Kelet-Magyarország, 1988. szeptember (45. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-03 / 211. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. szeptember 3. Kulin Ferenc és Kölcsey példája A szatmári irodalmi napok nagy sikerű előadása után Fehérgyarmaton, az árvízi emlékmű parkjában beszélgetünk Kulin Ferenccel, az irodalomtudományok kandidátusával. Szereplése a városban nem véletlenszerű: a neves Kölcsey-kutató ősei szatmári-nyírségi emberek voltak ... Kulin Ferenc. 1968-ban végzett az ELTE magyar— orosz szakán; két évig tanított Pásztón, 1970 óta dolgozik az egyetem felvilágosodás és reformkori irodalom- történeti tanszékén. 1975—81 között a Mozgó Világ helyettes főszerkesztője, majd 1981-től 1985-ig főszerkesztője volt. Négy gyermek apja, felesége matematika—fizika szakos tanár. A Közelítések a reformkorhoz című tanulmánykötetén kívül 1985- ben, a Magvetőnél megjelent a Bukásunk lesz a vesztetek című, drámáit tartalmazó könyve; a három színpadi mű egyike éppen Kölcseyről szól. — Miért vonzódik a reformkorhoz? — Sok múlik a véletlenen —. mondja mosolyogva. — Érettségi után két évig az Országos Széchényi Könyvtárban helyezkedtem el raktárosként. Ekkoriban írta későbbi tanárom, Pándi Pál a Kísértetjárás Magyarországon című könyvét. Megkért, hogy készítsem elő számára a szükséges irodalmakat. Én pedig elolvasgattam az előhozott anyagokat. — Milyen volt a kapcsolata Pándi Pállal? — Furcsa. Ugyanis-ő rokonszenvesen gondolkodott a reformkorról. A szakmailag elmélyült viszonyunkat nem befolyásolta az, hogy a napi kultúrpolitikát másképp ítéltük meg. Én az élő kultúrában túl radikálisnak bizonyultam. Ugyanakkor kevés emberrel akadt kevesebb konfliktusom, mint vele: ő könnyen kezelhetővé tette ellentmondásainkat. — Hogyan alakult ki a Kölcseyhez fűződő viszonya? — A Mozgó Világ-korszakom után ' világossá váit előttem: évekre lezárult előttem a közéleti pálya. Ekkor lett jó terápia számomra a Kölcsey-sors. Elemi erővel vonz ez az életmű; Kölcsey számomra hős, aki az értelmiségi pozícióból kihozza a maximálisát az adott körülmények és lehetőségek között, miközben nem izgága, ultraradikális alkat. Ő az erőszakmentességben forradalmár. Számomra ő irodalmi-emberi eszmény, fantasztikus megtartó erő. Munkássága iránymutató az értelmiségi ember számára, persze neki nem volt anyagi függése; nem épült be az állami hierarchiába. Monográfiát írok róla; az írás nekem nagyon fontos: egyfajta öntisztázás is. — Mi a sorsa a Kölcsey* 1 drámának? — A darabot a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház ösztöndíjasaként alkottam meg. Azóta többször ígérték a bemutatót, ám valahogy mindig elmaradt. Jelenleg rádiójáték készül belőle, a televízióban pedig Várkonyi Gábor forgatja tv-játék változatot. — Többször említette a Mozgó Világot. Hogyan látja ma ezt a korszakot? — A hetvenes-nyolcvanas években felnőtt egy olyan írástudó nemzedék, amelyik sem politikai, sem morális, sem kulturális eszméit nem tudta egyeztetni a fennállókkal, s megpróbált ennek hangot adni. A lap maga köré gyűjtötte a fiatal értelmiség legjavát: közgazdászokat, írókat, zenészeket, pszichológusokat, szociológusokat stb. A Mozgó Világ rebellis hangját pár évig nehezen bár, de elviselte a kulturális kormányzat, míg végül 1983- ban betelt a pohár. A folyóiratban az a stáb dolgozott, amelyik ma már szabadabban létezik. ök kezdték el megrepeszteni a korábbi kulturális szerkezetet. Akkor azonban nem volt adott a kül- és belpolitikái légkör ahhoz, hogy a repedések tovább szakadjanak. 1983-ban a politika még azt hitte, hogy bizonyos szellemi mozgásokat más pályára lehet terelni. A fiatal értelmiség akkori tagjai bizonyos témák miatt figyelmeztetéseket, büntetéseket kaptak. Ma már szabad az út... Múlttól a máig Ibrány társadalomtörténete „Hová való vagy? — kérdezik gyakorta tőlünk, s válaszunk egy helységnév, egy táj neve, mely úgy hozzánk nő az esztendők során, hogy el nem hagyhatjuk, el nem feledhetjük. Erről töpreng bevezető szavaiban Nagy Ferenc, a most megjelent kis kötet szerzője, Ibrány történetének papírra vetője. Az, hogy „története”, talán nem helyes kifejezés, hiszen nem mindent átfogó, mindenre kiterjedő alaposságú helytörténeti munkát írt a szerző, hanem amint a címben is jelzi: „egy rétközi település társadalomtörténete a XX. századig”. A Tisza menti nagyközség szülötte Nagy Ferenc, aki pedagógusként munkálkodott éveken át Ibrányban, szülőfalujában, aztán a megyei múzeumok igazgatóhelyettese volt, ma pedig a Váci Mihály művelődési központ igazgatója Nyíregyházán. Gyakran hazajár ma is falujába, jól ismeri annak jelenét és múltját egyaránt. A tartalomjegyzék alapján is képet alkothatunk arról, hogy mit is fed a „társadalomtörténet” : a régészeti emlékekről szól előbb a szerző, majd a település régmúltjáról, a népesség alakulásáról. A névadó Ibrányi család és az ibrányi vár se marad ki természetesen, a múlt századi erőteljes változásokról is szól, s pillantást vet a jelenkorra is. A helybéli élet változásai során nyomon követi az ib- rányiak és a környékbeliek életmódját a halászó-vadá- szó esztendőktől kezdve, hiszen Ibrány környéke a Ti- sza-szabályozás előtt halban- vadban gazdag terület volt. „A Rétköz olyan, mint egy koldustarisznya, mindig akad benne valami” — idézi a régi mondást. A fő megélhetési forma itt a halászat, vadászat, a sulyomszedés, a nádiás, a gyékény- és vesz- szőfonás volt évszázadokon át, s az ősi mesterségek tovább éltek a vidék lecsapo- lásáig, árvízmentesítéséig, tehát a 19. századig. Ekkor alapvetően megváltoztak a körülmények, jó termőképességű területté vált'a vidék. A lakosság számáról is képet ad a kiadvány: 1869-ben 2778, míg 1900-ban 3888, 1920-ban pedig már 4831 lakost számláltak Ibrányban. Ma több, mint hétezren élnek a nagyközségben. Természetesén csak tallóztunk a kis kötetben, hiszen gazdag tartalma bőséggel kínálja a szemelgetni valót. Hasznos és követésre méltó a kiadvány, sok-sok helység története vár még feldolgozásra ■— s hiszem, hogy szinte minden településen él nem is egy olyan helybéli, akinek szívügye a falu múltja éppúgy, mint jelene. T. Gy. Kulin Ferenc úgy érzi, hogy a Mozgó Világ korai kísérlet volt a „sajtónyilvánosság megteremtésére”. Ki is volt Bay Ferenc? — S mivel nem .felülről, hanem alulról szerveződött, szükségszerűen bukásra ítéltetett ... — Egyetemi oktatóként hogyan látja a felsőoktatás helyzetét? — Minden évben feljön hozzánk egy tehetséges nemzedék, amely két-három esztendő alatt begörcsöl, visszahúzódik, személyiség-válsággal küzd, szakmailag leromlik, hivatástudatát elveszti. S hogy miért? Azért, mert az oktatási folyamat minősíthetetlenül rossz. Törvénytelenül magas az óraszám. A helyzet botrányos: ma nincs intézményes lehetősége a bölcsésszé válásnak. A kétévente újabb és újabb reformdemagógiával beindított tantervek sorra kudarcot vallanak. Ahhoz, hogy a felvételi idején nagyreményű jelölt szakmailag kifejlődjön, kivételes személyes háttér szükséges. Az okok persze nyilvánvalók: a' felsőoktatást olyan helyről vezérlik, ahol nincsenek tisztában az adott szakterület szakmai követelményeivel, ahol bürokrata módon szemlélnek folyamatokat. Az egyetemi autonómiának, a tudományoknak, az oktatásnak egyetemi, s nem minisztériumi irányításra van szükségé. Csak így lehet továbblépni... Karádi Zsolt A Kelet-Magyarország 1988. VIII. 6-i számában Balogh László: A jogászkövet című írásában az 1815. április 15-én Nyírmadán született Bay Ferencről emlékezik meg. Szentmihály (ma Tiszavasvári) történelmében Bay Ferenc nem játszott olyan szerepet, melyre érdemmel lehetne emlékezni. 1850. december 8-án, a Szentmihályon kitört parasztlázadás elfojtására, Bay Ferenc Észak-Szabolcs megyefőnöke 170 gyalogból és 36 lovasból álló katonaságot rendeltetett ki és a „ribillió” leverése után 43 személyt (köztük egy nőt) vitetett Nagykállóba a megyei börtönbe „áz ártatlan családtagok őrjöngései között, csincsérben, katonai őrizet alatt”, akiket aztán 6 hónaptól hat évig terjedő „vasban és közmunkában” letöltendő büntetésre ítéltek. Ez a kiprovokált lázadás a Dessewffy család és Szentmihály városa közt 1837 óta folyó, országos hírű ún. „rendbeszedő per” következménye volt és a megyében nem elszigetelt jelenség. . Papp Gábornak, az ideiglenes úrbéri és adóügyi bi- zotmány elnökének 1850. július 31-én Geringer Károly báróhoz, Magyarország polgári ügyekben teljhatalmú császári biztosához küldött jelentése szerint: „A szolga- bíró megkérdezi a község elöljáróit a vitás ügyekben, majd maga elé idézi a robotot megtagadót, vallatja, s Bár világosan látja, hogy magát úrbéresnek tartja, elmarasztalja a hátralékos robotszolgáltatások ügyében, s mert vonakodik fizetni és robotolni, jelentést tesz Bay megyefőnöknek, aki anélkül, hogy az ítéletet felülvizsgálta volna, katonaságot kér a miniszteri biztostól.” A szentmihályi parasztlázadás leverése után Jósa Péter nagyváradi katonai miniszteri biztos Geringer1 báróhoz küldött december 11- én keltv jelentésében (tehát a lázadás leverése után) ezt írja: „Csodálkozásomat fejezem ki afölött, hogy a politikai hatóság (vezetője Bay) — felsőbb rendelet ellenére — kényszerezközöket (execu- tió — foglalás) alkalmazott úrbéri ügyben, bírói ítélet nélkül.” A vizsgálatot vezető Eckstein Adolf pesti kerületi előadó, Farkas István főszolgabírótól ezt az igazoló jelentést kapja: „Bay Ferenc megyei önök szeptember 7-én elrendelte, hogy az engedetlenség főszereplőit (ez az első lázadásra vonatkozik) a nagykállói börtönbe kísértessem és ha a lakosok tovább is engedetlenkednek, hozzájuk újabb katonaságot fog küldeni.” Eckstein jelentését Geringer megküldte Bach belügyminiszternek, melyben a szentmihályi zendülés egyik okát a magyar hivatalnokok eljárásában látja „akik semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek” Az 1851. augusztus 8-án hozott ítélet indoklása súlyosbító körülménynek veszi „a más java erőszakos eltulajdonítani akarásával az! sértették meg, kinek szárnyai alatt éltek és élnek”. A törvényszék nagy gonddal vigyázott arra, hogy a Dessewffy név ne kerüljön az ítéletbe. Az ítéletből világosan látszik, hogy a bíróság kizárólag földesúri elégtételt szolgált. A császári hatalom nem exponálta magát ebben az ügyben. Szabad kezet adott annak az osztálybíróságnak, mely ekkor még a földesúri osztály 48 előtti érdekeit védte. Kerekes Béla A nyelve vonatassék ki vogy peniglen válcsa meg húsz forinton „Törvénnyel nyúlánk hozzá..." R jgmúlt idők, más szokások s ezen alapuló változó erkölcsök, társadalmi ítéletek kérdése vetődik fel gondolatomban, amikor Vitka falu közössé-^ gének gróf Károlyi Sándorhoz címzett levelét olvasom. A levél megírásához az adott okot, ahogy a levélben a vitkaiak írják: „A kételenség kényszerít bennünket, M. Gróf K. Ür eset éreztünkor, hogy a vitkai Pap István Exellenciád bu- sítására ment Falu híre nélkül, s vöttük Exellenciád administrációját, melyben írja Exellenciád, hogy békét hadgvunk neki, úgy is cselekedtünk mind ezideig, de tovább nem halaszthaty- tyuk . . . Ml. Gróff Pap István magát Exellenciád előtt ki mentette s a Falut bé vádolta, az igazsságért nein álhata, hogy az ő Istente- lenségét szegény Falu nem szenvedhette, hanem a káromkodásért meg büntettük, azelőttis már peniteált a beli cselekedetiért.” A továbbiakban arról szól a levél, hogy Pap István a helyi prédikátort és a falut bevádolta és meghazudtolta a' tiszteletes esperesnél, mert a szent szakra- mentomban nem részesítették. És a levél folytatva: „egy embernek lehetetlen | egy Falut meg hamissitani, I erre nézve miis törvénnyel nyúlánk hozzá, törvényünk ! arra ment, hogy a nyelve .] vonattassék ki vagy penig- j len válcsa meg húsz forinton. Kérjük ezért Exellen- ciádat alázatossan vizsgál- lya jól meg Exellenciád, hogy Exellenciádnak is nem káros-é, hiszen Exellenciá- dé jobb része a Falunknak. Ezek után a jó Isten oltalomét ajáljuk Exellenciád ! életét.. . Exellenciád Alázatos kész Szolgái Vitkaiak Közönségesen Vitka 1718 13 - Febr” (a könnyebb érthetőségért a vesszők kitéve). Hogy Károlyi Sándor mint Szatmár vármegye főispánja és — 1716 óta gróf Csáky Istvántól a vitkai birtokrész zálogba vételével — a vitkai jobbágyok egy részének teljhatalmú ura, a vitkaiak levelére hogyan intézkedett, nem ismeretes. Egyébként más írásokból következtetni lehet, hogy a ’ dévaj beszédű, nem éppen szelíd természetű Pap István szabados és Károlyinak taxása volt. A történelemben Károlyi Sándort úgy ismerik, aki szükség esetén értett a katonák és a jobbágyok nyelvén. E tény mellett szól egy másik ' levél, melyben Olcsváról Vitkába költözött falusi j csordás „Tekintetes Ispány Uram” pártfogását kéri; az I erre legilletékesebbeket — j a falusi bírót, a járási szol- j gabírót, sőt az alispánt is — kihagyva. A valláserkölcsi állapot megszigorítására vonatkozóan Szatmár vármegyében többek között 1653-ban olyan rendeletet adtak ki a j szitkozódok és ünneprontók ellen, hogy a szitkozódó ké- , zi kalodában zárva prédikációt hallgat, a funatossal 12-őt kell rácsapni, s eklézsiát kövessen. Második esetben a földesúr verje vasba, meg kell pálcázni stb. Vitka közössége tehát ezzel a joggal élt is. O ovább töprengve a levéi tartalmán, eszembe ötlik az ellenpélda. Valahol olvastam, hogy az első világháború kezdeti szakaszában II. Vilmos császár öreg kollegája Ferenc József társaságában a magyarországi helyőrségi laktanyákban látogatást tett, s volt olyan kívánságuk, hogy szeretnének hallani egy igazi magyar huszárkáromkodást. Erre a hadvezetőség a Székesfehérvárott vi- zitáló császárok elé a nagyváradi 1-es huszároktól Széchy Béla huszár őrmestert rendelte, hogy egy hosszú cifra káromkodást produkáljon. Ez oly jól sikerült, hogy Vilmos császár egy személyes használatú- nagyon értékes tárgy- gyal ajándékozta meg az öreg szolgálatvezető őrmestert — és a két császár koccintásra is meghívta. Hegedűs István öregség. — Zsigmond Attila monotípiája. KM
