Kelet-Magyarország, 1989. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-25 / 48. szám
A gyáregységek sanyarú sorsáról Napjainkban adottságként kell felfogni, hogy Szabolcs- Szatmár megye ipari termelésének fele gyáregységekben folyik. A hatvanas, hetvenes évek iparfejlesztése azt eredményezte, hogy tőkeerős — javarészt fővárosi — cégek telepítettek üzemet a megyében, nagyarányú állami, területi támogatással. Csakhogy a gyáregységi helyzetnek például az alacsonyabb önállóságban, a kisebb bérekben megmutatkozó árnyoldala van a tapasztaltak szerint. Ugyankkor nem szabad megfeledkezni az előnyökről sem, amelyek egy biztosabb háttér, szellemi és műszaki bázis meglétében rejlenek. Nyílt vitánkra két gyáregységi igazgatót hívtunk meg. A nehézipart Keresztessy Zsolt, a Tiszai Kőolajipari Vállalat (TIFO) nyírbogdányi gyáregységének igazgatója képviseli, a könnyűipar részéről Matolcsi Imre, a Vörös Október Férfiruhagyár (VOR) vásárosnaményi gyárának igazgatója vett részt a beszélgetésen, szerkesztőségünket Lányi Bo- tond képviselte. L. B.: Nyilván egyéni tapasztalatokat tudnak sorolni, de ezekből több minden általánosítható. A legfontosabb kérdés kívülállóknak és üzemi dolgozóknak mégis az: mennyire önálló egy gyáregység? M. I.: Tudni kell, hogy a miénk a VOR legfiatalabb gyára, alig tízéves múlttal. sokáig csak az egyszerű végrehajtó szerep jutott nekünk. Az iparban, a megyében jelentkező decentralizá- lási törekvések idején, 1984-ben viszont szinte az egyik pillanatról a másikra majdnem született egy döntés, hogy a nyíregyházi és a vásárosnaményi gyár önálló vállalatként dolgozzon tovább. Ezt a gyors döntést — nem volt egy hónap a végrehajtásra — formai okból az ágazati szakszervezet megvétózta. Az eredménye viszont az lett, hogy a nagyobb önállósághoz lökést kaptunk. Egy vállalaton belüli elszámolási rendszer alapján árbevételt és nyereséget számolunk, mintha piaci körülmények között dolgoznánk. Csakhogy valójában a piaccal való kapcsolat — a megrendelés, anyagbeszerzés, illetve a kész ruhák eladása — központilag történik. A mi hatáskörünkbe tartozik viszont a munkaerő-gazdálkodás, az általunk elért nyereség alapján a bérek emelése, az összes közvetett költséggel való gazdálkodás. Tervet készítünk, amit teljesíteni kell. K. Zs.: Nálunk már a vállalati önállóság is relatív, mert az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszthöz tartozunk, sok tekintetben államközi szerződések alapján szabják meg tevékenységünk kereteit. Ugyanakkor a nyírbogdányi gyár helyzete annyiban is más, hogy 1976 januárjáig önálló vállalatként dolgoztunk, ennek a szemlélete most is megtalálható. A lényeg, hogy minden vállalat, minden gyáregység önálló elszámoló egység, vagyis nem lehet elfedni a veszteséges tevékenységeket. A leninvárosi székhelyű vállalati központból operatív irányítás abszolút nincs, önálló anyagbeszerzésünk van, a speciális termékeinket konkrét megrendelésre, többnyire tőkés exportra gyártjuk. L. B.: A termelésben való önállóságot már csak a távolságok miatt is természetesnek kell tekinteni. Azonban az, hogy valaki nem ismeri eléggé a külső környezetet, kellemetlen meglepetésekhez vezethet. S ilyenkor legkönnyebb a gyáregységet megszüntetni, ott korlátozást bevezetni. M. I.: Ennek kedvezőtlen hatását valóban megérez- tük tavaly. Nálunk ugyanis a gyárak egy-egy piacra, megrendelőre szakosodtak. Így Dunaújvároson a hollandoknak gyártanak, Nyíregyházán a belföldi ellátásra és egy amerikai cégnek, mi pedig a Szovjetunióba szállítottunk. Csakhogy az árváltozások miatt a szovjet exporton 33 százalékos veszteség keletkezett, amit a VOR nem vállalhatott. Emiatt a kapacitásunk 70 százaléka nem volt lekötve. Nem volt más megoldás, mint azonnal piacot váltani, korszerűsíteni a termelést. így most például szállítunk női nadrágokat Kanadába, öltönyöket Izraelbe. Ha nincs mögöttünk a nagyvállalati háttér, nem biztos, hogy épen átvészeljük ezeket a hónapokat. K. Zs.: A gyárunk csak ezrelékeit adja a tröszti termelésnek. Azonban a csak nálunk gyártott kis volumenű termékeknél ha hiány van, akkor rögtön ránkfigyelnek. Ha nincs gyógyben- zin, hiányzik a vazelin a gyógyszertárakban, máris jeleznek. Olyan ez, mintha a VOR-tól kérnék a szmokingokat. M. I.: A példa jó, mert éppen Vásárosnaményban gyártunk húszezer szmokingot USA-megrendelésre. K. Zs.: Visszatérve a külső környezethez, a mi termékeink döntő része szabadáras, viszont az exportnál a piaci konkurencia dönt. Nekünk kell kezdeményezni az árváltozást, a vállalat a mi javaslatunkat fogadja el. S nagy a felelősség, mert ha nincs a termelésnek kellő fedezete, akkor veszteségbe szaladunk. Egyébként mintegy 100 féle speciális terméket gyártunk, évente tíz százalékkal növeljük a mennyiséget, s éppen emiatt nem okoz gondot, ha egyikmásikból visszaesik a rendelés, mert akkor pótolja a másik. L. B.: Ez a piaci értékítélet az, amit évek óta hajtogatunk. Ám a nyírbogdányi jó példa nem biztos, hogy általánosítható a megyében lévő gyáregységek többségére. M. I.: Az biztos, hogy a mi termelésünkkel nincs kapcsolatban, a VOR hány dollárért, vagy márkáért ad el egy öltönyt. Ráadásul a közvetlen anyagköltség teszi ki egy ruha árának 70 százalékát. Így valóban a gyáregységi lét legnagyobb hátránya, hogy nem ismerjük a piac értékítéletét. L. B. Ráadásul az eredményes termelés attól is függ, milyen gyártó eszközök állnak rendelkezésre. Miként Matolcsi Imre részesülnek a beruházásokból? M. I. A vállalaton belüli elszámolás minden gyárban egyforma. A gyárat arra ösztönzik, hogy minél magasabb nyereséget érjen el, aminek egy részéből fordíthat fejlesztésre. Csakhogy most nagyon kis pénzekről van szó, az iparágban az árbevétel arányában 4—5 százaléktól nem több a nyereség, amiből még adózni is kell. Csak jellemzésként mondom: minden gyár elkészítette a maga fejlesztési igényeit, s ez 84 millió forintot tett ki. Ebből a vállalat 47 milliót tart jogosnak, azonban mindössze nyolcmilliója van az idén erre a célra. És csak példaként mondom, hogy egy zakóragasztó prés hárommillió forintba kerül. Bizony sorba kell állniuk a gyáraknak, várni, mikor kaphatnak beruházási pénzt. K. Zs.: A kisebb szinttartásra, pótlásra megvan az anyagi lehetőségünk, a jelentősebb beruházásoknál viszont pályázni lehet, adott, gazdaságossági feltételek mellett. Végül a tröszti igazgatói tanács dönt, kinek jut a nálunk is szűkös pénzből. L. B.: Ezek után logikus a kérdés: elégedettek-e a kapott önállósággal, mit tennének, ha még több lehetőséget kapnának? K. Zs.: Azt hiszem, vállalati és népgazdasági szempontból is azt kell nézni, melyik az a forma, amelyik több eredményt hoz. Mi eredménynek tartjuk, hogy minden évben jó nyereséget érünk el, hogy biztos a fog- lakoztatottság Nyírbogdány- ban. Persze, személyes kapcsolatokon, a műszakiak fel- készültségén is múlik, menynyire sikerül a vállalati vezetéssel a gyáregységet elfogadtatni. S egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a központnak sem érdeke, hogy elfedje a veszteségeket, leépítse azt a gyáregységet, amelyik eredményesen termel. Sőt, ha itt jobb lehetőKeresztessy Zsolt ség van a fejlesztésre, akkor ide fekteti be a pénzt. Mi egyébként ebből a szempontból nem panaszkodhatunk, mert az 1,2 milliárdos termelési érték mellett 167 milliós nyereséget értünk el 1988-ban. M. I. Én is azt vallom, hogy ma már egyetlen központnak sem érdeke, hogy akármelyik gyáregységét lehetetlen helyzetbe hozza. A VOR két szabolcsi gyárában található a vállalati létszám közel fele, a közvetlen termelő kapacitás 60 százaléka. Nem teheti meg a vállalat, hogy hátrányosan kezelje őket. Ráadásul a VOR központjában már alig van termelés, a számítógéppel irányított szabászat van csak jóformán — ezt viszont nem lehetett volna minden gyárban külön kialakítani. Ugyanakkor a vezérigazgató kijelölt egy teamet a szervezetfejlesztőre, hogy az új társasági törvény alapján miként lehet eredményesebben működtetni a vállalatot. Ebben a munkában én is részt veszek, s olyan javaslatot dolgoztunk ki, hogy vagy kft, vagy részvénytársasági formában dolgozzunk tovább, előtérbe helyezve a vagyongyarapító szemléletet. L. B.: A nyíregyházi Mezőgéptől vettem a példát, de biztosan nem egyedi az olyan gyáregységi irányítás, hogy az igazgatókat a vezérigazgató, a főmérnököt a műszaki helyettes, a gyári osztályvezetőket a vállalati hasonló osztály vezetői irányítják, vagyis egyszerre több irányba kellene, hogy húzzák a szekeret. Ez önöknél is megvan? K. Zs.: A gyáron belül utasítási joga csak az igazgatónak van. A funkcionális Lányi Botond egységek természetesen kapcsolatban állnak egymással, de azt nem lehet megtenni, hogy átnyúljanak a fejem felett. M. I.: Ugyanez a helyzet nálunk is. Az utóbbi időben olyan változás is történt, hogy a gyári igazgató hatáskörébe rendelték a helyetteseket, vagyis magam választom meg, kivel tudok együtt dolgozni. L. B.: Még van egy, az egész Szabolcs-Szatmár megyére jellemző neuralgikus pont. Minden statisztika azt bizonyítja, hogy az itteni keresetek legalább ezer forinttal elmaradnak az adott iparág átlagától. S ez különösen igaz a gyáregységekre. K. Zs.: Különösen bosz- szantó, ha úgy indulunk ki, hogy a végzett munka értéke — azonos szaktudás, szorgalom mellett — Szabolcsban is ugyanolyan, mint másutt. Csakhogy legtöbbször az indulási hátrányból adódnak az eltérések. Amilyen béremelés a trösztön belül volt, azt mi megkapjuk, de mégis az olajipar sztárjánál, a Dunai Kőolajipari Vállalatnál más- félszeres fizetések vannak hozzánk képest. így a mi, viszonylag magas átlagbérünk csak szabolcsi vonatkozásban igaz. M. I.: A ruhagyártás munkaigényes, teljesítménybérben dolgoznak a varrógépeknél, s eszerint kapják a fizetésüket Várpalotán, vagy Vásárosnaményban. A begyakorlottságban van sokszor különbség, azonban az is lényeges, ki milyen modellt gyárt. Bizony arról nem tehetnek a dolgozóink, hogy a korábbi nagy sorozatok helyett, például selyemből kéA számok nyelvén A megyében a múlt évben összesen 73 iparvállalat, szövetkezet dolgozott, amelyik szabolcs- szatmári székhelyűnek nevezheti magát. Ezek 250 telephellyel rendelkeztek. Az összes ipartelepek száma viszont 325 volt. A száznál több embert foglalkoztató ipartelepek száma 108. Az iparban a múlt év januárjában 58 ezren dolgoztak, valamivel több, mint fele a létszámnak, 32 ezer ember megyei székhelyű gazdálkodónál. (A munkahelyteremtő támogatások ellenére azóta kis mértékben tovább csökkent az ipari foglalkoztatottak száma.) Az 1987-es átlagkereset nem érte el a havi hatezer forintot. Az ipari üzemek bruttó állóeszközeinek értéke 21,2 milliárd forint volt, ebből viszont csak 9,5 milliárdot mondhattak magukénak a megyei vállalatok. Ugyanakkor a termelési értéknek valamivel több mint a felét, 23 millió forintot adtak — bár itt meg kell jegyezni, hogy a gyáregységek termelése sok esetben nem mérhető, kénytelenek becslésre hagyatkozni. szült női nadrágot kell varrni, ami jóval nehezebb. Egyébként a gyár által elért nyereségből lehetett valamit hozni a béreknél, de sajnos így is 15 százalékkal alacsonyabbak nálunk a keresetek, mint a vállalati átlag. L. B.: Önök azt mondták, hogy felelősnek érzik magukat egy adott közösségért. A VOR vásárosnaményi gyárában nagy eredmény, hogy a tavalyi veszteséges termelés ellenére sem küldtek el egy embert sem, a TIFO nyírbogdányi gyárában az új és új termékek saját fejlesztésével, a termelés bővítésével bizonyítják életképességüket. K. Zs.: S mindezt azért tesszük, mert mi élünk itt. Ha nálunk, a gyárban nincs meg a kezdeményezőkészség, akkor helyettünk nem teszi meg senki a szükséges lépéseket. M. I.: Lehetne arra is példát mondani, hogy egy-két, jogilag teljesen önálló szabolcsi gyár hogyan dolgozik — s nem lenne mindig rózsás a kép. Tehát ha a kiindulás a gyáregység és a vállalati központ szembeállítása, akkor nem lesz sikeres semmilyen megyei erőfeszítés. Nekünk azt kell bizonyítanunk, hogy érdemes ebben a a térségben fejleszteni, ahol szorgalmas, tanulni kész embereket találnak. Az kell, hogy mások is jobb kedvvel jöjjenek ide a megyébe, mert megtérülő befektetésnek találják az iparfejlesztést. L. B.: Aminek természetesen szükséges kutatni az újabb módszereit. Hiszen ezekben az években is százmilliók vannak a területfejlesztési, a foglalkoztatási alapból, s ehhez még tesznek az ide települő cégek. Ám úgy tűnik, egyre kevésbé elég pályázatot hirdetni, elosztani a pénzt, hanem sokkal inkább közös kockázat- vállalásra, érdekegyeztetésre van szükség, amire az új társasági törvény megteremtette a lehetőséget. A központból nézve Ha jól megnézzük, az igazgatói cím viselésétől aligha mondhattak többet magukénak tavaly a Nyíregyházi Mezőgazdasági Gépgyártó Vállalat hét gyáregységének vezetői. Ráadásul „sikerült” olyan vállalati modellt kialakítani, amelyben mindenki szállított mindenkinek. az ötvenes-hatvanas évekből maradt elszámoló árakon. Több hétig tartott, amíg a bürokrácia útvesztőit végigjárva válaszolt a vállalat egy megrendelésre. A megromlott gazdasági helyzet, a vezérigazgató- váltás viszont mindenképpen cselekvésre ösztönzött. A kilenclépcsős irányítás helyett rövidítették az utasítások útját, mindenütt a helyi döntés — és felelősség — lett a meghatározó. A túlzottan feldúzzasztott vállalati központ fogyókúrát kezdett, mert kiderült, kevesebben is lehet többet produkálni, ha nem a papírmunka, aktatologatás a cél. A helyi önállóságot pedig most tanulják a gyárak — néha keserves leckék árán. A cél mindenképpen az, hogy ki-ki lehetőségei szerint járuljon hozzá a vállalati eredményhez. Az ösz- szegubancolódott vállalati szervezet helyett a közvetlen egyéni érdekeltség és felelősség került előtérbe. A központ feladata a lehetőségek megteremtése, azonban az eredmény a gyárakon múlik. Részlet egy értékelésből „A gyáregységek technikai, technológiai színvonala nagymértékű szórtságot mutat: egyidejűleg van jelen a telepítéskor is tervszerűtlen és a jelenleg is magas színvonalú technika. Jellemzőjük — különösen a kezdeti időszakban — az élőmunka-igényes gyártmányok előállítása. Érdekeltségük több helyen a részükre lebontott mennyiségi mutatók (termelési terv, létszám, anyagkészlet, bélkeretszámok) teljesítéséhez fűződik. Műszaki területen tevékenységük többnyire csak a termelés irányítására terjed ki. Még mindig sok az önelszámolást nem készítő, munkája eredményességét közvetlenül nem ismerő, abban nem érdekelt gyár, gyáregység. A gyáregységek minimális önállósága és jogköre sok helyen változatlanul gátja a korszerű irányításnak, a változó körülményekhez való gyors alkalmazkodásnak.” I/VV/ir VSTAJ KM HÉTVÉGI MELLÉKLET ,;:¥ 1989. február 25.
