészete­sebb módon van jelen éle­tünkben, csak jeles alkal­makkor gondolunk azokra, akik nélkül a mozi megma­radt volna vásárlási mulat­ságnak, s akik nélkül nem válhatott volna — a közlő funkción túlmutatóan — művészi közeggé, humanista tartalmak hordozójává. A holnapinál jelesebb al­kalom nincs az emlékezésre a film egyetemes történeté­ben: 1889. április 16-án szü­letett London szegénynegye­dében Charlie Chaplin, s szinte jelképesnek vélhetjük, hogy Edison ugyanebben az évben készítette el az első mozimasinát. A Magyar Te­levízió — eléggé meg nem dicsérhető módon — holnap és még további két alkalom­mal úgy tiszteleg a nagy művész emléke előtt, hogy műsorra tűzi filmjeit. Azért kell ezt különösen fontosnak tekintenünk, mert nemzedékék nőtték fel itt­hon, akik számára Chaplin csak legenda, s nem eleven élmény. Filmjei 1948-tól 1973-ig hiányoztak a magyar mozikból, lS ma mór szük­ségtelen felemlítenünk az okokat, miért nem láthattuk ormótlan bakancsát, jellegze­tesen csámpázó lépteit, gör­bebotját, legendás kalapját, ahogyan szögletes mozdulat­tal megemeli, esendő kisem- ben-figuráinak sorát, akik mosolyra fakasztották a né­zőt a mozi sötétjében. 1973- mal kezdődően öt éven át 2- 2 filmje volt itthon látható, de aztán — lejárván a vetí­tésre szóló jogdíjak — ismét semmi, illetve a televízió nagyritkán megidézte né­hány burleszkkel furcsa, ám szeretetre méltó alakját. (Bármily különös, de a Chap- lin-filmek még a klubháló­zatban is elérhetetlennek számítottak: a Magyar Film­intézet egyetlen kölcsönözhe­tő kópiával sem rendelke­zett. A jövőben annyit ja­vul a helyzet, hogy a Ma­gyar Filmklubok Szövetsége megvásárolta a Modern idő­ket és a Diktátort.) így vált Chaplin nehezen hozzáférhető örökségünkké, bár a könyvkiadás korábban pótolta, ami kiadványokkal egyáltalán pótolható: megje­lentette Sadoul és Szalay Ká­roly kismonográfiáját, s Abo- dy Béla fordításálban olvas­ható a művész híres önélet­rajzi kötete, az Életem is, amelyből megismerkedhe­tünk nemcsak az 1914-től, el­ső filmjétől ( Chaplin újság­író lesz) az utolsóig (A hong­kongi grófnő, 1967) ívelő pá­lyaképpel, hanem a magán­élet viharaival is. Chaiplin alábbi gondolata ugyancsak ellentmondásos érzelmeket kelthet bennünk, ha napjaink filmtermését felmérjük: „Hiszek a köny- nyek és a nevetés hatalmá­ban, mint a rettegés és gyű­lölet ellenszerében. A jó fil­mek' nemzetközi nyelven szólnak, az embereknek a humor, a részvét, a megértés utáni vágyakozását fejezik ki. Segítenek, hogy eloszlas­suk a gyanakvásnak és a fé­lelemnek a hullámát, amely ma az egész világot elönti. Már épp elég filmet gyártot­tunk, amelyet az erőszak, a beteges vágy, a háború, az öldöklés, a türelmetlenség szelleme tölt meg. Ezek csak még elviselhetetlenebbé te­szik a világszerte mutatkozó feszültséget. Bár azokat a filmeket cserélhetném ki, s nagymértékben, az egyes nemzetek között, amelyek nem az erőszak hírverését jelentik, hanem egyszerű fér­fiak és nők nyelvén szól­nak ... Ez talán segíthetne abban, hogy megóvjuk a vi­lágot.” Ennek az ars poeticának, bár évtizedekkel ezelőtt szü­letett, érvényességét nem kezdte ki az idő. Amely ben­ne programadó, feladatot je­lent a ma alkotói számára is, mert az az óhaj, hogy az erőszak szellemét kiűzzük a moziból, nem teljesült, sőt: a brutalitás soha nem látott méreteket öltött a legtöbb ország vetítőtermeiben, s mi sem voltunk restek legalább e tekintetben felzárkózni a világhoz. Iskolás gyedmeke- inkre a durvaság ezerféle változata zúdul képernyőről, mozivászonról hol egzotikus környezettel, hol a jövőbe vetített modernizáció körül­ményeivel fűszerezve, esz­méletlen száguldással egy Emberi tartalmait vesztett világ felé. Chaplin esendő, tétova kisemberein szabad derülni, ezért születtek, de nevetni a művészet S. O. S. jelein, beláthatatlan követ­kezményekhez vezet. Hamar Péter Egy kép a Diktátorból. Könyvespolcunk A nemesfémbányászat aranykora Nyíregyházi tanárok vállalkozása Vaskos, mintegy hatszáz oldalas kiadványt jelentetett meg Magyarország földrajza címmel a Tankönyvkiadó. A könyv — amely Magyaror­szág legkorszerűbb földrajzi szintézise — eredetileg egye­temi, főiskolai tankönyv, de gyakorló tanárok, közgazdá­szok, politikusok számára is hasznos ismeretforrás. A szabolcsiak számára a kötetet az teszi különösen ér­dekessé, hogy szerkesztője Frisnyák Sándor, a nyíregy­házi tanárképző főiskola tan­székvezető tanára, és az egye­temi, főiskolai társszerzők közül többen szintén a nyír­egyházi főiskolán tanítanak. Magyarország vízrajzát Kor­mány 0vu^a írta, a hazánk természetes nove?77e^h a*7 latvilágát, talaját bemutató fejezet szerzője Boros László, a Dunántúli dombvidék írója Göőz Lajos, a névmutatót pedig Hanusz Árpád szer­kesztette, Frisnyák Sándor több fejezet szerzője. A Magyarország földrajzá­val foglalkozó eddigi szak­könyvek és tankönyvek nem tárgyalták hazánk történeti geográfiáját. Az első kísér­let — a szerkesztőé — ebben a könyvben található. Az alig több mint ötven oldalas ösz- szefoglalás történelmi ke­resztmetszetben mutatja be a Kárpát-medence, a történel­mi Magyarország társadalmi, gazdasági fejlődését, telepü­léshálózatának, területi mun­kamegosztásának alapvető jellemvonásait, a földrajzi környezet állapotváltozatait. Így például ebben a feje­zetben publikálják először Somogyi Sándor professzor Magyarország honfoglalás­kori reKo”*truált.. amelyet a tanárjelölted?" kl" vül történészek, régészek, et­nográfusok és más szakem­berek is hasznosíthatnak. A történeti-földrajzi fejezet az emberi munka földrajzát, vagyis a természeti környe­zet átalakító és erőforrásait helyezi a központba. Ez az embercentrikus szemlélet- mód más fejezeteket is jel­lemez. Figyelemre méltó a szerzőnek az a felfogása, hogy a kultúrtáj megterem­tése, a 18. században kezdő­dő és a 19. században kitelje­sedő természetátalakító mun­ka ta magyarok és az együtt élő etnikumok monumentális alkotása. Ebben a kultúrte­remtő és -formáló tevékeny­ségben a történelmi Magyar- országon élő valamennyi nép­nek fontos szerepe volt. Hazánk mai népességével és településíöldrajzával fog­lalkozó fejezet az egyetemi, 'j''kólái tankönyvben elő­ször foglalkozik az országha­táron kívül élő magyar, nemzeti kisebbséggel és szór­ványokkal. A vaskos köny­vet 160 darab térképvázlat és 66 statisztikai és egyéb táblázat illusztrálja. A sza­bolcsi szerzőknek köszönhe­tően a könyv némileg Nyír­ség-centrikus, sok adatot ta­lálhatunk szűkebb hazánkról, a Felső-Tisza-vidékről. A könyv nemcsak a hall­gatók és szakemberek szá­mára érdekes olvasmány, ha­nem minden más olvasónak is. Ízelítőül hadd álljon most itt néhány adat. Megtudjuk például, hogy a honfoglaló magyarság szállásterülete az ország kétharmad részére ter­jedt ki. A történelmi Ma­gyarország egynyolcada, a mai ország területének egy­negyede ártér volt. Hazánk jelenlegi területének 37 szá­zalékát erdő borította. A 400 ezer főnyi magyarságnak honfoglaláskor miritegy 10 milliós állatállománya volt, tehát nem lehettünk valami szegények. A gazdagságról még valamit. Hazánkban a nemesfémbányászat a 12—15. században élte virágkorát és ez nemzetközi szempontból is jelentős volt. A 13. század második felében évi ezer ki­logramm aranytermésünkkel a világtermés egvharmadát, az európai termés körülbelül 80 százalékát adtuk. Hol van­nak már ezek a mesébe illő szép idők? Bodnár István

Next

/
Thumbnails
Contents