Kelet-Magyarország, 1988. december (45. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-06 / 290. szám
1988. december 6. Kelet-Magyarország 3 JEGYZET Kié a város? BÁRMILY FURCSÁN HANGZIK, manapság több helyen megfogalmazzák ezt a kérdést. Legutóbb a Nyíregyházi Városi Tanács rendkívüli ülésén utalt erre egy felszólaló. Azt fejtegette : ma elszámoltatják a városlakók a honatyákat, de még a fontos párt- és állami poszton ülőket is. Nem is lehet ezen csodálkozni — folytatta az okfejtést — mert ha számítunk — sőt „betervezzük” a társadalmi munkát — azontúl pedig az állampolgár adójára számít a hivatal, akkor teljesen természetes, hogy visszakérdez a városlakó, mire mennyit költött a választott testület. S itt kanyarodhatnánk vissza a címben jelzett kérdéshez. Mert ma azt látjuk, hogy megnőtt a lakos- ság közéleti érdeklődése. Rendszerint nemcsak azt kérdik lesz-e járda az ő utcájukban, hanem arra is kíváncsiak, felépül-e az ígért középiskola örökös- földön, tankolhatunk-e a beígért Shell-kútnál Nyíregyházán is, nemcsak mézesmadzag volt-e a sóstói gyógyszálló híre, hogy csak néhány, a közvéleményt ilénken foglalkoztató kér- lésről szóljunk. Nem vélet- en a közügyek valóban közüggyé válása, és ez nem puszta szójáték. Ma már lem terveznek „fű alatt” lombházat, parkot, üzlet- lort és így tovább. Megkér - iezik a fórumokon az ott dókét, de véleményt mon- lanak a másutt lakók is. SZÉLSŐSÉGES MEGNYILATKOZÁSOKNAK szintúgy tanúi lehetünk. Koncz Imre tanácselnökihelyettes emlékeztetett egy hozzászólóra valamelyik fórumról. Az illető döngette a mellét: adófizető állampolgár lévén tudni akar valamit. Nem is ez a fontos, hanem ez esetben az, hogy ez az ember még a számára kötelező tehát sem fizette be. Divat ma az adófizető szerepében tetszelegni. De hogy jogos követelés a mindannyiunkat érintő ügyeket nyilvánosan intézni, effelől senki nem hagyott kétséget a tanácsülésen. Egyébként is hihetetlen energiát szabadit fel az őszinteség. Így tettek a legutóbbi nyíregyházi tanácsülésen, amikor írásban és szóban egyaránt kifejtették a választott tisztségviselők: hiába készült reális terv három éve, ha akkor álmodni sem mertünk volna ekkora pénzelvonásról így a tanács rangsorolni kénytelen a jogos, fontos es korábban már elfogadott beruházások között. ÜJ DOLOG AZ IS, hogy társadalmi vitát kezdeményeznek a fontosabb döntések meghozatala előtt. Ebben a pénzszűkés világban a kollektív bölcsesség olyan adu, amellyel sáfárkodni tudni kell. Ezt a közvetlen alkalmat a véleménycserére kihagyni nem egyszerűen hiba, hanem bűn lenne. Tóth Kornélia A cipőüzem nyereséges Benzinre várva Húsz éve adták át Kisvárán az akkor még korszerű FOR-töltőállomást. A csak %y oldalról megközelíthető utak ma már nehezen tud- ik a megnövekvő igényeket ielégíteni. Sokszor órákat ell várni, hogy benzin ke- iljön a gépkocsik tankjába, okán Dombrádon, vagy ha yíregyházára kívánnak tenni, Nyírbogdányban tanainak, a várakozást elkeli ve. Az elmúlt év májusában ; országgyűlési képviselő, r. Mezey Károly invitálá- ira Kisvárdán járt az FOR vezérigazgatója, So- jrai István, hogy a kisvár- d ÁFOR-kutak rekonstruk- ójáról tárgyaljon a tanács jzetőivel. Ez a tárával ás akar azzal zárult, hogy ez /ben a felújított kutakkal bővített, s kétoldalas kiszolgálással üzemelő töltőállomást átadják. Ügy tűnik, hiábavaló volt a képviselői invitálás, a vezérigazgató kisvárdai látogatása, mert a kutakkal semmi sem történt. Hogy is nyilatkozott a vezérigazgató : „ . . . A vállalat fejlesztési lehetőségei korlátozottak, ezért igyekszünk a legrosszabb állapotban lévő állomások korszerűsítését elvégezni, s ehhez a helyi tanácsok anyagi támogatását is reméljük.” (1987. V. 25.) Ügy látszik, hogy a vezér- igazgatói látogatás hiábavaló volt, avagy a helyi tanács nem biztosította a remélt anyagi támogatást a rekonstrukcióhoz? (vincze) iHHBanBnimaH „Kérek kettőér’ savanyúcukrot — ötér’ meg lisztet.” Nem is olyan távoli a múlt, amikor így vásároltunk a boltban. Kérek tízezerért kérget, és itthagyok még tízezret, majd levásároljuk. Efféle szavak a ramocsaházi tsz pénztáránál hangzanak el időnként. Nem akarjuk tovább rontani a hitelét azoknak a cégeknek, amelyeknek csak készpénzért adnak bármit is a partnerek. Aki azonban a cipőipart ismeri, tudja: kevés kivétellel majdnem minden gyártó ilyen helyzetben van. Olasz gépek Tatos István üzemvezető mesél a székelyi cipőüzem irodájában ilyen és hasonló történeteket. Az almáskert szélén egykor egészen más célra emelt szerény kis épületben fél- és egészen automata berendezések szabják- vágják a cipőtalpat. 36 ember munkája nyomán tavaly 2,2 milliós nyereséget hozott a ragasztószagú melléktevékenység. Keresztülballagunk a termen, és egy másikban kötünk ki, amely elég új kinézetű, és alig kicsomagolt olasz gépek várnak benne üzembe helyezésre. — A talpbélésüzem olyan terheléssel megy, amit bővíteni már nem lehet, viszont mi tovább akartunk lépni — ismerteti az új beruházást megelőző mérlegelést Sinka János művezető. — Ezért vásárolta a tsz ezt a kéregkészítő gépsort. A kéreg az, — magyarázza szemléletesen —, ami a sarok fölött a cipő végét erősíti. Hárommillió a cél . És amit olyan rondán félre lehet taposni — teszem hozzá magamban. Körbeme- gyünk a technológiai soron: egyik szabja, másik koptatja, a harmadik hajtogatja, és még van néhány más, amelyik más közbeeső műveletet végez. A legfontosabb az a kettő, amelyik a végén forJó bolt a kéreg mára préseli a kész darabot. A 12 milliós bekerülési költségnek a fele erre ment rá. Gazsó Tibor, a tsz jogásza alighanem benne lehetett a beruházást előkészítő döntés- hozatalban, mert amíg a két gépet begerjesztik előad egy kis marketinget. — A talpbélés' és a kéreg az, ami nincs kitéve a divat szeszélyének, mi ezért utazunk ebben. A bélésre eddig is megfelelő vevőkörünk volt, és arra spekuláltunk, hogy aki bélést vesz, annak kéreg is kell. Az előzetes piacfelmérés igazolta elképzeléseinket. A legnagyobb vevőnk talpban a Racita, és megegyeztünk velük, hogy ugyanany- nyi kérget is elvisznek. A gépsor azonban ennél többre is képes lesz, úgy számoltuk, hogy negyvenmilliós termelési érték mellett hárommillió nyereséget fog produkálni. A két gépen kigyulladnak az ellenőrző lámpák, halk surrogás hallatszik, nyelni kezdi a most még lapegyenes kérget. Aztán alul potyog a formára hajtogatott és készre préselt munkadarab. Női ciA modern gépek „öntik” a terméket (ÉS) Őszi emlék. (Bodnár István (elvétele) Nyíregyházi dohánygyár. YE 17—82 rendszámú tehergépkocsi, a kapunál tént ellenőrzés után el- jyta a gyár területét: ny Budapest. A volánnál lecskó Mihály ült, akiről ojainkban úgy beszélnek, nt a „milliomos Mihálylöröngyös pályafutást járt dolgozott mint segéd- nkás, majd az ötvenes ’.kben szakmát szerezve öfedőként a Borsod me- •i Építőipari Vállalatnál, ínyzott az otthon és haza- lyott. Így került az ingat- kezelő vállalathoz, ahol lancsak tetőfedőként dol- :ott a hatvanas években, zben beiratkozott gépko- vezetői tanfolyamra és jo- ítványt szerzett. ! ekkor történt életében Milliomos a dohánygyárban az első olyan változás, amely azóta is meghatározója életének. 1969 januárjában átkerült a Dohányfermentáló Vállalathoz, ahol a szállítási üzemhez került. A szerviz- garázsban megismerkedett a gépkocsik karbantartásával, javításával, szinte annak minden „testrészével”. Így váll jó barátjává a gépkocsi. Egyformán a szívéhez nőttek a személy- és a tehergépkocsik. Rövid idő után kistehergépkocsira került, s mint anyagbeszerző dolgozott... Találkozásunkkor egy végtelenül szerény embert ismertem meg, aki így vall: — Csak üzembiztos gépjárművel szabad az utakon közlekedni. Szeretni kell a járművet, naponta gondozni, mert csak így tud hűséges lenni a „barátjához” ... Szorgalmát a gyár vezetősége — a korábbi években — Kiváló Dolgozó kitüntetéssel honorálta. A későbbi évek csendben teltek el, az idén azonban történt valami. November 7-én megkapta az „Egymillió kilométer balesetmentes közlekedésért” kitüntetést. Örömmel vette át. Bár az illetékesek egy kicsit késésben voltak, mert Ho- lecskó Mihály jócskán „rápőbe lesz, állapítja meg laikus szemem. Igen, helyeselnek. Közvetett export A Secom márkájú gépek neve jól hangzik a szakmában — világosítanak fel, de nem csak ez. Versenyeztették az ajánlattevőket, és a Tann- impex segítségével hozzák be Olaszországból. Mindössze öt betanított munkás kell a kezeléshez, de a csomagolás, mivel nem gépesített, még tíz embernek ad kenyeret. Csupa biztató szám, és optimista jövőbenézés minden ember, már már ünneprontás a kérdésem: — Ha már dollárért jött be mindez, ugye termékkel fizetnek? — Sajnos, Nyugat-Európa megfelelően el van látva kéreggel — mondja az üzemvezető. — A dollárexport mégse marad el, hiszen úgy kaptuk meg a vásárláshoz szükséges összeget, hogy a termék kemény valutát hozzon. Ezért aztán rendszeresen igazolást szerzünk be vásárlóinktól, hogy a cipő, amibe beleteszik, az Nyugaton talál gazdára. Közvetett ugyan a haszon, a népgazdaság azért jól jár, mert van ugyan még rajtunk kívül hazai gyártó, mégis valutáért hoztak be eddig kérget. Ésik Sándor fejelt”, — a naplójában 1 millió 130 ezer kilométer áll... ! 38 éves munkaviszonya van, a nyugdíjáig pedig három év. Amikor beszélgetésünk során gratuláltam, elmosolyogta magát és megjegyezte, hogy addig még megszerzi a balesetmentes közlekedésben a kétmilliót. Ehhez szerinte minden feltétel adott a gyár vezetői részéről, csak a közutakon: partnerek kellenek. Olyanok, akik kocsijukat nem versenyautónak tekintik, a közutat pedig versenypályának. De az sem baj, ha a gépjárműveik állandó üzemkész állapotban vannak, tiszták, s olyanok, mint a vőlegény az esküvője előtt... Dragos Gyula 111 illlllilUlllll IIII inBHIHMMIB^ MN Lépcsőházi Mikulás N yíregyházán, a Fazekas János tér 5. szám alatti toronyház bejáratán szokatlan felhívás volt olvasható: „Kedves lakótársak! Vasárnap délután 4 órakor jön a Mikulás. Kérjük, szíveskedjenek otthon tartózkodni. Közös képviselő sk.” Major Adrienn, bölcsődés, borzasztóan izgatott. A kiscsizmát már kikészítette a bejárat elé, egész nap gyakorolta a dalokat. Percenként szalad az ajtóhoz, fülel, mikor hallja meg a lépteket. Fölsíkit, amikor kopogtatnak. Nyílik az ajtó, és ott áll a várva-várt Mikulás. Hosz- szú, piros palástban, lengő hófehér szakállal. Kezében csomag, a kiscsizmában sok-sok finomság (ez utóbbiakat anyukáék csempészték oda egy óvatlan pillanatban). Nem akármilyen Mikulás jött, igazi lépcsőházi. Biri Róbert a negyedik emeleten lakik, civilben érettségire, majd magyartanárnak készül. Mivel nagy a ház, „kollégája” is van, Tóth András, műtős a megyei kórházban. — Közös képviselőnk ötlete volt négy évvel ezelőtt, hogy gyerekeinket így lepjük meg Mikulás napján — mondja. — 108 kicsi van a házban, és már megszokták, alig várják, hogy jöjjön a Télapó. Eddig még nem ismertek fel, de erre való a sötét szemüveg, és természetesen a szakáll is eltakarja az arcomat. Annyira megil- letődnek ilyenkor, hogy azt is felsorolják, hány fekete és hány piros pontot kaptak, megígérik, hogy igyekezni fognak a tanulásban, énekelnek, verselnek, mutatják az ajándékokat. Elmeséli, hogy neki is van két gyereke, de hogy ne derüljön ki a turpisság, hozzájuk a „kolléga” megy. Már siet is tovább, bekopogtat azon az ajtón, amelyre gondos kis kezek Télapót rajzoltak, s ráírták: „Várunk! Tamás, Gábor”. Árnyként követi őt Fekete Lászlóné, a házfelügyelő. Kezében lista: gondosan ügyel arra, nehogy valaki kimaradjon a sorból. — A közös költségből vásároljuk a csomagokat, és mindig más lakó vállalja a Mikulás szerepét. Ök is élvezik, meg a gyerekek is. A ruhát az örökösföldi iskolától kapjuk kölcsön. De nemcsak ilyenkor ünnepelünk együtt, nőnapra az asszonyok virágot kapnak, karácsonykor pedig fát állítunk az előtérbe, és a kicsikkel közösen öltöztetjük fel. Amíg a szülők otthon a meglepetésre készülnek, addig mi énekelünk, táncolunk, hogy gyorsabban teljen az idő. Sokszor negyvenen, ötvenen is ösz- szegyűlünk ilyenkor. Az ötletgazdától, a közös képviselőtől épp most jött ki a Mikulás. — Arra gondoltam, amikor ezt kitaláltam — mondja —, hogy borzasztó nagy élményt jelent a gyerekeknek a Mikulásra várni. Az óvodában, iskolában a sok gyerekkel nincs ideje külön-külön foglalkozni. A mi házi Mikulásunk” viszont mindenkihez elmegy, a gyerek boldog, mert beszélhet vele, megérintheti. (cservenyák)
