Kelet-Magyarország, 1989. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-07 / 6. szám

• Miért éppen most, a nyolcvanas évek közepén tör fel oly elemi erővel a környezetünkért érzett felelősség, holott a föld, víz, levegő szennyezése miatt két évtizede, vagy már annál is régebben komoly veszélyben vagyunk? Nem hajt­juk túl most a környezetvédelem ügyét? — Reális veszély fenyegeti-e környezetünket ? — Milyen Szabolcs-Szatmárban a levegő? — Érdemes-e még esővizet gyűjteni? — A veszély reális, szó sincs az ügyeik tűi— hajtásáról. A dolog lényege abban áll, hogy az ipari technológiák fejlesztése, a szennye­ződések kibocsátása, a természet károsodá­sa ezekben az években kezd átbillenni a ve­szélyes mértéken. Olyan mennyiségű és tö­ménységű vegyi anyag kerül forgalomba és olyan nagy mértékben nőtt meg a felhaszná­lók száma, hogy az megüti, vagy már túl is haladja a kritikus mértéket. De még nem is egyszerűen ez jelenti a gondot, hanem az, hogy a legnagyobb veszélyek nem láthatók szabad szemmel, nem érzékelhetők azonnal és közvetlenül. De gondoljunk csak bele: az esővíz sem olyam már, mint régen, amikor édesanyám összegyűjtötte és,mosott benne. Most helyenként már képes szétmarná a fém­hordót. És vannak folyók, amelyekből kipusz­tultak a halak, s körbevesz bennünket a hi­hetetlen mennyiségű szemét... Ugyanez lenne a helyzet nálunk Sza­bolcs-Szatmárban is, annak ellenére, hogy azt mondjuk: itt még érintetlen a természet? — Elvben ugyanez, bár itt szerencsére (amire azt kell mondjam, hogy relatív) még nincsenek olyan közvetlenül szorító problé­mák, mint az ország néhány más részén. De gondoljunk csak bele: az óv végén a televí­zióban láttuk az Apajpusztán tonnaszám el­ásott mérgező anyagokat, ám csak alig előz­te meg időben ezt a Császárszálláson felfe­dezett eset, ahol mázsaszám került elő a ti­tokban elásott növényvédő szer. Láttuk a du­nántúli halpusztulást, de az óév utolsó nap­jaiban erős vízszennyezés volt a Krasz- nán, s az elmúlt évek hasonló esetei nyomán itt is meggyérült a folyó élővilága — és so­rolhatnánk. Tehát nem szigetelhetjük el ma­gunkat, sőt a kőolaj távvezeték törései miatt például a mi megyénkben némely területen nagyon komoly környezeti veszélyekkel kel­lett eddig is megikűzdenünk. • Az említett példák indokolják a kérdést: itt Szabolcs-Szatmárban képesek va­gyunk nemcsak szembenézni a veszé­lyekkel, hanem tenni is ellenük? — Jogos a kérdés, hiszen a közelmúltban a közvélemény sokféle nyilatkozattal megis­merkedhetett, köztük olyanokkal is amelyek azt sugallják: felkészületlenek vagyunk. Én árnyaltabban fogalmaznék. Nálunk például már jelenleg is működik egy 160 fős jól ki­képzett védelmi osztag, amely képes külön­böző rendkívüli szennyeződések eltávolítá­sára földön és vizen. Most pedig egy központi program keretében arra készülünk, hogy a közutakon is képes legyen erre, minthogy nálunk nagyon erős a tranzitforgalom, s va­gonban, kamionban szinte elképzelhetetlen mennyiségű és fajta potenciálisan veszélyt hordozó anyagot szállítanak. Elemi érdekünk, hogy egy esetleges balesetnél szakembereink meg tudják állapítani, mivel állunk szemben, s mit kell tenni. Tehát elképzelésünk van, tehetelenek nem vagyuk, de a lehetőségeket szélesíteni szükséges. • A környezetvédelemért és vízügyeinkért immár minisztérium a felelős, s az önök szervezetét is átalakították, kibőví­tették. Milyen most e nagy terület hely­zete Szabolcs-Szatmárban? — Lényegében fél éve működik a jelenlegi szervezet, amely a vízügyi igazgatóság és a környezetvédelem alapjaira építkezett, de lényeges tartalmi változásokkal is járt létre­hozása. Most nálunk egy kézben összpontosul a vízmán őségvédelem, levegőtisztaság-véde­lem, a veszélyes hulladékok kezelésének kér­désköre, a zaj-, valamint természet- és tájvé­delem. Munkánkhoz három (törvény és kor­mányrendeletek sorozata jelent jogi hátteret. Es mi a haszna „másik oldalnak”, azaz a gazdálkodó szervezeteknek, amelyek a felsoroltakkal összefüggő tennivalókat valójában elvégzik? — A legfontosabb, hogy nem két-három, vagy több szervezettel kell kapcsolatot tar­taniuk, hanem eggyel, amely elvégzi a szük­séges méréseiket, ellenőriz, s egyben komp­lex megoldásokat keres. (Csak zárójelben em­lítem, hogy a környezetvédelem során egyik szennyezést gyakorta át lehet „alakítani”, például földiből vízbe, levegőbe, netán fordít­va, s ezzel a hatóságok között lavírozva többen vissza is élnek. Ma ez nem így van, mert nekünk egy kézben van meg az a lehe­tőségünk, hogy a potenciálisan veszélyes anyagokkal elszámoltassuk a gazdálkodó szervezeteket, például mennyi épült be a termelésbe, mennyi került szennyvízbe, leve­gőbe, mennyi a hulladékba. Ez a korábbinál többszörös biztonságot jelent.) Mindezek mel­lett egységes mérő, ellenőrző és nyilvántar­Dr. Szlávik Lajos Igazgató, a Felső-Ti­sza-vidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság vezetője 42 éves. Békéscsa­bán érettségizett, majd állami ösztöndí­jasként Leningrádban tanult, ahol hid- rológus mérnökként végzett. Nyíregyhá­zán kezdett dolgozni, ezután Gyulára a Kőrös-vidéki Vízügyi Igazgatóságra he­lyezték osztályvezetőnek. Egy évtized után tért vissza megyénkbe: 1985-ben nevezték ki a nyíregyházi igazgatóság vezetőjének. Időközben műszaki doktori címet szerzett árvízvédelmi témából. Nős, felesége technikus, 17 éves fiúk és 14 éves leányuk van. tási rendszert alakítunk ki, tehát egyáltalán lesznek megbízható adataink Szabolcs-Szat- már levegő-, víz-, illetve talajszennyeződé­séről, s megfelelő szervezetet alakíthatunk ki a kármegelőzés érdekében, illetve az elhárí­tásra. • Tehát most egy jelentős apparátus fel­mérésekkel tölti az idejét? — Szó sincs róla, bár a legfontosabb való­iban az, hogy pontosan ismerjük a jelenlegi helyzetet. Már most rendelkezésünkre áll azonban az a tanulmány, amelyet a megyei tanács műszaki, kommunális és környezetvé­delmi bizottságával közösen készített igazga­tóságunk. Ezt tőlünk független szakértői cso­portok véleményeire is alapoztuk, elkerülen­dő a divatos bírálatot, hogy mi a saját appa­rátusunk működtetésére dolgozunk ki ké­nyelmes feladatokat. Megismerkedhetnénk ennek a röntgen­képnek fő kontúrjaival? — Természetesen. Felszíni vizeink állapo­tát a külföldi hatások és a hazai terhelések határozzák meg. Az állapot — a rendkívüli szennyezésektől eltekintve, amelyek évi 10—20 alkalommal műszaki hibából, baleset­ből, gondatlanságból adódnak — viszonylag stabil. Egyben ez okozza az egyik gondot is, mert erről keveset beszélünk, holott ez a veszélyesebb. A tényszerű igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a rendkívüli szennyező­dések kétharmada hazai eredetű. FolyóLnkat sorra véve elmondhatjuk: a Túr vize ma még tiszta. A Szamos, Kraszna az év jelentős részé­ben rossz minőségű, szennyezett vizet visz, ami Vásárosnaménytól a Tisza addigi tiszta vizét is rontja. Ezekben határon túli okok a döntőek, de el kell mondani, hogy a tisztán hazai vizek miatt is fájhat a fejünk, mert a Lányai csatorna, a Belfő és az Ér patak egy­aránt komoly gondot jelent. Szerencsére itt mér a következetes fellépés eredményeként több termelőüzem közreműködésével érezhe­tő javulás útján haladunk. A Hajdúsági Iparművek, a nyíregyházi konzervgyár, a húsipari vállalat, az Elekterfém szennyvíz- tisztítói, technológiaváltásai nyomán egy osztállyal sikerült javítani a vízminőséget... 0 Hasonló a helyzet a föld alatt is? — Sajnos, talajvizeink vízminősége egyér­telműen rossz, s alig vigasztaló, hogy ez nemcsak megyénkben van így, országos és nemzetközi méretekben is aggasztó jelenség. A mezőgazdaság kemizálása következtében a talajvizet érő terhelés nagyon nagy, egyre több műtrágya-, növényvédőszer-, és egyéb vegyimaradék éri el talajvizeinket. Ugyan­akkor a szennyvíztisztítás, csatornázás a me­gye nagy részében megoldatlan, ami szántén egyre több gondot okoz. Tudjuk, hogy a meg­előzés nagyon költséges, de azt is látjuk: az esetleg bekövetkező súlyos károk helyrehozá­sa szinte reménytelen. Ez persze nem jelen­ti azt, hogy feladnánk. Az okszerűbb fel- használás, a környezetbarát (vagy legalábbis kevésbé agresszív) növényvédőszerek, vegy­szerek terjesztése, a kisebb dózisok alkalma­zása (például folyékony műtrágyák formájá­ban) mind-mind egy lépés lehet. De ösztön­zünk olyan újításokat, műszaki megoldásokat is, amelyek a családi házak szennyvízkezelé­sét javítják, vagy olyan leleményes kombi­nációkat, mint például a háztartási szenny­vízkezelő fölé tudatosan telepített, párolog­tatáshoz alkalmas növényzet. Ezek már a la- volabbi jövő korszerű lehetőségei. • • Ennyi rossz hír után legalább ivóvize­inkről jobb képet festhetünk? — Egyelőre igen, de azért, hogy ez így ma­radjon, már most nagyon sokat kell tenni. Megyénkben a nagytömegű vezetékes ivóvíz­hez 60—200 méter mélységből jutunk. Ezeket a vízkészleteket immár közel két évtizede 38 észlelési ponton rendszeresen figyeljük, ellen­őrizzük, adatokat cserélünk a vízművel, a KÖJAL-lal. Néhány helyen vannak figyel­meztető jelek, a felszíni szennyezés egyre lej­jebb húzódik, de jelenleg komolyabb veszély nem fenyegeti az ivóvízkészletet, s a már jó­val korábban megkezdett megelőző munka eredménnyel kecsegtet. Mindenesetre kulcs­kérdés a szennyvízelvezetés és -tisztítás. Ebben a rendkívül nagy költségek ellenére is vannak kedvező eredmények, például a tyu- kodii konzervgyár és több állattartó telep szennyvizének kezelése a bekerített gyárnál, telepnél sokszorta nagyobb környezetre van­nak jótékony hartással. • Gyakorta érintetlen természetről, jó le­vegőről beszélünk, amikor az idegenfor­galom élénkítését akarjuk elérni. Ez va­lóban mesés kincsünk? — Országos összehasonlításban igen, bár érintetlenségről beszélni ma már talán sehol sem lehet. A légszennyezés fele ma a közle­kedés* számlájára írható, a kétütemű autók, motorok és rosszul beállított járművek okoz­zák s ilyenekből elég sok fut már a mi útja­inkon is. Harminc százalékkal a fűtés, ener­giatermelés, hússzal pedig az ipar részesedik. Nyíregyháza egyes nagyforgalmú pontjainak levegője már-már kritikus. • Az ember manapság szinte ösztönösen fél az egyre növekvő hulladékhegyektől. Indokolt a félelem nálunk is? — Minden eddiginél nagyobb ütemben nő ez a tömeg. Ha leszámítjuk az egyszerű, le- bomló hagyományos háztartási hulladékokat, akkor is legkevesebb évi 42—48 ezer tonna veszélyes hulladék keletkezik Szabolcs-Szat­márban. Ennek több mint fele a vegyiparból, hatoda az élelmiszeriparból, jelentős része a gépiparból származik. A részletesebb elemzés azonban olyasmire is ráirányítja a figyelmet, hogy míg 1983-ban a veszélyes hulladékok 2 százaléka képződött a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban, addig 1986-ban már 11,5; tehát három-négy esztendő alatt hatszorosára nőtt az arány. Nyilvánvaló, hogy ez reális ve­szély. És végül még egy adatsort szeretnék mondani, amely jelzi a feladatokat is: a ke­letkezett hulladéknak jelenleg mintegy nyol­cadát hasznosítják, Wb. ugyanennyit ártal­matlanítanak. A felét tárolják és közel ne­gyedének sorsa megoldatlan. Q Mi tehát ma az önök stratégiája? — A mai helyzetet már ismerjük. Most elsőként támogatni akarjuk a legin­kább érintett szervezeteket a helyi gondok megoldásában. Ehhez tudunk adni szaktaná­csot, de hatósági és jogi eszközök is rendel­kezésünkre állnak. A Például akár le is állíthatnak egy üze- w met, ha mértéktelenül szennyezi a kör­nyezetet? — Végső soron igen,, de nem ez a cél. Fo­kozatosságot szeretnénk, hiszen mi is tudjuk, hogy sem műszaki lehetőség, sem pénz nincs minden veszélyforrás azonnali megszünteté­sére. Azt akarjuk, hogy a szemlélet változzon kedvezően, a környezetünk védelmét ne kö­telező rossznak tekintsék mindazok, akiken múlik. — Hatásosabb propagandát akarunk, meg­nyerni mindenkit, aki tenni tud, az ifjúságtól a gazdálkodó szervek vezetőiig, a KISZ-től az MDF-ig, a madártani egyesülettől a MO- HOSZ-ig. Szakmai munkánkban informáciQ- és adatcserét kezdeményezünk, többek között a polgári védelemmel, tűzoltósággal, a nö­vényegészségügyi szervezettel, s az adatokat számítógéppel naprakészen dolgozzuk fel. Tervünk, hogy állandó műszaki ügyeletünk -az állampolgárok környezetvédelemmel kap­csolatos bejelentéseit is fogadja. A minden­napok, a munkahely, a háztartás részévé akarjuk tenni a környezetvédelem ügyét. Köszönöm a válaszait. Marik Sándor ... egyre nehezebb helyzetünk nem teljes mértékben a magyar gazdaság ál­talános romlásának rovására írható. Vitathatatlan ugyan, hogy mostanra — ahogy mondani szokás — minden össze­jött: utcahossznyira elmaradtunk az európai technikai színvonaltól, adós- ságterheink az egekig csapnak, hagyo­mányos külgazdasági partnereink ha­sonló — ha nem rosszabb — helyzetben vannak. Szinte naponta érkeznek a színfalak mögül információk elhibázott üzletekről, balkezes gazdasági vállakó­zásokról, és arról, hogy a világpiacnak egyáltalán nem esik meg a szive raj­tunk. ha az árunk minősége minősíthe­tetlen, de még tetszetős csomagolással sem tudjuk elrejteni gyengéinket. Mon­dom: ezek a meghatározó okai megél­hetési feltételeink romlásának — de nemcsak ezek. Miközben legutóbb a Parlament — nagy felelősségről és szigorúságról téve tanúbizonyságot — milliárdokat fara­gott le az idei költségvetésből a hon­atyák szerint mellőzhető kiadásként, azon is sokan eltöprengtek: miért nem 'lehet ezt a törekvést folytatni alsóbb szinten? Mert tény, hogyha összébb­húzzák a nadrágszíjat, kevesebb péjiz- ből is boldogulnak a társadalmi és tö­megszervezetek, súlyos forintokat lehet megfogni a hadsereg fenntartásánál is. Ugyanakkor nem tapasztalni olyan tö­rekvést, hogy a különböző látszatintéze­tek, a nagy központtal rendelkező vál­lalatok avagy a tucatjával szerveződő ilyen-olyan új szervezetek vajon meg- tesznek-e mindent azért, hogy keveseb­bet költsenek a közösség pénzéből. Mire gondolok? Ahhoz, hogy egy ma­napság jól prosperáló vállalat vagy újonnan szerveződött pénzintézet szék- házat építsen, vegyen, irodákat pazar eleganciával berendezhessen, titkárnő­ket, autókat tartson, telexeket, telefo­nokat működtessen, mindehhez temér­dek pénz kell. Mielőtt bárki rámsütné a vádat, hogy nem értem a piacorientált gazdálkodást, gondolkodást, s a régi té­teleket szajkózom, sürgősen jelzem: ezek a szavak nem az új értéket terem­tő szervezetek megbecsülése ellen szól-, nak. Csupán azt szeretném a nyilvános-, Ság élé tárni, hogy még egy-egy iát dot-,, gozó vállalatnál is felfedezhetők olyan túlzott kiadások, amelyek növelik a költségeket és — olykor — érdemtele­nül duzzasztják egyesek zsebét. Egyet­len példa: hány, de hány helyen néznek el ebben az országban a kilométerálta­lányok fölött, mondván, ez nem lénye­ges. így, aki csak „papíron hajt”, s nem tudja eredménnyel lefedezni a kilomé­terenkénti 4,40-et (vagy sok helyütt még többet), az is növeli a vállalat, a cég költségét, amit a főkönyvelő szigo­rúan beépít (nagyon sok másfajta ki­adásnál áfástól) a termék árába, aztán még rárakja a hasznot, meg ugye adó is van, nyereség is kell, s a szakember szeme sem rebben, amikor megkapja a végösszeget. Ugyanúgy felemlegetjük, a baráti szívességből létesített, semmire való másod- és .többedállásokat, a most már valóban méregdrága és szakmai köntösbe burkolt külföldi kiruccaná­sokat, a csupán baráti összejöveteleket eredményező szimpóziumokat, a „fel­ugróm már Pestre, megnézem a Duna- partot” — kiküldetéseket, az egyórás fővárosi elfoglaltságot, ami végül há­romezer forintos szállodai számlával terhelt stb. Erre is érvényes ama bizo­nyos piacorientáltság, méghozzá úgy, hogy a költségek — ha rejtve is — a piacra orientálódnak és megjelennek ár formájában. Nem mindenféle kiadás felesleges, vannak indokolt és hasznos értekezések, tanulmányutak — ezek nélkül csak szegényebben lennénk. Mégis megkoc­káztatom a szerény kérdést: mindenütt megtesznek mindent, hogy csak a szük­séges és indokolt költségek terheljék a munkát? Félek, hogy kevés helyről ér­kezne határozott igen. Az viszont még- inkább töprengésre késztet, hogy az óriási költségtömeg kialakulásának az ellenőrzése kicsúszott az Illetékesek ke­zéből, ha ugyan vannak még illetéke­sek. Különösen áll mindez a monopol­helyzetben lévőkre, akik csak önmagukhoz mé­rik magukat, s a hatókörükben élő 10 és 100 ezer em­ber „eszi nem eszi” alapon köte­les fejet hajtani az ő diktátumuk előtt. Szerintem azo­kat a bizonyos ga­rasokat nem min­denütt és nem • mindenki veri még a fogához. Angyal Sándor KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1989. január 7.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents