Kelet-Magyarország, 1988. november (45. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-26 / 282. szám
1988. november 26. Salamon Suba László rendezőtől e Kezdjük talán az elején: mi tötént ön- w nel a főiskola és Nyíregyháza között? — Egy bukás, két siker, egy félbemaradt produkció. Diplomamunkám a Stílus- gyakorlatok volt a Katona József Színházban. Majd Pécs, Büchner: Leonce és Léna, valamint Lenz: Katonák. Mindkettő megbukott. Sürgősen el kellett jönnöm onnan: ellenem szervezték egyesek a társulatot, verset írattak rólam, noha engem mint avantgardistát hívtak ide. Én viszont formailag nem vagyok az, inkább gondolkodásomban. Perifériális figurának tartottak, sokan anarchizmussal vádoltak. Közben a Katonában elkezdtem Handke: Casparját. Félbeszakadt. Ez amolyan kísérlet volt, kaf- kai helyzet: azok a társadalmi csatornák, amelyek irányítanak egy embert, végül géplényt hoznak létre. Elkészítettük a szereplő hasonmását, akivel a hős a fináléban eggyé olvad — ekkor az alak széthullik tengelyekre, csavarokra, rugókra. Ám a színészek nem tudták könnyen eljátszani az ilyesmit, ez számukra megfoghatatlan volt: Szta- nyiszlavszkij alapján az effélék nem élhetek át. Ezután kerültem Nyíregyházára, ahol évente két-három darabot viszek színre: most már két hónapja próbáljuk az Oresz- teiát... • Idejövetele óta eltelt öt esztendő. Készített-e mérleget e fél évtizedről? — Döntő tényező szerintem, hogy az ember a barátaival csinál-e színházat, avagy színészekkel, akik a produkció idején lehetnek akár barátai is. Ám a barátaimmal nem tudnám az Oreszteiát létrehozni. Ezeket a mostani (és régebbi) bemutatókat profikkal kell eljátszani. Itt Nyíregyházán megtanultam, hogy mesterséges úton kell előállítani az előadást. Ezek aztán vagy visszaadják az elképzeléseimet, vagy tisztességesen gyártott áruvá lesznek, s így nem válnak személyes vallomássá. A rendezéseimbe megpróbáltam beletenni a védjegyemet. Ez a folyamat nem tudatos nálam. Ösztönös. Az kerüljön bele, amit igaznak vélek. Nem szabad latolgatni. Amikor belső hitelességet érzek, akkor kell nekivágnom a munkának. Így gondolkodott Aiszkhüloszról is? — Igen. Én szatmári pogány Oreszteiát akartam csinálni, amiben először a kart kellett értelmeznem. Nálam a kar a munkába belenyomorodott és kommunikációra alig képes nép, akik hajnalban a helyközi járatokon zötykölődnek pufajkában és svájcisapkában. S miközben naphosszat robotolnak, még a szelét sem érzik semmiféle társadalmi mozgásnak. Telítődtek félelemmel, hisztériával; számomra ők az átlagmagyarok. Tőlük aligha várható cselekvés. Az előadás történhetne bármely szatmári imaházban, ahol a falu előtt a plébános megidézi a görögöket. Ügy gondolom, ma az ország lehetetlen várakozásban él, a Godot-i szituáció totalizálódott. Sajátos értelmezése egyedi koncepciót teremt. Mennyire terjednek a szabadságának határai? — Ittlétem alatt még sohasem találkoztam a cenzúrával. De ez még nem a szabadság. A rendező elhiheti, hogy önálló, noha egy sereg tényező miatt — az idő, a szereposztási problémák, a színház belső klímája — nem az. Hatalmi pozícióból is bele lehet szólni a munkába és ez borzalmas. ön elsősorban rendezői színházban gondolkodik. Elképzelései kialakításakor figyelembe veszi-e a színész gondolatait? — Egy előadás létrehozásakor van egy belső mag, amelyet a rendezőn, a dramaturgon kívül két-három színész alkot. Nélkülük nem lehet dolgozni. Egyébként minden attól függ, hogy bennem mennyire állt össze az egész. Ez határozza meg a belső mag használatát. Ha a koncepcióm lyukacsos, akkor nagyobb részben támaszkodom rájuk. Amennyiben viszont én készen vagyok, akkor a magam rögeszméit próbálom finoman sugalmazni. Mindazonáltal fontosnak tartom, hogy a rendező vallja be: a munka gyakorlati része roppant összetett, így azt egyedül képtelen megoldani. A ön egy ideig pszichológiát hallgatott ” az egyetemen. Mennyire veszi hasznát a lélektannak a színpadon? — Én nagyon rossz pszichológus lettem volna. Tőlem távol áll például Ibsen vagy Bergman. Jobban vonzódom a szürrealizmushoz, a kihagyásosabb technikához, mondjuk Joyce-hoz. Különben már jó ideje hátat fordítottam a pszichológiának. A Az ön rendezései gyakran meglepeté- w seket tartogatnak. Ismeri-e azt a nézői közeget, amely számára alkot? — Meggyőződésem, hogy a nyíregyházi színházat azoknak kellene csinálni, akik itl élnek. Ha már a megye meg akarja szüntetni a legelmaradottabb térség megbélyegző • mennyire érzi magát szabadnak? • igaz-e, hogy elmegy Nyíregyházáról? • milyen színházról álmodik? státusát, az itteniekre kéne építeni. Meg az innen elszármazottakra. Visszacsalogatni őket. Letelepíteni. Én gyakran beszélek az emberekkel. Művész-közönség találkozón, előadásokon, szavalóversenyeken. Igazából azonban nem tudom mi történt öt év alatt. S hogy mérhető-e ez a változás? Látható-e? Nem tudom. Egy tény: a Krúdy gimnáziumból mostanság sokan akarnak a színművészetire jelentkezni. ^ Érti a közönség azt, amit ön csinál? — Nézze, erről villanásaim vannak: a Tokaji borozó. Elnyűtt arcok. Utca. Éhes vagyok. Nincs pénzem. Elegem van az egészből. Szerelmese vagyok a szakmának. Nem érdekel. Gőgös vagyok. Be kell bizonyítanom: érvényesek vagyunk. ^ A művészet rejtjelezi, stilizálja a valóságot: kódolja. A nézőre, a befogadóra vár a megfejtés, a dekódolás ... — Itt nemzedékek éltek víz alatt, megtanultak kopoltyúval lélegezni. Az aktivizálódásnak alig van realitása. A művészetet pedig lesüllyesztették. Degradálták. Amennyire csak lehet. Ennek a távlati hatásai fel- mérhetetlenek. Ma a színházteremtést nem tudom elképzelni, csak hihetetlen elszánt- szaggal. Hittel. Gőggel. Szemtelenséggel. Nem szabad igazodni. 0 Szavaiban sok fáradtságot, szkepszist, rezignációt érzek ... — Hosszú, nehéz, viharos próbaidőszak áll mögöttem. S persze: a közhangulat. Ma a színházunkban valamilyen rossz értelemben vett nyugalom uralkodik. Jelenleg mi vagyunk az ország harmadik-negyedik legjobb társulata. Mégis, úgy látom: csak egy radikális változás tudná megújítani a színházat. Kicserélődött társulat, vagy létszámcsökkentés. Egyszóval komolyabb operáció kellene. Ha ez nem következik be, úgy a tartalmi-művészi munka további fejlődése kerül veszélybe. Mostanában gyakran lehet olvasni a művészet gyatra pénzügyi támogatásáról. Mi a helyzet Nyíregyházán? — Szerintem a tanács kevés pénzt ad. Mély összefüggéseket látok a vezetésben: ahol a pénzeket elosztják, ott sokadik kérdés csak a kultúra, bár több helyen dekla- rálódik a nagyfokú támogatás. Móricz Ro- konokja még egy ideig érvényes lesz. Az összefonódás most is létezik. Nálunk nem túl drágák a jegyek. Miből lehet akkor előteremteni a szükséges összegeket? — A színházat jóformán a bérmunka tartja fenn. Hasonlítunk egy gyárra, ahol például más cégek megrendeléseinek teszünk eleget, díszleteket készítünk, bérbe adunk buszt, meg különböző helyiségeket. S hogy meddig? Amíg a művészek azt nem mondják, hogy no jó, le kell venni a falról az emblémát. És a színészek bére? — Akkor lenne jó, ha folyamatos biztonságot adna az embernek. A pénzzel egyébként célszerűen kéne bánni. Mi mindannyian visszaélünk vele. Aki művészi értékeket hoz létre, kapjon sokat. Aki nem tehetséges, dögöljön éhen. Vagy menjen más pályára. A művészetben nem szabad közepesen teljesíteni. Aki jó, legyen sztár. Aki gyenge, kolduljon. A Egy időben azt pletykálta a város, hogy w ön elmegy Pestre. Mi az igazság? — Eldöntöttem, hogy ebben az évadban tabula rasát csinálok. Mindennel szembe kell néznem. Harminchárom éves vagyok. Először szeretném kipróbálni az Operaházat. Webertől A bűvös vadászt állítom színre, valószínűleg a jövő ősszel. Aztán meglátjuk. Hatalmi helyzetet nem vállalok el. Mindenképpen társulatban akarok dolgozni. ^ Kinőtte Nyíregyházát? — Itt a városban egy színésznek van kisugárzása. Sztár lehet. Sztároljók is őt az emberek. Az más lapra tartozik persze, menynyire számítanak ebben az alakítások. Vagy csak az, hogy ki a snájdig legény. Aki kicsit habókos. Kicsit titokzatos. Kicsit misztikus. Itt csillogó szemmel, rendkívüli odaadással figyelnek ránk a nézők. Óriási bennük az emberi igény, hogy egy nyelvet beszéljünk. Csakhogy az színház stilizál. Az áttételeket meg kell szokni. Föl kell fedezni. Most úgy érzem, Nyíregyháza az én művészi kamaszkoromat jelentette. Játszottunk. Éltünk. Bohémek voltunk. ^ ön egy 1987-es interjúban azt nyilatkozta, hogy le kíván számolni a „szövegszínházzal”, s a direkt politizálástól tartózkodik. Mégis, rendezései úgy tűnik, politizáló előadások... — Valóban^zek politikus darabok voltak. Az Oireszteia is az. Viszont tudom, hogy ma politizálni nagyon radikálisan kellene. A színpadnak is. Olyan színházra vágyom, ahol lehet őrültségeket mondani. Fütyjilni. És persze megbukni. Kényszerítő helyietekre vágyom. Az összes energiámat összekaparni. Harcolni. Abszolút politikus színház az álmom. És politikai közönség; ha kell konfrontáció. Üvöltsék föl a deszkára, hogy hülye. Csak történjen valami. ^ ön egy helyütt arról is beszélt, hogy a főiskolán színházi és videós kísérletekkel is foglalkozott. Lesz ezeknek folytatása? — Lesz. Van egy filmszüzsém a nejlon szatyorokról. Egy időben nem lehetett tisztességes táskákat kapni. Az emberek reklámszatyrokba gyömködték a cuccaikat. Az elképzelésem egy 40 perces kísérleti film, amely több kisebb etűdből áll. A Sorosalapítvány segítségével nyáron valahol, tán a Zichy kastélyban, főieleveníthetem Justh Zsigmond parasztszínházát. Mára kiderült, hogy a legfontosabb, az életemet irányító tényezők a munka, a szerelem. Ezelőtt öt évvel sok más is motivált: siker, utazás stb. Most már a lényegre akarok koncentrálni. A krisztusi kort elérve mennyire foglalkoztatják ontológiai kérdések: születés, halál, végtelenség, hit, kozmosz. Isten, létezés ... — Én eddig kétszer feküdtem a nyíregyházi kórház intenzív osztályán. Szívritmus- zavar. Amikor az ember keresi a dolgok lényegét és nem találja, elfogja a halálfélelem. De az életöröm is bennünk van. Ezek a legszélsőségesebb érzelmek. És ha nem muszáj, nem foglalkozom metafizikus kérdésekkel. Nagyobb az életösztönöm. Ám minél több a halottunk, minél inkább ki kell menni a temetőbe halottak napján, annál sürgetőbben érezzük: sietni kell. ^ Végül megfogalmazná milyen színházeszményben gondolkodik? — Az életeszményemnek megfelelő színházban, amelynek nem muszáj szépnek lenni. Jól- neveltnek. Legyen inkább provokatív. Borítsa fel a rendet. Változtassa meg az emberek nézőpontját. A húszas évek orosz művészetét, meg a két világháború közötti cseh kísérleti színházat is ezért szeretem. Akkor jó, ha késpengeélen táncol egy előadás. Akár össze is dőlhet a díszlet. A művészet nem lehet komformista. Máskülönben a színpadon nemcsak szöveg van. Nemcsak a szerep a szervezőerő. Ez alkalom arra, hogy komplex vizuális élményt hívjon elő. Ä színház szerintem akkor hatásos, ha társadalmi ereje van. Társadalmi összefüggésekbe kell ágyazódnia a játéknak, hogy a néző érezhesse: ő maga is kerülhet hasonló szituációkba. Ha a színpadnak gyér a társadalmi sugárzása, bármilyen jó is legyen szakmailag, mégsem hat eléggé. ^ Köszönöm a beszélgetést. Karádi Zsolt ... már nem eléggé nyugtat a Cavin- ton és az Andaxin. Túlontúl nagy a hajsza. Eközben idegtépőén halmozódnak a gondok. Pedagógussal beszélgettem erről. Uborkát termesztett, részesműve- lésben almafát is vállalt annak reményében, hogy fizetését ezekkel kiegészíti. Nem csalódott. Az uborka, az alma többet hozott a konyhára, mint az éves pedagógusi alapfizetése. De milyen áron? Az uborka, ha kétszáz négyszögöl, a szedésre érés pillanatától nem egy, de legalább két ember állandó megfeszített munkáját kívánja. Pedagógusunk az uborkaszezonban hajnalban kelt, a hajnali szürkületben feleségével együtt már szedte a méretes „csemegét” és mire a nap a látóhatár fölé emelkedett, megteltek a zsákok, vihette leadni az aznapi termést. Tartott ez heteken keresztül. A szerződött alma munkaigénye más. Hosszú a tél, kényelmesen metszett, az őszi szüret is megvolt rövid egy hét alatt, mert a rokonoktól, ismerősöktől segítséget kapott. A pénz már megvan. Az elosztása, illetve beosztása öröm, de ami a pénzkeresés miatt elmaradt, az üröm. Keserűen sorolja a pedagógus, hogy mit vett el tőle az uborkatermesztés és a részes alma. Nem volt nyara. Szó sem lehetett arról, hogy a család felkerekedjen és gondtalanul, legalább két hétig üdüljön valahol. Nem volt idő az olvasásra, szakmai továbbképzésre. És nincs idő soha semmire sem. A fizikai fáradtság egy bizonyos ponton túl nem serkentő a szellemi tevékenységre, sőt: ha még oly izgalmas is a televízióban egy műsor, ha a híradó világra szóló eseményeket közvetít, az érdeklődésnél akkor is erősebb a szervezet igénye az alvásra, a pihenésre. Leragad az ember szeme. Ilyenkor kellemetlen az ébredés, mert az ember úgy érzi, valamit elmulasztott, lemaradt fontos eseményekről. Növeli a rossz közérzetét a tudat, hogy ez a folyamat permanens, hogy holnap és azután is elalszik majd a tévé előtt, hogy másnap sem lesz ereje átnézni az aznapi sajtót. Nyugtalan. Felejteném a beszélgetést, de nem tudom. Annál is inkább nem, mert olvasói levélben, telefonon és személyes ta-., lálkozások során már sokan és többször is kérdezték: miért van árra .szükség, hogy tisztviselők, műszakiak, orvosok és mindenféle rendű és rangú emberek mellékesként mezőgazdasági árutermeléssel foglalkozzanak? Akik a tisztviselők, pedagógusok, orvosok és más hivatást gyakorlók mező- gazdasági termelését kifogásolják, nem azért teszik, mert irigylik a pénzt, a mellékest. Az aggodalom szól a kriti- zálókból. Az a felismerés mondatja a helytelenítő véleményt, miszerint a gyermeknevelés, az oktatás, a gyógyítás, a hivatali ügyintézés és minden tevékenység egész embert kíván. Az ember ereje, energiája véges, azt nem lehet úgy többfelé osztani, hogy mindig százszázalék maradjon. Aki energiájának kétharmadát növénytermesztésre, állattenyésztésre fordítja, annak a pedagógiára, az orvoslásra, az ügyintézés- re vagy bármire csak egy harmad ereje marad. Jó ez, hasznos ez? Szerintem az a lehetőség, hogy a különböző beosztású, és különböző hivatást gyakorló emberek me- zőgazdascji, vagy ha úgy tetszik fizikai munkát végezhetnek, az jó dolog. Ezt a lehetőséget helytelen lenne korlátozni, főként akkor, ha az aktivitás önként és kényszerítő hatás nélkül történik. Sajnos azonban a fizikai munkavégzés az értelmiségiek körében, többnyire nem kedvtelésből, nem kondíciótartás, felfrissülés miatt történik, de c kényszer diktálja. Sokan a főfoglalkozásuk jövedelméből úgy ahogyan szeretnének, vagy ahogyan illik, nem tudnak megél- ni, gyarapodni, apró és nagyobb célokat megvalósítani. Kell a pénz, szükség van a kiegészítő jövedelemre és eközben mellékes, hogy a második vagy harmadik szintű leterhelésnek ki és mi látja kárát. Elismerem úgy tűnik, hogy a jelenlegi írással most nyitott ajtókat döngetek, hiszen a pedagógusok, az orvosok, a műszakiak és még nagyon sok hivatás gyakorlóinak bére ma központi kérdés, nincs fórum, amelyen ne szerepelnének. Miért írtam hát a fenti sorokat? Azért, hogy siettessem a megoldást. Mert nemcsak uborkát, káposztafejeket, de emberfőket is kellene végre nevelni és jó lenne ha ezért mindenki a maga területén cselekedne. Seres Ernő m S-iÉTVÉGI MELLÉKLET Salamon Suba László a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház rendezője. 1955-ben született Budapesten. Érettségi után az ELTE pszichológia szakára járt, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Vámos László osztályában végzett. A Pécsi Nemzeti és a budapesti Katona József Színházban dolgozott; 1983-ban szerződött a Nyírség fővárosába. Az eltelt öt évben több mint tíz előadást hozott _ létre. Nős, felesége Pesten él.
