Kelet-Magyarország, 1988. október (45. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-22 / 253. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. október 22. Moldvay István állami gazdasági igazgatótól A „Ha a tervezett elemek jól működnek — nem kell feltétlenül stagnálással számolni, reális elképzelés lehet némi gazdasági élénkülés”. Ezt nyilatkozta néhány napja Medgyessy Péter miniszter- elnökhelyettes az Országos Érdekegyeztető Tanács alakuló ülésén. Lapunk ezzel foglalkozó tudósításának címe utal az elemekre: „szigorú takarékosság, gyorsabb tőkeáramlás”. A cikkben számos további „nemszeretem” elem is felsoroltatik, ezekre beszélgetésünkben még visszatérek. Első kérdésem: mi a véleménye, nem kincstári ez az optimizmus? — Ha nem bíznánk abban amit csinálunk, akkor hozzákezdeni sem lenne érdemes. Ami a takarékosságot illeti, azzal kapcsolatban az a véleményem, hogy egyetlen programból sem hiányzott még a korábbiakban. Nyilván vannak még benne tartalékok. De nem ebben a megyében. Szabolcs-Szatmár vállalatainál és termelőszövetkezeteinél, de sorolhatnám az összes többi szektort is egyszerűen az a helyzet, hogy nincs olyan termelő kapacitás, amivel komolyabb árut lehetne előállítani. Olyanra gondolok, amit valamirevaló piac egyáltalán figyelemre méltatna. Mielőtt megsértődne az a néhány, amelyre ez nem érvényes, előre kell azért bocsátani, hogy vannak ilyenek. Az arányok úgy oszlanak meg, hogy több mint fele a gazdálkodó egységeknek teljesen reménytelen helyzetben van, akik pedig eredményesek és dinamikusan fejlődnek is, nincsenek többen mint néhány tucat. Takarékoskodni tehát csak a jobbakon lehetne, de az felérne az akadályoztatásukkal, tehát önmaga ellen cselekedne a kormányzat, a rosszabbakon pedig a matematika szabályai szerint lehetetlen már bármit is behozni. A Gazdasági reformunkat, liberalizálásun- ^ kát az egész világ elismeréssel figyeli. A minap az amerikai külügyminiszter első helyettese nyilatkozott róla csupa jóindulattal. Valahol elakadnak, — mondják sokan itthoni kritikusok. Előszeretettel nevezik azt a helyet a megyehatároknak. *— Pedig nem ott fullad ki a dolog. Valóban jó ötletek születnek, és nagyon kedvező ütemben haladnak előre a gazdasági mobilizáció erősítésében. Ha az új irányítás elemei jól működnének, mi már régen előrébb tartanánk. Az ország és a megye egyaránt. De vajon melyik szabályozó rendszer vált be, és melyik terv teljesült az elmúlt két- három évtizedben? Egyik sem. Pedig akadt közöttük nem egy, amelyik kimondottan kedvező lett volna. Visszatérve a miniszter- elnökhelyettes optimizmusára: amit a megújult állami- és pártvezetés elhatározott azt én egyenes útnak, tartom a stabilizáció és a kibontakozás felé■ Az elakadás helyét pedig Budapesten kell keresni. Az egyik házban szentírás: senkivel kivételt nem teszünk. A másikban: persze, hogy nem, de egyszerűen nem tehetjük meg, hogy ezt és ezt a vállalatot még az idén, de egy-két évnél nem tovább soron kívül ki kell húzni a csávából. Népgazdasági érdekből. ^ Nevezzük nevén a „házakat”. — Kérem: az első a Pártközpont, a másikból pedig elég kettő: a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi valamint Pénzügyminisztérium. Biztosan van más gazdasági vezető, aki más házat is tudna mondani, de nekem jó bizonyítékom csak a felsoroltakra akad. A MÉM például egyszerűen nem is a tárca érdekeit védi időnként, ami önmagában is kevés lenne, hanem az apparátusáéit. Felháborító, hogy a mezőgazdasági termelés 30 százalékát adó állami gazdaságokat egy főosztályvezető-helyettes „intézi”, míg egyedül az erdészetnek magasabb beosztású személy az illetékese. — összefoglalva: a megyehatárokon nem kell akadályok után kutakodni, Budapesten vannak azok, a bürokrácia útvesztőiben. A hivatalok lassúságában, érdektelenségében. Nem véletlen az, hogy irodát kell fenntartanunk a fővárosban, és az, hogy saját magunk jobban „külkereskedünk” mióta jogunk van hozzá, mint aki addig tette. A Az Országos Érdekegyeztető Tanács, w bármennyire is színes összetételű és változatos érdekű, egyben egyetért, különben nem ült volna össze. Létünk, sorsunk függ attól, hogy a helyzetünk valóban stabilizálódjon, és jövőnk múlik a kibontakozáson. Nem hiszem, hogy megyénkben ez másként lenne... — Még egy szavam akkor is van a minisztériumokra, de látni fogja: összefügg itthoni dolgainkkal. Le kell mondaniuk a napi irányításról, az ő feladatuk a gazdaságpolitika, és jó gazdaságpolitika kialakítása. Csak azon rengeteget takarékoskodnánk, ha nem kellene állandóan velük egyezkedni, döntéseikre várni. Ami pedig a megyét illeti: tőke kellene. Bármilyen formában. Legyen hitel, legyen működő tőke, lakossági részvény, bármi... A Egyelőre nem nagyon látni lehetőségét w a pénzhez jutásnak. Kaptunk ugyan tekintettel hátrányos helyzetünkre egy — Nem ,,kincstári”-e Medgyessy Péter optimizmusa? — Hol akadnák meg, a jónak tűnő kezdeményezések ? — Gazddlkodhat-e megyénk takarékosabban? — Kik maradjanak „állva”, és kik váljanak áldozattá? k. Moldvay István a Nyírlugosi Állami Gazdaság igazgatója, országgyűlési képviselő, negyven esztendővel ezelőtt született Fülpösdarócon. Földműves család sarja, iskolái is e pályát célozták. A mátészalkai Baross László Mezőgazdasági Technikum után a debreceni Agrártudományi Egyetem következett, ahol a diploma után néhány évvel doktori disszertációját is megvédte Gyümölcstermesztés és feldolgozás — Marketing címmel, öt éve vezető jelenlegi munkahelyén. Felesége orosz—magyar szakos tanárnő. Egyik gyerekük gimnazista, a kisebbik még általános iskolában tanul. Az állami gazdaság központjában szolgálati lakásban laknak. Sport- szerető ember, az egyetemi focicsapat erőssége volt. A bizonyos összeget, de bármennyire igye- ™ keztünk ésszerűen felhasználni, nem sokat javított az állapotokon. Attól tartok, hogy tőkét várni — legalábbis a nagyon közeli jövőben — hiú remény... — Azt, hogy „hiú remény” — azt hiszem provokációnak szánta. Igenis lehet pénzhez jutni, de nem abból az alapállásból, hogy ez hiú remény. Igenis élnek pályázatok a MÉM- ben, más minisztériumokban, és még számos helyen. Ezeket azonban csak úgy lehet elnyerni, ha a tárgyalásra megalapozott, kész elképzelésekkel megyünk el. Éppen a közelmúltban voltunk egy ilyen tárgyaláson, amelyen a megyéből számosán vettünk részt, de pénzzel csak ketten, a nagyecsedi tsz-szel jöttünk haza. Mi, amikor szóba került, hogy megszűnne egy csoport férfi munkája, két hónap alatt 160 elképzelést vitattunk meg, amíg megszületett a győztes ötlet. Készen tőkét, vagyis egy köteg pénzt, csak úgy ne várjon senki. Ismét csak a magunk példája — elnézést, ha dicsekvésnek tűnik — valamennyi vállalkozásunk közös valamely más céggel, vagy cégekkel. Két tsz, egy Áfész, bankok, külker, vállalatok, kereskedőházak a partnereink. A 6,9 aranykoronánk egyiküknek sem lenne biztosíték, de a programjainkat mérlegelték és fantáziát láttak bennük. A Ettől a 6,9 aranykoronától, még a hal- ” mozottan hátrányos helyzetű térségek földje is „zsírosabb” ... — Mégis: itt régen is éltek emberek, és megéltek belőle. Nem szabad többet várni tőle, mint amennyire képes. Ennek a homoknak még a rozs is „sok”, pedig az már csak eléggé igénytelen. Mi még azt is kitesszük a vetésszerkezetből. Ügy látjuk mi itt, és azt hiszem, nem lehet ez másképpen a megye többi részén sem, hogy akkor megyünk előbbre, ha összefogunk a környékkel. Termelőszövetkezetekkel, egyéni termelőkkel egyaránt. Az utóbbiaknak koordináljuk a munkáját, vagy megteszi az ott dolgozó tsz. Amit megtermelünk, azt feldolgozzuk és eladjuk. A termelés, eddig is ment, mert a szorgalom és a hozzáértés a becsületes emberben megvan. A feldolgozás hozza viszont a profit első részét. Aki nem hiszi, mutasson egy konzervgyárat, amelyik nem dolgozik magas nyereséggel. A kereskedelem megszervezése pedig még egy részt tesz rá arra, ami a termelés szintjén még nincs is meg. Erre ugyancsak mindenki rájöhet tapasztalati úton. A Aki azonban a megyét járja, más tapasztalatokra tehet szert. Éppen az elején mondta, bogy mekkora azoknak a gazdaságoknak a száma, ahol a kilátás- talanság a jellemző ... — Ezeknek a gazdaságoknak a magára hagyása, vagy gépies megszüntetése, felszámolása, sokba kerülne, visszahúzná az élen járókat, hiba lenne. Ha ránézünk a térképre, elég jó eloszlásban — majdnem — kellő számban találhatók egy-egy termelőszövetkezet, állami gazdaság, ipari üzem, amelyik élére állhatna a lemaradottaknak. Sokan meg is tették ezt. Hiányolok azonban két dolgot. A felülről való vezérlésnek ugyan halálos ellensége vagyok, de valamiféle koordinálás nagyon is hiányzik. Nézzük a léal- ma-helyzetet: lassan minden erősebb tsznek van egy kis „préseldéje”, amely azonban mérete és hatékonyságának gyengesége folytán nagy mennyiségű levet hagy az anyagban. A nagyok meg kapacitáshiánnyal küzdenek. A másik pedig a társasági törvény, ami azonban rövidesen itt lesz, és ismét ledől egy gát az összefogás előtt. A Talán túlzott a várakozás. Gazdasági szerkezetünk attól a régi marad. Itt van mindjárt a rubelelszámolású export visszaszorításának igénye. A KGST kapcsolatok leépítése. Az ország legnagyobb rubelexportőr „vállalata” a mi megyé- nyi almáskertünk. — Nem tartom véletlennek az ezekért felelős miniszterelnökhelyettes nyugdíjazását. Sok hibás konstrukció volt és van abban a gépezetben, de inkább az ipari részében. Gondolja csak meg, Gorbacsov legközelebbi tervei között a lakosság élelmiszerrel és könnyűipari termékekkel való ellátása szerepel, jobban mondva annak javítása. A szocialista táborból ez ügyben azt hiszem, csak ránk számíthat. Ne ijedjünk meg a ma mumusától, mielőtt cselekszünk, nézzünk mesz- sze előre. Mi ennek ellenére még nem adtunk el a Szovjetuniónak almát, mert januárra tárolunk, akkor lesz jó ár. Egyet azonban ne felejtsünk el. Gorbacsov jó minőségű árukra, élelmiszerekre és iparcikkekre gondol, és ha azt nem tőlünk kapja meg, neki nyugat is partner. A A mezőgazdaságunkból éljünk meg te- w hát, és úgy látja: a minőségi munkának és árunak lesz becsülete. — Mezőgazdasági megye vagyunk, ebből kilépni nem lehet egyik napról a másikra. Ha ide ipart hozunk, az olyan gyár legyen és olyan üzem, amelynek a leendő dolgozói most még iskolapadban ülnek. Ne mi lássuk el szakmunkással az országot, hanem itthon hadd kapjanak életlehetőséget és teret. A legmodernebb technikára tartsunk tehát igényt, ne érjük be az „egy tsz egy varroda" szisztémával. • Ez azonban éppúgy nem igyekszik ide, mint a tőke... — Valami azonban máris itt van. Ebben a megyében szakemberből kevés van, abból több kellene. A meglévők között azonban ott van az a mag, akik vagy máris vezetők, vagy azok lehetnének. Ha azok, akkor nincsenek kellőképpen megfizetve, ezért loholniuk kell a maszek után, ha pedig még nem vezetők, akkor egy darabig még nem is lesznek, mert, még „nem ők következnek”. Szabad kezet kellene adni a vezetőknek, életre kelteni a megkínzott, majdnem megölt vállalkozói kedvet és képességet, és kimagasló módon díjazni a kimagasló teljesítményeket. Ami jó példa lenne Szabolcs-Szatmárban, abban többé kevésbé ez játszotta a főszerepet. A társulási törvény már csak hetek kérdése, hiszen az év végéhez közeledünk. Én nagyon sokat várok tőle, és ha engem kérdez, hogy az optimizmusom kincstári vagy sem, határozott a válaszom: nem. Mi öt év alatt 543 dolgozóról 1100-ra bővítettük a létszámunkat, termelési értékünket 92 millióról három- negyedmilliárdra, nem hiszen, hogy ez a kedvünk megváltozna. Takarékoskodni ez a megye nemigen fog túlságosan, mert pénze nincsen. Lehetősége azonban tengernyi. Szép tájai, tiszta környezete, hagyományai. Látja, az idegenforgalomról még nem is beszéltünk. Mi pénzt lehetne például egyedül abból csinálni, hogy Pócson egy évben 18 búcsú van... A Ez már egy másik interjú tárgya Iehet- ^ ne. Köszönöm a beszélgetést. Csík Sándor ... igazán jó üzletet csinálna egy olyan cég, amely valamilyen praktikus szavazókészülékkel rukkolna elő mostanában. Mert nemcsak a Parlamentben lesz (van) szükség ilyenre; egyre több testületben tapasztalni valódi vitát, s feltehetően lesz igazi alternatíva is, amelyek közül szavazással választani kell. Bizonyára hamar átértékelődnek olyan régi beidegződések is, amelyek szerint csak 99,9 százalékos szavazatarány a jó — már hallottam olyat is, hogy a szavazatok kétharmadával magas tisztséget elnyert politikus azt mondta: neki többet ér a kétharmad, mintha ellenszavazat nélkül foglalta volna el munkakörét. Közéletünk változásait jelzik az ilyen apró, esetleg formainak is tekinthető jelenségek. Mert csak egy oldalról igaz, hogy a dolog lényege szempontjából mindegy, hány ellenszavazat, tartózkodás volt; a fontos az, hogy a jelöltet, a javaslatot elfogadták. Igenám, de valós választási lehetőségek esetén a szavazat- arány előbb-utóbb igencsak érzékeny műszerként mutatja majd közéletünk hőfokát. Am nemcsak az arányok, hanem a választott küldöttek más megnyilvánulásai is egyre jobban kezdik érdekelni n választókat, erősödik a közéleti kíváncsiság. Két példa erre a közelmúltból. Javában tartott a vita a Parlament őszi ülésszakán, amikor egy olvasó telefonon hívta a szerkesztőségünket: tudjuk meg és tegyük közzé, hogyan szavaztak a sza- bolcs-szatmári képviselők. Ez nemcsak személy szerint őt, hanem .munkatársait, kollégáit is éMeldi, szeretnék tudni, mi mellett voksolt áz, akit ők juttattak szavazataikkal a Pbrtaméntbe. (Reméljük, másnap olvasták is a * Kelet-Magyarországban a „nemmel” szavazó sza,lfolcs- szatmári képviselők névsorát, s rövid nyilatkozataikat... ) Szinte erre rímelt megyénk egyik nagy építőipari vállalatának pártértekezletén az egyik felszólaló mondanivalója: ő, a KEMÉV ifjúmunkása szeretné tudni, hozzászól-e, mit mond az általuk testületi taggá választott személy a magasabb fórumon, mert nem azért delegálták, hogy a helyet foglalja hanem azért, vigye tovább a kollektíva javaslatait, képviselje az őt megválasz- tókat. Nem lehet tehát majd több ciklusban is újraválasztott, jó képviselő az, aki csupán jelenlétével tiszteli meg a testületet. Mindemellett az is érdekes, hogy míg a közvélemény nagy érdeklődéssel kíséri a különböző „politikacsináló műhelyek" egyre pezsgőbb vitáját — részletesebb információt igényelve és kapva a hozzászólásokról is —, van, aki nem nézi jó szemmel a terebélyesedő nyíltságot, s hangot is ad annak, hogy szívesebben venné, ha csak a régi típusú kommünikéket olvasná a lapokban, nem pedig az általa elmondottakat is. Mert mind többen érzik: kétélű fegyver a nyilvánosság, aminek valódi kockázata van mindenki esetében, aki közszereplésre váltakozik. Érdekes megfigyelni azt is, hogy amint tágabb teret kap mostanában a demokrácia, mind többen fejtik ki mondandójukat kötetlenül, leírt szöveg nélkül, építve a hallgatósággal kialakított kontaktusra. Voltam olyan tanácskozáson, ahol a hallgatóság alig leplezett sustorgása figyelmeztette a hozzászólót: „nem illik a képbe” az előre leírt szöveg felolvasása, mert a megbicsakló mondatszerkezetet, a kevésbé feszes előadást is inkább megbocsátják, mint az előbb elhangzottaktól független, előre leirt szöveg szabatos felolvasását. A következetességet is egyre inkább számon kérik az emberek. Figyelnek arra, ki, mikor, miként nyilvánult meg, s összevetik a különböző nyilatkozatokat. A szerdai televíziós fórumban például a Politikai Bizottság tagjától is megkérdezték: mi bírta rá, hogy a tavasszal mondott — egyetértéssel találkozó ~ véleményét mostanra megváltoztassa. Nyílt volt a válasz (megtörtént a tavasz- szal kívánt változás), s egy perc alatt kitűnt, hogy kár lett volna, ha a mégoly személyes és kényes kérdés tabu marad. Tanuljuk tehát a nyíltabb, közvetlenebb közszereplést, s közben tapasztaljuk, miként árnyalnak fontos dolgokat a különböző nézetek. Nyilván nem könnyű ez mindenkinek, de szerintem az, hogy ma már érdemes elolvasni a közéleti fórumok vitáiról szóló tudósításokat, mindenképpen közös nyereségünk. w Marik Sándor
