Kelet-Magyarország, 1989. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-11 / 36. szám
A sokoldalú festő öreg házak, vénséges utcák, fák, virágok, dombok — sajátos hangulat lengi be a képeket. Nagy terjedelmű olajfestmény és jókora, húsz részből összeállított tűzzománckép, apró, szinte láthatatlan pontocskákból megrajzolt grafika, széles ecsetvonásokkal megfestett táblakép — technikailag rendkívül széles skálán mozgó alkotások. Baracsiné Molnár Ibolya műveiről írtam eddig, amelyek közül háromtucatnyit láthattak a látogatók az utóbbi hónapokban több nyíregyházi vállalatnál, üzemben. S a tárlat megy tovább: — Szegedre indulok a képeimmel, ahol az orvostudományi egyetemen, majd a gabonakutató intézetnél mutatom be. Utána a budaörsi művelődési központban lesz egy kiállítás, melyet a Nemzeti Galéria rendez. ' A kezdet igen érdekes — merőben tárol áll a festészettől. — 1971-ben végeztem a nyíregyházi tanárképzőn biológia—mezőgazdasSgi ismeretek szakon. Falura kerültem tanítani, s máig is rejtelmes módon pár hónap múlva festeni- rajzolni kezdtem. Szinte rámtört a kifejezés vágya, egy hónap alatt legalább száz akva- rellt, rajzot készítettem csaknem folyamatosan dolgozva. S mellette persze, tanítottam. Aztán elvittem a munkáimat Berecz András festőművészhez, aki átnézte, s biztatott: folytassam... Ekkor iratkoztam be újra a főiskolára, ahol elvégeztem levelezőn a rajzszakot. 1972 őszén már látható volt néhány munkája az amatőr alkotók kiállításán, s azóta is folyamatosan részt vesz különféle tárlatokon — a nyíregyházi megyei kiállítások (őszi tárlat) nem múltak el nélküle. — Rendszeres résztvevője vagyok az ország különböző tájain rendezett művésztelepeknek: Esztergom, Gyula, Pécs, Tuzsér, Miskolc. Azt is feltétlenül meg kell említenem, hogy Horváth János festőművész is tanított a szakma fogásaira, sokat köszönhetek neki is. Ám úgy tartom: nem utánzóm egyik mesteremet sem, a magam útját járom. Kísérletező alkat, sok mindennel megpróbálkozott már, s továbbra sem mond le az új utakról. A sóstóhegyi házban már ott magasodik egy szabályos hegesztőapparát. — A vasipari szövetkezetnél elvégeztem tavaly egy hegesztőtanfolyamot, le is vizsgáztam. Ugyanis a fémplasztikával is szeretnék foglalkozni. De folytatom a festést- rajzolást, s a tűzzománcot is. Egy különös linómetszetsor is a keze munkáját dicséri. Mint mondja: érzékeny a társadalmi-politikai problémákra is, nem afféle „magába zárkózó művésziélek”. — Készítettem egy sorozatot a háború borzalmairól, s még nem értem a végére a „buldózer-sorozatnak”. Ez utóbbit az erdélyi falupusztítás ihlette, s várok: remélem, valamilyen pont kerül előbb-utóbb a végére. — Az említett „politikus” alkattól távol esőnek tűnik az az érzékenység, amit a természet iránt tanúsít — ezt sugallják képei egész során a tájak, a fák, a virágok, állatok. — A legnagyobb csoda számomra a Természet — ez az alfa és az omega a hitvallásomban. Ebből indulok ki, s efelé tartok... Ám a társadalom kérdéseit sem kerülhetem ki, hiszen ezek közt élek ... T. Gy. Szegény ember vízzel főz — tartja a közmondás. Az lenne ugyanis az igazi, ha egy életműsorozat televíziós sugárzásának apropójából telefoninterjút készítene az ember a sztárral, ez esetben Charles Bronsonnal. De 1. nem tudom a telefonszámát; 2. ha tudnám, sem fizetné meg senki a nyilván tetemes telefonköltséget; 3. a kérdéseket még csak fel tudnám tenni angolul, és félő, hogy a válaszokat sem érteném meg-... Tehát inkább más forrásokhoz fordulok, hiszen Charles Bronsonnal annyi interjút készítettek már, és azokból jó néhányhoz hozzájutottam, hogy azokban szinte minden — terveim szerint felteendő — kérdésemre választ kaphatok. Mit tehetek egyebet: kölcsönveszem ezeket a válaszokat, és elébük rakom a kérdéseimet. Tehát: — ha szájharmonika-muzsikát hallok, azonnal önre gondolok. Nyilván sejti, hogy miért. — Valószínűleg, mert látta a Volt egyszer egy vadnyugat című filmemet. — ... amely nagyon népszerű nálunk is, sokáig játszották, többször felújították a mozik, sugározta a televízió, világhírűvé vált zenéjét pedig lépten-nyomón Képzelt interjú Charles Bronsonnal lehet hallani. Alighanem ez az oka, hogy a tévénkben most indult Charles Bronson- sorozatban ez a filmje nem szerepel. — Nocsak! Hány filmemet, s főleg melyeket láthatja most a magyar közönség? — Hat filmet választottak ki, ezeket január- 7-e óta szombatonként sugározzák. Az első a Vörös nap volt, ezt követi a Határzár, A halál 50 órája, A hét mesterlövész, a Szerelem és golyók, végül a Nem lehetsz mindig győztes... — Hm. Van néhány jellemzőbb filmem is. Ne vegye szerénytelenségnek, de tényleg: egész sereg filmemnek címszereplője voltam, és az utcán szembejövő emberek nem azt mondták, hogy itt jön a Bronson, hanem a filmbeli nevemet. Például azt, hogy: Hello, Géppuskás Kelly! Aztán voltam Á könyörtelen férfi, A félelmet nem ismerő férfi, A dina- mitférfi, csupa férfi, férfi, férfi. Ez az én skatulyám. — ön elég későn került ebbe a skatulyába, hiszen harmincéves elmúlt, amikor első filmszerepét eljátszotta. Aztán másfél évtizedig szinte csak statisztált, és csupán azután — mégpedig Európában — készültek a jobb filmek, nagyobb szerepekkel. De akkor már villámsebesen világsztár lett. — Bizony nehezen indultam. Litván származású bányászcsaládban születtem a pennsylvaniai Ehrenfield- ben. Akkor még Charles Buchinskinak hívtak. Tizenöten voltunk testvérek, és én mindössze tízéves voltam, amikor apánk meghalt. Magam is bányász lettem. Ez bizony kemény iskola volt. Aztán bevonultam katonának, és a háború tovább edzett. Utána más életet akartam kezdeni. Felsorolni is nehéz, mi mindennel próbálkoztam, voltam sofőr és bokszoló, szakács és szénhordó. Aztán életemben először elmentem színházba, Philadelphiában. „Ezeket ezért fizetik? Ezt én is tudom!” — gondoltam, és elhatároztam, hogy színész leszek. De nem részletezem tovább. Elég az hozzá: az út mostanig hosszú volt és nehéz. — Bizonyára ez az életsors rajzolta arcára a markáns vonásokat, érlelte ki erős testalkatát. — Annyira, hogy „Hollywood legcsúnyább férfijának” neveznek. Nem baj! — Hát igen, Bronson ma már a legkeresettebb, legjobban fizetett sztárok közé tartozik. Mondja, elégedett ember Ön? — Igen! És boldog. Második feleségem, Jill Ireland, ugyancsak színész, mindkettőnknek vannak gyermekeink az első házasságunkból, és van egy közös lányunk. — ön az idén hatvankilenc éves lesz, bár ez nem látszik férfias, barázdált arcán. Mit vár a jövőtől? — Nézze, már jó néhány éve a testemre írják a szerepeket, a filmjeim sikeresek mind Európában, mind az USA-ban, a családi életem kiegyensúlyozott. Hogy mit hoz a jövő, nem tudom. Jó egészséget és jó szerepeket remélek. — Kívánjuk, hogy kívánságai teljesüljenek! Elképzelte: Erdős Márta A rossznyelvek szerint ha egy budapesti főhivatalban kinéznek az ablakon, s azt látják, hogy esik az eső, nyomban megszületik a megállapítás: országos eső van. Aki vidéken él (s nálunk minden vidék, ami a főváros határán kívül esik), az pontosan tudja, hogy az említett, modellértékű helyzetet miként kell érteni. Mint minden szóbeszédben, így az országos esőről szólóban is van némi túlzás, de hogy nem nélkülöz minden alapot, arra szolgáljon bizonyítékul e sorok írójának példája, aki immár jó néhány esztendeje osztja meg a moziról, a filmforgalmazásról szóló gondolatait a kedves mozinéző olvasóval ezeken a hasábokon. Két esztendővel ezelőtt még annak rendje s módja szerint megkapta a Kelet- Magyarországnak szóló meghívót a játékfilmszemle szervező bizottságától, hogy beszámolhasson arról a rendezvényről, amely a mozgóképi művészet teljes évi termését tárja ... s itt megakadok a mondattal, mert bizony nem tudom, kik elé. Az nem lehet, hogy a szakmai közvélemény elé, mert azok nincsenek annyian, mint amennyi ember a Budapest Kongresszusi Központ Pátria termében összezsúfolódik alkalmanként, sűrűn teleülve a széksorokat és a szektorok közti padlót egyaránt. Az sem lehet, hogy az érdeklődők elé, mert azok, bár számuk évről évre veszedelmesen csökken, annál azért többen vannak, mint ameny- nyien beférnek a vetítőterembe. Ezért maradjuk annál, hogy azok elé, akik a szervező bizottság különleges kegyéből meghívóhoz juthatnak. A Kelet-Magyarország azonban már tavaly sem tartozott ebbe a körbe, meghívót nem kapott. Nem azért, mert helyet adott néhány olyan cikknek, amely elma- rasztalólag szólt filmművészetünk jelenlegi állapotáról, s nem is feledékenységből. Egyszerűen azért, mert a szervező bizottság akkor éppen kinézett az ablakon és történetesen esett az eső. Extra Budapest non est vita! — szólhatott valaki közülük, s egyetlen vidéki lapEgy asszony állt az irodalomszeretők ítélőszéke elé. Vádolták fél évszázadon át, hogy bűnös József Attila halálában. Flóra asszony József . Attila szerelme volt, ma Illyés Gyula özvegye. A férje még életében arra kérte őt, vesse papírra emlékeit. Flóra várt, mert fájdalmas sebei nem hegedtek be, erőre volt szüksége, hogy elmondja legbensőbb titkait, legféltettebb érzelmeit. Most eljött az ideje, hogy tisztázza az utókor előtt mindazt, ami 1937. február 20-tól december 3-ig, a balatonszárszói öngyilkosságig történt kettejük között. Annyi rágalom és homályos célozgatás után Flóra asz- szony „József Attila utolsó hónapjai” címmel megjelent visszaemlékezése irodalom- történeti kuriózum lett. Nem csoda, hogy szinte szétkapkodták a kíváncsi irodalom- barátok. Milyen volt József Attila? Egy sikertelen házasság után ismerte meg a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán díjazás nélküli gyakornokként dolgozó Flórát, és azonnak sem küldtek meghívót. (Erről nálam némileg indulatosabban a szegedi lap munkatársa írt akkoriban glosszát az Élet és Irodalomban.) Az idén ismét nem jött meghívó. Az még nem derült ki, hogy ez most a glossza éles hangja miatti egyetemes büntetés a vidéki lapok számára, netán a szemle általános takarékossági programjának része (azt is kipróbálták például, miként lehet egy film vetítése után a sötét színpadon bemutatni az alkotókat), avagy egyszerűen az a helyzet, hogy már megint esett Budapesten az eső a meghívók szétosztásakor. Bár a tisztelt szervező bizottságnak nem ártana elgondolkodni azon, hogy az országlakosság négyötöde vidéken él, s közülük jó néhány csak a megyei lapot járatja. Hogy mégis beszámolhattam tavaly, s ugyanezt megtehetem az idén is, az azért lehetséges, mert a Magyar Filmklubok Szövetsége tisztségviselőjeként mégis hozzájuthattam meghívóhoz. Az a tapasztalatom, hogy fordított arányosság figyelhető meg a szemlére mozgósítható pénzek és a kultúra fontosságát hangsúlyozó szólamok gyakorisága között. (Ha a tendencia marad, akkor jövőre már nem lesz filmklubos belépő, s azután talán filmszemle sem.) Mivel ez az írás előbb kerül nyomdába, mintsem a rendezvény a díjkiosztással véget ér, a kínálatról, az összképről és az értékelésről a következő alkalommal esik majd szó. A szemle versenyprogramjában a Miss Arizonát leszámítva szerepelt minden olyan film, amely az elmúlt egy év során került mozikba, illetve készen várja a megjelenést. Az idén végre elmaradt 'a rendezvény nevéből a játék jelző. Már tarthatatlan volt a korábbi minősítés, s az idei termés arányaiban a korábbiakra is rálicitált: a programfüzetben felsorolt 17 játékfilm mellett 14 dokumentumfilm szerepel. A társadalmi folyamatokban bekövetkező változások tették nyilván lehetővé, hogy előkerültek a dobozba zárt, politikai megfontolásból eddig be nem mutathatónak ítélt filmek: Jeles András Alombrigádja és Ember Judit Pócspetrije. (Zártkörű vetítéseken már itt-ott — bár éppen Pócspetriben nem — láthatóak voltak ezek korábban is.) Ugyanebbe a sorba tartozik az évekkel korábban már szemledíjat nyert Pergőtűz (dialóglistája könyv formájában egyszer már a bezúzatás sorsára jutott, röviddel ezelőtt azonban az új kiadás a könyvesboltokba került), Sára Sándornak a második világháború magyar vonatkozásait idéző, de mozikba soha el nem jutó ötrészes dokumentumfilmje, amelyből három rész most látható volt a szemlén. Soha ennyit filmet nem vetítettek még az éves megméretés során a Budapest Kongresszusi Központ termeiben. A mennyiséggel nem is volt semmi baj ... Hamar Péter Mozicsatorna szombaton Egy hónappal ezelőtt vetítette a Nyíregyházi Városi Televízió az akkor még működő mozicsatornán az Ali baba és a negyven rabló című filmet. A kópia minőségét sok kifogás érte. A szovjet'—indiai koprodukcióban készült alkotást kölcsönző Magyar Televízió akkor megígérte, hogy kárpótolja a nézőket. Erre február 11-én, szombaton délelőtt tíz órától kerül sor, és ezzel a közvetítéssel átmenetileg befejeződik a tévémozi. Megszólal a múzsa nal beleszeretett a fiatal, lányba. Egy hét sem telt el, feleségül kérte, mert minél előbb együtt akart élni és dolgozni vele. Flórát meglepte ez a szokatlan hevesség, mégsem utasította el az édesanyja elvesztésétől, a világ meg nem értésétől szenvedő költőt. Nem sejtette, hogy az élet egy sorstragédiában szánt neki fájdalmas szerepet. Ekkor már végkifejletéhez érkezett József Attila betegsége. Ez az önmarcangolásból fejlődő tudathasadás általában csak a nagyon tehetséges, koruk érzéketlenségével küzdő embereket támadja meg. József Attila leláncolt Prométheusz volt (ahogy Domonkos Mátyás a szerkesztő utószavában találóan megjegyezte). Fényt, tüzet akart vinni az embereknek, hogy megváltoztassák a világot, de a köteteit kevesen vásárolták. Akiknek szólt, azoknak nem volt pénzük verseskötetre, akiknek pénzük volt, azokat meg nem érdekelte. A kritika sem volt épp kegyes a lánglelkű proletárköltőhöz, József Attila sokszor éhezett. Éhezett a lelke is a szeretet- re, ezért — főleg életének utolsó négy hónapjában — kegyetlenül szenvedett. Marcangolta Flórát is. Aztán apátiába roskadt, bocsánatot kert, önmagát vádolta. Ekkoriban magánbetegként feküdt egy híres szanatóriumban. Barátai fizették a kórházi költségeket. Inzulinnal kezelték, ami jóhiszemű, de fölösleges kúra volt. Verseiben, Flórának küldött leveleiben már érzékelhető volt a betegsége. Kusza, csapongó, sírós-nevetős lelkiállapotban gyötrődött és gyötörte a környezetét is. Csak Flórában bízott. Nem csak feleségre, de édesanyára is szüksége volt, ezért gyermekien ragaszkodott hozzá. Nagyon várta az esküvőt, amit a következő évben tartottak volna meg. Akkor lett öngyilkos a balatonszárszói vasútállomáson, amikor azt hitték, hogy meggyógyult. Amikor kiderült az égbolt a feje felett, és megcsillant előtte a szebb jövő. Flóra asszony nem menti fel önmagát semmi alól. Az övéhez hasonló, megrázó erejű, őszinte vallomást ritkán olvasni. Pedig József Attila betegségéért nem ő, hanem az akkori kor felelős. Képtelen volt befogadni prófétáját, mint ahogy általában csak későn ismeri fel a géniuszokat. Flóra — József Attila talán legszebb szerelmes versciklusának ihlető je — tisztáz egy irodalmi pletykát is: Illyés Gyulának semmi szerepe nem volt József Attila halálában. (Azzal vádolták ugyanis, hogy elvette József •Attilától a szerelmét. Flórát.) Illyésné a kötetben még ismeretlen leveleket is közöl. (Szépirodalmi Könyvkiadó) Tóth M. Ildikó M HÉTVÉGI MELLÉKLET Eső után köpönyeg 1989. február 11.
