Kelet-Magyarország, 1988. október (45. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-28 / 258. szám
.lUöö. október 28, Kelet-Magyarország 3 A SZOT ét a kormány yisionya Partnerek vagy ellenfelek? A KORMÁNY—SZOT-taláikozót már megelőzték bizonyos pengeváltások. Amikor a szakszervezetek még a tárgyalások előtt nyilvánosságra hozták elképzeléseiket, majd a kormányszóvivő a kormány lapjának hasábjain ezt szóvá tette, távirat érkezett a Magyar Vagon- és Gépgyárból Pozsgay Imre államminiszternek az üzem szervezett dolgozóitól, hogy ezzel is nyomatékot adjanak a SZOT nyilvánosságra hozott pozícióinak. A feszültség burkát egyetlen fotókészülék sem tudta megörökíteni a tanácskozáson, de a sajtó képviselői —, akik első ízben ülték végig a vitát a helyszínen, érzékelték, hogy új fejezet kezdődött a kormány és a SZOT viszonyában. A ■ két tárgyalási delegáció vezetője makacsul, centiről centire építgetni kezdte a hidat a másik felé, tudván tudva, hogy itt nem egymás számai, százalékai, számítási módjai, tervei és elképzelései ellen kell harcolni, nem valami ellen, hanem valamiért. Nagyon egyszerűen, sallangok és politikai szóvirágok mellőzésével fogalmazódott meg a helyszínen is, hogy az ország egy eddig nem tapasztalt, meg nem élt gazdasági és társadalmi átrendeződés folyamata közben is megőrizze stabilitását, a folyamatok ne torkolljanak anarchiába, ne váljanak irányíthatatlanná és kiszámíthatatlanná; magyarul és röviden: lehessen élni, munkát vállalni és találni, vásárolni az üzletekben, közlekedni, lakni és fűteni. Lehessen tervezni, számítani és számolni azzal a lehetőséggel, hogy a magyar gazdaság és társadalom, s a társadalmi gondok terhét vállán hordó lakosság a jelenlegi sarokba szorított állapotából ki tudjon lábalni. A kormány — lévén, hogy a kormányzás a kormányoz- hatóság funkciójából adódóan gondolkodási centruma — arra teszi a jövő évi tervben és elképzelésekben a fő hangsúlyt, hogy a reálbérek és reáljövedelmek további csökkenése árán is talpon maradjon az ország, és gyűjtse, gyűjthesse az erőt, ha nem is a kitöréshez, de egy lassú, szívós kibontakozási folyamathoz. A SZAKSZERVEZETEK képviselői is azt mondják, hogy ez a legfontosabb, de alapvetően kérdőjelezik meg a végrehajtás egyes eszközeit. ök a másik oldalról látják a nagy veszélyt. Jelesül onnan, hogy ha tovább növekszik a lakosságra rakott súly, ha a reálbér csökkenése az eddig tapasztalt mértékben folytatódik tovább, éppen amiatt válik működés- képtelenné a gazdaság egésze. A szakszervezet álláspontja gyökeresen eltér a kormány véleményétől a tekintetben, hogy a terheket hogyan kell és hogyan lehet megosztani a vállalati szféra, a költségvetés, valamint a bérből és fizetésből élők és a nyugdíjasok között. Hogy nemcsak a tárgyaló- asztalnál, hanem a valóságban, a gazdaságpolitikában és belpolitikában is egymással szemben áll a kormány és a szakszervezet? Igen, bizonyos szempontból igen. És ez a bizonyos szempont nem zsurnalisztikái fordulat, majdhogynem a lényeg. A magunk mögött tudott évtizedek legsúlyosabb hibája és öröksége, hogy az irányítás csak igenekben és nemekben, csak fehérekben és feketékben volt képes terveket készíteni, leszoktatta a társadalmat a többvariációs függő változókban való gondolkodásmódról. Bizonyos szempontból a szakszervezet szemben áll a kormánnyal, s éppen ez a bizonyos szempont azt — a munkavállalók, a bérből és fizetésből egyre nehezebben élők szempontja —, amely arra ösztönzi, hogy másfajta tervezési koncepciót, másfajta inflációs rátát, áremelést és az áremelések kompenzálását látja kivitelezhetőnek, mint a kormány. Választási lehetőségeket kínál. Más gazdaságpolitikai elképzelést. A szakszervezet azt mondja: a kormány minden egyéb szempontot háttérbe szorítva államháztartási, pénzügyi optimumra törekszik a tervezésnél, de most ennél sokkalta fontosabb a társadalmi optimumra irányt venni, mert a fő veszély, hogy elfogy a társadalom tűrőképessége. A kormány azt mondja, olyan szűkre szabott a gazdaságpolitika mozgástere, hogy valóságos választási lehetőségei nincsenek. S amikor ennél a pontnál ingerülten felcsattant a tárgyalóasztal ellenkező oldalán helyet foglaló egyik vagy másik fél, újabb közös gondolat fogalmazódott meg: a közvéleménynek világosan, egyszersmind érthetően el kell számolni arról, hogy miként is jutott ilyen helyzetbe az ország. Mert bár nyilvánosságot kapnak a részkérdéseket tisztázni kívánó szakmai elemzések, a legszélesebb rétegeket továbbra is foglalkoztatja a probléma: miért vált gazdasági helyzetünk egyik napról a másikra tragikussá, vagy másképpen szólva: egyik napról a másikra vált-e. azzá, milyen folyamatok eredője a mai képlet. A közérdeklődés középpontjában álló kérdéseknek van egy közös jellemzője. Eszerint nem az a legfontosabb, hogy nem tájékoztatták a közvéleményt idejében ezekről a döntésekről, sokkal inkább az, hogy a döntéshozó és tervező apparátus nem látta szükségét annak, hogy megossza információs monopóliumát a társadalom egyéb intézményeivel. Ehelyett a közvélemény megkapta minden esetben a maga megnyugtatására azt a kijelentést, hogy az illetékesek alaposan és gondosan tanulmányoztak minden variációt és a rendelkezésre álló lehetőségek közül a legjobbat Választották. Egy apró módosítást kell hozzá toldani az előbbi kijelentéshez: a döntéshozók a saját szemszögükből, a saját indítékaik és a társadalmi-gazdasági szereposztásban elfoglalt helyük és szerepük szerinti lehető legjobb variációt választották! Ha a SZOT és a kormány viszonyát vizsgáljuk társadalmunk és helyzetünk mai tükrében, csak azt mondhatjuk : végre eljutottunk odáig, hogy valóságos szembenállásoknak vagyunk kortársai, választási lehetőségekben tudunk gondolkozni. A mára kialakult helyzet legfőbb oka éppen az, hogy eddig erre nem nyílt lehetőség. Amikor tehát arról beszélünk, hogy a társadalomnak létszükséglete és feltétele a pluralizmus, akkor nem elvont elméleti kérdések tisztázására kell gondolni, hanem arra, hogy legyen különböző elképzelés és terv az inflációs rátáról, az energiaellátás biztosításáról, az áremelés mértékéről, a foglalkoztatás és szociálpolitikáról, a bérszabályozásról... — „Minden fiatal vágyik el ebből a faluból” — idézet a levélből. — „1970 óta 317 fővel csökkent a lakók száma” — Tamás józsef kirendeltségvezető. — „Eljáró embereknek nehéz közösségi programot biztosítani” — Vincze Sándor iskolaigazgató. Diszkó helyest séta az utcán Ráncok egy fain arcán. Panaszlista Pócspetriből „Tegyünk valamit a pócs- petri fiatalokért” zárja a szerkesztőségünkhöz írt névtelen levelét olvasónk. Ez a település ország világ előtt inkább hírhedt mint híres, a „rendőrgyilkosság”, a „palackos gyújtogató” tették azzá. A faluba érkezőnek a külsőségek mást mutatnak, sok új házat, tiszta, virágos utcákat lát. A hétköznapi csendes idill fogadja, a járdán kismama gyermekkocsit tol, az utcán kerékpáros. Miért akkor a panaszos levél, miért a kétségbeesett hang? Ennek kikutatására mélyebbre kell ásni. I jó és a rassz „Elöljáróság” — ízlelem a szavakat, ahogy bekopogunk a régi épület ajtaján. Tamás József hümmögve olvassa a levelet. Látszik rajta, hogy vívódik, sok igazat lát benne..., mégis igyekszik azt „megmagyarázni”. — Pócspetri társközség, a központ Máriapócson , van lakónépessége 2100 fő, ennek körülbelül 40 százaléka fiatal és gyerek. Azt hiszem, jogos a leírtak egy része. A fiatalok a szórakozás hiányát említik első helyen, de más is közrejátszik ennek a hangulatnak a kialakulásában. A tsz-en kívül nincs más munkalehetőség, sok az eljáró, de egyre többen mennek el például a Dunántúlra, mert itt nem találnak a végzettségüknek megfelelő helyet. A közlekedés sem megoldott, nincs telefonközpontunk, egy-egy beszélgetés lebonyolítása a kislétai társközséggel fél napot is igénybe vesz. Nincs TÜZÉP, műszaki cikkeket árusító bolt. Az alapvető élelmiszerekből az ellátás elfogadható (köszönhető ez a termelőszövetkezeti boltoknak). Van körzeti orvosunk, de a hétvégi ügyelet csak Nyírbátorban, s ilyen telefonkapcsolat mellett! ? Szóval hétvégeken ne legyen beteg az/ ember... — Azért tudok pozitívumokat is mondani, — derül fel az arca —. Van vezetékes ivóvizünk, tervezzük a gáz bevezetését, jól működik az idősek klubja, mostanában újítottuk fel a művelődési házat, új házhelyeket osztottunk, tervbe vettük egy új iskola építését. A beszélgetést tovább folytatjuk útközben is, mert elindultunk körbejárni a köz- séget. Sok a rendbontás Az iskolában tisztaság és rend fogad. Az igazgató sza- bódik, elnézést kér, mindjárt vége az órának. Régebben itt él, jól ismeri a települést. — Itt sem könnyebb a pedagógusok helyzete, mint másutt — szögezi le Vincze Sándor, majd Petriről kezd A> «utol Irinyi kéri* ma n céljait beszélni. Zárt sváb település volt, melynek lakói ma is egyenes tartású, dolgos emberek. Ilyenkor az őszi hétvégeken szinte ki lehetne rabolni, mert mindenki a betakarítást végzi a földeken. A „közéletet” is télen érdemes szervezni, mert akkor a programokon mindenki ott van Szóba hozom a levelet. Meglepődik. Sorolja mi minden van a művelődési házban : mozi, tanfolyamok, könyvtár, népdalkor. Az igaz, hogy kevés a zenés, táncos rendezvény, de ennék “legfőbb oka a sorozatos rendbontás és az érdektelenség. Nincs, vagy csak névleges a KISZ és az ifjúsági klub. Olyan kevés a pénz, hogy az intézmény fűtésére alig elég . . . A kocsma felé veszem az irányt. Nem, mintha valami jóféle itókára vágynék, de ilyenkor is lehet itt embereket találni és ezt-azt megtudni tőlük. Sitku Jánosné szerződéses üzletvezető az árut várja, csak azért tart még nyitva. Az italbolt a nyírbátori AFÉSZ-hez tartozik, Válasz cikkünkre A Kelet-Magyarország 1988. október 24-i számában Marik Sándor tollából megjelent „Szerkesztői notesz” margójára: A Szabolcs-Szatmár megyei Mezőgazdasági Szövetkezetek Területi, Szövetsége részéről is valljuk, hogy valóban nincs abban semmi különös, ha nemcsak az újságíró kérdez, hanem időnként tőle is kérdeznek. Ezért most kérdezzük: nem volna- e szerencsés — márcsak a korrekt és valósághű tájékoztatás érdekében is — azoktól beszerezni az információt, akikről írunk? Valljuk: igen! Marik Sándor szerkesztői noteszében ugyanis olyan hírt röppentett fel, hogy a Szabolcs-Szatmár megyei Mezőgazdasági Szövetkezetek Területi Szövetsége 50 tsz- elnököt visz fejenként 100 ezer forintért kirándulni New Yorkba és a Niagara vízeséshez. Az a tsz-szövet- ség — mint írja — amelyik év közben szavaztatta meg a termelőszövetkezetek hozzájárulásának: felemelését, merthogy a korábbi összeg nem volt elég a költségvetésre. Az így közölt hír — az IBUSZ illetékesétől beszerzett információ alapján — már csak 31 főről és 5Í900 forintos fejenkénti utazási költségről tájékoztatja az olvasót. Ha a szerkesztői notesz írója, az arra illetékes TOT Luxusutazás? Termeléspolitikai Főosztálya mellett működő gyümölcstermesztési szakbizottság titkáránál — aki egyébként a szövetség főmunkatársa — ellenőrzi le az általa felröppentett hír valódiságát, (és nem az IBUSZ- nál) akkor az alábbi választ kaphatta volna: a hír igaz, de ... az említett utat nem a szövetség, hanem a TOT Termeléspolitikai Főosztálya mellett működő gyümölcstermesztési szakbizottság szervezte. A szakmai programban nem 50, se nem 31, hanem 14 szövetkezeti elnök, 5 pénzügyi szakember, 2 fő a termelési rendszerektől, 1 fő a Debreceni Állami Gazdaságától, 1 fő az AGRO- KER-től, 2 fő a Debreceni Konzervgyártól, 1 fő az AG- ROINDUSTRIA Részvény- társaságtól, 1 fő a TOT-tól, 2 fő a szövetségtől, valamint 1 fő magánjellegű utasként vesz részt. Bízunk abban, hogy a tanulmányúton szervezett szakmai tapasztalatokat a szakemberek a további munkájuk során hasznosítani fogják. A TESZÖV hivatalvezetése A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE: Sajnálom, hogy a TESZOV hivatalvezetése nem adja személyes nevét a cikkválaszhoz. EZzel azt a lehetőséget kínálja fői nekem, hogy megkérdezzem; a dolog lényegét tekintve mi a különbség abban, hogy a TESZOV szervezte az amerikai társasutazást (mint én írtam), vagy a TESZOV fő- munkatársa, bizonyos minőségében (mint a válaszban Írják). Nyilván a dolgok összefüggnek, azért is utaztak a csoporttal TESZOV- vezetők is (mint a válaszból megtudjuk). A közéleti jegyzet Írója számára azonban nem ez a lényeg, mint ahogy az is közömbös , hogy tsz-elnök, elnökhelyettes vagy a hierarchia szerint más is utazott (netán az együttműködő szervezet képviselője). És még nem is az az érdekes, hogy konkrétan ki pengette le a súlyos forintokat, maga a TESZÖV (vagy TE- SZÖV-javaslat alapján a tsz), esetleg másképpen járták ki. A lényeg, hogy a népgazdaság mai helyzetében — amikor minden második mondatban a takarékosságot kérjük számon, miközben a szabolcs-szatmárl tsz-ek többségének sanyarú állapotát Is ismerjük — nem volt kellően szerény az, aki közpénzből 1,8 millió forintot szánt, vagy jóváhagyott egy kis létszámú csoport amerikai társasutazásához (bocsánat, pontosabban: szakmai tapasztalatszerzéséhez). Az Ilyen luxusutazás (akár tetszik a TESZOV hivatalvezetésének, akár nem) kifogás tárgyát képezi, nem is szűk körben, végül is ezért örülök, hogy az írásomban szereplő (egyébként helytálló) adatokat, tényeket más oldalról Is megvilágították. Egyben sajnálom, hogy érveikkel nem tudtak rábírni véleményem megváltoztatására. . k . . , , Marik Sándor amire nem igen lehet büszke. Lerobbant épület, kopott székek, agyonsikált pult, régi kályha, a falak cigaretta- füstöt árasztanak. Íme: a község egyetlen szórakozóhelye! — Nehezen hiszem, hogy van még ilyen település az országban, ahol sehol sem kapni kávét vagy fagylaltot — mondja a vendéglátónk felindultan. — Én már többször kértem helyiséget, gépet az ÁFÉSZ vezetőitől, de nem történt semmi. Szérakozii lévaira Ü tban a termelőszövetkezet varrodája felé az ABC- ben megvesszük az utolsó rozskenyeret. Az állomásra érve ismét eszembe jut az egykori földesúr makacssága; nem engedte a falun keresztül a vasútat. A varrodában sok fiatal dolgozik Pócspetriből. Talán közülük írta valaki a levelet? Az üzemvezető irodájában beszélgetünk a lányokkal. Nem, nenTNők írták, de ami benne van, minden igaz. Ök is elvágynak innen. Preg Erika a beszédes, hamar átveszi a szót. — Szeretnénk szórakozni, munka után kikapcsolódni, de sehol sincs rá lehetőség. A művelődési ház alig van nyitva, s ha nem klub- vagy KISZ-tag az ember, akkor nem mehet be. Nincs diszkó, igaz én sem vállalnám a felelőséget, mert eddig még minden alkalommal a mária- pócsiak megzavarták a mulatságot. Sajnos, a körzeti megbízott is ritkán jön el, hiába szólnak neki. A falugyűlésen is felszólaltunk, hogy tegyenek valamit az érdekünkben, mert esténként vagy ünnepnapokon csak a kenyérbolt előtt lehet üldögélni vagy sétálni az utcán. Mendzsák Marika még a huszadik életévét sem töltötte be, de azt mondja magáról, hogy ő már „kiöregedett” és sok helyre nem megy el emiatt. Persze szerencsés, akinek autója van, mert eljárhat szórakozni messzebbre is, Levelekre, Üjfehértóra. Felrója azt is, hogy nincs egy futhall- pálya, egy sportrendezvény amely vasárnaponként kikapcsolódást jelentene. Nincs — sokat hallottam ezt a szót ezen a napon. Az elöljáró optimizmusa is nagyon visszafogott, még kérnek ugyan évente tíz építési engedélyt, de könyörtelenül öregszik a település. Pénzt nem adhattam, a jó tanácsból meg nekik van elég, de mégis úgy érzem, összefogással, a szülőföld szeretetével még lehet előbbre jutni.
