Kelet-Magyarország, 1989. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-28 / 24. szám
IM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1989. január 28. Nyíregyháza -szívében, a Széchenyi út elején található a város egyik legrégebbi, patinás gyógyszertára, közismert nevén a Rozsnyay patika. A korabeli berendezés, a szebbnél szebb régi üvegék, faragott, védett műemlékbútorök csak némileg feledtetik azt a zsúfoltságot, amelyben itt dolgozni kénytelenek az emberek. A tára •két oldalán minimális a hely, beljebb, a hétköznapi látogató számára boszorkánykonyhának tűnő, magisztrális gyógyszereket készítő helyiségben szinte moccanni is alig lehet. Jakubovich Miklósnénak ez az első munkahelye. Nem mintha pályakezdő lenne: 1974 óta ő a gyógyszertár vezetője. — A szegedi orvostudományi egyetem gyógyszerészeti kárán 1962-ben végeztem, ákkor jöttem ide, s azóta itt vagyak — kezdi a választ, amikor a pályakezdésről kérdeztem. — Hogyan lettem gyógyszerész? Teljesen véletlenül. A gimnáziumban kitűnő tanuló voltam, imádtam a kémiát. Az érettségi után vegyészmérnök vagy gépészmérnök akartam lenni, mert az unokatestvéreim is ilyen pályát választottak. Aztán jött a barátnőm barátnője, — akkor már gyógyszerészhallgató —, s ő javasolta, ha szeretem a kémiát, legyek gyógyszerész, mert az gyönyörű szakma. Másnap a barátnőmmel együtt szóltunk az osztályfőnökömnek, hogy a .szegedi egyetemre je- lehtkezühk. Most mát. tudóm, jól választottunk .... Jakubovich Miklósné kitűnő érettségi bizonyítványt vitt az egyetemre, ott négyesnél rosszabb jegyet soha nem szerzett, legkedvesebb tanára pedig Kedvessy professzor volt, akivel azóta is szívesen találkozik. Az egyetemet szerette, a város hangulatát mindmáig nem felejtette el. Fájó szívvel hagyta ott Szegedet, kicsit félve, kicsit várakozva kezdte meg a munkát a nyíregyházi patikában. — Nagyon megszerettem itt — s ha lehet még inkább megerősödött bennem, hogy annak idején jól választottam hivatást. Tudja — néz rám mosolyogva —, nagyon sok függ attól, hogy fiatal gyógyszerésziként hová kerül az ember. Meg tudja-e tanulni, el tudja-e fogadni, hogy mindig, minden körülmények között a beteg az első... Barabás László, első és haláláig egyetlen főnököm engem erre tanított, s én is ezt adom tovább... Olyan itt nem volt, hogy a hozzánk betérő gyógyszer, vagy legalább jó szó, jó tanács nélkül hagyta volna el a patikát. Számomra legnagyobb élmény ma is a beteggel találkozni. Annál nagyobb, kedvesebb siker számomra soha nem létezett, ha egy idős bácsi, akár a falujából is visz- •szajött, s elmondta, használt a gyógyszer, amit adtam, nagyon köszöni... A Rozsnyay gyógyszertár dolgozód ma is valamennyien ezt vallják, pedig szinte áldatlan körülmények között dolgoznak. Bővítésre a szomszédos porcelártboltot, valamint az Qrrmia presszót egyaránt szerették volna megkapni, nem rajtuk múlt, hogy mindmáig nem sikerült. Pedig a patika nemcsak a benne dolgozók kedvessége, a mraitárvczclő segítőkészsége, hanem fekvése miatt is népszerű a betegek körében. — Itt áll meg a busz, itt mennek el az állomásra, a vidéki gimnazisták, a bejáró diákok innen indulnak haza. Hozzánk tehát nemcsak a városból, hanem a megye szinte valamennyi településéről jönnek az emberek. S ha már jönnek, ma sem mehetnek üres kézzel, jó szó nélkül. Pedig ezekben a napökban igencsak nehéz idők járnak a patikára. A január 9-én életbe lépett új gyógyszerrendelet alaposan felbolygatta az eddigi rendet. Nemcsak a gyógyszertárak dolgozóinak tette már-már elviselhetetlenné a munkát, az emberek hangulatát is alaposan befolyásolja. Mert nem elég, hogy a gyógyszerárak megnövekedtek, jóval többet is kell várni rájuk. Az embernek pl yap érzése tá-. mad, ennél bonyolultabb, át- láthatatlanabb eljárást csakis íróasztal mellett lehet kitalálni. — Rettentő nyomás nehezedik a patikára — erősít meg a fentiekben a gyógyszertárvezető. — Mondhatom, még fellélegezni sincs időnk, nemhogy a háborgóknak megmagyarázni, mi miért történt, illetve történik. Pedig a gondok, problémák nálunk csapódnak le. Az idős emberek, a rendszeresen gyógyszert szedők eddig is mi.ndig a nyugdíj átvétele után jöttek. Most már az is előfordul, hogy azt mondják: kedvesem, holnap már nem jövök, nincs miből kiváltani a gyógyszert... A gyógyszerek persze .nemcsak jóval drágábbak, időnként megszerezhetetlenek is lettek. Igaz, a hiánycikkek száma mostanra alaposan lecsökkent, mégis előfordul, hogy a beteg nem kapja meg a szükséges gyógyszereket. — Az úgynevezett szűklista, hiánycilkiklista arra szolgál, hogy belőle az orvosok megtudják, mit nem érdemes felírniuk, mert azok a patikákban hiányzanak. De kérdezem én, a záhonyi orvos ugyan honnan tudná, hogy a beteg nem ott, hanem nálunk fogja kiváltani a gyógyszert? A gyógyszerék árának emelése jó ideje a levegőben lógott. A szakemberek tudtak róla, számítottak rá, csak éppen azt nem gondolták, hogy az emelés ekkora lesz, az eljárás, kiszámítás módja meg ennyire bonyolult. Nem sok értelme lenne most leírni, mi mindenből tevődik össze például egy patikai készítmény ára, legyen elég annyi, hogy még a precíz munkához szokott gyógyszerésznek is alaposan feladja a leckét. — Mondták, kapunk majd úgynevezett „intelligens” pénztárgépeket — mondja Jakubovich Miklósmé — csak azt nem tudom, hogy fogja majd azt kezelni például az a pénztáros, akinek nyolc osztálya van ugyan, de eddig kitűnően elvégezte munkáját? Volt, aki azt javasolta, üljön szakasszisztens a kasszádba. De hogy lehet ilyet 'kérni, amikor a tára mögött is kevesen vagyunk, alig győzzük a munkát...? Pedig a Rozsnyayban nincs ás munkaerőhiány. Javarészt törzsgárdatagok dolgoznak, s azoik is visszajönnek, akik kevesebb munkát és több fizetést remélve esetleg máshová szegődtek. A vezetőn kívül húszán dolgoznak, közöttük két beosztott gyógyszerész, és három szakasz- szisztens végzi az egyre növekvő feladatokat. — Sok a munkánk, de nálunk mégis mindig jó a hangulat. A szűk hely miatt ösz- sze vagyunk zárva, itt nincs hová menekülni a dolog elől. Tudunk egymás gondjairól, tudjuk, ha éjszaka nem aludt a gyerek, ha a férj megbetegedett. Figyelünk a másikra is, mert egymásra vagyunk utalva. Ugyanakkor nem hagyom elfelejteni azt sem, hogy nők vagyunk, nem mindegy, hogyan állunk a betegek elé. Rendben van-e a frizura, nem hiányziik-e egy halvány smink... Fontos, hogy a hozzánk betérő jó benyomást szerezzen, hogy mosolygó arcokat lásson, hiszen számára mi vagyunk az utolsó láncszem az orvosnál kezdődő gyógyulás útján. Nem mindegy, hogyan adjuk át a gyógyszert, amelytől gyógyulását reméli. Jakubovich Miklósnénak és munkatársainak ezekben a hetekben a korábbinál is több türelemre van szükségük. A megnövekedett árak, a meghosszabbodott várakozás miatt a mind több reklamálót is nekik kell megnyugtatniuk. Nincsenek könnyű helyzetben. Hpgy mégis dolgoznak, mégis mosolyognak? Számukra az természetes. Ezt látták, s látják naponta a főnökasszonytól is, akinek munkáját, eddigi pályafutását a háromszor megkapott Kiváló Dolgozó, valamint a Kiváló Munkáért miniszterr kitüntetés is jellemzi. Kovács Éva z ordoguzo Meglehetősen vegyes fogadtatás övezte William Friedkin 1973-as filmjét, Az ördögűzőt azokban a mozikban, ahová eljutott. (Merthogy ez az alkotás a követhetetlen forgalmazási szisztéma szeszélyei szerint bukkan elő, Budapesten például csak a Filmmúzeumban látható. (Akadt néző, aki a látvány következtében rosszul lett, volt viszont aki csodálkozott, miként kaphatott ez a film két Osoar-díjat, amelyekre a moziplakát nyilvánvaló reklámcélokból utal. Aligha nevezhetjük meglepőnek akár az egyik, akár a másik reakciót. A horror eszköztára éppen azt célozza, hogy a néző sokkos állapotba kerüljön, ugyanakkor az is tény, hogy az elmúlt 15 esztendő kevéssé használt e filmnek. Helyenkénti tem- pótlansága (bár menthető bizonyos dramaturgiai megfontolásokkal) különösen az első harmadban próbára teszi a néző türelmét. Ami az Oscar-díjaikat illeti, megkíséreltem utánanézni a dolgoknak. Jegyzeteimben 1973-ra szólóan a tíz legfontosabb Oscar szerepel, de ezek egyike sem Az ördögűzőé. E díjbói azonban évente sakkal többet adnak ki, szinte minden alkotói részletmozzanatért odaítélik, így nyilván kaphatott akár kettőt is közülük, de hogy milyen érdemekért a kevésbé fontosak sorából, arról — fájdalom — nem tudok felvilágosítással szolgálni. Legfeljebb tippelhetek: talán a legjobb trükkfelvétel díját szavazhatták meg neki az amerikai filmakadémia tagjai. Friedkin filmje azt sugallja, hogy a szellemek aktivizálódásához a tárgyi világ bizonyos elemeinek különös együttállása szükséges. Ha ezt valaki komolyan veszi, akikor törheti a fejét azon, mi idézte elő a magyar film- terjesztésben ez idáig péld^ nélkül állóan sűrű szellem- járást. Az ördögűző mellett máris a mozikban van a Nászéjszaka kísértetekkel, s jelenthetem, közelednek az Eastwicki boszorkányok is, s akinek ez sem elég, az megnézheti majd Polanski egy korábbi filmjét, a Rosemary gyermekét. Addig nincs veszélye az efféle filmeknek, amíg annak tekinti a néző, amik valójában: a technikai adottságokat a végletekig kihasználó mozimesének. Fennáll azonban a lehetőség, hogy aki világnézeti megfontolásból elfogadja a transzcendens világ létezésének elméletét, egyfajta bizonyítéknak tekinti majd Friedkin filmjét. Nincs benne ugyanis a gonoszban, a rassz szellemben, az ördögben hívő számára a tagadás mozzanata. Nem valami direkt, száj- barágó vagy tanító mozzanatra gondolok, hanem olyasmire, amely fontossá teszi a Salemi boszorkányokat, remekművé avatja a Mater Johannát. Az előbbi azzal, hogy rávilágít, miként lehet a szellemi erőkbe vetett hitet csalással a bosszú érvényesülésének eszközévé tenni; az utóbbi azzal, hogy megmutatja, a hívő miként transzformálhatja önmagában a bűntudatot, a lelkiis- meret-furdalást megszemélyesített szellemi erővé, ördöggé. Friedkin szerkeszteni Hitchcocktól tanult, ez tagadhatatlan. A játékszabályt pontosan elsajátította, de az már más kérdés, miként illeszkedik ehhez az általa teremtett tartalom. A krimi- király ugyanis pontosan tudta, ahhoz, hogy egy bizonyos ponton a cselekményt fel lehessen pörgetni, egyre fokozódó iramot lehessen diktálni, szükséges egy viszonylag hosszabb felvezetés, hogy a néző minden szereplő helyét pontosan be tudja mérni, s tisztában legyen az összefüggésekkel. Ha ez hiányzik, a gyors tempójú szakaszokban, mivel kevés a lehetőség a kapcsolatok felfedezésére, a néző óhatatlanul kívül marad a történéseken. Csak ezzel a dramaturgiával magyarázható Az ördögűző hosszadalmas bevezetése. De Fiiedikinnek így sem sikerül igazán világossá tenni — különösen azok számára, akik más forrásokat nem ismernek a mitikus világról —, hogy az Irakban játszódó események miként vezetnek el az amerikai kislányig. Nem lenne illő elvitatni a rendezőtől azokat az érdemeket, amelyek a rendkívüli hatáskeltés miatt joggal •megilletik. Van az idegborzoló, elrettentő, taszító, visszariasztó elemek adagolásában fokozatosság, a kísérteties hanghatásoktól a harmadik gyilkosságig. Mindezt még öncélúnak sem nevezném, mert aki jegyet vált erre a filmre, az nagyjából tisztában van azzal, milyen természetű élményre számíthat, azaz a rendező kiszolgál egy sajátos nézői igényt. Amivel kapcsolatban fenntartásaim vannak, az inkább arra vonatkozik, ahogyan kiszolgálja ezt az igényt. Külsődleges eszközökkel teszi, s ez nem vall különösebb ötletességre, igényességre. Megteszi a hatást, nem is akárhogyan az előspriccelő zöld váladék, a hátracsavarodott fej, az elcsúfult kislányarc, a táncoló árny, de valljuk be, ebben a műfajban az utóbbi időben már rafináltabb megoldásokkal találkozhattunk. Ezért következhet be, hogy máris túlhaladt Az ördögűzőn a filmidő. Hamar Péter Jelenet a Gyönyörű özek halála című színes, szinkronizált csehszlovák filmből. Jelentés a kontraszelekcióról Munkahelyemen (vidéki szerkesztőség) a minap heves vita, helyesebben: hangoskodó szóváltás robbant ki a pedagógusokról. Ijedten hallgattam. Azok a hetek jutották eszembe — amikor a ke- szannyomás alól szabadulván —, tanári pályám emlékeiről, eseteiről beszéltem. Hamar leszoktam, mert leszoktattak róla. Az a legkevesebb, hogy nem hitték el a „laikus” fülnek válóban abszurd történeteket. Egy évtized távolából ma már megértem kollégáim hitetlenkedését, sőt ingerültségét is. Mert annak, aki nem próbálta, nem szívta az iskola levegőjét, nem élte át a megaláztatások, a szellemi el- nyomorodás fokozatait, kínját, annak a jóindulata, de a fantáziája se elég ahhoz, hogy elhiggye. Kollégáim, a tanügyi hivatalnokok, a szülők (és leendő szülők), tehát minden állampolgár figyelmébe ajánlom hát Belke Kata könyvét! Ennél fontosabb könyv nem íródott mostanában az iskoláról, nem jelent meg a könyvpiacon. Ezt pedig nem (csak) azért mondom, mert — úgy tűnik — 1988 fordulópont lehet. Elemi erővel tör föl az elkeseredés az addig oly béketűrőnek tűnő „nemzet napszámosaiból”. A minap pedagógusokkal beszélgettem. Szóba jött természetesen (természetesen?) a sztrájk is. Mint lehetőség. No, nem nyíltan vállalná a kartársnő, belénevelt reflexei jól működnék még. „Ülősztrájkot kezdek holnaptól — mondta. Bemegyek az órára, de nem csinálok semmit.” Eddig nem ezt csináltad? Tolult fel bennem a kérdés, de nem mondtam ki •hangosan. Nem, mert öniró- nikusan, keserűen arról kezdtek beszélgetni, hogy milyen szürkék is ők: a 'katedráin megfáradt, elkopott „pártában maradt tanügyi hölgyek”. Mert bizony nem mindenki olyan, mint Béke Kata! Aki is nem tud belenyugodni, nem tudja tudomásul venni azt, ami valóban abszurd, valóban nemzeti gyalázat: az iskola és a pedagóguspálya lerongyolódását. Sok könyvet, okos (és ökoskodó) tanulmányt írtak már erről a témáról. Egy időben — gyakorló pedagógusként — mohón olvastam ezeket, hozzá is szóltam a vitákhoz. Aztán ... aztán otthagytam a pályát. Beke Kata könyvében az az üdítően új, hogy nem monalizálgat, nem ró meg ezért minket, nem nevez „renegátnak”, mint néhány pályán maradt (rekedt) társam. Természetesnek tartja, hogy az ember nem szenvedésre, tűrésre, meddő áldozatokra született. Azt mondja, hogy ilyen „alapállásban” nem is lehet, nem is lenne szabad belépni az iskolába. Ahol ártatlan, fogékony fiatalok akiarva-alkarat- lanul is átveszik azt a rezgésszámot, amit a pedagógus sugároz. Oda, ahol a pedagógus fáradt, agyonhajszolt, nyúzott, oda a gyerekek se szeretnek járni. Hol vagyunk már Ady vidám iskolájától. Beke Kata dühös és racionális. Nem tudja elfogadni •azt a leibnitzi világképet, amely szerint ez minden világkép legjobbika, mint ahogyan az önfelmentő, önigazoló determinizmust sem, amely belenyugszik (de sóikat hallottam!) mondván, hogy „úgyse lehet mit tenni”! A birtokon belül lévő indulatával, a „nostra res agitur furor publicusóval” perel. Mert szükségesnek tartja a radikális változásokat iskolaügyben, s mert lehetségesnek is tartja a változásokat! Tudom, hogy evidencia, de vannak evidenciák, amelyeket nem lehet elégszer ismételni: aki az iskoláról beszél, az a jövőről, a nemzet sorskérdéséről mond valami fontosat. Fontosabbat (hogy aktuális példákat mondjak) Bős—Nagymarosnál, Erdélynél. Ez nem lehet „pénzkérdés” (mint ahogy nemcsak az), amin el lehet virbatkoz- gatni a honatyáiknak, miszerint „majd kap az iskola, ha jut, ha marad”. A baj ma már sóikkal nagyabb ennél. A tét: leszakadunk-e végzetesen a nemzetek versenyében. Bismarck jelentette — állítólag — a császárnak: tanúsíthatom fennség, hogy a tanítók minden reggel a helyükön állnak. Mi — sokáig — a nemzet napszámosainak neveztük őket. Pontatlan kép volt. A napszámos megalkuszik a bérre a gazdával. A mi pedagógusai rikikal is újra kellene 'kötni azt a szerződést. Mert a „hivatástudatra” apellálni ma már cinikus és korszerűtlen. Vissza kell — mindenáron! — adni a pedagóguspólya presztízsét, a pedagógusok tragikusan megcsarbult, megrendült méltóságát, a tudásét, az emberségét. Hiszen a gyereke- inlket bízzuk rájuk! (Gyorsuló idő, Magvető K. 1988.) Horpácsi Sándor
