Kelet-Magyarország, 1989. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-21 / 18. szám

A festi Kambodzsából Irigylésre méltó bölcs élet­szemlélet, megmagyarázha­tatlan belső béke árad Sous Sodavy-ból, a Nyíregyházi Bessenyei György Tanárkép­ző Főiskola rajz szakos kam­bodzsai diákjából. Távol-(ke­leti misztikus filozófiák hatá­sa? Személyiségének belső harmóniája? Nem tudom, tény, hogy a fiatal diákok a kambodzsai zűrzavarokat ép­ségben átvészelte, a megpró­báltatásokból felvérteződve került ki. Kambodzsából, ebből a tá­vol-keleti országból — ahol európai ember ritkán fordul meg — korábban többnyire csak ijesztő híreket kaptunk. Ez a Magyarországgal egy­korú ország — amely a IX. század elején alapított Ang­kor birodalomból fejlődött ki — a Pál Poték ultrabaloldali népírtó uralma alatt a legke­gyetlenebb éveket élte át tíz évvel ezelőtt. Mint ismeretes, Pol Poték „kommunista min­taországgá” kívánták tenni Kambodzsát, és elképzelései­ket a legkegyetlenebb mód­szerekkel akarták a gyakor­latiban megvalósítani. Ennek következtében az értelmisé­get likvidálták, az emberek százezrei haltaik meg, az or­szág gazdasága megsemmi­sült. Kihalt városok, félelem és 'káosz maradt utánuk. A vörös khmerék uralmának a vége felé már két és fél mil­lió embert fenyegetett az éhínség, és csak a nemzetkö­zi összefogás segített. Mindez szerencsére már csak a történelem, amelyet a hozzánk is vékonyan csordo­gáló és olykor megszépített hírekből tudunk. Ezért is furcsa látni olyasvalakit, aki mindezt saját bőrén tapasz­talta. Sous Sodavy húszéves volt, amikor 1975-ben beköszön­tött Pol Poték uralma. Ér­telmiségi szüleit kivégezték, neki pedig a megkezdett fő­iskolai tanulmányait — sok­ezer társával együtt — abba kellett hagyni, ehelyett „bé­kés országépítő” munkára hajtották. Szinte hihetetlen: napi 18 órát kellett dolgozni, és csak a tiznaponkénti munkaszüneti nap hozott né­mi változatosságot, amit sze­mináriumokkal fűszereztek. Árkot ásott, kapált, tette, amit kellett. Minit meséli, a lényeg az volt, hogy sokat 'kelllett dolgozni és lelkesen bólogatni az új, zavaros esz­mék hallgatása közben, öt származása miatt „megkü­lönböztetett” figyelemmel ke­zelték, szülőhelyére vitték vissza és átnevelésére különö­sen nagy gondot fordítottak. A népirtó négy évet átvé­szelte, s egy olyan iskolába került tanítani, amelyben ár­va gyerekeiket neveltek. So­davy matematikáitól kezdve 'a történelemig mindent taní­tott, de legszívesebben a raj­zot oktatta. Tulajdonképpen ekkor tudatosult benne, hogy tehetségesen rajzol, fest. Las­san megérlelődött a gondolat, hogy a festészetet választja élethivatásának. öt évvel ezelőtt, amikor tudomást szerzett arról, hogy Magyarországon folytathatná félbeszakadt tanulmányait, jelentkezett a felhívásra, és 1985-ben mintegy száz társá­val utazott ide. Egy évig Bu­dapesten csak a nyelvvel, az országgal és szokásaival is­merkedett. Három évvel ez­előtt került a nyíregyházi fő­iskolára. Bár nem vallja be, de nem lehetett könnyű meg­szoknia Magyarországot. Tró­pusi éghajlatú hazája után, ahol az éves középhőmérsék­let 27—28 fok, bizonyára só­ikat fázott nálunk. Az étkezé­si szokások is merőben má­sok, mint itt. No, és a hon­vágy! A több ezer kilométe­res messzeség. Levelet ott­hon maradt négy testvérétől ritkán kap. (Egy levél költ­sége Kambodzsából egy otta­ni félhavi fizetést visz el. (Vállalnia kellett azt is, hogy öt évig nem mehet haza, s így nem csoda, hogy fest­ményein gyakran feltűnnek az otthoni kedves tájak, pál­mafák és varázsos tengeröb­lök, a Mekong folyó, vagy éppen a páratlan értékű mű­emlék templomok, kolostorok. Ezekből a képeiből a kam­bodzsai magyar követség, il­letve a magyarországi kam­bodzsai követség szobáiban is található néhány, jelezve azt is, hogy tehetségesnek tartják. Mint elmondja, né­hány képe — egy pesti köz­vetítőn keresztül — Párizsba is eljutott, bizonyára ott is érdekesnek találták az Euró­pában egzotikusnak számító alkotásokat. Nézegetve ko­rábbá és újabb műveit, az utóbbi négy év alatt jelentős stílusváltozás vehető észre. Néhány vászonra festett kép az otthon alkalmazott, realis­ta stílusjegyeket hordozza. A mostanában készített akrva- relljein már nyoma sincs en­nék, impresszionista hangu­latú tájképek a keleti művé­szek érzékenységével készül­tek. Többségét a tuzséri al­kotótáborban készítette, vagy a főiskolai stúdiumain. A legértékesebb képek azonban minden bizonnyal a mosta­nában készített alkotások, jegyeket viselnek, nonfiguina- tivok. Az európai modem festészeti stílusok nála távol­keleti jegyekkel keverednek. Sodavy nem is titkolja: buddhista. (Sorsát ismerve ez is bizonyítéka annak, a tes­tet meg lehet semmisíteni, de az eszmét, gondolaltot soha.) Nem véletlen tehát, hogy egyik képsorozatának a címe például a reinkarnáció, azaz újjászületés. (A buddhizmus a lélekvándorlásban hisz, il­letve e körforgásból való megszabadulást és a Nirvá­nában valló eljutást hirdeti.) Az említett 'képsorozat ezt a folyamatét próbálja a képi láttatás eszközével megjele­níteni. Más hasonló alkotások ■a belső béke harmóniáját su­gallják egészen sajátos mó­don. Ezeken a képeken, mintha Miró vagy Klee hatá­sa lenne érezhető. Egy másik hasonló tájképféle pedig Csontváry hatására született. Az említett nevek bizonyára afféle világítótornyok is a festő számára. Sodavy még másfél évig tartózkodik nálunk, reméli, hogy egy önálló kiállításon is bemutatkozhat. A kambod­zsai diák megjelenésében már európai, öltözködése a legutóbbi divat szerinti. Már néha szolid áron vásárolnak ás tőle képeket, kis ösztön­díját így némileg kiegészít­heti. Nem tudja még, mi vár rá Kambodzsában. Festőmű­vész szeretne lenni ott, ahol a kultúra csíráját is igyekez­tek elpusztítani. amelyek már sajátos stílus­Bodnár István Budapesten a tüzeléstechnikai vállalatnál házi múzeumban mutatják be a kéményseprők múltját. Szépen magyarul, szépen emberül Sajátos szókapcsolatok A nem tagadószót átalában nem írjuk egybe az utána követ­kező névszóval, igével: nem vi­tás, nem létezik, noha egybe­mondjuk. Vannak azonban olyan szókapcsolatok is, amikor a ta­gadószó összeforrt az utána kö­vetkező szóval. Ha így írjuk: ,,ő nemfizető tanuló”, azt jelenti, hogy a tanuló kedvezményben részesült, ezért nem kell fizetnie. Az „ő nem fizető tanuló” mon­dat arra utal. hogy fizetnie kel­lene ugyan, de ezt a kötelességét elmulasztotta. A jelentés tehát megváltozott az egybe-, illetve különírással. Hasonló szókapcso­latok, ha nem i9 nagy számban, de előfordulnak nyelvünkben: nemdohányzó (szakasz), nemkí­vánatos (azaz távoltartandó ele­mek). nemtetszés (ellenszenv), nemlétezö (azaz képzeletbeli hős). Érdekesek azok a változa­tok. amelyek ragozott igealakok tagadásából alakult szavakból keletkeztek: nemszeretem (do­log). nemtörődöm (ember), sőt szólásban is előfordulhat ekkép­pen létrejött szó: „nembánom­ból lesz a bánom”. Nemegyszer (azaz többször) találkozhatunk olyan kifejezé­sekkel, amelyekben a tagadószó két másik szó közé ékelődik: bornemissza (vagyis józan életű ember), megnemtámadási (szer­ződés), benemavatkozási (politi­ka). Többszörös összetételekben is fel-felbukkannak olykor: tag­díj-nemfizetés, terv-nemtel,jesí- tés. Sajátos szókapcsolatok ezek; és éppen sajátos hangulatuk. je­lentésük és összeforrottságuk in­dokolja az egybeírást. Ha vala­melyik is hiányzik a szókapcso­latból, külön kell írnunk. Az ún. kivételekről beszéltünk. S nem mulasztjuk el, hogy felhívjuk a figyelmet, nehogy más, hasonló­nak vélt szavakat is egybeírjunk. A kivétel — mint mondják — erősíti ugyan a szabályt, de nem azonos vele. Mizser Lajos 1989. január 21. K, mint... Ami azt illeti, Dobray György nem túl sok elisme­rést kapott a Rákóczi téri lá­nyokról készült K (Film a prostituáltakról) című mun­kájáért a kritikusoktól, s ha csak kíváncsinak nevezték, az már dicséretszámba ment, de a címkék között szerepelt az is, hogy hatásvadász, hogy üzleties szemléletű, hogy fe­lületes, hogy erőszakos és így tovább. Fogalmam sincs, milyen ember Dobray György, s bevallom, nem is érdekel. Nem védőbeszédet szándékozom írni személyé­vel kapcsolatosan, inkább ar­ról akarok számot adni, mi­ért tartom a K-t jó doku­mentumfilmnek. Mindenek előtt nem árt a hatásvadászat vádját árnyal­tabb megvilágításba helyez­ni. A szót csak pejoratív ér­telemben szokás használni, s ha azt értjük rajta, hogy az alkotó „áron aluli” eszközök­kel akarja a közönség kegye­it elnyerni, akkor valóban indokolt az elmarasztalás, de ha arról van szó, hogy a ren­dező egy látensen létező kö­zönségérdeklődést céloz meg azzal a jól érzékelhető szán­dékkal, hogy egy társadalmi jelenség sokszoros ellentmon­dásosságáról elgondolkoztas­son, akkor az a hatás vadá­szat dicsérendő cselekedet. Dobray számára néhány ha­sonló témájú könyv jelzést adhatott arról, milyen széles körű az érdeklődés a téma iránt, az pedig nyilvánvaló, hogy a jelenséggel a doku­mentumfilm sokkal dráma­ibb módon képes szembesíte­ni a közönséget, mint bár­milyen műfajú irodalom. S ezen a ponton kell egy bizonyos műfaji címkét, (amely mellesleg felér egy újabb vádponttal) tisztázni. Szó nincs arról; hogy a K dokumentum-játékfilm lenne, legfeljebb némely ' kritiká­ban. Azt feltételezni, hogy lé­tezik egyetlen dokumentum­film is, amelynek tárgya az ember, s nem hordoz olyan rendezői megoldásokat, ame­lyek befolyásolják a filmsza­lagra rögzített folyamatokat, ugyancsak tévképzet. Már a kamera puszta jelenléte is befolyásol. Kétségkívül akad­nak a K-ban olyan jelenetek, amelyekben az átlagnál több a rendezői előkészítés. Ilyen a többek által kifogásolt mat­róz-epizód. De ez attól még dokumentum marad: szomo­rú, elkeserítő, felháborító do­kumentum. Az lett volna ha­tásvadász, sőt tisztességtelen megoldás, ha Dobray a les- kelődő, s az utólagos hozzá­járulást kérő magatartást vá­lasztja. Ez ilyen téma. S ha a prostituáltakról készül film, akkor úgy dokumentum a dolog, hogy nem csak kér­désekre válaszolva vagy kö- tögetés közben mutatja a lá­nyokat. Tarzan és Párduc egyiik- másáik jelenete nyivánvaló- an szervezett szituáció, de nem rendezett, következés­képp nem indokolt a doku­mentum mellé illeszteni a játék (fikció) minősítést. Ez a két ember — hacsak nem előre leírt szöveget adnak a szájukba, aminek itt még a gyanúja sem merülhet fel ■— csak önmagát tudja adni, korábbá önmaguk korábbi. élethelyzeteit és szövegfor­dulatait reprodukálni, ilyen értelemben minden mozdu­latuk és szavuk hiteles, azaz dokumentum. „Semmi sem idegen tő­lem, ami emberi.” Bevallom, ezt a Tarzant néha idegen­nek éreztem. Akárki nevez­te el így ezt a kártyás stricit, találóan járt el. A szemé­lyében megmutatott réteg döbbentheti rá a nézőt,-hogy a prostitúciónak nevezett társadalmi jelenség sokkal ellentmondásosabb, mint amilyennek a felületes infor­mációk alapján képzelnénk. A Rákóczi tériek ügye vé­giggondolható sokféle néző­pontból, s Dobray érdeme, hogy erre rákényszerít. Hogy lehet az, hogy riportalanyai így felfedik magukat? Amit művelnek, törvénybe ütköző cselekedet. Bizonyítékokat gyártanak maguk ellen? Mi­ért nem félnek a felelősségre vonástól, amihez a felvéte­lek szolgálhatnak alapul? Netán a rendező a közremű­ködés áraként kieszközölte, hogy büntetlenek maradhas­sanak? Avagy a megszóla­lóik pontosan tudják, meny­nyit ér a törvény? S a mat­róz „fuvardíját” ez esetben a produkciós számlán könyvel­ték? Ha igen, milyen címen? A „szakma”, ahogy az a filmen látható, él és növekvő számban szedi áldozatait. Képviselői — ahogy mond­ják — „dolgoznak”. így tip- ródiík sárba az emberi lé­nyeg. A társadalmi gépezet hibásan működik: újrater­meli azt a réteget, amelyből az utánpótlás érkezik a Rá­kóczi terekre (a forrás kellő nyomatéket kap Dobray filmjében); törvényt teremt, amelynek nincs visszatartó ereje; hallgatólagosan tudo­másul veszi a probléma lé­tezését, s nyilvánosan nem vallja be, hogy tehetetlenül áll szemben vele. Ezzel megnyílik az út a lányok sokszoros kiszolgáltatottságá­hoz, a stricik APEH-szerepé­hez, a betegségek terjedésé­hez, a közmorál további romlásához. Ennél az álla­potnál talán a Zalatnay által javasolt is emberibb. Hamar Péter Jelenet a Garázs című szovjet filmszatírából. Rendező: Eldar Rjazanov. Egy nemzedék rehabilitálása A regény Iátszölfig két ré­tegből áll: az első ■ Sztálin személyiségével, a második Szasa Pankratovnak, a har­mincas években súlyos meg­próbáltatásokon átesett fia­talembernek a sorsával fog­lalkozik. Az olvasó figyelmét mindenekelőtt Sztálin szemé­lyiségé nék az elemzése, értel­mezése köti le, s ezáltal sajá­tos torzulás megy végbe szemléletében: a szerző mű­vészi elgondolását, az általa kiitaláltakat szinte dokumen­tumként, megfellebbezhetet­len igazságként fogadja el (különösen, amikor Sztálin gondolatainak, titkos törek­véseinek rekonstruálásáról van szó). Ez persze nem csök­kentheti a regény esztétikai értékét, hiszen nem történet- tudományi munkáról, hanem népirodalmi alkotásról van szó. Igazsága éppen ezért nem a valósággal való meg­egyezésben van. Napi divattá vált Sztálin személyi kultuszának, a sztá­linizmusnak a bírálata. Gya­kori a szélsőséges vélemény is, pedig a múlt feltárása nem nélkülözheti az objektivitást, de a higgadtságot sem. Az Arbat gyermekei olyan re­gény, amely egy nemzedék sorsát rajzolja meg nagy szuggesztivitással, Sztálin te­hát csupán annyiban hőse, amennyiben az eltorzult ha­talom megteremtője. (Magvető Könyvkiadó, 1988) Nagy István Attila Az Ábrát a mai Moszkva jellegzetes utcája. Kirakat- utca. Járművek nem közte­lkednek rajta, ma már csak emlék a végigcsikorgó villa­mos, az autódudálás. A ve­le párhuzamosan futó Kali- nyin sugárúton állandóan hullámzik a forgalom. Mo­dern, mégsem szervesül vele a maii ember. Az Abrathoz kis átjárók vezetnek. Né­hány perc alatt mintha re­zervátumba kerülne a sétáló. A húszas, harmincas éveket idézik a régi kandeláberek, a helyreállított épülethom­lokzatok, a kapualjnyi bol­tocskák. De amellett, hogy Moszkvában az európai szemnek is jóleső látvány a sétálóutca forgataga, még­sem igazi ez a rekonstrukció. Idegenforgalmi kirakat, a párizsi Montmartre utánzata. Ellepték a festők, az árny­képkészítők. Fellépnek itt önjelölt énekesek, költők, versmondák, táncosok, hor- dószónakok. Kattognak a fényképezőgépek, hiszen itt minden látható, amit a sze­mérmes Moszkva másutt nem nagyon tűr: gazdag fantáziával megfestett aktok, egyházi, vallásos jelképek, breaktáncosok, vagy Afga­nisztánt megjárt harcosok. Bizonyára eljönnek ide né­ha-néha azok az öregek is, akik valaha Arbat gyermekei voltak. Nincsenek sokan, hi­szen a történelem megtize­delte őket. Anatolij Ribakov regénye róluk is szól. Meg­jelenése annak a politikai nyitásnak köszönhető, ame­lyik elindította a szovjet tár­sadalom demokratizálódását. 'Az 1967-ben született regény csak 1987-ben láthatott nap­világot. Az okok taglalása nem ennek a recenziónak a feladata, mindenesetre nagy öröm, hogy egy évvel a meg­jelenése után mi is olvas­hatjuk ezt a jelentékeny al­kotást. A mű az 1937—38-as esz­tendőket mutatja be. A szov­jet történettudomány ezt a bonyolult és ellentmondásos időszakot tárgyalta eddig a legszűkszavúbban, a leghatá- rozatlanahbul. Pedig ezt a korszakot egyformán jellem­zi a tömegek alkotó lelkese­dése, az első ötéves tervek erőfeszítése és a népnek Sztálin személyi kultuszával kapcsolatos tragédiája. A szovjet sajtóban egymás után jelennek meg Anna Alma- -tova, Danyiiil Granyin, Vla­gyimir Dunyincev művei, amelyek különböző mélysé­gig, különböző nézőpontból kísérlik meg feltárni azok­nak az éveknek a magasz­tos és keserű igazságát, tel­jes egészében bemutatni és végiggondolni Sztálin ellent­mondásos alakját. XM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents