Kelet-Magyarország, 1988. szeptember (45. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-10 / 217. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. szeptember 10. O □ősikéi Paulovics László Titánia, Titánia Régi álma teljesedett Paulovics László festőművésznek első magyarországi tárlatával. Pedig az 1985-ig Szatmárnémetiben élő művészt több alkalommal is hívták, hogy gondolatokban gazdag képeit a magyar műértő közönség is megismferhesse. Ám Bukarest kategorikusan nemet mondott. A sors furcsa fintora, hogy az első magyarországi kiállításra — amelyet most Nyíregyházán a Pál Gyulateremben láthatunk — azután kerülhetett sor, miután a művész kivándorolt az NSZK-ba. Ám igazságtalanok lennénk, ha azt állítanánk, hogy a művésznek nem volt alkalma a közönség előtti megméretésre. A főiskolai tanulmányait Kolozsváron, 1961- ben befejező festő számos önálló romániai tárlaton vett részt nemcsak Szatmáron és Székelyföld városaiban, hanem Bukarestben is. Képei külföldre is eljutottak, csoportos tárlaton vett részt például Lengyelországban, Csehszlovákiában, Ausztriában, sőt Brazíliában is. A most Nyíregyházán megnyíló tárlat tulajdonképpen retrospektív, életműre visz- szatekintő kiállítás. A mesevilágra emlékeztető erdélyi tájak, csendéletek láthatók több képen. Néhány festmény a színház világába^ vezet el (Paulovics László a szatmári magyar színházban dolgozott huszonnégy évig díszlettervezőként) .Ezek a képek a régi barátokat, a színházi világ kedves alakjait idézik némi groteszk fintorral. — A színház nemcsak biztos megélhetést, hanem misz- sziót is jelentett számomra. Ogy gondolom, hogy bárhol a világon, de különösen Romániában magyar színháznak dolgozni küldetés is. Hiszen a színház nemcsak a magyar kultúra, hanem a magyar nyelv megmaradásának is egyik fontos fellegvára — vélekedik a művész. — Am az is igaz, hogy rendkívül fárasztó munka, és bizony kevesebb idő jutott festésre is. Paulovics László művészete kibontakozásának azonban az otthoni légkör sem kedvezett, ezért ragadta meg négy évvel ezelőtt az első kínálkozó alkalmat, hogy élete további szakaszában az_ NSZK-beli Iserlohnt, ezt a’ festői szépségű kisvárost válassza lakóhelyéül. (Iserlohn neve már bizonyára nem cseng idegenül a nyíregyháziak előtt, hiszen a két város között gyümölcsöző kapcsolat alakult ki, és talán előbb- utóbb a testvérvárosi kapcsolat is létrejön. A megyében élő művészek és műértők az ott működő, a sóstóihoz hasonló képzőművészeti tábor alkotóinak műveivel is megismerkedhettek. A sóstói művésztelep tavaly mutatkozott be Iserlohnban.) Paulovics László tárlatán a legtöbb kép idei keltezésű. Az egyik festményen a nagyságos fejedelem hűséges kísérője, Mikes Kelemen látható, és egy sok mindenről árulkodó felirat olvasható: „És mindenkor vonjuk magunk után hosszas bujdosá- sunkat, amelynek talán csak a halál vet véget”. Egy másik festményen a nagy magyar, Széchenyi alakja fedezhető fel. Fölötte szivárvány tündöklik, s a kép közepén a szív formáját felvevő Dunakanyar a Lánchíd (sziluettjével. — Német állampolgárságom ellenére magyar vagyok és az is akarok maradni — vallja a festő. — Az ember abból építkezik, amiből elindul, a gyökereket sosem vághatja el. Számomra Széchenyi olyan tenni akaró és tudó gondolkodót jelent, aki az ország jövőjét alapozta. Ez a kép egyébként egy tanulSzépen magyarul —7 szépen emberül Felmegy a vérnyomásom Olykor előfordul, hogy megbetegszünk, és el kell mennünk a körzeti orvosi rendelőbe. Amíg megvárjuk, hogy ránk kerül a sor, fültanúi lehetünk a többiek beszélgetésének. Mindig akadnak olyanok, akik elmesélik, hogy mennyi betegségen estek át. Van olyan, aki annyi bajon esett át. hogy azoktól egy közepes nyírségi falu elnéptelenedett volna. Hangzatos betegségek, pláne, ha az orvosi nevüket halljuk: pneumonia (tüdőgyulladás), bronchitis (hörghurut) stb. Itt azonban ne időzzünk, kinek- kinek joga van betegségének a latin nevét használni (de: minek?). A magyar kifejezésekkel sokkal több gond van. Ha azt közük vélünk, hogy epés vagyok, szíves vagyok, aligha gondolnak arra, hogy ezeknek a szókapcsolatoknak más (átvitt) jelentése is van. S egyáltalán nem biztos, hogy mi is arra értjük, mint a beszélő. Kissé furcsán és meghökkentően hangzanak a következő birtokos személyragos mondatok: mellhártyám van, vakbelem van (ez ugyan minden ember esetében igaz, de fejfájáskor mondjuk-e azt. hogy eszem van?). A vérnyomással is sok baj van mostanában. A vérnyomásom van (az lenne a csoda, ha nem volna) kifejezésről még nem tudhatjuk, hogy társunknak alacsony vagy magas-e a vérnyomása. Ez utóbbi mértéket gyakran a sok szóval helyettesítik (legfeljebb a mértéket jelölő szám lehet sok). A rendelőből kijövő ember büszkén mondja: még a perem is jó. Ez a mondat többféleképpen értelmezhető. Csak hosszas fejtörés után ébredünk rá. hogy nyelvünk egyik vadhajtását ismertük meg. Egyszerűen arról van szó, hogy a vérnyomásnak st törtvonal alatti — a szív elernyedésekor fennálló — nyomás mértéke volt megfelelő. A vérnyomásmérő készülékben magasra szökő higanyszálra utalva, szólás is keletkezett: felmegy a vérnyomásom (dühös, ingerült leszek). Előfordulhat, hogy valaki bizonyos gyógyszerre túlságosan is érzékennyé válik. Ezt az orvosi szaknyelv allergiának nevezi. És itt az újabb szólás: allergiás vagyok rá (látni sem bírom, idegesít a jelenléte, haragszom rá stb.). Csupán néhány kifejezésre hívtuk fel a figyelmet. S ki-ki nyelvérzéke szerint eldöntheti, hogy melyikre lesz allergiás, azaz túlérzékeny. Vannak bizony ezeknél cifrábbak is, amelyeknek hallatán könnyen felmehet a vérnyomása egy ép nyelvérzékű embernek. Mizser Lajos mányféle, szeretném nagyobb méretben is megfesteni. A nyíregyházi kiállításon több hasonló gondolatiságot hordozó festmény és rajz látható. Az egyiken például az aradi vértanúk előtt tiszteleg, a másik pedig a legendák világába, a csoda- szarvas történetéhez vezet vissza. Az említett gyökerek. Az olykor szebbé regélt múlt, máshol pedig a tragédiáktól terhes magyar történelem. A festő műveltsége és szellemiségének meghatározó . mérföldkövei is lemérhetek a képeken. Az egyik rajzon például Kodály néprajzi motívumokkal díszített alakja ismerhető fel, a másikon pedig Madách, máshol Örkény, Liszt Ferenc látható. Vissza-visszatérő alak Ady Endre is, aki, úgy látszik, különösen kedves a festő szívének, ami érthető is, hiszen Érmindszent, Nagykároly, Zilah közeli és gyakran bejárt vidék a festő számára is. A festmények tónusa kicsit sötét világot jelenít meg, ám különösen a székelyföldi tájképekről nem hiányoznak a meleg barnák és az okkerek sem. Régi barátokról beszélgetünk, akikkel mostanában ritkán, vagy alig találkozik. Az erdélyiek közül a már elhunyt Koós Károlyt említi példaképként, majd Szervá- tius Tibor küldetése került szóba, aztán az otthon maradt Márton Árpád, Gál András, Bardócz Lajos, Győr- kösményi Albert festőművészeket említi, azokat a művészeket, akiket nagyra tart, akikre érdemes odafigyelnünk. Reméli, hogy most mivel többször járhat Magyar- országra, előbb-utóbb velük is rendszeresen találkozhat. Mostani helyzetét kedvezőnek mondja. Úgy érzi, Iserlohnban befogadták, több kiállítása is volt már, és képeit is vásárolják. Ám ami legfontosabb, olyan képeket is festhet, amelyek korábban nem kerülhettek volna közönség elé. A művész számára pedig a bemutatkozás, a megméretés és a szabad gondolkodás mindennél fontosabb. Bodnár István Titániát, azt az országot, amelyben Bacsó Péter legújabb filmjének cselekménye játszódik, hiába keresnénk a térképen. Az író-rendező fantáziája teremtette, hacsak ő is nem dublőrrel dolgoztatott, mint ahogy azt főhőse tette. Erre gyanakodni minden okunk megvan, mert hosszú, termékeny pályafutása során ennyire nívótlan, ennyire céltalan munka nem került ki a keze alól. A Titánia, Titánia avagy a dublőrök éjszakája megnézése után a néző számára mindössze az lesz egyértelmű, hogy a film az alkotó avagy dublőré szándéka szerint szatíra akart volna lenni, de a tartalmi végiggon- doltság hiánya miatt nem lehetett az, valamint, hogy Titánia modellje valóságos, létező állam. Ez utóbbi észrevételezéséhez nem szükséges egyetemi szintű előképzettség. Elég, ha csak azokra a jelzésekre gondolunk, hogy az állam első embere, a Főtitán a tévéműsorok állandó főszereplője, oldalán tudós feleségével, s miközben a szónoklatok és egyéb hivatalos megnyilatkozások szintjén minden rendben folyik az országban, üresek az élelmiszerüzletek polcai, nem jut elég benzin az autóba, szén a mozdonyba. Ha érdemes lenne, számba vehetnénk a további jelzéseket is a nép táplálásának „tudományosan megalapozott” elveitől a tévé monoszkópjáig, de ez felesleges. A szatírának akkor van értelme, ha valóságos viszonyok között megtermő valóságos hibák felnagyítása révén hívja fel a figyelmet azokra a veszélyekre, amelyek a kártékony jelenségekből fakadnak. Ilyen értelemben a Titánia, Titánia avagy a dublőrök éjszakája készítője nem tévedt — művészi szempontokat tekintve — jogosulatlan terepre. Ha ugyanis ezt a megoldást elfogadhatatlannak tekintjük, akkor Chaplin Diktátorát is kívül kellene rekesztenünk a filmművészet határain, mert bár ő is képzeletbeli országban játszatja a történetet, s Künkéinek nevezi főhősét, már a kortársak is pontosan tudták, hol, kiben és milyen társadalmi gyakorlatban keressék a valóságos modellt. A szatirizáló szándék nem annyira több, mint inkább kevesebb következetességgel valósul meg a film első harmadában, de ebben a részben is akad néhány jelenet, amely enyhén szólva elhibázott. Sokat adnék érte, ha tudnám, hogy sikerült például Szacsvay Lászlót rávenni a „medve” eljátszására. És hát bármennyire szép és jó színésznő Udvaros Dorottya, Angelika szerepében szívesebben láttam volna például Pásztor Erzsit, aki a ■ „képletbe” pontosabban be- illene. A folytatás során az írórendező mintha megijedt volna, nem ment-e túl messzire a direkt aktualizálásban, gyorsan „meghalasztja” a Főtitánt, előlépteti három dublőrét (mind a négy figurát Bodrogi Gyula játsz- sza), az országra vonatkozó analóg jelzésekből szinte mindent eltüntet, a vékonyan csörgedező szatírából pedig hol bohózat, hol bűnügyi paródia, hol blődli lesz, s a néző először csodálkozik, aztán egyre többet bosz- szankodik azon, hogy lehet a formális logika szabályait ennyire figyelmen kívül hagyni a cselekményszervezésben. Miként történhet, hogy a dublőrök (a parasztember, a rabló és a színész) korábban nem tudtak egymásról? Hogy lehet az, hogy a hasonmások a polgári életbe való visszatérésük során nem válnak azonnal feltűnő jelenséggé? Arcukat a képernyőn naponta láthatta mindenki. Mikor adta fel a pénztároslány a rablót? A parasztember-dublőr (aki ráadásul hasbeszélő), hogyan helyettesíthette a Főtitánt? A megválaszolhatatlan kérdések sorát köny- nyen gyarapíthatnánk. Az pedig, ahogy a pénztároslány „azonosítja” a rablót, egy Arisztid-viccben is ízléstelen lenne. Amit nem árt nyomatékkai hangsúlyozni: a Titánia, Titánia avagy a dublőrök éjszakája első harmada sem egy konkrét országról szól, pusztán egy konkrét ország szolgált mintául a jelenetek celluloidszalagra viteléhez. Ennek a modell országnak a politikai gyakorlata manapság gyakran szóba kerül nálunk. Jó okunk van arra, hogy napirenden tartsuk ezt a kérdést, mert az ott élő magyar nemzetiségi népcsoport élete, léte a mi ügyünk is. De egyre szomorúbban tapasztalom, hogy egy tisztességes szándék megvalósítása során az érdemben megszólalók mellett miként jelennek meg az ügyeskedők, azok, akik mindenből üzleti hasznot tudnak facsarni. Olvasom a lektori jelentést arról a könyvről, melyet a megyénkből elszármazott szerző írt tíznapos kirándulásáról, nézem Bacsó filmjét, s óhatatlanul a bibliai történet jut az eszembe a kufárokról, akik a templomban árulták a portékájukat. Hamar Péter Jelenet A legszebb éjszaka című színes spanyol filmdrámából. IMS Holttest a kőbányában Évtizedek óta tart a kaland beáramlása az irodalomba. Az érdekesség, az izgalom, a változatos életfordulatok kedvelése nem a mi korunkat jellemzi elsőként, már a romantika is csak kiteljesítette a megelőző korokban meglévő igényt. Igaz, napjainkban a kaland gyakran csupán önmagáért jelenik meg, szórakoztat, mélyebb erkölcsi, esztétikai szándék nélkül. Huszadik századi történelmünknek talán leginkább felkavaró, embert megváltoztató, értékeket átrendező eseménye a második világháború volt. Negyvenhárom évvel a befejezése után különféle vitákban gyakran felvetődik, hogyan viszonyuljon a mai ember ehhez a világégéshez? Felejtse el, figyelmét a mai és a holnapi feladatok megoldására összpontosítva vagy tegyen meg mindent azért, hogy az emberiség sohasem felejtse el, ami azokban az években történt? A szovjet regényirodalom gyakran fordul a háborúhoz. Vaszil Bikov gazdag alkotói pályája más témájú művet nem is termett. Bi- kovnál azonban a háború nem mint eseménytörténet jelenik meg, hanem mint az emberi cselekvések háttere. Kiélezett helyzetekben az embernek gyakrabban kell döntenie fontos kérdésekben, s ezeknek az elhatározásoknak nemcsak az egyénre, hanem egy meghatározott közösségre is hatásuk van. Bizonyos értelemben az egzisztencialista regényre jellemző morális érdeklődés, a választás felelősségének a kérdése foglalkoztatja Vaszil Biko- vot. Különös oka is van az írónak, hogy a háborúról írjon, s ezt a magyar olvasó igazából átérezni nem képes. Az 1924-ben született író nemzedékének mindössze 3%-a maradt életben! Érthető tehát, hogy ez a nemzedék a háborús áldozatvállalás igazolását is keresi, amikor a múltját és a jelenét faggatja. Vaszil Bikov jól ismert a magyar olvasó előtt. Érdeklődés fogadta a Harmadik rakéta, A halottaknak nem fáj, az Obeliszk, a Hajnalig élni című műveit. Legújabb, magyarra fordított regényében — A kőbánya — a háború primér élmény, de a cselekmény ideje két szálon fut. Agajev megélte a háború végét. Történész lett belőle, családot alapított. Zárkózottsága nem engedte, hogy háborús élményeiről beszéljen, mintha lett volna valami ebben a háborús múltban, amit nem tudott elfogadni. Amikor megözvegyült, elutazott egy távoli városba, „ásatásba” kezdett a kőbányában, erejét, idejét, meg-megzökkenő szívét nem kímélve. Mit keres? Valaha itt érte a kivégzőosztag golyója, de a csodával határos módon megmenekült. Élete egyetlen szerelmének a nyomát keresi, akivel ebben a városkában ismerkedett meg. Itt élték át a szerelem derűs és boldog pillanatait, itt merültek el egymás lelkében és testében. Agajev meggondolatlanul cselekszik, s ezzel a lányt halálos veszélybe sodorja. Mariját minden bizonnyal kivégezték a németek, de nincs holttest. Agajev átlapátolja a kőbánya egy részét, hogy tárgyi bizonyítékokat keressen a lány halála mellett vagy ellene. Miért? Mert még most is Mariját szereti! A jelenben feltárul a múlt, egymásra rétegeződik a két idősík. Agajev igazából a múltban él, abban tud eligazodni. Azok tudják őt „megszólaltatni”, akik vele együtt átélték a háborút, a fia láthatóan már egy türelmetlenebb, s határozottabb nemzedék tagja. A felidézett múltban a német megszállást átélő kisváros jellegzetes figuráit látjuk: a tehetetlenül szenvedőket, a nácikat, a kollabo- ránsokat, a partizánokat, a bújkálókat, a hangoskodókat, a gyáván lapulókat. Bikov nem rajzol a németekkel szemben egységes frontot. De megmutatja, hogy voltak olyanok is szép számmal, akik mindenáron túl akarták élni a háborút. S voltak hősök is, akik bár nem látványosan, hanem egyszerű, tiszta emberséggel harcoltak a rossz, az embertelen ellen. S mert kellett, meg is haltak érte. Agajev lelkiismerete negyven év távolából sem tiszta: „Fizetett ő is: — határozza el magában — Marija volt a fizetség, s ő kegyetlenül megbűnhődött, mert Marija azért küldetett neki, hogy boldoggá tegye, nem pedig, hogy általa megváltsa magát”. (Európa, 1988.) Nagy István Attila KM
