Kelet-Magyarország, 1989. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-04 / 30. szám

1989. február 4. BARANGOLÁS A pécsváradi nmstír Régészeti emlékeink közül az egyik legérdekesebb Pécsváradon található. Az ásatások és levéltári kuta­tások nyomán ma már biz­tosra vehető, hogy a vármo­nostor falának alsó szintje István, sót apja, Géza feje­delem uralkodása alatt is állt, várszerűen erődített fe­jedelmi udvarhelyként szol­gált téli szállásul. István itt töltötte ifjúkorának egy ré­szét, s hogy mennyire érté­kesnek . tekintette a későbbi években is ezt a helyet, bi­zonyítja, hogy a koronát a pápától elhozó Asztrik apát­nak ajándékozta a monostort. Az adományozólevélben foglaltak szerint az itt létre­hozott vár-monostor kiemel­kedően gazdagnak számított. Hozzátartozott 41 falu, két­száz fegyveres harcos, akik őrizték a monostort, szőlők, szántók és természetesen a földművelő családok, ezenkí­vül méhészek, halászok, ko­vácsok, pékek, fazekasok, tí­márok, ácsok, molnárok, sza­kácsok, vendéglátók, beteg­ápolók, fürdősök, hogy „szol­gálják az apátságot, lássák el a vendégeket és a betege­ket ...” A felsorolásban sze­repel még tizenegy kegyhely, ami abban az időben óriási kincsnek számított, és köny­vek, „amelyekkel főképp tündökjik a tekintély az egyházban.” A monostor kitűnő helyen épült, a legfontosabb utak ta­lálkozásánál, s a királyi kegy folytán a Szentföldre vezető új zarándokút is erre haladt el. A lovagok és kíséretük számára itt szállást és el­látást biztosítottak, s ez jö­vedelmező szolgáltatás volt. A hely fontossága egyre emelkedett, olyannyira, hogy felszentelése az 1038-as év a legfontosabb eseménye — még István halálát is meg­előzve — a pannonhalmi bencések által vezetett Po­A pécsváradi romkert zsonyi évkönyvben. Az évek során egyre bővült, gazdago­dott, és rövidesen újból kap­csolatba került az Árpád­házzal. A Kálmán király ál­tal megvakított kis Béla herceg talál itt menedéket, s a rejtegető szerzetesek jó ér­zékkel használták ki a meg­felelő pillanatot, amikor is az utód nélküli II. Istvánnak bemutatták a herceget, aki örökösévé tette. Természete­sen trónra kerülve a hála sem maradt el. A pusztító tűzvész után átépítették az igen érdekes, emeletes temp­lomot, amelynek a köznép által is látogatott alsó szint­jén bizánci jellegű freskó­töredékeket láthatunk ma is. Később új kolostort épí­tettek a falakon belül, a máig feltáratlan románkori templom alapfalai fölött, s ekkor végezték el az erő­dítés munkáit is, amiből ma is áll a kapubástya és a sa­roktorony. Nehogy a törö­köknek menedéket nyújt­son, a várat 1543-ban fel­égették. Az 1957-ben megindult ásatások eredményeként a ma erre járó láthatja az Ist­ván korabeli templom ma­radványait, az itt talált ér­tékes kőfaragásokat, a töre­dékekből helyreállított edé­nyeket és a gótikus templom alapjait. Szerves része lett a Baranya megyei Idegen­forgalmi Hivatal által hely­reállított műemlékegyüttes­nek Borsos Miklós István király szobra, valamint a ré­gebben itt alkotó, nemrég el­hunyt Kígyós Sándor művei­nek állandó kiállítása, s az István király Szálloda, amely az eredeti falrészek felhasz­nálásával szemet gyönyör- ködtetően illeszkedik a mű­emlékegyüttesbe. Hajós Anna „Kenésétől Keszthelyig ter­jed el a Balaton, Ott az éden kapuja, itt az édenkert va­gyon.” — írták a múlt szá­zadban. A kert már nem az igazi. Megritkultak a fák az ősparkban is, melyet a város a kastélydombért kapott. A Balatonon nem látszik a kor, a 22—25 ezer év. Hajna­lonként ezüstösen csillog, s úgy övezik itt a dombok, mint két ölelő kar, melyek a Szent Mihály kápolna mögött szinte összeérnek. A rómaiak idején Keszthely határában vezetett az anyaországot Aquincummal összekötő út. Lakták ezt a vidéket régeb­ben is. Időszámítás előtt 350 táján kelták éltek itt. A ró­maiak ezen a területen léte­sítettek a kiszolgált katonák­nak táborhelyet. Az itt lakó rómaiak nem menekültek el, amikor 433-ban hunok és Volga menti szarmata törzsek települtek ide. 454-ben ger­mán törzsek, keleti gótok ta­láltak itt hazát, ahogy 568- ban az avarok. Á 7—8. szá­zadban virágzó ipar és ke­reskedelem nyomai voltak fellelhetők. A honfoglalók már sűrűn lakott vidékre jöt­tek. A város neve a castellum szóból eredeztethető. A kas­tély helyén állt az erőd. 1247- től a történelmet már írásos emlékek őrzik. Királyi birtok volt. Nagy Lajos 1346-ban az Arany János Toldijában em­lített Laczfi Istvánnak adta. Ö telepítette ide a ferences szerzeteseket, kik 1386-ban építették a ma is álló gótikus templomot. A gyönyörű fres­kók azt a kort idézik. A Festeticsek Pethő János­tól 1739-ben 24 ezer forintért vásárolták meg a birtokot. A kastély 1745-től épült. Gróf Festetics Pál (1722—1782) a nagyszombati majd a lipcsei egyetemen folytatott tanul­mányokat. Fia, Festetics György (1755—1819) a bécsi Pincefalu Hajóson A borospincének elsődleges célja a bor érlelése, tárolá­sa. de csaknem ugyanilyen lényeges kelléke, hogy meg­felelő keretet adjon a kirá­lyi nektár élvezetéhez, a fe­lejthetetlen pincézésekhez. kvaterkázásokhoz, beszélge­tésekhez, nótaszóval fűszere­zett iszogatásokhoz. A pincesorok egyik leg­szebb, egységes egészet al­kotó, faluvá nőtt együttese a Bács-Kiskun megyei Ha­jóson található. Hajós, a török hódoltság után németekkel újratele­pített község a kalocsai ér­sek hajdani birtokán. A 19. században mezővárosi rangot nyert. Ekkoriban már több mint 500 holdon termeltek szőlőt. Amint Fényes Elek 1851-ben kiadott könyvében írta: „Szőlőskertjei jó vörös bort teremnek.” Egy Bács- Bodrog vármegyét bemutató, a századfordulón megjelent munkában ezt olvashatjuk: „hol jó pincékkel rendelke­zik a termelő, az elismerés­sel fukarkodni nem szabad.” S Hajóson jók a pincék. A település fényét az 1739-ben épült egyemeletes, saroktomyos érseki nyaraló­palota emeli, amelynek dísz­termét eredeti stukkók, elő­csarnokát faliképek ékesí­tik. Műemléki szempontból is értékes a Csáky érsek által 1728-ban építtetett Szent Imre kegytemplom. A be­rendezés copf stílusú, de a főoltáron álló. Madonnát áb­rázoló kegyszobor késő gó­tikus. A plébániaház mel­lett 1933-ban felállított Kál­vária stációit a pécsi Zsolnay- gyár színes kerámia dombor­művel díszítik. Térjünk vissza a telepü­léstől alig kőhajításnyira el­terülő pincesorhoz, amely már csaknem önálló életet él. Nem pinceszer, hanem való­ban pincefalu. Épületeit kí- vül-belül karbantartják gon­dos gazdáik. A hajósi szőlősgazdák a borból élnek. S talán éppen ezért gondolták, hogy meg­adják neki a módját. A pin­cék olyan rangos présházak­ká fejlődtek, hogy az arra tévedő idegen bízvást lakó­épületnek nézheti. S ebben nem is téved nagyot. Mert csaknem mindegyikben ta­lálható a szőlő feldolgozásához való munkaeszközökön kívül ülő-, fekvő- és főzőalkalma­tosság. S természetesen nagy asztal, esetleg több, ahol egy-két pohár kitűnő vörösbor, a világversenye­ken is sikeresen szerepelt cabernet mellett a pincézés- re összegyűlő vendégek ke­délyesen megbeszélhetik a világ folyását. Ebből az elő­térből vezet le az ajtóval el­zárt mélybe, az igazi, 20—50 méter hosszú, kitéglázott, íves pincealagutakhoz a lép­csősor. Ha a gazda éppen a pincéjében tartózkodik, szí­vesen behívja az idegent is. Természetesen már kiala­kították itt a pince- és présházmúzeumot, a Prés­ház utca 93. szám alatt, amelyben többek között meg­találhatók a szőlőfeldolgozás eszközei is, prések, zúzok, kádak stb. A Hosszúhegyi Állami gazdaság fogadójá­ban pedig, a pincejáratok­ban —, hogy teljes legyen a kép a hajósi szőlőtermesz­tésről — bormúzeum várja a kirándulókat. A pincefalu egyik házsora Hajóson. Therezianumban szívta ma­gába a felvilágosodás eszmé­it, a szabadkőművességet. Tu­dott latinul, németül, olaszul, angolul, franciául. A magyar gazdálkodás fellendítésére 1797-ben alapította a Georgi- kont, az első magyar mező- gazdasági tanintézetet. 1810- ben készítette Kerbst János keszthelyi asztalosmester tölgyfából a könyvtár míves polcrendszerét, amely nyolc­vanezer kötetet őriz. A gróf — Csokonai pártfogója — a magyar szellemi élet felpezs­dítésén is fáradozott. Az ak­kori irodalmi élet jeleseit 1817-ben találkozóra hívta. Eljött Berzsenyi, Kisfaludy, Pálóczy Horváth Ádám, Du- kay Takách Judit. A Georgi- kon 1848-ban zárta be kapu­it. újra csak 1866-ban nyitot­ta. A főiskolából 1906-ban Gazdasági Akadémia lett. A ferencesek gimnáziumá­ban tanult Batsányi János. Keszthelyi származású példá­ul Goldmark Károly világhí­rű zeneszerzőnk. 1810-ben ugyancsak itt született Nagy Ignác, a honi újságírás első jelese, 1850-ben Schwarz Dávid, a merev rendszerű, kormányozható léghajó felta­lálója. Az ő tervei alapján készítette el Zeppelin repülő monstrumát. Itt született As- bóth Sándor, Kossuth szárny­segédje, aki az amerikai pol­gárháború kiemelkedő kato­nai vezetője lett. Itt kötött ki 1846-ban a Ba­laton első gőzhajója, a Kis­faludy. 1862-ben épült az el­ső nyaraló, az első kőszínház — a mai szabadtéri színpad helyén —, az első szigetfür­dő, „a negyvenkét szobából álló vetkőzőépület”, mely­nek két tornya Hever Antal tervei szerint 1892-ben ké­szült. A kastély 1883-ban nyerte el mai formáját. Fordított élet T orma András vagyok Nyírcsaholyból, azaz­hogy mit is mondok, már jó húsz éve Gyálon la­kom. De még mindig úgy mondom: nálunk, Csaholy- ban. Olyan az, mintha két hazája lenne az embernek. Amikor a hatvanas évek közepén elkerültünk Szat­máritól, az első hónapok, évek igen keservesek vol­tak. Nagyon meg tudom ér­teni a külföldre szakadt magyarokat. De egyet mon­dok: ahhoz, hogy az ember gyökértelenné, már-már hontalanná váljék, nem is kell elmenni az országból.. Isten tudja, hányszor ta­láltam magam szinte ész­revétlenül a Nyugati-pálya­udvaron. Néztem a többnyi­re a tizenharmadik vá­gányról Nyíregyházára in­duló gyorsvonatot. Olyan szívesen felültem volna rá, de hiába. Nekem most már itt van az otthonom, Pest mellett és Csaholyba „csak hazamegyünk”. Leginkább halottak napján, virágot, koszorút vinni az öregek sírjára. És olykor-olykor karácsony táján — disznó­vágás idején — a rokonság­hoz. Ha most azt kérdezi, szeretek vagy nem szeretek hazamenni a volt falumba, megyémbe, isten bizony, nem tudok igent vagy ne­met mondani. Szeretek, mert ott vagyok otthon, mindenki ismer, jól­esik beszélgetni, el-elpoha- razgatni a rokonságnál. Se­hol sem érzem úgy magam, mint Csaholyban. De sze­retek vissza is jönni Gyál­ra, mert az utóbbi húsz esz­tendőm bármilyen volt is, ideköt. Ám mintha mégis fordítva élném azóta az éle­tem: évekig Pestről jártam haza, amikor ingáztam, s milyen megnyugtató érzés volt vonatra ülni és indul­ni haza. Most meg, Csa- holyból jövök haza, örülök is, aztán meg egész úton valahogy mégis bujkál ben­nem a szomorúság. Talán túl sokat beszélek, de mi, szatmári emberek már csak ilyen közlékenyek vagyunk. Sokan talán le is néznek minket emiatt. De mi ilyennek születtünk és ezen már nem nagyon le­het változtatni. Szóval, járt nálunk az üzemben, a Tungsramban, ahol sok évig dolgoztam, egy pszicholó­gus. Mindenféléket kérde­zett és direkt a más vidé­kekről idejötteket faggatta. Tudja, mit mondtam neki — már a rendes, papírra szedett válaszom után —, azt: még egyszer nagyon meggondolnám, hogy el­hagyjam-e a szülőföldem. Pedig én se nem túl korán, se nem túl későn, harminc­öt éves koromban jöttem el végleg otthonról. Higgye el, nem túlzók, itt másképp jár az ember agya, a gondola­ta, minden. Más a szavak jelentése is, amit otthon széles mosollyal fogadnak, évődésnek tartják, azon itt vérig sértődnek. Aztán meg, ha itt már-már hajba kap­nak az emberek egymással, ordítoznak, mint az eszelő­sök, hajlamos vagyok azt hinni, mindjárt vérre men­nek. A fenét, másnap már el is felejtik. Itt, a főváros­ban és környékén hama­rabb felidegesednek az em­berek és hamarabb lehűl­nek ... Ezt se fogom meg­szokni soha. Szóval a pszichológus azt mondja nekem, ne gondol­jak a múltra. Csaholyra, legalábbis ne túl sokat. Most már én itt élek, ezt a vidéket választottam, itt próbáljak új gyökereket ereszteni. Igen ám, ha olyan egyszerű lenne. De azt is el kell mondanom, sok évig éreztem, hogy összesúgnak a hátam mögött az üzemben is, pedig zömében ők is vi­dékről jártak be dolgozni. „Mi van, szabolcsi?” Tudja, az emberekben sok az elő­ítélet. Csak akkor volt egy kis nyugalom, ha a tévében láttak valamit a mai Sza­bolcsról, vagy mint leg­utóbb, a Ki mit tud?-on, el­ső helyet nyert a két sza­bolcsi zongorista kislány, a Tóth lányok. Nocsak, nála­tok ilyen is van? — kérdez­ték kicsit gúnyosan. Nem szóltam semmit. Mit is mondtam volna. Talán azt, hogy az ottani községek többsége sokkal jobban el van látva úttal, járdával, közművekkel, közlekedéssel, mint a Pest környékiek. Hogy a rokonság Csaholy­ban központi fűtéses ház­ban lakik, a tisztaszoba már nem érintetlen, hanem ott töltik az estéket. Aztán, ha nagyon hecceitek, mégis mondtam valamit. Ha tudni akarjátok, a száz főre eső hülye Szabolcs-Szatmárbav sem több. mint másutt... Jót nevettek, azt hitték, viccnek szántam ... Tudja, a gyerekeink, há­rom van, már itt nőttek fel, nekik már könnyebb lesz. Bár az a gyanúm, ezt a községet sohasem fogják megszeretni. Nem azért, mert igen sok itt az ország szinte minden pontjáról ide költözött ember, ahány, annyi szokást hozott magá­val. Talán nem ezért. Egy­szerűen azt tapasztalom, a Pest melletti községekben lakó új „telepesek” olya­nok, mint az idegen talajba ültetett fa: a régi helyéről kitépték, az új helyen még nincs erős gyökere. Életben akar maradni, honosodni szeretne, de sokan a nagy erőfeszítésbe belerokkan­nak. No persze, van ebben egy kis túlzás is. tudom. Ha az ember a lelkét nem cserél­te fel, bárhol talál jó szom­szédot. barátot, munkatár­sat. Ha bezárkózik, ebben netán túl akar tenni máso­kon, vagy így akar pesties­sé válni, akkor van a baj. Akkor tényleg egyedül ma­radhat, s ez nem az ember­hez méltó élet. Karácsony, újév táján, én úgy érzem, haza kell menni Csaholyba. A gyerekek nem mindig örülnek ennek, so­kallják a három-négy órás vonatozást. De ott már egé­szen jól érzik magukat. Na, én lassan megérkez­tem, Debrecenben inkább átszállók a szálkái vonatra, így hamarabb érek Csaholy­ba. De egyet még monda­nék: az lenne a jó, ha a kenyér utáni hajsza nem kényszerítené az embert ar­ra, hogy szülőföldet, lakó­helyet cseréljen. Mert, ha belegondolok abba, amit legutóbb olvastam, hogy Szabolcs-Szatmárból az utóbbi negyven évben több, mint százezer ember költö­zött el, ennyien küzdenek talán azzal a gonddal, amit említettem, nagyon fáj sok ember szíve. A gyökereket el lehet tépni, újak is nőhetnek, ez az élet rendje. Az is igaz, nincs előírva: ott kell élni, meghalni, ahol születtünk. Népvándorlásra mégsem j kellene kényszeríteni ennyi ; embert. Mégha igaz is a mondás, a haza ott van, 1 ahol kenyér, megélhetés : várja az embert. De lelki béke. nyugalom is várja-e az új otthont választókat. Erre válaszoljon valaki... Lejegyezte: Páll Géza KH HÉTVÉGI melléklet Keszm - az édentelt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents