Kelet-Magyarország, 1988. szeptember (45. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-24 / 229. szám

1988. szeptember 24. 0 Kerül\ amibe kerül Szántó Erika filmrendező A Nyírségi Ősz keretein belül, a Párbeszéd Egye­sület szervezésé­ben Szántó Erika Küldetés Eviánba című filmjéről an­kétet rendeztek. Ez alkalomból be­szélgettünk a ren­dezővel, aki mint­egy másfél évtize­dig a televízió dra­maturgja volt, együttműködött a legtöbb magyar film- és tévéren­dezővel : Makk Ká­roly Déry-, Gábor Pál Vészi Endre- adaptációinak volt dramaturgja. A Bizalom című Sza­bó István műnek forgatókönyvíró­társként, Erdős Pál, Bár day István munkatársaként is tar lálkozhattunk a nevével. A televízióban Dömölky János, Esztergályos Károly, Mihály- fi Imre, Nemere László mel­lett dolgozott. — Magyar-történelem-fi- lozófia szakot végeztem, új­ságírónak készültem — mondja mosolyogva. — A té­vébe véletlenül kerültem, ahol az olyan dramaturgiai munkát szerettem, amelyik nem korlátozódik a forgató- könyvre, hanem a vágásig, a végső munkálatokig elkíséri a produkciót. Ez az elképze­lésem idővel kezdte szétfe­szíteni a hagyományos dra­maturgia kereteit; s egy pon­ton túl már igen erősen akar­tam a saját elképzeléseimet mások műveiben érvényesí­teni. Eközben persze renge­teg tapasztalatra tettem szert. Első önálló rendezésem is té­vés dokumentumfilm volt, majd önálló írói portrékat forgattam Déryről és Vészi Endréről: ezekben már akad­tak játékfilmes elemek is. Az első nagyobb filmem Déry Óriása volt: 1982-ben Karlo­vy Varyban fődíjat nyert. Ek­kor már nem vonták kétség­be az önálló filmhez való jo­gomat. Azóta elkészítettem az örkény-adaptációt, a Hattyú halálát, majd az Ely- siumot és a Küldetést. — ön tévé- vagy filmren­dezőnek vallja magát? — Nem hiszek ebben a két­féleségben: ami film, az film a mozivásznon és a kép­ernyőn is. Ez a nézetem és gyakorlatom viszont súlyo­san sért magánérdekeket, hi­vatali szempontokat. — Mennyire hasznosította hosszú dramaturgiai tapasz­talatait rendezőként? — Más attitűd kell ahhoz, ha én valaki filmjét segítem, s más, ha én csinálom. Dra­maturgként sokféle ötletem volt — rendezőként viszont csak realistaként tudok gon­dolkodni. Fontos számomra: a kritikus történelmi idő­szakok hogyan szólnak bele a gyanútlan emberek sorsá­ba. Az Óriás arról szól, hogy a háború utáni megkeménye­dett világ szétver egy szép szerelmi románcot. A Haty- tyúdal egy balerina életét eleveníti meg, akinek pályá­jába belerobban 1956. A Kül­detésben azt vizsgáltam: ho­gyan kényszerül cselekedni egy világpolgár a történelem szorításában. Ebben a műben nem pusztán a zsidóságról akartam beszélni. Örültem annak, hogy Zöldi László az ÉS-beli kritikájában úgy vél­te: valahol az Erdély-kérdés- ről is szól a film. — Parabola lenne a Külde­tés Eviánba? — Nem egészen, hiszen a film 1938-ban, egy perccel a háború előtt teszi föl a kér­dést: Kollaborál-e az ember? S itt eszembe jut Sütő And­rás, ő azt mondta: Auschwitz nem a haláltáborokkal kez­dődött, hanem az első jelző­vel Miért kell a világnak úgjr tenni, mintha ngpri tud­ná; mi történik? Én olyan történeteket akarok elmon­dani, amelyekben hiszek. Hans Habe szerint a háború nem jöhetett volna létre az emberiség hallgatólagos jó­váhagyása nélkül. Az Elysi- umban a magyar kérdés ér­zelmi szinten maradt, ezért kerestem annak a módját, hogyan lehet keményebben fogalmazni. Így bukkantam Habe regényére. — Különös filmjének képi világa... — Az operatőröm, a „dra­maturgagyú” Szabó Gábor kitűnően érezte egy-egy je­lenet hangulatát: nem első­sorban lámpákban gondolko­dott; együttműködésünk ki­fogástalan volt. — A Küldetés Eviánba koprodukcióban készült... — Eddig valamennyi fil­met a televízió segítségével forgattam. Ebben viszont annyi a külföldi helyszín, hogy a müncheni Daniel­film nélkül lehetetlen lett volna megcsinálni. Ily mó­don persze jobban eljut más országokba is ... — ön autodidakta rende­ző. Hogyan látja magát eb­ben a szerepben? — Én valóban későn, ön­magommal szembe kerülve kezdtem rendezni. Nekem fontos az írott betű, az, hogy legyen tényanyag mögöttem. Elismerem a formai kísérle­tezések létjogosultságát, de nekem erre már nincs időm. A filmrendezés tényszerű szervező munka is. Én ren­geteget kaptam az emberek­től, a színészektől, a kolle­gáimtól. Ök sokban segítet­tek. A film csodák és kudar­cok ötvözete; csapatmunka, amelyben minden pillanat, minden kocka egyszeri. A filmezés emberi viszonyok furcsa, érzékeny egysége: nagy emberi játszma. A film- rendezés hierarchikus rend­szer is, mégis úgy vélem, a légkör, amit a forgatáskor teremtek, nagyon fontos. A színész megérzi, hogy azt a szerepet ő és csakis ő látsz­hatja el. A mai elhasznált, pénzt hajszoló színészek, ha valamiben ügyet látnak, mellé állnak. Nekem egyéb­ként a vágással van a leg­több gondom: hol, melyik pil­lanatban vágjak ketté egy beállítást? S amikor az egész először összeáll: az a halál. Az összeomlás. S amikor so- kadszorra nézem végig: úgy érzem, talán mégiscsak lesz belőle valami ... — Ügy tudom, tanít a Színművészeti Főiskolán ... — Igen. A háború utáni magyar film dramaturgiai változásai címmel tartottam foglalkozásokat. Azt vizsgál­tuk, hogyan bomlik föl az 1945 után kötelező szigorú dramaturgiai szerkezet, s hogyan jut el a mai kísérle­tekig. De ez a folyamat nem­csak a mozgóképben figyel­hető meg: a nyáron olvastam Nádas Pétertől az Emlékira­tok könyvét. Nádas realista­ként indult, s egyszercsak nagyon bonyolult lett, a drá­máiban például. Az Emlék­iratok könyve viszont igazi nagyregény: ráismerés az élet végtelen gazdagságára: tökéletes, fegyelmezett for­ma, hibátlan szerkezet. — Következő alkotásaiban is ez a realista szándék érvé­nyesül? — Jelenleg a Gaudiopolis című filmemet vágom. Ez a mű is az ember és a törté­nelem viszonyát boncolgatja: egy evangélikus lelkész a háború utáni Magyarorszá­gon árva gyerekekből létre­hozza a maga gyermekköz­társaságát, amely 4—5 év múlva széthullik. A gyerekek sokfélék: vallásosak, ateis­ták, zsidók, a Donnál elesett apák fiai, teljes jellemek. A lelkész komolyan veszi szol­gálatát, a szeretet-filozófiát, mégis szétesik a műve. Mi­ért? A forgatáson száz gye­rekkel dolgoztunk, 12—18 évesekkel. Szép és nehéz munka volt. — Gyerekekkel foglalko­zott, megismerte őket. Ho­gyan látja a mozgókép és a fiatalok viszonyát? — Én a Népstadion mellett lakom: naponta találkozom a húszévesek tömegeivel, akik­nek nincs, s nem lesz laká­suk, nincs jövőjük^ Termé­szetes, hogy megisszák a ma­guk napi söradagját. Mégis azt hiszem, van bennük hi­ányérzet a szépség iránt. S mit sugall a tévé műsorpoli­tikája? Krimit, sorozatot ve­tít állandóan: úgy tűnik, hogy föladhatunk mindent. Minden, ami érték, gyanús. A Menzel-sorozat, amely so­kakhoz szólhatna, este tízkor kezdődik. — Mégis, hogyan látja ma a film, a kultúra helyét, sze­repét a világban? — Tapasztalom, hogy kö­rülöttünk rengeteg a mocsok, a kiábrándulás. Mégis azt vallom, hogy a rossz nem tud tökéletes munkát végezni. Noha a jövő maga a titok, a film szerepéről csak azt mondhatom, amit Fellini mondott a bécsi viennálé díszvendégeként, arról be­szélt, hogy a video és a tévé korszakában is hinni kell ab­ban: ha egy barlangban pár embernek fehér lepedőre filmkockákat vetítenének, akkor ezek az emberek érez­ni fognak. Ha pedig a filme­met esténként csak két em­ber nézi meg, s őket meg­érinti, akkor betöltötte a hi­vatását. Karádi Zsolt B0B0& Alig egy hónapja, hogy a könyvesboltokba került a Ge­reben Ágnes szerkesztette Több fényt! című kiadvány, amely az 1987—1988-as évek szovjet sajtóközleményeiből ad szűk keresztmetszetet. A glasznoszty folyamatairól körképet nyújtó könyvben a szerkesztő megjegyzi: „Aki birtokolja a jelent, az ma­gyarázza a múltat. Aki pedig ily módon birtokolja a múl­tat, kezében tartja a jövőt.” A jövő tisztaságának érde­kében kell a múltat bevalla­AHOGY MOSTANÁ­BAN EGYRE INKÁBB MI URUNK, A PÉNZ határoz meg mindent, úgy válik egyre nyilvánva­lóbbá, hogy a film nemcsak akkor üzlet, ha szórakoztató­ipari termék, hanem akkor is, ha művészi alkotás. Sajá­tos üzlet, mert az előre tud­ható, hogy kevés kivételtől eltekintve a vállalkozás eleve veszteséges, de ebben semmi meglepő nincs, nemcsak azért, mert ez nem egyedi je­lenség a magyar gazdasági életben, hanem azért sem, mert ez a legtöbb, még a mi­énknél jóval szervezettebb, biztonságosabb gazdasági hátterű országokban is ugyanígy alakul. Hogy egy-egy film eseté­ben mekkora a pénzben kife­jezett ráfizetés, erre vonatko­zóan — ahogy azt a Stúdió ’88 egy múltkori adásából tudjuk — pontos adat itthon még a közvetlenül érdekel­teknek sincs a birtokában. Ezt a „nagyvonalúságot” már rég nem engedhetnénk meg magunknak, ugyanakkor azonban nem árt a mérlegké­szítésnél _figyelmeztetni arra a pénzben ki nem fejezhető haszonra is, amelynek kétség­be vonása a művészet szere­pének, létjogosultságának ta­gadását jelenti. Az állami mecenatúra nálunk teljes biztonságot teremt a filmal­kotók számára, akik viszont néha elfelejtkeznek arról, hogy azért az anyagi veszte­ség mértéke sem mindegy. Meg arról is, hogy ez a forin­tokban kifejezhető veszteség gyakran összefügg annak a másik haszonnak az elmara­dásával, amelynek reményé­ben az állam a zsebébe nyúl. SZOMORÚ, HA EGY FILMRŐL GONDOLKOD­VÁN a nézőnek ilyen össze­függések jutnak eszébe, s nem a látvány nyújtotta ta­nulságok foglalkoztatják. Sán­dor Pál Miss Arizonája saj­nos óhatatlanul ebbe az irányba tereli a figyelmet. Pedig az előzmények jelentős alkotás ígéretével biztattak. A forgatás idején Hanna Schygulla és Marcello Mast- roianni számolatlanul adta az interjúkat, s bár arról nem szólt a fáma, hogy az olasz— magyar koprodukció számára miként sikerült a két szuper­sztárt megnyerni, s hogy mennyiért, de örülhettünk Sándor Pál és a magunk sze­rencséjének, mert ilyen, mű­vészi és üzleti szempontból egyaránt reményteljes sze­reposztással magyar film még nem indult. A rendező eddigi munkássága, amelyet a televízióból is ismerhetünk, ugyancsak biztató előzmény­nek számított. Az eredmény most mindenki számára el­lenőrizhető a moziban. Ami vitathatatlan: a Miss Arizo­na nem lett közönségsiker, és a szakkritika hangja sem lelkes. Egy mű miatt nem törnék pálcát Sándor Pál felett, mű­vészi kudarc mindenkivel előfordulhat. Csalódottságo­mat nem annyira a film, mint inkább az az interjú keltette, amelyet a rendező a tévéhír­adó riporterének adott. Arra a kérdésre, hogy mit szól a kritikák elmarasztaló meg­jegyzéseihez, azt válaszolta, hogy nem olvas ilyesfélét. Vélhetően ez a magatartás is annak a „nagyvonalúság­nak" a megnyilvánulása, amelyről más összefüggésben már fentebb esett szó. A cikkíró előbb ugyanis közön­ség, s csak aztán kritikus, és az nagy baj, ha egy alkotót nem érdekli a közönség véle­ménye. A TANULSÁGOS ku­darc minden bizonnyal két okra vezethető vissza. Az egyik: a legenda megszületik és él mindaddig, míg helyze­ti energiájából futja, de le­gendát teremteni vagy újra­teremteni nem lehet. Rozs- nyainé, azaz Miss Arizona le­gendáját — ha volt neki — képtelenség feltámasztani, mert a mai nézőnek semmi személyes köze nincs hozzá. Ettől a film akár még jó is lehetne, ha a cselekmény nem folyna szét, nem törde­lődne össze, ha nem lenne érdektelen. A Mephisto, a Kabaré, a Kígyótojás, a Lili Marleen után aligha hihette Sándor Pál, hogy újat tud mondani a korról. Ha mégis ezt a terepet választotta, ak­kor családi krónika helyett vagy a drámaibb vagy a ka­landosabb megoldás irányába kellett volna terelnie a film­beli eseményeket, mert így nincs, ami megérintse a né­zőt. Hacsak néha Ragályi Ele­mér képei nem teszik meg ezt. Világsztárok eddig sem túl gyakran szerepeltek ma­gyar filmekben^ s tartok tőle, hogy ezután még jobban megfontolják a választ a hívó szóra. Hamar Péter NYÍREGYHÁZI MOZIK MŰSORÁBÓL: A Móricz moziban szeptember 26-án és 27-én látható a „Játék iskoláskorűak- nak” című színes szovjet film, amely egy nevelőintézet életét mutatja be (felső képünk). A Városmajori mozi október 4- re tűzte műsorára a tavasszal nagy szakmai és közönségsi­kerrel játszott „A másik ember” című kétrészes filmet. Kosa Ferenc legújabb alkotását (alsó képünk). A glasznoszty sajtójából ni. Ezt a tisztázási folyamatot hivatott segíteni a Szilágyi Ákos szerkesztésében megje­lent Tovább . .. Tovább . .. Tovább!, amely az 1987-ben kiadott Befejezetlen forrada­lom második kötetének te­kinthető. A Glasznoszty II. alcímű vaskos kötet az 1953— 1988 közötti esztendők Sztá­lin által kialakított állam­szocializmusát vizsgálja. E Gorbacsov fellépéséig markánsan jelen lévő struk­túrának a szétzúzása nem kis feladat: „amikor a peresztroj­ka, a radikális reform for­radalomnak nevezi magát, akkor azt nemcsak azért te­szi, mert a merev sztálini struktúra átalakításához (az­az lebontásához és más struk­túra felépítéséhez) valóban forradalomra van. szükség, hanem azért is, mert a 17-es októberi forradalom folyta­tásának tudja magát, mert visszatér a szocialista forra­dalom eredeti programjá­hoz ...” — írja Szilágyi Ákos. A válogatás mottója idézi Szolzsenyicin 1969-es szavait: „Glasznoszty, becsületes és teljes glasznoszty — ez a felté­tele minden társadalom egész­ségének, a mienknek is. És aki nem akarja, hogy orszá­gunkban glasznoszty legyen, az közömbös a haza iránt, az csak a maga javára gondol. Aki nem akarja, hogy ha­zánkban glasznoszty legyen — az nem akarja megtisztí­tani a kórtól, csak azt akar­ja, hogy a kór ne látsszon, és belül emésszen tovább.” Az öt fejezetre tagolódó könyvben lebilincselően ér­dekes cikkeket olvashatunk Béri járói, Hruscsovról, Szol­zsenyicinről, Szaharov peré­ről, Ahmatováról, Paszter­nákról, Viszockíjról stb. Ké­pet kapunk az orvosperről, Afganisztánról, a szovjet el­megyógyászat helyzetéről, a szépirodalom, a film újabb fejleményeiről. Az Utóhang Gorbacsovnak a sajtó, a kulturális és mű­vészeti élet képviselőivel tör­tént találkozását idézi: „Megnyitójában Gorbacsov ezt mondta: ha most megáil- nánk, az a vég lenne, még egyszer nem tudnánk feltá- pászkodni.” A véleménycsere során az egyik felszólaló megjegyzésére, hogy „minden egyes emberben tudatosítani kellene: a peresztrojka — az utolsó esélyünk”, Gorbacsov megismétli: „ha megállunk — végünk van”. (K. Zs.) KM HÉTVÉGI MELLÉKLET |a km vendége_________________________________________

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents