Kelet-Magyarország, 1989. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-18 / 42. szám
VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN D ongó léptekkel halad velünk a történelem. Nézetek és irányzatok élednek fel, csíráznak és szökkennek szárba, mint a halottnak hitt sivatagban a homokszemmé töppedt magvak a kiadós monszuneső után. „Messze jövendővel vess öszve jelenkort” figyelmeztet a költő, de mi ma mégis inkább a múltunkkal vagyunk elfoglalva; mind többet hallani: bezzeg azok a boldog békeidők. Meddig kell ma visz- szatekinteni ahhoz, hogy rózsaszínné váljék a horizont? Szűkítsük e ponton tovább tárgyalnivalónkat, mégpedig azáltal, hogy az emberek csak körülhatárolt csoportjának emlékei között kutatunk. Már majdnem azt írtuk, hogy „kisebb csoportjának^, de idejében állt meg a Tcéz a papíron. Szabolcs-Szatmár paraszti életmódot folytató lakosságára gondoltunk, az pedig ma is döntő részarányát képviseli a megyében lakó embereknek. Hát még régebben ... Azokban a bol- dok békeidőkben ? Amikor „úgy éltek, mint hal a vízben”. ★ A hetvenes évek közepétől a nyolcvanasok derekáig ment nyugdíjba a zöme azoknak a büszke tartású parasztembereknek, akik annak idején, engedve az agitálásnak, a mezőgazdaság szocialista átszervezésének tárgyai lettek. Azóta az agitálásról kiderült, hogy több volt, mint rábeszélés, h szocialista átszervezés is gyakran kerül idézőjelbe. Jeles ideológusunk fogalmaz sommásan: nem szocialista az a vállalkozási forma, ami ráfizetéses. Ám szavunkat ne felejtsük ... A régi időknek eme napról napra fogyó tanúi gyakran emlékeznek. Ilyenkor, zárszámadástájt alkalom is nyílik a közgyűlés utáni borozgatás közben. A két pejló, hej, az a templomot elhúzta volna ... A feljavított öt hold, amelyik minden évben megtrágyáz- tatott... A szombat délután hullámos mintára felsepert hátsó udvar ... A tele hombár, a lakkos csizma ... A vasárnap nyalkamód kiöltözött legények és leányok. Mesélnek az öregek pipaszó mellett. Csak a bajszuk tömött, a hajuk már ritka. A kucsma éle fényesre kopott. A szemük a régi csupán. Mint a régi fényképeken a negyven- nyolcas katonáké. „Mecsoda élet volt az, öcsém!” — pillantanak ránk, közép- vagy fiatalabb korúakra. Ti azt már sohase tudhatjátok meg. Meg nem tudhatjuk, csak sejthetjük. Gyerekkorunk halvány emlékeiből — már akinek odáig visszanyúlnak, vagy a tsz-ek virágzását jelentő hetvenes évekből, amikor gazdag volt ugyan minden közös gazdaság, de a régi gazdák akkor is idegenül mozogtak a nagy „egrecírozásban”, hiszen soha nem feledhették, hogy a maguk gazdái voltak. Manapság pedig? Fásultan nézik kihúnyó életük parazsának világánál, miként megy semmibe mindaz, amit kínlódva bár, de egy- gvé küszködtek. Hányat fordult a világ az elmúlt harminc év alatt? Azt hittük, egyet sem. „Tervszerű és arányos fejlődés”, írja a szocializmus politikai gazdaságtana. Es ír még számos egyebet is, amit ezzel a mi szocializmusunkkal kapcsolatban kár tanítani. Az öregek mit sem tudnak erről. Megisz- szák borukat, hátrasimítják verejtéktől megharmatosoMint hal a vastüdőben Esik Sándor: dott fürtjeiket, és hazamennek. Otthon fohászkodnak egyet: bár érnék meg, hogy esztendőre ne olvassák nevüket az eltávozott alapítóké között. ★ Mint hal a vízben, mint hal a vízben.... cseng vissza fülünkben a sóhajtva kimondott emlék. Boldog békeidők, boldog békeidők ... Járjuk megyénk tájait és az országutat róva jut idő a gondolkozásra: hol hát az a hal? És hol a víz? Földjeinkről megírtuk már elégszer, hogy vagy a szél viszi dombról dombra, vagy a szárcsa nézegeti magát tócsáiban tavasztól őszig. Ez azonban csak a föld. Lehet-e akárkinek csak egy szava is panaszra, amikor az átszervezés óta fél megyényi modern gyümölcsöst telepítettek, és a régiek is termettek eleget. Megépült a rengeteg szakosított szarvasmarha- és sertéstelep, a zsebkendőnyi parcellák helyén pedig nagyüzemi művelésre alkalmas, egybe nyitott, csatornázott, egyszóval meliorált táblákon hajthat a Rába Steiger traktor. Mikor értük volna el mindezt, kérdezzük az öregektől. Azoktól, akiknek földet osztottak és akik ennek jövedelmét újabb és újabb egymásfél holdakba fektették, szájuktól megvonva a falatot. Hümmögnek, hümmög- nek: nem próbáltuk, nem tudhatjuk, hangzik a nem túl meggyőző, inkább csak valamire utaló válasz. Egyáltalán: megvan-e az oka annak, hogy csak panaszkodjanak. A módos parasztok az előző mechanizmusban, az egyéni világban is a dolgos, ügyes és értelmes emberekből váltak. Ezek a közös születésének vajúdása közepette is képesek voltak megőrizni azt a vagyonmagot, amiből a későbbi háztáji gazdaságot létrehozták, sőt a munkájuk után is szép pénzhez juthattak, legalábbis a jobb tsz- ekben. Sokukról mosta le a változó idő, a továbbgördülő történelem a kulák jelzőt, és közülük verbuválódtak a brigád vezetők, nem egyszer magasabb beosztású vezetők is. Leányukat, fiukat volt miből kiházasítani, idősebb korukra tartalékot felhalmozni. Érdemes lenne szociológiai vizsgálat tárgyává tenni és pontosan felmérni, mekkora volt ez a réteg. Ennek hiányában csak pontatlan becslésre szorítkozhatunk. A tsz-tagság kisebbik részét taksáljuk és egyre csökkenő részét. Ok ugyanis még tulajdonosok voltak, a maiak azonban már egyre kevesebben vannak ebben a helyzetben. Hol vannak már azok az idők, amikor az egyik gazda megnézte a másik lovának zabostarisznyáját: több van-e benne a tanyából kifelé, mint befelé? A mai tsz-tag bizony bérmunkássá vált, és oda van a tulajdonosi tudat. És nem csak az ... ★ A partra vetett hal sorsára jutott volna a termelőszövetkezetekbe tömörült mezőgazdaság? Itt a megyében a közös gazdaságoknak nagyobb része tartalékait felélve főkönyvelői bűvészmutatványokkal hozza ki valahogy nullára vagy elviselhető — de szanálással pótolható — arányú veszteségre gazdálkodásának mérlegét. Az eszközök elöregedtek, az emberek elkedvetlenedtek. A jövő azonban bizonytalan, miként az említett halé. Maradva az irigyelt sorsú vízi állatnál: az őselemben sem olyan idilli az élet, a parton pedig... Ez a mi hasonlati halunk azonban sem a vízben nincs, sem a parton. Akkor hol van? Lélegzik ! ! ! A természettudományos képtelenség csupán a jelenségek szemléletesebb megmagyarázása érdekében pattant ki agyunkból, ne akadjon tehát el senkinek a lélegzete. Hogyan lélegezhet egy hal? Esetleg: mesterségesen ... Például vastüdőben. Bocsássa meg vétkünket minden ember, aki fülénél fogva előrángatott metaforának véli ezt a rémlátomást. Ne kételkedjék igazában, valóban arról van szó. A hal magától sohase fog áttérni a vízről az atmoszférikus levegő élvezetére. De akadhat, aki úgy gondolja: jobb lesz a halnak a levegőn, mert mi is jobban érezzük magunkat itt, akkor már csak kellő hatalom kell ahhoz, hogy a halat a jobb élethez szoktassa. Ehhez kell a vastüdő. Reméljük, sikerül hasonlatunkat érzékletesen áttenni a való élet eddig vázolt területére, ennek érdekében folyamodjunk részismétléshez, és gazdagítsuk új elemekkel a képet. Véleményünk szerint a megye mezőgazdaságát nem lett volna szabad ugyanolyan módon termelőszövetkezetesí- teni, mint az ország más részeit. Nálunk a nagyüzemi mezőgazdálkodás feltételeit csak olyan áron lehetett és lehet megvalósítani, amely sohase térülhet meg. Az embereknek fel kellett rúgni régi életformájukat, meg kellett érni lakóközegük olyan mérvű átalakulását, esetenként eltorzulását, ami súrolta az elviselhetőség határát. Ezzel együtt tűnt a múltba kultúrájuk, veszett el a vidék régi arca és egyiket se váltotta fel újabb. Így került ki a hal a vízből. A vastüdő pedig nem más, mint ami lélegezteti szegény párát, és az nem tehet mást, mint jobb meggyőződése ellenére tűri ezt az inzultust. Az új formára való átálláshoz, a nagyüzemi formák megvalósulásához horribilis állami támogatások révén jutott el a mezőgazdaság. Névleges saját erő kellett a gyümölcsös - telepítéshez, a meliorációhoz, és az állattenyésztési beruházásokhoz. Egy jó főkönyvelő még nyereséget is tudott hozni a tulajdonképpeni ajándékon. A vastüdő azonban olyan, hogy beállítása után is energia szükséges a működtetéséhez. A benne levőtől azonban aligha várható, hogy maga kurblizza. A támogatásokat, a hitelelengedéseket, a szanálásokat belátható időn belül nem lehet mellőzni. ★ Mielőtt mindazon termelőszövetkezetek tagjai és vezetői — jogosan — megsértődnének, amelyek kimagasló eredményeikkel képesek lennének megcáfolni a felsoroltakat, hadd mondjuk: csak esetükben van igazuk. Annyian nincsenek, hogy számuk döntő érv legyen igazunk ellen. Esete válogatja, hogy melyik miért és hogyan kerülte el a „mesterséges lélegeztetést”. Egyvalamire bizonyíték létük és sikerük: így is lehetett volna. Nagy részüket egy-egy erős akaratú egyéniség kemény keze és jól forgó esze, alkalmazkodni tudása segítette az élvonalba és persze: volt kiknek az élére állani. Az azonban rájuk is vonatkozik, hogy tulajdonképpen vállalati jegyeket viselő termelőszövetkezetek, ahol a tagsági megnyilvánulások csak hagyomány- ápolásként vannak jelen. És mennyi kompromisz- szum... Mennyi harc a „Vastüdőgyártó Vállalat” kitörést megakadályozni akaró rövidlátó érveivel szemben. Ha pusztán elméleti szempontból vizsgáljuk a dolgot, akkor kitűnik: csak ezeknek a gazdaságoknak sikerült az eredeti tőkefelhalmozás, a többieknek pedig nem. Vajon azért-e, mert adott volt a tőke mennyisége? Vagy egyéb ok miatt? Tudományos igényű vizsgálat tisztázhatná ezt a -kérdést, mi magunk csak feltevésekre hagyatkozhatunk. Bizonyítékereje dolgozatunk alapgondolata szempontjából inkább azon gazdaságok példájának van, amelyek „kiestek a kiskosárból”. Nemcsak a gazdálkodás, a mikroökonómia alaptörvényeivel ellenkezik puszta létük, hanem ok sincs már a jelenlegi modell fenntartására. A hasonlati rendszerhez visszatérve: be kellene látni, hogy a hal nem fog már lélegezni, ideje lenne kivenni a vastüdőből és visszadobni a vízbe. Vagyis senki előtt nem kétséges, hogy az elmaradott, és gyenge adottságú, ráadásul tőkeszegény termelőszövetkezetek újabb és újabb szanálása nem helyénvaló, sőt pénz se lesz rá, hiszen az ország „vastüdejéből” is fogyóban az áram, azaz nem vehetünk fel több hitelt rosszul működő gazdaságunk mankózására. ★ A lélegző hal azonban nem élné túl, ha visszakerülne a vízbe. E furcsának tetsző gondolat akkor jutott eszembe, amikor nem is olyan régen a ívben ki tudja hányadszor ismét vetítették A kétéltű ember című filmet. Ha van még halandó, aki nem látta, annak csak annyit: a híres professzor fiának tüdeje helyére kopoltyút ültet be, így az szabadon úszkál a végtelen óceán- mélységben. Ám ő meg szárazon nem bírja. Mi legyen tehát vastüdőhöz szokott halunkkal? Mindenekelőtt: az arra hivatottaknak nem aktuálpolitikai szempontok szerint kellene gazdasági helyzetünkről elemző feltárást végezni, hanem a gazdaság belső törvényszerűségeinek igénye szerint. Esetünkben nagyjából felvázoltuk saját elképzelésünket ezzel kapcsolatban, ami nem zárja ki, hogy valaki más juthat ettől eltérő vagy árnyaltabb eredményre. A termelőszövetkezetek, és innen kezdve csak a saját lábukon megállni nem tudókról beszélek, nem rendelkeznek sem olyan politikai, sem olyan gazdasági kilátásokkal, amelyek alapján maguk kezdeményezhetnének lépéseket a kilábalásra. Jellemző, hogy a tulajdonviszonyokat bolygató sorozatunk is magánkezdeményezés, ma fejeződik be a lapban. Annak egy fontos megállapítását itt és most idézem: „minden földterületet olyan vállalkozó emberekre kell bízni, kik a legnagyobb jövedelmet képesek abból kihozni”. Ennék fontos eszköze lenne a szabad földforgalom, de ott még nem tart a politika. Addig is kár várni — gondolta Petis Mihály. Köny- nyű neki, mondhatják eszmefuttatását olvasva gyengébb helyen gazdálkodó elnöktársai. Ahonnan nem csak a pénz hiányzik, hanem a munkakedv és a vállalkozói hajlandóság is, ott nehezebben lehet boldogulni. Nincs igazuk, nem az hiányzik, valami olyan létezik inkább, ami egyelőre fenntartja a jelenlegi helyzetet. Ez pedig nem más, mint a „hozzászokás”. A biztoshoz, még ha kicsi is. Ezért nem szabad a halat azonnal visszadobni a vízbe. A mai tsz-tagok nem azonosak szüleikkel, akik a paraszti életformát magukba szívták az anyatejjel, az apai példával. Nem lehet tőlük elvárni, hogy ismét — jelképesen — az eke szarva mögé álljanak. A nagyüzemi gazdálkodás elemei közül csak néhányat sajátítottak el, az pedig kevés az önállósághoz. Sem saját, sem használatba vett földdel. Mi magunk is tudunk természetesen számos kivételről. Aki vállalja, kezdje, akár máris. ★ Ha műszaki szakemberek olvassák ezt az írást, lehet, eddig is sokallották a vas- tüdőt. Nekik most jön a neheze. A keszonmunkások kizsilipelésének pSldája következik. Akik ugyanis a víz alatt nagy nyomású kamrában dolgoznak, csak egy kisebb nyomású zsilipben eltöltött idő után jöhetnek a még kisebb nyomású atmoszférába. Ez a zsilip- rendszer hiányzik, erre kellene megoldást kidolgozni, ez segítené vissza természetes állapotába megyénk mezőgazdaságát. De mielőtt ezt megtennék, azt is tisztázni kellene: mi a természetes állapot? Az a régi, ahonnan elindultunk? Vagy más? Amikor az Ecsedi-lápot lecsapolták, a környék lakói megélhetés nélkül maradtak. De vajon az lett volna a helyes, ha visszavezetik a vizet? Hogy visszajöjjenek a régi szép békeidők, amikor rákásztak, pákásztak és boldogan ladikáztak? A kisparaszti gazdaság sem a modem államokban, sem a hozzánk hasonló közepesen fejlett, de piacgazdálkodású államban nem azonos azzal, amit öregjeink visszasírnak, a fiatalok képzeletében pedig kiszínezve idillivé alakulnak. Nagyon is racionális berendezésű és kemény munkán alapuló farmok ezek, és korántsem önállóak. Annak még a látszatát sem ápolják. ' Ugyanúgy termelési rendszerek profi szakmai tanácsai alapján vetnek és aratnak, mint ma nagyüzemeink. A zárt rendszerben történő gazdálkodás nemcsak „táblaszintig” vihető le, ahogy ma a szak- tanácsadók fogalmaznak, hanem gazdaszintig. A gazdajelölteknek azonban meg kell méretniük, mert ahogy az emberek nem egyformák, az ő képességeik is különböznek. Ezt azalatt az átmeneti idő alatt lehet megejteni, ami alatt lazábban összekötött szövetséggé alakulnak, mégpedig a meglévő szövetkezet kezdeményezésére és integrálásában. Ez a gondolat Juhász Imrének, az egyik leginkább mélyponton levő tsz-nek, a botpaládénak a szájából való, és mi is egyetértünk vele. A z „átzsilipelés” még nem indult meg, gyanúnk szerint azért nem, mert túlságosan nagy kényszerítő erő nem jelentkezett, hiszen kibűvészkedik a havi fizetést, a nagy adósságot pedig megszokták. A politikától is várják — sokan még a régi szájbarágós módszerrel — az útmutatást: A módszer viszont nem lehet egyetlen recept. A zöld jelzés azonban hiányzik. „Még nem vált el a tüdő a májtól” — fogalmazott egyik vezető politikusunk. Sokan ezért nem döntenek, hanem kivárnak. A vastüdő is működik még, szegény halunk pedig lélegzik, mit tehet mást? Szuszog, amíg a készülék kapja az áramot. • 1989. február 18. IU HÉTVÉGI MELLÉKLET Nyírségi tanya — Soltész Albert akvarellje
