Kelet-Magyarország, 1989. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-30 / 25. szám

1989. január 30. Kelet-Magyarország 3 Itt a 11-277! Bürget Lajos főmunkatárs válaszol Mindenekelőtt - köszönöm Csorba Ottóné kocsordi ol­vasónk levelét, aki arról tu­dósít, hogy a kismaiményi templom falóban el van he­lyezve egy tábla, melyen az első és második világhábo­rúban elesettek névsorát örö­kítették meg. Ez az emlék 1961. szeptember 1-jén ké­szült el. Ennek kapcsán szeret­nék reagálni azokra a leve­lekre és telefonokra, melyek azt sürgetik, hogy készülje­nek hasonló emlékművek másutt is. Sokan a múlt szombati Szerintem-re vála­szolva kérik, hogy többet szóljunk a háborúban eltűn­teikről, és az utána elhurcol- takról. Válaszul annyit: ma köz­ségek lakóin múlik csupán, hogy az áldozatoknak emel­nék-e, és ha igen, milyen emléket. Időszerű, mi több, kései tisztelgés lesz ez. Sze­retném tudatni, hogy tudjuk, honnan vittek el embereket. Ismert az uszikai, a vállaji, a tiszabecsi, a rakamazi el­hurcolások históriája. Tény, adósok vagyunk ezek megírá­sával. Míg ez meg nem törté­nik, addig igaza van nyugdí­jas olvasónknak, aki azt írja: az elhallgatás nem tesz meg nem történtté dolgokat. Erdélyből áttelepült ikere­sett meg. Az volt bánatának oka, hogy igen sok helyre küldözik, az ügyek intézése nagyon bonyolult. Ügy vél­te, hogy a megyei tanácsnál sem kap megfelelő informá­ciót, onnan is küldözgetik. „Járatlanok vagyunk az itte­ni ügyintézésben — mondta —, hiába mondanak utcane­vet, az se igazít el, s bizony előfordult, hogy utam végén oda küldtek vissza, ahonnan elindultam.” Hasonló észrevétel máskor is érkezett már. Sajnos Nyír­egyházán nem sikerült egy helyre összehozni az ügyin­tézést, a segélyezést. Az ide­ális az lenne, ha egy ilyen irodában, valóban értők és tájékozottak intéznének min­dent. Lehet, hogy a koordi­nációs bizottság meghallja ezt a kritikát, és tesz is va­lamit. Addig türelmet és megértést kérünk. Türelmet és megér­tést kell kérni ' azoktól a nyugdíjasoktól is, akik azt teszik szóvá, hogy a drága gyógyszerek kiváltásához szükséges segélyt nem kap­ják meg. Tény, a rendelet elvben már él, de a megfele­lő jogszabály késik. Ezt a szociálpolitikai osztályon is tudják. Sajnos, rossz magyar gyakorlat, hogy egy-egy ren­delet az élet után kullog. Ez persze mit sem változtat a nyugdíjas helyzetén. A tájé­koztatás szerint január ki­lencig visszamenően intézik majd a kifizetéseket. Mátészalkai olvasónk ar­ról kérdez: szükség van-e ar­ra, hogy egymás után ala­kuljanak a különböző ci­gányszövetségek. Ügy véld, ettől a helyzet nem változik alapvetően, arról nem is be­szélve, hogy a sok, összesze­dett anyagi erő is szétforgá- csolódiilk. Igaz, ma már több szerve­zet foglalkozik a cigányok ügyével. Eddig nekem a leg- rokonszenvesöbb a Magyar- országi Cigányok Demokra­tikus Szövetsége (a MACI- DESZ), mely olyan progra­mot hirdet, ami hasznos le­het. Mozgalmat indít az anal­fabétizmus felszámolására, a képzésre, az egészségügyi és higiénés gondok megoldásá­ra, a munkára felkészítés érdekében. Ez messze meg­előz minden másít, és való­ban fontosabb, mint a kultu­rális mozgalmak szervezése. Ha olyan szervezet lép po­rondra, mely a cigányság be­vonásával akar a helyzeten, annak lényegén változtatni, akkor nem baj, ha születnek ilyenek. Prózai kérdés de sok ér­kezett belőle. Elsősorban jó- savárosi és öiokösföldi lakók tudakolták: lesz-e végre rend Nyíregyházán a kábe­les tévé közvetítéseikkel. Em­lítik a mozicsatornát, a kül­földi adásokat, a majdan fi­zetendő díjakat. Nos, a mozicsatorna alig­ha utolsó adását közvetítette kedden este. A többi terén nagy a káosz. Sajnos, senki­nek nem jutott eszébe, hogy igazi szakembert hívjon, mondjuk a műegyetemről, aki meg tudta volna monda­ni, hogy a tervezett és ké­szülő hálózat miként mű­ködhetne a legjobban. Most érdekharcok dúlnak. Egy biz­tos: minden magyar állam­polgárnak szent joga, hogy döntsön: akar-e valamilyen csatornát vagy sem. Joga van a központi antenna alap­szolgáltatásához, vagyis a magyar adásokhoz, a két szlovákhoz, a szovjethez, a románhoz és a városi tele­vízióhoz. Ez benne van a mostani díjban. Ha másért fizetni kell, akkor lakáson­ként döntendő el, ki mit akar, s az üzemeltető dolga, hogy a be- illetve kikapcso­lást végrehajtsa. Nem lehet senkit kényszeríteni — ezt Garibaldin lakó nyugdíjas olvasómnak _ mondom —, hogy fizessen. A döntés nem népszavazás dolga, ez egyé­ni elhatározástól függ. A probléma egyébként hama­rosan a városi tanács elé ke­rül, remélhetőleg ott Okosan döntenek majd. Flórián Mihály nyíregyházi olvasónk a világkiállítással kapcsolatos véleményemre kí­váncsi. Nos, nekem az egész tetszik, de csak akikor, ha a szervezés olyan lesz, hogy az ország egésze részesül a ja­vakból. Az tarthatatlan kon­cepció, hogy a főváros és a Dunántúl megkap mindent, 'amiből az itteni szegénység további növekedése követ­kezne. így csak arra tudom bíztatni a saját képviselői­met: ne mindenáron szavaz­zon majd a dolog mellett, csak akikor voksoljon igennel, ha a tisztes szándék tisztes megvalósítást ígér. Még saját minisztériumá­nak szobáit sem járta vé­gig Derzsi András közleke­dési, hírközlési és építés- figyl miniszter, amikor ki­nevezése után 24 nappal el­látogatott Záhonyba. Ez volt az első vidéki útja, s ez nagyjából jelzi: mit jelent Záhony az ország közleke­désében és szállításában. Ha ilyen rangot nem is vívhat ki az ország telepü­léshálózatában, az eddigi erőfeszítések alapján sike­rült elérni, hogy a Minisz­tertanács támogatta várossá nyilvánítási kérelmüket, s így márciustól Záhony is város lesz. Ha ránézünk Szabolcs- Szartmár megye térképére, a korábban várossá nyilvání­tott települések nagyjából egy kört alkottak. Most március után megrajzolha­tó majd egy külső kör is, amelyet a határ menti te­lepülések — Tiszavasvári, Záhony, Csenger — közé húzhatunk, s ezzel nem lesz Magyarországnak olyan fal­va, amelyikből 30 kilométer­nél nagyobb távolságra kel­lene utazni, hogy városba érjünk. Záhonynak talán a legke­vésbé ismert múltja van a várossá nyilvánított és most azzá váló települések között. Nem kapcsolódik hozzá történelmi nevezetes­ség, vagy történelmünkben számon tartott személyiség sem, de a záhonyi és tisza- szentmártoni református templom, valamint a zsurki református templom és faha- rangtorony a magyar gótika, illetve a népi építészet kima­gasló értéke. Záhony múltja és jelene a vasúthoz kötődik. Az át­rakókörzetben végzett tevé­kenység jelenti a terület or­szágos és nemzetközi jelen­tőségét, ami a vasútnak 40 év alatt közel 8 milliárd fo­rint fejlesztést hozott, a településnek pedig lakáso­kat, infrastruktúrát, hiszen az átrakókörzet szervező és irányító központja mindig is Záhony volt. 7250 munkahelyet jelent a környék lakóinak a MÁV átrakókörzet. Nem csak azok tudtak elhelyezkedni, akik egyenruhát öltöttek, hanem több szállító és kereskedel­mi vállalat is kirendeltséget nyitott a településen, ami munkahelyet, megélhetést, egzisztenciát jelent. Ott a Compack 4000 négyzetmé­teres ráktárgyára, fokoza­tosan nő a Szabolcs Cipő­gyár záhonyi üzemének szerepe, a társközségek la­kóinak zöme a helyi tsz- ben keresi kenyerét, de mun­kát adnak az oktatási. az egészségügyi, kulturális in­tézmények, az igazgatással kapcsolatos szervezetek. Középfokú oktatási intéz­ményébe az ország minden területéről jönnek, hiszen vasútforgalmi és rakodásgé ­pészeti szakközépiskola mű­Előbbre lépő települések (3.) A legkeletibb város Záhonyi városkép Leltár Az állandó népesség száma 4540, az aktív ke­resőké 5924, 1431 eltartot­tat tartanak számon, a bejáró ingázók száma 4205. Száz lakásra 281 lakó jut, a lakások 76,9 szá­zaléka összkomfortos, az összes lakás 86 százalé­ka vezetékes vízhálózat­ra, 71,4 százaléka szenny­vízhálózatra kapcsolt. A családok 91,2 százaléká­tól elhordják a szemetet, az utak 78 százaléka kö­ves, egy körzeti orvosra 1400 lakó jut. Egy záho­nyi lakos 60 714 forintot hagy egy év alatt a bolt­ban, 11 ezer forintot a vendéglátóhelyeken. A tanács fejlesztésekre köl­tött pénzéből egy lakos­ra 12 870 forint jut, egy lakos 3929 forint társadalmi munkát vé­gez. ködik itt 8 tanulócsoport­tal, kereskedelmi hálózata a nemrég megépült Barátság áruházzal, a nádudvari Csil­lag csemege húsbolttal, az óra- és ékszerbolttal, a ben- zinkúttal nemcsak a hely­beliek igényeit elégíti ki. És további fejlesztéseken törik a fejüket a község vezetői, mert ha megélénkül a Szov­jetunió és Magyarország kö­zött a forgalom, ha megköny- nyítik a határ mentén élők ki- és beutazását, akkor megnő az idegenforgalom, s lehet hogy kevésnek bizo­nyul majd a MÁV munkás- szállója, a KEMÉV fogadója és az IBUSZ fizetővendég­szolgálata. Ha a többszintes házak forgalmát összekötjük az ur­banizációval, akkor Nyír­egyháza, Mátészalka és Kis- várda után legvárosiasabb települése a megyének Zá- hogy. Ez' a többszintesség korszerűséget is jelent, amely tudatos fejlesztés eredménye, de szerepet ját­szik benne a kedvezőbb te­lepülésszerkezet, a zártabb jelleg. Ha nem akar terjesz­kedni Záhony, akkor szük­ség is lesz ilyen koncentrált építkezésre, mert úgy prog­nosztizálják, hogy a lakos­ság száma 1500—2000-rel is növekedhet. Az egyre kvali­fikáltabb munkát is kínáló MÁV tovább növeli a beván­dorlást, s számítanak a né­pesség természetes növekedé­sére is. Ma a telepítés vezetői úgy fogalmaznak: feladatuk a várossal szemben támasz­tott követelmények fokoza­tos és mind magasabb szín­vonalú kielégítése, Záhony városias arculatának szünte­len formálása, a környezet- kultúra, az építészeti kul­túra szoros összefüggésében a település adottságaival, ha­gyományaival összhangban álló beépítés alkalmazása, az egymással nem rivalizáló. hanem egységes utcaképi megjelenést biztosító köz- és lakóépületek építése. Balogh József SZERKESZTŐI Most vagyok bajban. Az olvasónak ugyanis jó­formán becsületszóra kel­lene elhinnie, hogy nem ok nélkül háborított fel a Márta címet viselő, har­mincegy verset (valamint Zichy Mihály tizenöt ero­tikus rajzát) tartalmazó könyv. Nem mintha nem. találnék szavakat megbot­ránkozásom magyarázatá­ul. Ellenkezőleg. A példa­tár — tehát a szóban for­gó kötet —, amelyből ér­veimet meríthetném, el­képesztően gazdag. Csak éppen nem tűri a nyom­dafestéket. Illetve ez sem egészen így áll, hiszen a könyv annak rendje-módjá sze­rint megjelent, az üzle­tekbe került. Sajnos. De erről majd később. Előbb szeretném elő­rebocsátani, hogy nem vagyok prűd, sem erkölcs- csősz. Eszemben sincs vi­tatni az erotika létjogo­sultságát filmekben, TŰI. A TŰRÉSHATÁRON! könyvekben, fotókon stb. is helyénvalónak tartom. Csakhogy a számomra is­meretlen szerző, Subah Zoltán immár kötetbe foglalt, „erotikus iroda- lom”-ként kínált versei­nek nemhogy az iroda­lomhoz — szerintem az erotikához sincs köze. Ezek a „művek” egész egyszerűen alpárink, és „élményt” annyiban je­lenthetnek, amennyiben élmény az, ha egy sze­relmeskedő párt valaki megles a kulcslyukon -. ■ ■ Az útszéli, trágár meg­fogalmazásokat természe­tesen nem idézhetem. Némi illusztrációra mégis kény­telen vagyok vállalkozni, hogy valami fogalma le­gyen az olvasónak szer­zőnk „költészetéről”. Ő egyébként azt írja magá­ról, hogy „marha pocakos poéta*’, egy „numera-va­dász panel-csődör". Akit ha eltaszít „a ringyócska haza”, múzsája, Márta csitít, miközben „egy adó- pubi süket hadováját” „hablatyolja” a tévé ... Akinek immár elege van a „bárgyú orvosok lökött makogásá”-ból, meg a „Bruttó Bercik”-ből. Már­táját megismerhetjük bu­gyi nélkül, négykézláb és még számos, itt nem részletezhető alkalom­mal. A legszelídebb sorok­ból, kifejezésekből igye­keztem idézni. Ennyi ta­lán elegendő is ahhoz, hogy megértsék, miért fogtam tollat, miért mon­dom azt, amit egyébként eddig még sosem: ezt a könyvet nem lett volna szabad kiadni. Mert íz­léstelen, mert a legalan- tasabb igényeket szol­gálja — azokat, amelye­ket ily módon azért még­sem kellene kiszolgálni. Pedig a lektor nem akárki: Baranyi Ferenc. (Csak nem ő a „Feri­kém”, aki az egyik vers szerint „Márta kedvenc költője"?) Továbbá nevét adta a kötethez a Művé­szetpártolók (?!) Első Ma­gyar Nosztalgia Egylete .. . A helyükben nem tettem volna. G. M. NOTESZ Ebéd „Mielőtt eljövök a me­gyei tanács ülésére, min­dig megkérdem válasz­tóimat: na, emberek mit kérjek? Ök azt mondják: most szegény az eklézsia, s ha már pénzt nem tudsz kérni, legalább figyel­meztesd a tanácsot a sok pazarlásra, ami még min­dig látható.” Dr. Csuhák István, a tiszabecsiek kép­viselője szólt eképp leg­utóbb, s nem nikkelezte a szavakat, amikor konk­rétumokkal állt elő. Fájó szívvel emlékezett a kiir­tott diófákra (32 hektár), s arra, hogy ugyancsak a szanáló szervezet javasla­tára csappantották meg ijesztően a tenyészállatál­lományt környéken, ahol ö megyei tanácstag. Aztán csendesen megkérdezte: miért csak mindig nega­tív irányban tudunk mi el­indulni, miért nem lehet másként keresni a gyógy­írt bajainkra. És ehhez a gondolathoz tartozott, amivel a neki bizalmat szavazók útnak eresztet­ték a megyei tanácsülésre: hagyjuk már abba végre a pazarlást! Jut eszembe erről: a közelmúltban új létesít­ményt avattak egyik me­gyei gazdaságunkban, ahol a szokásos ceremó­nia után a világ legter­mészetesebb dolgának tartották a csaknem száz­fős díszebédet. Terített asztalhoz ültek a Szél­rózsa minden irányából odasereglettek, talán olya­nok is, akiknek semmi­lyen közük a létesít­ményhez. Aztán — mint akik jól végezték dolgu­kat — elfogyasztot­ták a díszebédet... Nem szeretném, ha kicsinyes­nek tartana bárki, mi­közben rákérdezek: va­jon ki fizette a számlát? Mert a díszebédeknél — melyek nélkül azért még működnének az üzemek — aligha a vendégek nyúl­nak a zsebükbe ... (angyal)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents