Kelet-Magyarország, 1989. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-18 / 66. szám
1989. március 18. 7 Látogatóban Vajda László népi iparművész kovácsmesternél „Addig kell a vasat verni, amíg tüzes...” A kép a ti- szaeszlári műhelyben készült, szemben Vajda László fűzből, vasból megszületik Van egy mondásuk a kovácsoknak : patikában ne nyalogass, kovácsműhelyben ne tapogass — amit a riport készítése közben nemigen tudtunk betartani, hiszen különleges, csudálatos szerszámokat láthattunk Vajda László népi iparművész ko- vácsmester tiszaeszlári műhelyében. Vágók, fogók, szúrók, lyukasztók, hajlítok, beütök sorakoznak a polcon katonás rendben, mind úgy elhelyezve, hogy a mester tán csukott szemmel is meglelje, ha nyúl értük, meg sok-sok díszt formázó minta indával, csigával, csillaggal. Megmutat egy kegyeletből megőrzött régi ereklyét is; a mestere, Szép Gábor körzője volt, angol menetes „cirkli”. Van itt azután egy jó nagy kétgom- bócos fogó is, azzal a sertéstelepeken a kanokat agya- razták. Meg itt vannak a ló- patkolás kellékei — igaz, ritkán, de azért még patkolni is szökött. A lóról említi: nagy tudománya volt régen a kovácsmester, a gyógyításhoz is értett: ha kellett, eret vágott a lovon. Bemutatja a segítőtársait is, a kis fúrót, meg a nagy fúrógépet, meg az Inasnak becézett monstrumot — ez az igazi nagy találmány: a rugós kalapács —, a mester helyett a villany veri a vasat. S végül a kovácsműhely lelke: a tűzhely. Ez is modernizálva, motorral működik, de a padláson megvan még az eredeti ibőrfújtató — népművészeti bemutatók idején azt veszik elő. Itt a koksz hévül, a kováesolási hőmérséklet 1000—1100 fok felett van, innen kapja ki a for- mázhatóvá felizzott vasat az üllőre, aminek az alapját másfél méter mélyre ásták le. Most épp egy gyertyatartót formáz, egyik kedves mintájával díszítve a fogóját: a hagyományos, ősi kígyófej alakra mintázza. Fontos a tűzhely és az üllő tá jolása: ide nem süthet be a Nap, mert akkor nem látná a vörösen izzó vas színeit. Az az érzésünk Vajda Lászlót hallgatva, hogy számára ennél szebb hivatás nem létezik, olyan szakmát Egy mívesen megformált ajtókilincs, korhű stílusban művél, amit a hobbijának is szívesen választana. Érdekes ez, hiszen a családban a vas- művességnek nincs semmi előzménye. Más lehetőség a helybeli tsz-en kívül nem lévén, a kovácsmesterihez vitte el annak idején az édesapja: eljöhet-e a fiú tanulónak? Véletlen-e vajon, hogy harmadéves tanuló korában 20 centit nőtt — erős fizikumot kíván ez a nehéz szakma. És valóban, ránézésre árulkodik a külseje, hatalmas termet, sugárzik belőle az erő. A többiek, a tanulótársai sorra mind elhagyták a pályát, ő pedig a szakmunkásvizsga után elkezdett tanulni. Előbb leérettségizett — munka mellett —, majd öt év gyakorlat után letette a mestervizsgát Debrecenben, Vaskó mester műhelyében. Közben hívták is, ajánlották is — így került szakoktatónak a ti szavas vári szakmunkásképző intézetbe, ahol jelenleg is tanít. És bár ko- váostanuló ma már egy sincs az iskolában, annál nagyobb talán a „szerelem”, a vágyakozás az iskolai órák végeztével a kovácsmunka iránt. Megrendelésre is dolgozik, a megélhetés miatt, de mindig kedvtelésből, boldogan. És egyre szebb szakmai sikerrel. Az ismeretlenségből, szinte véletlenül indult művészi pályája: a komaasszonya olvasott egy közleményt a Haj- dú-Bihar Megyei Napló című újságban. Népművészeti pályázatot hirdettek, arra nevezett be családi biztatásra 1983-'ban — és megnyerte az első díjat. Utána gyorsan jött a többi siker, főleg 1985-ben, amikor a Budapesti Tavaszi Fesztiválon megkapta a fesztiváldíjat; a népi kismesterségek országos bemutatóján III. lett, az országos népművészeti kiállításán pedig munkáira ananypliakettet szavazott a zsűri. Amint elmondja, a mesterségbeli tudás alapjait tanulta csupán egykori mesterétől, arra építve igyekezett magát fokozatosan, önerőből to- vábbképezni és a kovácsműSzép formájú kopogtató — a szakma hagyományos elemeivel vesség művészetét könyvek segítségével is elsajátítatni. Ezt fedezte fel a munkáiban Puskásné Oláh Júlia, a megyei népművészeti stúdió vezetője, aki számos kismesterség szabolcs-szatmári művelőjét juttatta már hozzá a szakmában megtisztelő Népi iparművész cím elnyeréséhez. Vajda Lászlót is bátorította, szakmai fejlődését figyelemmel kísérte. A fiatal kovácsmester mindössze 32 éves volt, amikor megkapta a „népi iparművész” címet, attól kezdve munkái egyedileg jegyzett, zsűrizett művészeti alkotásnak számítanak. Elképzelhető, milyen nagy jövő áll előtte ... Ma már dolgozik az ország legkülönbözőbb helyeire, jönnek a megrendelések. Ám bizonyára nem véletlen, hogy a kedvencei között azokat a tárgyakat említi, melyek a közelében maradtak: a 110 darab lámpatestet a ti- szavasvári Dessewffy-kas- télyban — a szakmunkásképzőben —, az eszlári templom három 12 karú csillárját, a nyíregyházi belvárosi cégérek kovácsmunkáit vagy a napkori templom ajtókálin- csét. (Ahány munka, annyi előtanulmány; a hitelesség, a korhűség alapvető a precizitás mellett.) Azt nem is igen tudja, külföldre hová, merre vittek az 'alkotásaiból, hiszen rendszeresen szerepel más mesterekkel együtt a Budai Várban az augusztus 20-a táján szokásos bemutatókon, amikor nyugati turisták vásárolják nagy kedvvel a magyar népművészet termékeit. Egy ilyen üzletkötés alkalmával ismerkedett meg egy belga kováccsal, akivel le vélbará tsá g uk azóta is megmaradt — talán tudják egymást segíteni szakirodalommal. Tulajdonképpen sikeresnek és boldognak mondhatja magát — ma már országosan „jegyzik”, benne lesz a városvédő Rádiay mester- Jajtstrom-könyvében, a napokban Nyíregyháza után Debrecenben nyílt kiállítása. Van azonban egy olyan gondja, amire eddig nem talált megoldást: bántja, hogy nincs utánpótlás a szakmában. Furcsa helyzetet teremtettek a szabályozók a ta- nulótairtással kapcsolatban. Kisiparos tarthat tanulót, költségeit leírhatja az adójából; ezt a népi iparművész, ha nem ez a fő foglalkozása, nem teheti meg. Korábban a szakmunkásképzőben még működött legalább egy kovácsszakkör, újabban egyetlen jelentkező sincs. Nehéz szakma A fiatalok nagy részét az új technika érdekli, a modem gépek és el sem tudják képzelni, milyen rendikívüli érzés, amikor a kovács keze alatt egy szép formájú tárgy fűzből, vasból 'megszületik. Ilyenkor Vajda László arra gondol: ez az egyike a legősibb mesterségeknek, szokásai, hagyományai évszázadokon, évezredeken át fennmaradtak és végül is minden az üllő mellől indult ki, a tévé is, az űrhajó is... Talán jogos a kérdés: hátha a családban lesz utánpótlás? Nem valószínű, mondja, hogy a gyerekek őt vagy a matematika—fizika szakos mamát követik majd a pályaválasztásban. Bár... A fiú szívesen zongorázik — művészhajlam? A kislány viszont máris szeret sürögni- forogni a kovácsműhélyben, komoly érdeklődést mutat e munka iránt. De hát, nőnek mégsem való! Lehet, hogy „rokonszakmát” választ és ötvös lesz? Ki tudhatja ... Baraksó Erzsébet most felépült eszlári házának bejárati ajtaját díszítik y Kelet A ffiagyarorsdg HÉTVÉGI MELLÉKLETE Irodalmi hírlevél a toleranciáról és a fanatizmusról „Elég embervért ittak már a dogmák” (Bessenyei György) Az irodalom története végső soron nem más, mint az emberiség naplója. Ebben örökítjük meg évszázadról évszázadra emberi fajtánk minden örömét és gondját. Az írás művészi ereje által kel tehát életre minden emberi tulajdonságunk: a nemeslelkűségtöl kezdve a közömbösségen át a gyűlölködésig. Mert Antigonék éppúgy éltek és élnek közöttünk, mint Meur- sault-k vagy Macbeth-ek. Az emberi jeliem igen széles skáláján már számos nagy író és gondolkodó próbált meg mértéket jelezni: rámutatva az emberi természet legsúlyosabb, legelrettentöbb hibáira. A Homérosszal kezdődő, s Hantén, Shakespeare-en át folytatódó és mindmáig meg nem szűnő naplóírás és mértékjelzés egyik jelentős alakja a magyar Bessenyei György is, aki a felvilágosodott eszmék által meghatározott filozófiai összegzéseiben újra és újra izolálja és egyértelműen néven nevezi az emberi faj legnagyobb bűnét. Ez pedig szerinte: a fanatizmus. Bessenyei azonban nemcsak a legveszedelmesebb ember- ellenes eszmei tünetet fedezi fel, de azt is tudja, hogy van erre a méregre orvosság is, mégpedig az az értelmes és méltó emberi magatartás, amit toleranciának nevezünk. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megismerhettem a Bessenyei műveltségi versenyre beküldött pályamunkákat. Ebben az évben a Bessenyei Társaság versenykiírása ugyanis ezt a tételt tűzte ki írásbeli feladatul: Bessenyei nézetei a fanatizmusról és a toleranciáról. A megye gimnáziumai és szakközépiskolái közül kilenc iskola küldte be a dolgozatát Mi a véleményük tehát a mai középiskolásoknak — természetesen kerülve az általánosítást —, vagyis a diákság egyik részének ezekről a kérdésekről? A nyíregyházi Zrínyi-gimnazisták kimondják és egyetértenek az író véleményével, miszerint: a fanatizmus tettei egymagukban is meghaladják „a világnak ... minden végbevihetö bűneit”. A záhonyi szakközépiskolások Bessenyei tolerancia- meghatározását érzik közel magukhoz, ezért is idézik a szellemes Bessenyei-kérdést: „azt akarod, hogy minden ember úgy higgyen, mint te? Nem jó lenne még azt kívánnod hozzá, ha szőke legény vagy, hogy minden ember szőke legyen, mint te vagy!” A nagykállói Korányi-diákok — dicséretükre legyen mondva — a pályamunkát beküldők közül egyedül találtak rá Bessenyei egyik kulcsmondatára: „A hit sokféle lehet, de a cselekedet csak kétféle: rossz és jó”. Így nem véletlen, hogy ők idézik a legrészletesebben Bessenyei fanatizmust elítélő definícióját, amelyben az író „Isten és természet elleni pokolnak”, „az embert tökéletesen vakká tevő”, „a gyilkosságot érdemnek” minősítő torz eszmének nevezi a fanatizmust. Es nem lehet nem idézni a dolgozatírók személyes jellegű konzekvenciáit: „A 20. század rohanó világában nekünk is szükségünk van az egymás iránti tiszteletre, türelmességre. Tolerálnunk kell más emberek és népek eltérő nézeteit, törekvéseit.” A nyíregyházi Kossuth-diákok fedezték fel Bessenyei műveiben a mottóként is idézett gondolatot: „Elég embervért ittak már a dogmák...” s rögtön hozzáteszik a példamutató Bessenyei-hitvallást: „Én mint hív polgár élek, s szeretem az embert, ha pogány is, mihelyt jót cselekszik.” Nagyon jól érzékelték a nyírbátori gimnazisták is, hogy a toleranciát a józan belátás, a fanatizmust pedig a józan ész hiánya szüli. Hiszen az emberi vétkek — ahogy Bessenyei állítja — „majdnem mind” az ostobaságra vezethetők vissza, ök sem szűkítik le a toleranciaértelmezést, mivel így írnak: „ .. .nemcsak a hitben való türelemre van szüksége az embereknek, hanem tágabb értelemben, az egymás közötti kapcsolataikban is az élet minden területén”. (Jó dolog ezt — 17 évesen — ilyen egyértelműen felismerni!) Fontos Bessenyei-tételt emelnek ki dolgozatukban a mátészalkai Esze Tamás Gimnázium diákjai, amikor idézik: „A fanatizmus a lelkiismeretnek nem eredet szerint való örök tulajdonsága, hanem csak tévedése .. Már az is érdemes dolog, hogy a Szabolcs-szatmári diákok — igen sok Bessenyei-művet átolvasva — szorgos és fárasztó munkával kibányászták a szövegekből a fanatizmus, illetve a tolerancia mibenlétére vonatkozó Bessenyei-gondolatokat. Ha csak ez történt volna, ezzel is elégedettek lehetnénk. A fiataljaink többsége azonban nem állt meg a tézisek feltárásánál, hanem tovább lépett: saját történelmi korára és saját életére is következtetéseket vont le azokból. A kisvárdai Bessenyei-diákok pedig — akik tavalyi győzelmükkel őrzik és bizonyára megvédeni készülnek a Bessenyei műveltségi verseny vándorserlegét — most is „közéleti szemlélettel” fogalmazták meg véleményüket. Szerintük Bessenyei nézeteiből az következik, hogy „ . .. a haladás érdekében meg kell tanulni egymás véleményét meghallgatni, tisztelni és vitában alakítani ki közös vélekedést... nemzeti ügyekben tolerálni kell a jó szándékú emberek másként gondolkodását.” Bánszki István
