Kelet-Magyarország, 1988. szeptember (45. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-16 / 222. szám
1988. szeptember 16. Kelet-Magyarország 3 Gondolatok egy cikk nyomán A mezőgazdaságba! csak kérdések vannak Szezonnyitás előtt Menedzselni az értékeset A közművelődési intézmények őszi szezonnyitása előtt kerekasztal-beszélgetést rendeztünk szerkesztőségünkben, melynek résztvevő! voltak: Szőke Sándor, a bökönyi művelődési ház vezetője, Betöri Józsefné, a MÄV nyíregyházi művelődési házának vezetője, Illés Balázs a nyíregyházi művelődési központ osztályvezető népművelője, és szerkesztőségünk képviseletében Baraksó Erzsébet; B. E.: Javaslom, induljunk ki abból, hogy napjainkra hazánkban a kultúra és a köz- művelődés leértékelődött, nem tartozik az országosan fontosnak ítélt dolgok közé. Egyetértenek ezzel? I. B.: Teljes egészében. A közművelődés és intézményeinek hálózata válságban van és keresi a helyét. A kultúra elvesztette önértékét, méltóságát, és a jelenlegi társadalomban nem tölti be azt a szerepét, amit a felemelkedő társadalomban _be kell töltenie. Véleményem ' szerint a műveltség előfeltétele a reformnak és nem következménye ... Tudomásul kell vennünk, hogy válság van, értékek vesznek el, a kultúra pénzügyi és ágazati üggyé degradálódott, és az embereket nem lehet behozni a művelődési házba, ha esik, azért, ha meleg van, azért, ha tavasz van, azért. Leszokunk a kultúráról B. J.-né: Azt mondja a 74- es közművelődési törvény, hogy sokoldalúan képzett, művelt állampolgárokra van szükség, és a munkahelyi vezetőnek az első számú kötelességei közé tartozik, hogy ennek feltételeit biztosítsa. Hogy ezt a törvényt mennyire nem tartják be, arra tudnék példákat mondani. Az a tapasztalat a népművelők körében, hogy több az olyan vezető, akinek ez nem fontos, mint aki törődik vele. És olyan a dolgozók szemlélete a munkahelyen, amilyen a vezető alapállása ... Sz. S.: Engem az foglalkoztat, hogyan jelenik meg. a kultúra a környezetben, mert amilyen a műveltségünk, olyan a munkakultúránk, a viselkedésünk, a tisztaságunk, a falukép, az óvodánk, az iskolánk. Nekem az a tapasztalatom, hogy az embereknek szükségük volna a művelődésre, de lehetőségük nincs. Itt van Bököny példája; buzgó görög katolikus nép lakja, azelőtt, ha • lerohadt a levél a dohányról, akkor se dolgoztak vasárnap. Most vasárnap is kimennek a dohányba ... B. E.: Ügy gondolom, a legfelsőbb vezetés nem számol annak következményeivel, mi történik, ha az emberek tartósan leszoknak a kultúráról, művelődésről... Kerekasztal-beszélgetés a művelődés rangjáról Szőke Sándor, Betöri Józsefné, ülés Balázs, Baraksó Erzsébet. I. B.: Elkezdődött ez 1945— 50 között, legalább 30 ezer egyesületet, népfőiskolát, gazdakört megszűntettek ... B. J.-né: Pedig ki se kell találni a megoldást, megmondta már Széchenyi: „Kiművelt emberfők mennyisége teszi a nemzet igaz hatalmát.” Minden felfutó országban a képzés, a kultúra felkarolása volt a húzóerő. Előbb-utóbb késő lesz Sz. S.: Gazdasági tényező a műveltség — azt hiszem, e körül forog ez a mi beszélgetésünk. És azért olyan a helyzetünk, mindenünk, amilyen, mert olyan a műveltségünk, amilyen. A műveltség, a napi kultúra a kibontakozás alapfeltétele, és késő lesz, ha majd csak utólag számolunk vele. I. B.: Én még idevenném azt is, hogy feltétlen összefügg a műveltséggel egy csomó új negatív jelenség felerősödése, a szívinfarktus, az alkoholizmus, a szipózás stb. B. E. Regén3't érdemelne, de itt csak egy kis kitérő; ilyen körülmények között hogyan érzik a népművelők társadalmi küldetésük elismerését? Sz. S.: Mondom én: 5150 forint a fizetésem, bruttósít- va; két gyerekes családapa vagyok, középfokú szakvégzettséggel, II. éves népművelésszakos főiskolai hallgató, 10 éves munkaviszonynyal. És a kultúrházba még nem tudtam venni egy színes tévét, mert eddig nem jutott rá ... B. J.-né: Ha a MÁV felvesz egy orvost, foglalkozásnak azt írja be, hogy orvos. gyón sajnálok. Kevesebb lesz a szakkörünk, de remélem, a színvonal nő. Van már zongoraoktatás, mert erre is van igény, és egyre többen vannak, * videósok, számítógépesek, akik a faluban már nem is tudják kielégíteni a művelődési igényüket. Szerintem siránkozni nem lehet, nem kell, hanem át kell értékelni a feladatainkat. Mi például a feleségemmel magánvállalkozásban fagylalto- zót nyitottunk a művelődési házban, ami tej ivó is, tur mix italokat árulunk, és már el-elhódítjuk a kocsma közönségét. Nálunk rend van, tisztaság. És a fagylalt mellett ott vannak az újságok is az előcsarnokban ... I. B.: Nem lehet tovább intézményesített formában gondolkodni. Most a népművelőknek arra kell hangolódnia, amit az érdek motivál: érdekük az embereknek, hogy nyelvet tanuljanak, tudják, hogyan kell permetezni. Bécsből hozzák a számítógépet, tönkrevágják — számítástechnikai, video-, kertkultúra-tanfolyamokat, köröket kellene szervezni. El kell dönteni a népművelőnek és az intézménynek, hogy az adottak közül ■ mit tekint értéknek, és azt akár a népművelő szervezi, akár az állampolgár, akár a pap — azt kellene menedzselni. Mindenképpen váltás időszakában vagyunk Vagy megadatik a lehetőség — ami nagyon sok tényezőn múlik, és ehhez változtatni kellene a művelődéspolitikai alapelveken — vagy jóvátehetetlenül konzerválódik az a helyzet, hogy a közművelődés nem tud hozzájárulni a kibontakozáshoz. Abban biztos vagyok, hogy a népművelőkön ez nem fog múlni... A Kelet-Magyarország- ban Ésik Sándor írt Folt föld hátán címmel augusztus 30—31-én a szabolcsi mezőgazdaság gondjairól. Nyilvánvaló, ha egy tízmilliárdos ágazatban tömegesen vannak - Olyan üzemek, amelyek „eszik a vagyonukat”, akkor itt nem egyedi bajokról van szó, sőt nem is újakról. A mai gazdasági környezetben ezen üzemek megerősödésének, felzárkózásának egyszerűen nincs realitása. A mai állapotokat családok tízezrei sínylik meg, és a jövő sem biztat semmivel. A helyzet kérdések tömegét veti föl. Hogyan juthattunk idáig? Vajon mióta tart a folyamat? Vajon mivel kezdődött a betegség? Vajon hány mezőgazda- sági vezetőben szült elégedettséget, hogy az elemzések évtizedek óta sosem kezdődhettek másképpen, mint ,,a megye mezőgazdasága általában jó eredményeket ért el”? Hány erkölcsi fölmentés kell még hozzá, hogy. aztán se aszályt, se jégverést, se belvizet ne lehessen tudomásul venni egy üzem életében? Hány üzemi vezető leste hónapokig az eget, hátha meg lehetne indokolni valami istencsapásával az eredménytelenséget? Hány sza-. bolcsi funkcionárius tartott úgy értekezletet mezőgazdasági vezetőiknek, hogy a dolgok egyszeregyével sem volt tisztában? (A felkészületlen ember nem bírálhat.) És tovább. Milyen hatásai voltak a szám szerint — és nem az üzemek teherbírása szerint — erőltetett szakosított telepeknek? Vajon hányán nyögik még e korszerűnek titulált — akkor sem voltak azok — telepeknek mérleghiányt előidéző áldásait? Hány vezetőnek vetették szemére a vétkeket? (Idő lett volna rá: ikét évtized.) És itt nem tsz-elnökökre gondol az ember, akik előtt a telep építésének érdekében ököllel is verték néhol az asztalit. És vajon meddig köhögted tüdőnket a hetvenes évek elején visszatért központi és megyebeli erőszakoskodás maró füstje? Meddig bénítanák az akkori voluntarista „elvárások” (parancsok), s meddig él az X—4 axióma? (A volt gá- vavencsellőii tsz-elmök így robbant ki egy értekezleten: Ha úgy vezetek egy 150 milliós gazdaságot, hogy képtelen vagyok eldönteni, szükséges-e vagy sem húsz hektárral több búzia, ák'kor váltsatok le!) Meddig riogatnák a hetvenes években lezajlott, tsz-elnöfcök elleni koncepciós perek zsibbasztó félelmei? Vajon meddig fáj a tragikus példa: előbb a büntető eljárás hercehurcája, aztán Állami-díj, aztán — infarktus!?... Vajon vontak-e felelősségre egyetlen irányító poszton lévőt is e perek miatt? Vajon mennyire vigasztaló, hogy kivégezni ugyan senkiit sem végeztek ki, legföljebb ült — a példám való eset — tizenegy hónapot ártatlanul? És vajon felelt-e bárki is azokért a mulasztásokért, amikor tétlenül nézte, hogy veti valaki tízmilliók tucatjait ebek harmincad jára? Vajon tudatosul-e valamikor, hogy az elmulasztott cselekvés, a jobbító lehetőségek elszalasztása — társadalom elleni bűn?! És vajon hány gondolat vetéd- tetett el pusztán görcsöktől? És vajon hány arra érdemtelen üzem kapott magas kitüntetést? Hányszor fordulhatott elő, hogy a fényes ünnepség után hamarosan megjelent a szanáló bizottság? (És hányszor merült feledésbe mindez!) És hány „futtatott” kedvenc tartotta túl sokáig magát, okozván jóvátehetetlen károkat országnak, megyének, tagságnak? És miért hara- pózott el olyan mértékben egyes vezetők maszefcolása, mint ahogy? ... Pusztán annyi lenne, hogy ebben az országban már hagyomány a szellemi munka leértékelése? Más „érdekeltség” nincs ebben? És vajon meddig hatnak még azok'az akarnok döntések, amelyeket a megye egyes térségeinek fejlesztéséről hoztak? (És amelyekhez támogatást is adtak — bár ne adtak volna!) S meddig hullámzik az a tóba dobott kavics, hogy e döntéseket anélkül hozták, hogy akár egyetlen tsz-ve- zetőt is megkérdeztek volna? S meddig fog hullám- zami az akkori törekvés, hogy így nevelődjön az üzemi vezetőkből (is) — alattvaló? S meddig, hogy amelyik elnök nem volt kétségmentes alattvaló — az hamarosan nem volt elnök sem? S vajon miért van az, hogy az üzemek' tagságai azt választják meg elnöknek, akit javasainak nekik? (Tisztelet a ritka kivételeknek.) Csak nem sikerült a tagságokból tömegesen választani kész alattvalókat nevelnünk? De jó, megválasztották ... Viszont miért volt a kádermunikánk évtizedeken át vákrepülés? S hányszor tévesztettünk légi folyosót, eredményes landolást, utat! A kérdéseimet itt nem befejezem, csak abbahagyom. Van azonban két olyan kérdés, amelyeket nem lehet elhallgatni: Vajon készült-e valaha átfogó és reális elemzés, netán alapos diagnózis ' betegségünk okairól? Vajon föltárta-e valaki: kik és miben felelősök mai helyeztünk- ért? Ezekre a kérdéseikre nincs válasz — ezekre sincs. Am amíg nem felelünk rájuk becsületesen, addig nincs erkölcsi ala-' punk például a kormányzat bírálatára — amely bírálat egyébként messzemenően jogos lenne a „számlasöprés” miatt —, mert célszerűbbnek látszana előbb a saját portánkon söpörni. Az aggódó állampolgár kíváncsian várja, mikor lesz elegendő politikai elszántság közös dolgaink rendbetéte- • lére. Kun István P rófétának lenni sehol sem könnyű, különösen akkor, ha a prófétasápot tágabban értelmezzük. A legnehezebb pedig, ha igéit saját szakmájában hirdeti. Igazát kollégái között szeretné elismertetni, közülük szeretne kiválni. Kínából nézve Magyarországon mindenki ismerheti egymást. Méginkább így van ez egy kisvárosban, ahol életünk számtalan szálon összefonódik, és ezért nem lehetett mostanáig próféta senki a saját városában sem. Köny- nyebben kapsz belsőséget hentes ismerősödtől, mint egy jó szót igazgató „barátodtól”. A próféta érveire otthon senki sem kíváncsi, — mégha mégoly eredeti is. Megítélését nem ez alakítja, hanem a féltékenység és a rossz emlékek. A főnökével ugyan egy iskolába járt, de mivel egy diákbálban lecsapta a kezéről a nagymellű Katinkát, ezt soha nem felejti el neki. A főhatóságban ül az osztálytársa, de már akkor is minden dolgozatíráskor puskázott és azóta is nagy vadász. Tudja, hogy a próféta mindent tud róla, de ő nem puskázik. Az ágazati főkorifeus felesége a beosztottja és rosszul dolgozik, ezért elégedetlen a Nekem is felsőfokú a szakvégzettségem, de azt, hogy népművelő, nem írják be, én MÁV-alkalmazottként szerepelek. A pénzről? Nincs bérre keretünk, ha kifizetem a villanyszámlát, nem biztos, hogy fizethetek a dolgozóknak. Ki kell gazdálkodni, „megtermelni” a bevételes rendezvényekből, vagyis a közönség jóindulata tart el bennünket. B. E.: Most, szezonnyitás előtt nem érdektelen a kérdés, akkor hát „ki viszi át’’ a közművelődést „a túlsó partra”? B. J.-né: Ügy gondolom, a jövőben a család, az iskola, a munkahely, illetve a népművelők hatékonyabb munkájára lesz szükség, hogy az emberekben erősödjék saját felelősségtudatuk fontossága: érezzék jobban kötelességüknek, hogy tisztességesen dolgozzanak. És hadd jegyezzem meg e beszélgetés végefelé; én egy kicsit optimistán megyek el, mert a MÁV nagyon sokat felvállalt ebben az ügyben, bölcsődét, kórházat, zenekart tart fenn — jó érzés ezt nyugtázni. Nem a népművelőn múlik Sz. S.: Sokan elveszítik most a kedvüket, és biztos vagyok benne, a népművelők közül nagyon sokan nem fogják tudni elviselni az újabb szakmai kudarcokat, és „bedobják a törülközőt”. Nálunk például vajúdik a diszkó is, nem megy az ifjúsági klub, feloszlóban a híres népdalkörünk — amit naprémiumával. Ez nagy baj. A párttitkárja a szomszédban lakik és a szobából kiszökött fajmacskáját a próféta korcsa már kátszer felfedezte — azóta neheztel rá. A szakszervezeti titkárnő fiával együtt jár a lánya, és egyszer hetesként felírta a táblára, mire beírták az ellenőrzőbe, hogy rendetlenkedett. Azóta beutalót sem kap. A szakmai szervezetük elnöke telekszomszédja, és azt hiszi, a dinnyéit a próféta lékelte meg. A helyi találmányi hivatal vezetőjét egyszer tilosban parkolásért megbüntette a próféta rendőr rokona. Neki akarja visszaadni. A véleményező bizottság titkára egyszer beleütközött hátulról az autójába a pirosra váltó lámpa előtt, — azóta haragszik a prófétára. Az összes többi meg azért neheztel rá, mert a csapat legutóbbi vereségén, a szakadó esőben nem volt kint a meccsen és megint bebizonyosodott, hogy okosabb volt náluk ... Hát ezért nem jut a próféta az ötről a hatra. Mert mindig keresztbe tesznek neki ha próféciái, jön az újításaival. Gondolta már, hogy elköltözik egy másik városba, ahol senki nem ismeri. Esetleg nevet változtat vagy szakmát vagy szektát. A ztán rájött a jó megoldásra. Elhatározta, hogy marad, csak felad az újságban egy apróhirdetést a nyílt tér rovatba: „Kollégák, már nem vagyok azonos régi magammal. Holnaptól legyen közöttünk glasznoszty és peresztrojka.” Kulcsár Attila A szerkesztőség megjegyzése: Kun István írása rokon- szenvtüntetés azon tételek mellett, amelyeket felsoroltunk a kétrészes írásban. Ismerve korábbi munkáit, hiányoljuk, hogy konkrét tényekkel néni szolgál azon kijelentései mellé, amelyek itt-ott vagdalkozásnak hatnak és nélkülözik azt a visszafogott hangvételt, amit említett írásunk megütni szándékozott. Ismerve Kun István és Speidl Zoltán Mozgó Világban ez év elején megjelent tudományos igényű feltáró jellegű szociográfiáját, ezt joggal várhattuk volna tőle. Sőt várjuk is. Mindezek ellenére közöljük az észrevételeket, mert esetleg szólásra bír az ellentáborból is valakit, aki a mi cikkünk mérsékelt hangvétele miatt eddig nem látta okát a védekezésnek. A próféta
