Kelet-Magyarország, 1988. szeptember (45. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-10 / 217. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. szeptember 10. Irodalmi hírfavél . —•-----------------------t . ^>>1 az első magyar folyóiratról: a 200 éves kassai Magyar Museumróí és a megyei „folyoirathelyzetröl” „A művek az örökkévalósá­got keresik, a folyóiratok a pillanatot” (Németh László) Emlékezetes történelmi pillanat volt 1788 júliusa, amikor a kor három kiváló irodalmárának szerkeszté­sében napvilágot látott az első magyar nyelvű irodal­mi és kritikai folyóirat: a Magyar Museum. Ismere­teink szerint az első össze­függő magyar nyelvű írá­sunk: a Halottat beszéd 1200 körül keletkezett. Az első magyar nyelvű versünk: az Ömagyar Mária Siralom születésének éve 1300 kö­rűire tehető. És csak a 18. század végére jut el a ma­gyar irodalom fejlődése odáig, hogy immár folyó­iratként jelenjen meg, vagyis közvetlen és életkö­zeli képet adjon a kor iro­dalmi életéről. Igaz, hogy az igény már korábban meg­fogalmazódott : ebben Bes­senyeinek múlhatatlan ér­demei vannak, ő maga is szerkesztett folyóiratot Bécsben, de ez még német nyelvű volt. Az előítélet nélküli ember címen jelent meg. Ahhoz azonban, hogy hazánkban magyar nyelvű lap jelenjen meg, szeren­csés találkozásoknak kellett létrejönni. Egy vidéki ma-' gyár városban, a felvidéki kultúrközpontban: Kassán, egy időben lakott és dolgo­zott három kiváló író és kritikus, nevezetesen az idősebb Baráti Szabó Dávid és a két ifjú titán: a 25 éves Batsányi János és az alig harminc Kazinczy Fe­renc. összefogásukból, iro­dalmi szövetségükből: a Kassai Magyar Társaságból jött létre a Magyar Mu­seum, az első folyóiratunk. Jelentősége messze túl­mutat korán. Olyan törté­nelmi pillanatban lépett ki az irodalmi porondra, ami­kor az európai felvilágoso­dás eszméi már nem isme­retlenek a magyar közvéle­mény előtt, ám az új esz­mék elterjedése és megva­lósítása még nagyon is vá­ratott magára. A folyóirat-szerkesztők célja tehát az európai szel­lemi áramlat gondolatainak népszerűsítése, s ezzel együtt az „anyai nyelv” és a magyar irodalom műve­lésének elősegítése. Ebben a folyóiratban lát napvilá­got Batsányi emlékezetes verse, szellemi hadparan­csa: „Vigyázó szemetek Pá­rizsra vessétek!” A vers: A franciaországi változások­ra címmel már az 1789-ben győztes forradalomra irá­nyítja a figyelmet, de a szándék már a lap alapítá­sa idején, tehát már a for­radalom előtt is megtalál­ható a Batsányi által írt Bé-vezetésben, ahol is ez a gondolat olvasható: „így mentek tehát szomszéd nemzeteink arra a magas­ságra, ahol most őket tün­dökölni látjuk. így mutat­ták meg az utat, melyen kell indulnunk, ha valaha mi is odajutni kívánunk.” Ez az út: az európai kap­csolat, amelyet Bessenyei állított helyre, amikor így figyelmeztetett: „Csak jobb lesz nekünk is a nagy vi­lág után menni.” Az 1778-as irodalmi tri­umvirátus jól tudta, hogy céljait csak úgy képes meg­valósítani, ha maga köré tömöríti a legjobb kortárs- írókat. így válik a folyóirat — Németh László találó ér­telmezése szerint — „kro- noszkóppá”, mivel az egész akkori magyar irodalom­nak a hiteles tükörképe. Baróti: a „nagy lélegzetű poéta”, Batsányi: „a nemes kovalélek”, és Kazinczy: a „finomkodó és finom, aka­dékoskodó és művész” rit- *ka irodalmi és társadalmi bravúrt hajtott végre: mun­katársul hívta a korabeli magyar írókat, költőket, így nemcsak Ráday Ge­deon és Orczy Lőrinc küldi be írásait a lapnak — ezzel bizonyos számú előfizetőt is szerezve — de ott van kö­zöttük Kreskay, Báróczy, Dayka Gábor, Gvadányi Jó­zsef, Verseghy Ferenc és Virág Benedek is. Talán egyik sem éri el a szerkesz­tők kvalitásait, de ekkor a magyar irodalomnak éppen erre a széles körű összefo­gásra volt szüksége. Ennek ellenére a kassai Magyar Museum mindössze 5 évig tudott fennmaradni. Elsősorban az érzékeny Ka­zinczy kiválása gyengítette meg, de ne feledjük: 1793- ban már igen közel va­gyunk a magyar jakobinu­sokra lecsapó villámokhoz, amelyeknek Batsányi is, Kazinczy is csaknem áldo­zatul estek. A 200 éve alakult első magyar nyelvű folyóira­tunkra emlékezve óhatatla­nul is eszünkbe jut, hogy Nyíregyházának is volt egy­kor — nem kétszáz éve, de alig öt évtizede — egy iro­dalmi és művészeti folyó­irata: az 1934-ben induló Szabolcsi Szemle. Az akko­ri Bessenyei Kör lapja. Jól­lehet ez a 10 éven át meg­jelenő folyóirat nem az egész ország, csupán egy vármegye íróit, költőit, kri­tikusait fogta egybe, jólle­het nem irányító-vezető or­gánuma volt a magyar saj­tónak, mégis be tudta töl­teni az irodalmi kronoszkóp szerepét, és hiteles tükre volt az adott időszakban agy, a fővárostól távol eső magyar kisváros, a nyírségi táj szellemi mozgásának, kulturális erőtereinek. A Szabolcsi Szemle szerkesz­tői — Szohor Pál, Szent- mifclósi Péter és Belo- horszky Ferenc — is azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy „a szabolcsi kultúra minden mozzanatáról” tájé­koztassák a nagyközönséget. A kassai Magyar Museum irodalomtörténeti értékelé­sét már elvégezte az utó­kor. A 200. évforduló alkal­mából a szomszédos borsodi irodalmárok meg is jelen­tették a folyóirat hasonmás­példányait, a Népszabadság irodalmi rovatában pedig Fenyő István rótta le a je­lenkor tiszteletét az „elsők” érdemei előtt. A Szabolcsi Szemle irodalomtörténeti minősítése még várat ma­gára, azt még meg kell ír­ni. Bizonyos vagyok benne, hogy a Bessenyei Társaság­nak illő ösztönözni ezt a munkát. Ahogy a Batsányiék Mu­seums az egész magyar iro­dalom megbecsült értéke és a 18. század végi életünk­nek kronoszkóp ja, úgy a Szabolcsi Szemle a mi he­lyi értékünk: a 30-as éveinknek irodalmi tükre. Az egykori nyíregyházi folyóirat történetének meg­ismerése talán arra is rá­irányíthatja a figyelmet, hogy a szellemi erők össze­fogásával a mai Nyíregyhá­za is képes lenne — más Vidéki városokat követve — létrehozni a maga önálló: kifejezetten irodalmi-mű- vészeti-kritikai folyóiratát. Bánszki István Balassa, Tinódi, Rimay Nagyecseden a Hazafias Népfront nyíregyházi és a he­lyi honismereti bizottság ey üttműködése, valamint a nagyközség vezetőinek elgon­dolása révén az ' elhagyott váriskolában létrejött a hely­itörténeti gyűjtemény. A kö­vetkezőben nem a már meg­valósult együttműködés .rész­leteivel kívánok foglalkozni, hanem szabad legyen felso­rolnom néhány kevésbé is­imért adatot Ecsed illetve a Báthoriak múltjából.' Ezen részadatok mozaikszerű ösz- szerakása bizonyítja azt, hogy az eased i várudvar a XV— XVI. században a keleti or­szágrész szellemi, művészeti és irodalmi központja voLt. íme néhány adat: Az ecsedi kővárnak számos faragott címerköve ismere­tes. Ezek közül a legnagyobb jelentőségű az 1484 évszámot viselő, olasz mester által, süt- .tői vörösmiárványból faragott címerikő, amely már akkor büszkélkedhetett az ecsedi vár valamelyik kapuja fe­lett, amikor a nyírbátori Szűz Mária és Szent György vértanú tiszteletére emelendő templom építkezése meg sem kezdődött. Koroknay Gyula művészettörténész szerint ez a remek kőfaragás azt is bi­zonyítja, hogy a magyar illet­ve az ecsedi reneszánsz idő­ben megelőzte a nagy nyu­gati nemzeteket. Jelenünk fintora, hogy ez a kő az iro­dalomban „mátészalkai cí­mer” néven ismeretes és a nyírbátori Báthori István Múzeumban látható. A következő adat már iro­dalmi vonatkozású és a Báthoriak nyírbátori temet­kezési helyén egy sírfelirat őrizte meg: V. Báthori Ist­ván, aki 1555-től 1605. július 25-ig élt, latin sírfelirata ma­gyar fordításban egyebek kö­zött így hangzik: „a nagy tekintetű és nagyságos Báthoiri István gróf úr, So­mogy, Szatmár és Szabolcs megyék örökös ispánja... a Múzsák legerősebb mecéná­sa” volt. Tudjuk is, hogy az országbíró, túl saját irodalmi tevékenységén, támogatta a vizsolyi biblia kinyomtatá­sát és kapcsolatban volt Ri­may Jánossal. A régi váriskola — ma a nagyecsedi helytörténeti gyűjte­ménynek ad otthont. Rimay János költő és ál­lamférfi 1573—1631 között élt, s .az ecsedi várhoz, illetve a Báthoriakhoz fűződő kapcso­latának a feltárása nem csu­pán helytörténeti jelentőségű lenne. Egyelőre 3 ilyen kap­csolódási adatot tudok emlí­teni. Rimay 14 éves korában, azaz 1587-ben Báthori Ist­ván országbíró apródja volt az ecsedi várban; — 1593 tá­jékán- az országbíró szolgála­tába lépett, amely kapcsolat fennállott Rimay Jánosnak Bocskai fejedelem koncellá- riáján való működése idején is; végül Rimay részt vett Bátorban az országbíró 1605. szeptember 25-i temetésén is. De nemcsak Rimay fordult meg ismételten ezen az ak­kor is távoli vidéken, hanem idős költőbarátja, Balassa Bálint (1551—1591) is, aki felesége, Dobó Krisztina ré­vén a Báth őri -rokonságú o z tartozott. Számon lehlet tartani Ta- tay Istvánt, Báthori István országbíró titkárát, aki mű­velt ember volt, és értékes leveleit számos esetben Tagy kúriájából (ma: a romániai Szamosdob hatánrésze) küld­te Ecsedre vagy Várdába. Megemlíthető e vonatko­zásiban Tinódi Lantos Sebes­tyén (1510—1556) ismert nyír­bátori tartózkodása is. Végül orvostörténelmi kutatásaim alapján szabad legyen szól­nom a botanika itteni magas színvonaláról illetve az első magyar füveskönyv, a Herbá­rium (1578, Kolozsvár, pos- thumus) szerzőjének. Melius Juhász Péter (1531—1572) re­formátus prédikátornak, a későbbi nagy püspöknek a Báthori családhoz fűződő je­lentős kapcsolatáról. A pré­dikátor ismételten itt talált menedéket a szatmári Erdő­dön a jezsuiták kíméletlen üldözése elöl: 1556 tavaszán és 1557—58-ban ecsedi Bá­thori Györgyné, szül. somlyói Báthori Anna udvarában. Tudjuk, hogy e főúri asz- szonynak Erdődön botanikus kertje is volt, s epilepsia el­leni patikaszerével nemcsak Mélius betegségét gyógyítot­ta, hanem az első magyar or­voskönyv, az 1577-ben Len­csés György áltál írt Ars Me- dica is említi Drágffy Gás- párné (azaz első férje nevén) epilepsia elleni gyógynö- vény-keverékét. Megmaradt az a tény is, hogy ennek az európai színvonalon álló Ars Medica című-és teljesen ma­gyar nyelvű kéziratnak az első másolata, az 1610-ből származó ún. „erdőszádai” másolat; ez ugyancsak érté­kes szatmári vonatkozás. Fazekas Árpád 1932-ben nyílt meg a strand Inségmunka a Sóstón Az elmúlt nyár nagy hősé­gében, azt hiszem minden nyíregyházi hálával gondolt azokra az elődökre, akik az elmúlt évtizedekben a Sóstót kellemes nyaralóvá, strando- lóhellyé tették. 1851-ben Fényes Elek már ezt írta erről a helyről: „A fürdő az erdő alatti Sóstó nyugati partján egy kis sze­gényes vidéken elegendő ven­dég- és fürdőszobákkal, tánc- és tekézőtermekkel és egész kénytelemmel ellátva, amely távoli vidékekről is sikerrel látogattatok betegek és egyéb mulató vendégek által.” Az évek során, ahogy egy­re nőtt a város, úgy épült, bő­vült a Sóstó is, s lett ked­velt kirándulóhelye Nyíregy­háza minden társadalmi ren­dű lakosának. A legnagyobb szabású te­reprendezést a itó körül szá­zadunkban végezték, egyéb­ként igen súlyos gazdasági körülmények között. Az 1929 —33-as gazdasági válság ide­jén a sok nyíregyházi mun­kanélküli számára ún. ínség­munkákat hirdettek, ahol jó­szerivel a napi betevő fala­tért dolgoztak az emberek, így készült el ,a repülőtér, de a legnagyobb munkát a Sós­tón végezték. 1931 júliusáltól októberéig kiásták a mai hi­degstrand területét, s elkészí­tették azt a hidaoskát, ami összeköti ezt a régi s trand - részt a csónakázótóval. E munka során kitermeltek 86 ezer m3 földet, melyet a strand víztelen részének fel- töltésére valamint az Igrice partján a töltés és a körsé­tány kialakítására használ­tak. Ezután nyitották meg 1932-ben a strandfürdőt, mely néhány régi épületével ma is működik. A következő évben a régi tó közepén lévő szige­tet kisebbítették az ötödére, s a kitermelt földdel a parko­sítást segítették. Természetesen ezek az ín­ségmunkák az égetően nagy munkanélküliségen nem so­kat enyhíthettek. Éppen ezért születtek ezen ínségmunkák­ról verses, rajzos gúnyiratok, melyek közül a Sóstóról, szó­ló néhány részletét az aláb­biakban mutatjuk be. Bene János A nagy múltú Ecsed 0 KM

Next

/
Thumbnails
Contents