Kelet-Magyarország, 1988. november (45. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-26 / 282. szám
2 Kelet-Magyarország 1988. november 26. (Folytatás as 1. oldalról) zérigazgatója szólt arról, hogy a termelői, illetve a fogyasztói szénárak növelése után a hazai árszínvonal a jövőben is elmarad az import költségeitől, bár a kormányzat ennek fordítottjáról van meggyőződve. A bányászok bizonytalannak látják jövőjüket. A személyi jövedelem- adó miatt megerőltető és veszélyes munkájuk egyre kevésbé kap kiemelt elismerést. Indítványozta a jelenleg is veszteséges bányavállalatokra felülről rákényszerített bérszabályozás minden formájának megszüntetését. Somogyi László építésügyi és városfejlesztési miniszter az Országos Lakásépítési Alap létrehozásának tervéről szólt, s visszatekintett a lakásépítés eddigi eredményeire. Elmondta, hogy 1950 óta 2,5 millió lakás épült az országban, s a közhiedelemmel ellentétben ennek többsége magánkivitelezésben készült. A szinte töretlen magánlakás-építés azonban gondokat is rejt — mutatott rá Somogyi László. Az Országos Takarékpénztár és a takarék- szövetkezetek jelenleg 2 millió 900 ezer, lakásépítéssel összefüggő hosszú távú hitelezési szerződést tartanak nyilván. Ezek összege ez év végén eléri a 279 milliárd forintot. E kölcsönöket az elmúlt évtizedekben alacsony kamatokkal adták. A költségvetés a piaci kamat és az OTP által finanszírozott lakásépítési kamatok különbségét mindig megtérítette, különben a pénzintézeteknél alapvető veszteség keletkezett volna. Tavaly ez az összeg már elérte a 11,5 milliárd forintot. Ez a folyamat nem állítható meg, hiszen ahogy emelkednek a piaci kamatok, a támogatási igény csak növekszik. Az idén a kamatok közötti különbség 31 milliárd forint költségvetési kiegészítést igényel. A kormány számolt e tendenciával, hiszen nagy valószínűséggel a piaci kamatok továbbra sem csökkennek. Jövőre a kiegészítés összege 42 milliárd forintra növekszik, s a további kamattámogatásokkal együtt eléri az 55—60 milliárd forintot. Nyilvánvaló, hogy ezt a hatalmas különbséget valakinek meg kell téríteni. A hosz- szú távú lakásépítési koncepcióról folyó, csaknem két éve tartó vitában felvetődött, hogy a különbséget azok fizessék meg, akik e hiteleket felvették. A kormányzat elhatározott szándéka, hogy visszamenőleg nem hárítja a terheket azokra, akik annak idején a kölcsönt felvették. A megoldást a kormányzat nem elsősorban az adóterhek növelésében látja. Az elképzelések szerint a vállalati lakásépítési alapból való hozzájárulás — a megelőző év nyereségére számított — 16 százalék lenne, azzal, hogy azt nem a nyereségből, hanem a költségek között kell elszámolni. A miniszter kiemelte: a támogatáspolitika központjába az első lakáshoz jutók megsegítését kívánják helyezni, s őket ebből a visszamaradó összegből kívánják támogatni. Jövőre 12 ezren kaphatnának átlagosan 400 ezer forint támogatást lakás- problémáik megoldásához. Körös Gáspár, a Szakszervezetek Bács-Kiskun Megyei Tanácsának vezető titkára hangsúlyozta: az ifjúság, a nagycsaládosok, az alacsony nyugellátásból élők helyzete kritikussá vált. A lakosság 7—10 százaléka a létminimum, 25 százaléka a társadalmi minimum alatt él. Javasolta a jelenlegi minimál- bér 4000 forintra emelését, s a 40 órás munkahét bevezetését azokon a területeken, amelyeken ez még nem tör- tént meg. Indítványozta, hogy január 1-jétől minden nyugellátás és a házastársi pótlék havi 550 forinttal, és május 1-jétől további 100 forinttal növekedjék. Kezdeményezte, hogy a legalacsonyabb nyugdíj összege egységesen 3700 forint legyen. A gyermeknevelés költségeinek növekedésére tekintettel indítványozta: a családi pótlékot 500 forinttal emeljék; a családalapító fiatal házasok érdekében a lakáshitel-kamatok emelését fokozatosan vezessék be. Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank első elnökhelyettese a jelenlegi meglehetősen magas adósságállomány kialakulásával kapcsolatban egyebek között elmondotta, hogy 1974 és 1979 között, illetve 1984 és 1987 között jelentős mértékű eltérés alakult ki a tervben előirányzott gazdasági teljesítménytől. Az eltérések összege mintegy 8 milliárd dollárra rúg, ami kamatokkal számítva eléri a jelenlegi nettó adósságállomány szintjét. Ebben az időszakban igen súlyos volt a cserearányromlás is, összességében 690 milliárd forint értékű veszteség érte e téren az országot. Ilyen körülmények között elkerülhetetlen volt az eladósodás. A továbbiakban arról beszélt, hogy a felvett hitelek jelentős részét olyan beruházásokra használták fel, amelyek ma nagymértékben hozzájárulnak az ország pénzügyi helyzetének javításához, az exportképesség növeléséhez. Tény azonban, hogy néhány jelentős fejlesztés hibásnak bizonyult. Példa erre az Adria kőolaj- vezeték megépítése, vagy a magyar építőipar exportkudarca a közel-keleti országokban. Más kategóriába tartozik a bős—nagymarosi, a paksi erőmű építése, valamint a tengizi beruházás. Ezek mindegyike szükséges, helyeselhető, ám három ilyen nagyberuházás egyidejű megindításával nem lehetett egyetérteni, s ezt a MNB annak idején jelezte is, hiszen az ország teherbíróképessége véges. A jelzésekre a döntéshozóik nem figyeltek, s ennek a következménye, hogy a feldolgozóipar fejlesztésére most alig marad pénz. Végezetül Fekete János kifejtette: nem ért egyet azzal az állásponttal, hogy csökkenteni kell a magyar vállalatok Szovjetunióba irányuló exportját, mert nem sikerült ellentételezni a szállításokat. Lép Ferenc MÁV-szertár- főnök kijelentette: az oktatás helyzetének megoldása nem tűr halasztást; a költségek fedezésére forrást teremthet a honvédelmi kiadások csökkentése, az állami költségvetés átcsoportosítása, a felesleges támogatások megszüntetése, a munkásőrség költségeinek a leépítése, az állami, politikai apparátus létszámának csökkentése. Zsolnay Katalin, a Kör- nyei Mezőgazdasági Kombinát művezetője felvetette a kérdést: meddig tűrhető el, hogy a lakosság megtakarításokkal és teljes eladósodással, az állam növekvő támogatásával és a gazdálkodó szervezetek jelentős anyagi kényszerével az ellenőriGrósz Károly külföldi újságíróknak nyilatkozik. TÉCSY LÁSZLÓ: „n munkánkból, a főidből akarunk tisztességesen megélni!” Megyénk 19. sz. választó- kerületének képviselője, Té- csy László többek közt ezt mondta: — Engedjenek meg egy pár észrevételt a mezőgazdaság és a'parasztság helyzetével kapcsolatban. Az ország büszke volt a mezőgazdaságra. A jelenlegi szabályozás viszont rövid időn belül tönkreteszi az ágazatot. Hogy ezt mivel indoklom? Nincs az ágazatban egyetlen olyan alaptevékenység sem, amely a hitel kamatának (ami 18—20 százalékos) mértékével azonos, vagy azt megközelítő nyereséget hozna. Kérdezem én: akkor szabad termelni? Szabad beruházni? Ha mi, az ágazatban dolgozók a szabályozók által diktálta módon gazdálkodnánk, nem pedig a józan ész által vezérelve, eladnánk a földet, az ennek megműveléséhez használt gépet, az állatállományt, az árát bankba tennénk, a tagság jelentősebb részét elengednénk, és borozgatva várnánk a nagy diófa alatt az év végét. És jól megélnénk. Értse meg végre a kormány: már nem a bővített újratermelés feltételeiért harcolunk. A termelés napi feltételei sincsenek meg. Normális állapot ez? Ez a gond még fokozottabban érvényesül a gyenge adottságú földeken gazdálkodóknál, a hátrányos helyzetű térségekben, köztük Szabolcs-Szatmár megyében. A faluból nem jöhet el mindenki, de nem is akar. Viszont ahhoz jogunk van, hogy ott megéljünk, ahol születtünk. Nem könyöradományra, szociálpolitikai rendezésre várunk, hanem a munkánkból, a földből akarunk tisztességesen megélni! A parasztság elismerte a vezetés gondjait, hitte, hogy ebben a hazában a becsületes munkának megvan a gyümölcse. Miért akarjuk ebben a hitében megingatni? Sokszor az az érzésem, mintha láthatatlan kezek befolyásolnák a munkás-paraszt szövetséget, persze nem a szövetség, hanem az ellenszenv irányába. Miért merészelem ezt mondani? Ma városon azért nehéz a megélhetés, mert drága az élelem, hallani gyakran. És azért drága, mert drágán termel a paraszt. Ez viszont csak félig igaz, és a miértjére soha nem adunk választ. Hát azért, mert amit a mező- gazdaságnak eladnak, annak az eladó mondja meg az árát, amit megvesznek tőlünk, annak meg a vevő mondja meg az árát. A busás hasznot a kereskedelem teszi zsebre. Tegyük hozzá, hogy különösebb munka nélkül, legfeljebb egy bizonylat-kiállítással és annak lepecsételésével. Hadd mondjak néhány példát. Az idén a burgonyát Szabolcsból 5—6 forintért szállítottuk Budapestre. Ez az ár magában foglalja a zsák árát, a felszállítás költségét is. Ugyanakkor látott-e valaki Budapesten —, de hozhatnék példaként más várost is — 10 forint alatt burgonyát? Az alma becsomagolva, sorolva, papírozva az ősszel általában 7—7,50 forint átlagáron került exportra. Ilyen exportminőségű almát Nyíregyházán 13—15 forintért, Budapesten és a Dunántúlon lényegesen e fölötti áron látni a piacon. Sokáig számomra természetes dolog volt az a fogalom, hogy szövetkezeti demokrácia. Azt hittem, hogy mivel a szövetkezeti parasztságra értendő, ezért nevezik szövetkezetinek. Nem, Tisztelt Országgyűlés. Ennek sem a demokráciához, sem a szövetkezéshez nincs köze, ez mást takar. Ennek a leple alatt lehet egy szövetkezetét olyan helyzetbe hozni, hogy a legjelentősebb dolgokban —, ez a nyereségfelosztás és a bérezés — nem ő dönt, hanem meg van határozva, hogyan dönthet. A tag nincs érdekeltté téve a nyereségben, kevésbé érzi, hogy vállalkozó és még kevésbé, hogy tulajdonos. Javaslom, hagyják dönteni a tsz-t ezekben a kérdésekben, eléggé érett a magyar paraszt ahhoz, hogy józan ésszel el tudja dönteni, hogy a sajátjából mennyi kell a napi megélhetéshez, és menynyi jövője megalapozásához. Ne döntsenek az V. kerületben helyettünk, mert nem hiszem, hogy ezt jobban tudnák, mint mi. Ez az út, képviselőtársaim, a lejtőn lefelé vezet. Ha nem állítjuk meg, évek múlva nagy állami pénzen kínkeservesen fogjuk csak ismét elérni a mezőgazdaság mai színvonalát, és addig a világ már rég átszalad fölöttünk. Tisztelt Országgyűlés! Érett a magyar nép arra, hogy felmérje a helyzetet, tiszteli és félti az elért eredményeket. Ezért hajlandó is áldozatokat vállalni. Tudja azt is, nagy vívmányunk, hogy a sok gond mellett: van mit ennünk. Mert, hogy nincs elég építőanyag vagy fagyasztóláda, netán színes tv, megszoktuk. De, Tisztelt Országgyűlés: mi lesz, ha ennivaló sem lesz? Jövőnkhöz az kell, hogy a kormány ne csak az elvonásokban lássa a kivezető utat, hanem adjon szabadabb gazdálkodási lehetőséget. Nyugodt szívvel csak akkor tudok majd a téli ülésszakon a költségvetési tervezetre igennel szavazni, ha az általam most felvetett gondok megoldására a szándékot abban felfedezni vélem. zetlenül növekvő építőipari és ingatlanárak után rohan, az utolérés egyre kisebb esélyével. MoTavcsik Ferencné, a Magyar Vöröskereszt kiskőrösi városi szervezetének titkára kételyeit fogalmazta meg: ki garantálja, hogy az úgynevezett „A” változat nem jut-e ugyanarra a sorsra, mint a korábbi, valóra nem váltott elképzelések. Hogyan néznek a képviselők választóik szemébe, ha kiderül, hogy értelmetlen, felesleges volt lemondásuk, áldozatvállalásuk. Kérte a kormányt: a program végrehajtásában sokkal keményebb, határozottabb, következetesebb legyen; a gazdaságpolitikusok pedig mindig arra gondoljanak, hogy minden kis lépéssel emberek millióinak sorsáról is döntenek. Hellner Károly, a Magyar Gazdasági Kamara főosztály- vezetője megjegyezte, hogy a különböző bizottsági üléseken, s itt az ülésszakon sem hangzott el új megállapítás; a kormányzat és a képviselők évek óta megszokott (Folytatás a 4. oldalon) MOLDVÁT ISTVÁN: Sok a gát a gazdálkodásban Programon kívül jelentkezett, s meghökkentő mondattal kezdte felszólalását dr. Moldvay István Szabolcs- Szatmár megye 9-es választókerületének képviselője. Azt mondta: az 1988-as nép- gazdasági terv elfogadása után azt gondoltam, hogy társadalmi-gazdasági téren az előrelépésnek kézzel fogható jeleit fogjuk látni, s ehelyett a vállalatok, közösségek, egyének nagy része nehezebb, kilátástalanabb körülmények között dolgozik és él, mint egy évvel ezelőtt. Az volt ebben a megdöbbentő, hogy a tervhivatal jelentése szerint „a gazdaságpolitika főbb célkitűzéseinek többsége a terv számszerű előirányzatainak nagy része megvalósul, illetve megközelíthető.” Az embereket elsősorban nem a hivatalos statisztikai adatok érdeklik — mondta — egyéni tűrő- és türelmi képességük tapasztalataikból és érzéseikből fakadnak. Megkérdezte a Tisztelt Házat, milyen népgazdasági tervet fogadtunk mi el, ha ez a majdnem teljes megvalósulás esetén is ennyire volt elegendő? A gondok között említette, hogy csökken az állatállomány, több a munkanélküli, mint amennyi a hivatalos statisztikában szerepel, akiket segélyezni akarunk, ahelyett, hogy a pénzt átképzésre, és a meglévő munkahelyeken az optimális munka- és életkörülmények megteremtésére fordítanánk. Az irányítási rendszerben tapasztalt anomáliák között említette, hogy a bankok nem segítik, inkább nehezítik a gazdálkodást, pedig az Országgyűlés nyári ülésszakán az MNB elnöke kijelentette: „A nemzeti bank részéről megígérem, hogy semmilyen tartós zavar a finanszírozás oldaláról nem fog előfordulni, ami a jó mezőgazdasági terméseredményeknél minél előbbi, és minél gyorsabb realizálást meggátolná.” Megkérdezte, igaz-e, hogy a KB áldását adta arra: 1989. január 1-jével újabb 10 milliárd forintot vonjanak ki a gazdaságból, ha nem, elnézést kér, ha igen, tovább kérdezett: mennyiben illetékes a KB ebben a teljesen gazdasági-pénzügyi kérdésben. Sürgette a Kereskedelmi, valamint a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium átszervezését, majd vitába szállt az írásban beterjesztett anyag két megállapításával. — Az első: a lakosság körében a jövedelemszerzés nem igazodik a teljesítmény- hez. Lehet — mondta —, hogy egy szűk rétegre ez igaz, de általában nem helytálló. Ki merem jelenteni, hogy választókörzetemben az emberek nem tudnak többet dolgozni, hisz’ ez így is napi 14—16 óra, szombat is és vasárnap is. A második: a KGST-partnereink keletkező aktívumunkat nem tudják és nem akarják számunkra is szükséges termékekkel ellentételezni. Véleményem szerint a szocialista táboron belül jelentős élelmiszertöbblettel csak mi rendelkezünk, érthetetlen számomra az ellentételezés problémája, amikor a szocialista országok legfőbb problémája a lakosság élelmiszer-ellátása. Ha ez államközi szinten nem megy, bízzuk a vállalatokra. Végül az anyag olyan következtetésre jut, hogy a vállalatokra 1988-ban is a rövid távú szemlélet, az óvatosság, a kivárás, a túlélésre törekvés, nem pedig a versenyképesség fokozása a jellemző. Ez a társadalmi viszonyok és a szabályozás legnagyobb kritikája. — Választóink nevében is szeretném arra kérni és biztatni a kormányt, hogy sokkal radikálisabb eszközökhöz nyúljanak. Meggyőződésem, hogy ha az adórendszerrel egyidőben az ár-, bér-, szociális-, oktatási és kultúrpolitikában is megtettük volna legalább az első lépéseket, ilyen rövid idő alatt is előbbre tartanánk és nyugodtabb lenne a közvélemény is. Egyetemisták petíciéja Az ülésszak pénteki napján petíciót juttattak el az Ország- gyűléshez a budapesti egyetemisták és főiskolások csütörtöki nagygyűlésének képviselői. A petíciót Horváth Lajos, az Országgyűlés alelnöke vette át. A jegyzékben egyebek között megfogalmazták, hogy az országos felsőoktatási demonstrációkon mindenütt elfogadták a felsőoktatás átalakításának főbb elveit. Eszerint igénylik az egyetemi, főiskolai hallgatók és oktatók az európai színvonalú tárgyi és anyagi feltételek megteremtését, a valóságos intézményi autonómiát, az intézmények belső demokráciáját, a fáhsza- badságot. A követelések eléréséhez szükséges a hallgatókat, az oktatókat és más dolgozókat tömörítő szervezet: egy országos felsőoktatási érdekvédelmi szövetség megalakítása. Ehhez a szándékhoz számos felsőoktatási intézmény csatlakozott. Az ország- gyűlési képviselőket kérték, hogy ismerkedjenek meg a felsőoktatás gondjaival, és mérjék fel a felsőoktatás elhanyagolásának következményeit. Ugyancsak hasonló tartalmú petíciót juttattak el írásban az Országgyűléshez a Marx Károly Közgazdságtudományi Egyetem és a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem hallgatói, oktatói is.
