Kelet-Magyarország, 1988. október (45. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-01 / 235. szám
aki a számítógépeknek is jó ismerője, s azokkal küzd betegei gyógyulásáért A nemzetközi hírnévnek örvendő, az Egészségügyi Világszervezet képviseletében megjelent orvosprofesszor talán a kellemes erdei gombázásra, az egyszerű beregi emberekkel folytatott beszélgetésre, mások az Ökörsütés hangulatára vagy a nyíregyházi evangélikus templomban megrendezett, s a hallgatóság által világszínvonalúnak nevezett hangverseny dallamaira emlékeznek majd. A résztvevők legfontosabb célja természetesen a tudományok megismerése, a számítástechnikának az orvostudományban elfoglalt helyének, szerepének tanulmányozásé állt. A társas programok nélkül azonban nemigen van sikeres konferencia. A beszélgetések, ismerkedések, az információk cseréje legalább olyan fontos szempont, mint a tudomány legfrissebb eredményeinek ismertetése. A közelmúltban Nyíregyházán megrendezett nemzetközi egészségmegőrző konferencia szervezőtitkára, dr. Zsonda László, a nyíregyházi Jósa András kórház I-es belgyógyászati osztály kardiológiai részlegének szakorvosa. Arcán a fáradtság és elégedettség egyaránt fellelhető. Szabadkozik. Többször is elmondja: a konferencia sikere nem az ő érdeme. Olyan csapat állt össze e célra, amely mindent megtett azért, hogy a hozzánk érkezők jól érezzék magukat. Nemcsak orvosok — akiknek nevét hosszú lenne felsorolni, hanem a titkárnők, az adminisztrátorok is, közöttük Magi Erzsébet és Fülöp Ildikó, akik 4 órás munkaidejükből sokszor hajnalokig dolgoztak, levelet írtak, borítékot címeztek. Nem személyes siker, hanem csapatmunka, amelyben mindenki egyformán vállalt feladatot. S hogy miért éppen dr. Zsonda László lett a szervező ti tikár? Nem véletlenül. Mint a Szabolcs-Szatmár megyei Neumann János társaság titkárára természetes módon esett rá a választás. Már csak azért is, mert az egészségügyben ma egyre gyakoribb és elfogadottabb a számítógépek alkalmazása, egyes területen idestova nélkülözhetetlenek. — Kórboncnokként kezdtem, majd dr. Szegedi János főorvos fogadott az osztályára, ahol először kerültem kapcsolatba a számítógépekkel. Ö kezdte el a különféle betegségcsoportok feldolgozását, a szívinfarktus, a magas vérnyomás, az érbetegségek paramétereinek gépi összegzését, elemzését. Ezekről a munkákról egy évvel ezelőtt helyi kongresszust szerveztünk, amelyre — számunkra is váratlan sikerként — több mint kétszázan jötték el az országból. Itt volt a Neumann János Számítástechnikai Tudományos Társaság főtitkára is, aki annyira aktuálisnak és érdekesnek találta a témát, hogy rögtön javasolta a nyíregyháziaknak : szervezzenek nemzetközi konferenciát. Az előzményekhez az is hozzátartozik, hogy Zsonda doktor 1986-ban Amerikában járt, ahol dr. Fodor Mihály főorvossal együtt a Washingtonban megrendezett kardiológiai világkongresszuson vett részt. Első szerzője volt annak a témának, amely a koszorúér vérrögösödésének laboratóriumi vizsgálatával foglalkozott. Akkor a legnevesebb amerikai intézetekbe is eljutott, amelynek során meggyőződhetett arról: a számítógépek ma már az orvostudományban is nélkülözhetetlenek. — Már csak azért is, mert az USA-ban 25 évvel ezelőtt kezdték el azt, amihez mi csak most fogtunk. Azóta náluk a szívbetegségek gyakorisága felére, a halálozás ennél is kevesebbre csökkent. Köszönhető ez annak a számítógépes feldolgozásnak is, amelynek segítségével sikerült megállapítani, melyek a betegséget előidéző tényezők, a veszélyt jelentő rizikófaktorok. Ebből természetesen az is kiderült, milyen szokások, betegségek ellen kell küzdeni, mi az, ami ellen fel kell venni a harcot. Ha csökkennek a veszélyek, csökkenhetnek a halálozások is. — Nem lenne olcsóbb átvenni az ott már kidolgozott programokat? — Nem. Már csak azért sem, mert ott is, itt is mások a rizikófaktorok. Nálunk a táplálkozás, ott pedig a századik emelet jelentheti a veszélyt. — A nyíregyházi nemzetközi kongresszuson 37 kiállító szerepelt, köztük a legnagyobbnak számító amerikai, osztrák, NSZK és angol cégek is. Milyen szerepet játszottak mellettük a nyíregyháziak? — Szép sikert könyvelhettünk el, több programunk is gazdát cserélt. A kórház részéről kiállított úgynevezett cardiovasculáris programrendszert például — amely az Infarktusos, cukros, a magas vérnyomásban és érbetegségben szenvedő betegek adatainak számítógépes feldolgozására szolgál — rövidesen a fővárosi Orvostovábbképző Egyetemen is bevezetik. További sikernek az az együttműködési tervezet számít, amelyet a pécsi klinika számítógépes szakembereivel kötöttek. Az egri kórházban már egy éve a nyíregyházi kórház számítógépes programját alkalmazzák. A gép, a technika és a gyógyítás mára már szinte elválaszthatatlan fogalmak lettek. Alkalmazásában Szabolcs-Szatmár az élenjárók sorába tartozik. A nemzetközi konferencia rendezésének joga azért is méltó a nyíregyházi szakemberekhez. A tizenöt országból érkező, több mint ötszáz résztvevő egy nyelven beszélt — a gépeknek a gyógyítás szolgálatába állítását szorgalmazta. — Természetesen nagyon örültünk a sikernek — mondja Zsonda doktor. — Annak is, hogy a legnagyobb érdeklődésre számot tartó témák egyikében, az izotópdiagnosztikában a legjobbak közé tartozhattunk. Nagy sikere volt az egészségmegőrzéssel, a magas Vérnyomással foglalkozó szekcióknak is, hiszen e területen igen szép eredményekről számolhattunk be. Alkalmasnak tartom-e a kórházunkat arra, hogy ezentúl akár a nagy nemzetközi számítógépes programok résztvevője legyen? — gondolkodik a kérdésen Zsonda doktor. — Természetesen. Csakhogy ez nem megy egyik napról a másikra. Ehhez előbb az kell, hogy ismerjenek, megismerjenek bennünket; eredményeinket. Ehhez ma már minden technikai feltétel adott az intézményben. A megyei kórház hattagú számítógépes munkacsoportja napról napra újabb eredményekre törekszik. Olyan komplex cardiovasculáris programrendszer kidolgozásán munkálkodnak, amelynek segítségével az eddiginél több sikerrel vehetik fel. a harcot az egyre több ember életét követelő betegségek ellen. A nemzetközi konferencia, annak megrendezése jelentős állomás, akár ünnepnapnak is tekinthető a szakemberek szemében. Munkás hétköznapból azonban lényegesen több, van. Az egészségmegőrző konferencia sikere bizonyítja: a nyíregyházi kórházban munkából, s munkásból is van elegendő. Kovács Éva Három nővér ...............H Krúdyval kap■ <*■ csolatosan szo- • TI lm kás említeni, J hogy művei fogadtatásában középút nincs: csak lelkes rajongók és hűvösen elutasítók léteznek. Alighanem igaz ez a megállapítás Woody Allen filmjeire is, amelyek sorra eljutnak hozzánk; a Hannah és nővérei a kilencedik, amit láthatunk. (A rendezőnek egyébként ez a 15. filmje, őt magát színészként is ismerhetjük többnyire saját munkáiból, de emlékezetes szerepet játszott például A jónevü senkiben, a Játszd újra, Samben.) A legjelentősebb vígjátékszerzők, azok, akikről a stáblistában az áll általában, hogy írta, rendezte és a főszerepet játssza, azzal emelkednek e rendkívül kényes és sebezhető műfajnak a csúcsára, hogy a humornak az intellektuális és a populáris elemeit ötvözni tudják. Chaplin, Harold Lloyd, Jacques Tati, Pierre Etaix. Jiri Menzel és hát természetesen Woody Allen. Ok azok, akik úgy tudnak nevettetni, hogy komikus helyzeteik és figuráik mögött felfedezhetővé válik egy mélyen humanista gondolkodás- mód, az emberi természet felfedezésére irányuló szándék. Woody Allen korábbi munkái, az Annie Hall vagy a Manhattan sajátos módon nem úgy osztotta meg a közönséget, ahogy a vígjátékok általában szokták, hanem úgy, hogy „fönt” és „lent” is akadtak fanyalgók és elra.- gadtatottak egyaránt. Ennek fő oka minden bizonnyal az, hogy amit az egyik oldal sokallt e filmekben, azt a másik oldal kevesellte, merthogy a rendező mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a harsány, a bohózati elem ne válhassak uralkodóvá, vagy ahol mégis túladagolja ezeket, ott a burleszki megoldásokhoz közelíti, az egyensúlyt pedig az ironikus, finoman önironikus eszközökkel teremti meg. Hogy mennyi ezekben a filmekben az önéletrajzi elem, ezt nyilván sohasem lel)et pontosan kimutatni. De hogy mindig van bennük, az tagadhatatlan. A Hannah és nővéreitől függetlenül, korábban mondta a rendező a következőt: „Ügy hatéves lehettem. Háton fekve feküdtem az ágyon és arra gondol: tam: egy napon halott leszek. Igyekeztem elképzelni magamnak a halált, az ürességet, a véget, a dolog visz- szafordíthatatlanságát. Még ma is megesik, amikor nyomott hangulatban vagyok...” Nem nehéz e gondolatot ösz- szefüggésbe hozni a filmmel, a Woody Allen megformálta Mickey alakjával, hipochond- riájával, s az ebből fakadó mulatságos jelenetek sorozatával. Vannak filmek, amelyeknek cselekményét elmesélve a hallgató következtethet arra, milyen alkotói gondolatok formálódnak bennük. Ha ezzel a módszerrel kísérelnénk meg tájékozódni a Hannah és nővérei felől, alighanem a gondolatok hiányára következtethetnénk belőle. Kusza családi történet, három nővér sorsa tárul a néző elé (csehovi analógiák nélkül) szerelmekkel, csalódásokkal és megcsalatások- kaF, szülői zsörtölődéssel. Mellesleg az anya szerepét az egykori Tarzan-filmek hősnője, Maureen O’Sullivan játssza, akinek a Hannah-t alakitó Mia Farrow nemcsak a filmben, hanem a való életben is a lánya. S ha róluk szó esett, érdemes említeni a többi alkotótársat, hiszen a rendező egyetlen filmje sem volt eddig ilyen sztárparádé: Barbara Hersey, Dianna Wiest, Michael Caine, Max von Sydow alakítják a fontosabb szerepeket, Carlo di Palma az operatőr. A Woody-varázslat lényege minden bizonnyal az, hogy e látszólag laza eseménysorozat, amelynek egyes elemei nyugodtan minősíthetők jelentéktelennek, valahol a mélyben megbúvó koherenciateremtő alkotói logika szolgálatában állnak. Az életmű legjobb darabjainak mélyáramában — s ez a film is közéjük tartozik — ott feszül a kimondatlan kérdés: ha körülöttünk minden olyan értelmetlen, átláthatatlan, akkor mi az mégis, ami az élet szeretetére vezérel; mi az, ami a lehangoló pillanatokban újraéleszti az ember optimizmusát; mi az, ami újabb célok felé lendít. Az emberi lényeget nemcsak filozófiai kategóriákkal lehet kifejezni, hanem ahogy azt a rendező bizonyítja, filmes eszközökkel is. Szerencsétlen vállalkozás lenne ezt a képek hordozta, emberi lényegre vonatkozó alkotói álláspontot szavakba átfordítani. Ami ebből a varázslat széttörése nélkül elmondható, az mindössze annyi, hogy amíg képesek vagyunk derűvel fogadni a legnehezebb • pillanatokat is, s amíg le tudjuk győzni az egymás iránti közömbösség veszélyét, addig legbelül mindent, ami értelmetlennek tűnik, jelenségnek hisszük, nem lényegnek. Hamar Péter Hanussen — jelenet Szabó István új filmjéből. Tokaj szőlővesszein Ismét egy könyv Tokajról — sóhajt föl az olvasó,' s Kölcsey szép versének sorait mormolja. Hogy miért? Mert alig van országunknak még egy ilyen gyönyörű, nagyhagyományú, s mégis balsors- verte vidéke, mint éppen a Hegyalja. Ezek pedig nem (teljesen) csupán a'recenzens gondolatai. Annak idején méltán kavart vihart Lázár István könyve (Kiált Patak Vára), mint ahogyan Moldo- váé is (Égi szekér). Vészharangokat 'kongattak meg — a szociográfia nyelvén. Hogyne tették volna, amikor azt kell/ett tapasztalniuk, hogy egy hajdan gazdag vidék, virágzó — magasszintű termelési kultúra csúszott (csúszik?) le hátrányos helyzetbe. Érdekes ezeket az írásokat (ide kell még venni Pap Miklós opuszát is Tokajról) összevetni. A különböző időben (1985, 1980, 1983, 1988), s egymástól oly eltérő mentalitású szerzők tollából megjelent írások mind megegyeznek abban, hogy Tokaj, a tokaji, s egyáltalán Hegyalja sorsát, helyzetét gyalázatosnak tartják, sürgős változtatásokat követelnek. Ez a vulkáni kőzetekből, márgából, löszből formálódott hegykaréj olyan gazdasági érték, amelyet mindenkor hasznosított az itt élő ember, már a honfoglalás előtt is. Kultúrát teremtő táj ez, s a kultúrán itt most először termelési kultúrát értek. A szőlő és a bor ugyanis már a korai középkorban is megkövetelte és feltételezte, hogy a jobbágyoknak nagyobb kiváltságokat adjanak, jobban érdekeltté tegyék őket, mint szántó-vető társaikat. Ez a növény ugyanis nagyobb és más sziaktudást igényel, a talaj, az időjárás, a fajták, s ehhez kapcsolódva a vegytanbiológia alapos(abb) ismeretét is. Öntudatos és nehezen kiharcolt kiváltságaira féltékeny-érzékeny volt ez a vidék, s ezért nem véletlen, hogy mindig fogékony(abb) volt az új eszmékre, hogy sokszor itt vetett lobbot a szabadságmozgalmak szikrája is. Mindezt pedig azért mondhatom el ilyen komótosan, mert Taar Ferenc könyve a a lényeget tekintve nem hoz újat Pap Miklós, Lázár István és Moldova említett írásaihoz képest. Az a szomorú tény, hogy maga a valóság, a helyzet nem, vagy csak alig változott az elmúlt évtizedek alatt. Hegyalja eróziója tovább tart. Másképpen, mai divatos kifejezéssel fogalmazva, nem nőtt a terület „népességmegtartó képessége”. Hogyan lehetséges ez? — kérdezi, aki ismeri a táj történelmét. Hogyan lehetséges az, hogy a szőlőművelés ráfizetéses, hogy a kistermelők odahagyják a a parcelláikat? Hiszen hajdanán az orosz cárok több ezer kilométerről is érdemesnek tartották szekereket küldeni Tokajba, sőt külön hivatalt fenntartani, csakhogy hozzájussanak a királyok italához! A tokaji borért mindig arannyal fizettek, most meg azt kell olvasnunk, hogy a nyugati piacokon a kommersz borokkal egy árszinten mozog. Mi történt itt? Valahol, valamikor, valakik nagyon elrontottak valamit,- ha ettől a jövedelmező foglalkozási formától oly sokian elmenekültek, és menekülnek ma is. A szőlő hálás növény ugyan, de igen munkaigényes (a szakértelemről már volt szó). Ha a termelő nem lát garanciát abban, hogy a befektetett munkája megtérül, akkor eldobja a kapát, a permetezőt és sorsára hagyja a hegyoldalt. S ez az a pont, ahol meg kell állnunk, mert ez a megfejtés kulcsa is, hogy miért foglalkozik annyi írás Tokajjal. Mert igaz ugyan, hogy Taar Ferenc sem tud újat mondani, de másképpen mondja. Lázár István még kétségbeesetten kiált (Patak várával), odavész ez a kultúra, ha nem cselekszünk gyorsan. Aztán megalakult a Borkombinát — hatalmas állami támogatással — s nem kis vihart aratva betelepítették a „szoknyát”, azaz a hegyek lábait. Ez még a szigorú tervgazdálkodás idejében történt, amelynek a lényege — sommásan fogalmazva — a mennyiségi szemlélet, azaz a tervteljesítés. Márpedig a tokaji bor lényege a minőség. Az a másság, ami adódik a talajból, a sajátos klímából, a bor kezelésének (tárolásának) a módjából. A Borkombinát is tudja ezt, de nem tudta az a gazdasági környezet, irányítás, amely más gazdálkodó egységhez hasonló feltételekkel sújtja ma is. Csupán egy példa. A tokaji bor 2—8 év alatt érik „termékké”. Addig bizony tárolni, sőt kezelni kell. A pénzügy viszont megadóztatja a „készletet”, áruba véve a még forrásban — érésben lévő mustot, bort Így (és más okok miatt) í elő az a paradox helyze hogy a BorköTibmátnak eg- liter boron 2, azaz kettő rint haszna van. Az, Yf ‘m-z laqnj tokaji bor viszony’-1**^ sg fajtákhoz képest) urn’otnELJ borivók csak örülte a d37 ár kifejez egy tét, értékrendet elgondolkodtató. M ez nem spontán, vényei szerint jÉI hanem külső kozásra. Akk _______________________ nap —, air ~~ még nemmel •uipízsojf so-mttbStbs Hogy ez -fPe^auuio.ieq ‘sojosÉi kát ako 'anP nssqBzs snqizsseijj -r íá"> a? Sam Bzs 3uk - -zSBIBA uaolaiaj3atu konjn -am«; sa jjauasap, '' ■* masa, -utm jBgesnzssoq bXumozs w Készü -qeuíeqzouBA »íjBqJjpmJ aljara oq ‘sapa^§aUmojBq b uLzs Hánt‘ ni?" I9Í!W *55 hallga, IBjbuoa tsaj b ^oieqejjmm Szomo, -zsoj, v -sojbatp fje S3 ment hlBqBj, nSBsnzssoq ozoquor írni - -m, b UBq}BAip ,apVzV vidar ' v (Kosi H|\ |A KM VENDÉGEI i kongresszusszervezí RM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. október 1. j|Jp
