Kelet-Magyarország, 1988. augusztus (45. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-12 / 192. szám

1988. augusztus 12. Kelet-Magyarország 3 Házról házra járt Hét faluba hozta a fényt „Átértékelődött bennem a világ...” Játék és filozófia Színes, érdekes ember a mezőladányi Babjak Péter. Akár Vitray Tamás valame­lyik tv-műsorában is szere­pelhetne. Sokrétű munkája és társadalmi tevékenysége nyomán ezrek és ezrek isme­rik és tisztelik őt abban a térségben, ahol szinte A be­tűt ír le a Tisza. Űjkenéz és Záhony között 19 település­hez köti a munkája. A TITÁSZ mándoki kiren­deltségének helyettes veze­tője, de inkább ügyes kezű villany szét élőként tisztelik. Népi ellenőr, önkéntes rend­őr, és a kisvárdai övezetben a városkörnyéki bajnokság futballbírója. Igazságkereső, igazságtevő, elfogulatlan em­ber hírében áll, persze nem minden intézkedése népsze­rű ... Bemutatása azért is időszerű, mert 100 éve, hogy megyénkben megkezdődött a villamosenergia-szolgálta- tás, s ő pont 30 éve dolgozik a „fényt hozók” között. A mándoki kirendeltség 18 dolgozója egyetlen brigádba szerveződött. Stílusosan szól­va ez a kollektíva egy veze­téken dolgozik. Tavalyelőtt a brigád ezért is kapta meg a Magyar Népköztársaság Ki­váló Brigádja kitüntetést. A brigádnak oszlopos tagja Babják Péter, ö tart napi kapcsolatot megyénk legna­gyobb áramfogyasztóival: a záhonyi vasútigazgatósággal, a tuzséri fateleppel, a Hun- garofructtal. És szinte napi kapcsolatot tart a kirendelt­séghez tartozó 19 település tanácsával, hiszen ott kell lennie középületek átadásá­nál, hálózatbővítésnél. Ta­nácsi körökben otthonosan, szinte munkatársként mozog. A legtöbbet persze a saját l faluja tanácsáért tett, ami­kor a sportkör elnökeként kétmillió forint értékű társa- i dalmi munkát szervezett. - Szívesen emlékszik rá, hogy ; ezért oklevelet és pénzjutal- r mat kapott Mezőladány, s a t jutalomból járda épülhetett egy utcában. Vallja és gya- : korolja: „Nem úgy kell szer­vezni, hogy menjetek előt- ! tem, hanem úgy, hogy gyer- i tek utánam”. ötvennégy éves, kissé ko­paszodó, az apróbb betűkhöz i már szemüveget használ. De i fürge mozgású és fiatalos a sok-sok mozgástól. S nem­csak a focipályákon mozog fiatalosan. Igazán fiatal volt, amikor az ötvenes évek elején a falujában és a kör­nyéken még nem divatos vil­lanyszerelő szakmát válasz­totta. Múltat idéző emléke­zete szerint akkoriban . Zá­hony még kisállomás volt, munkalehetőség alig akadt a környéken. A falubeli na­gyobb srácok javasolták ne­ki: „Gyere fel Pestre, ott ki­tanulhatod a villanyszerelő szakmát.” Ment velük a dö­cögő vonaton és pár év múl­/-------------------------------------------------------------------------------------­Irigységeink Sok mindent kell szokni. Többek között azt, hogy aki vállalkozik, az sikert is érhet. Amiből következik: jobban él, mint sokan má­sok. Valahogyan nehezen barátkozunk ezzel, nem volt időink még hozzászökni. így hát belekapaszkodunk a rossz példáikba, soroljuk az ügyeskedőket, s úgy véljük, hogy mindenki ilyen. Eszünkbe se jut, hogy ők alkotják a kisebbséget, s lényegében az ő esetükben időleges a konjunktúra, előbb-utóbb fennakadnak a kontrollok hálóján. Pedig sorolhatnék a jó példákat. A presszóst, aki minden pénzét okosan be­ruházta, fejleszt, presztízs- kérdést csinál abból, hogy Nyíregyháza új városrészé­ben rangos helyet működ­tessen. Nem beszélünk a burkolóról, aki hajnalban indul, későn este tér haza, közben erejét megfeszítve dolgozik, szervez. Nem vesszük észre, hogy a kis­kereskedő, aki jobb válasz­tékot biztosít, nemcsak be­veszi a pénzt, de költ is, árura, adóra, rezsire. Em­líthetném a szabad szellemi foglalkozású művészt, aki Európában és a világban öregbíti hírnevünket, s két­ségtelen keres, de ő fizeti a bronzot, az adót, a szállí­tást. Mondhatnám a foglal­kozásokat, szakmákat, ahol ma láthatóan nagy bevéte­lek jelentkeznek. Ponto­sabban mi ezt látjuk. Szidják a zöldségest, aki­nek combija van. Bírálják a taxist, mert drága a fu­var. Emlegetik a finommű­szerészt, mert exportárujá­val igencsak jól keres. Pél­dája mindenkinek van, de nnál messzebb kevesen j útnak, minthogy megálla­pítják: milyen jól él. A leg­ritkábban kutatja valaki, hogy milyen teljesítmény van a magas jövedelem mö­gött. Hogy mennyi a kocká­zat, a rezsi, az idegesség, az adó, a fáradság és a mun­ka. Az irigység motiválja a kritikát, s aki nem éri el a tőkét, merészséget és vállal­kozókedvet invesztálok szintjét, azonnal igazságta­lanságot kiált. Tudomásul kell venni, hogy egy gazdaság átrende­ződése felszínre hozza azo­kat, akik saját erőforrásaik révén sokkal jobban élnek és fognak élni, mint mások. Nem szóltunk arról, hogy vállalkozni bárkinek lehet, sokszor gyávaság, tehetet­lenség tart vissza sokakat. Azt is kevésszer mondjuk ki, hogy a nagy pénzekkel dolgozó vállalkozók nagy része igenis hasznot hoz, hiszen piacot színesít, bél­és külkereskedelmet szol­gál, ellátást javít, szolgál­tat. Igencsak meglepődnénk, ha egyik napról a másikra eltűnnének gazdasági, ke­reskedelmi, kulturális éle­tünkből. Tény, irritáló arról hal­lani, hogy valaki 50 milliós telekügyletet bonyolít le. Bosszantó, ha mások kárá­ra gazdagszik valaki. Min­den tisztességtelenség jog­gal ingerli a közvéleményt. De hiba lenne, ha egy ka­lap alá vennénk ügyeskedőt és ügyeset. Ha általánosíta­nánk. Tudom, sok bizony­talanság van a határokat illetően, hogy mi mettől jó és honnan rossz. A társa­dalmi iigazságérzet és a gyakorlat ezekre választ fog adni. De addig se hagy­juk. hogy egy-egy eset, ta­lán irigységünk, netán tá­jékozatlanságunk legyen ítéletünk mércéje. Egy jól funkcionáló gazdaság, adó­rendszer, s egy remélhetően igazságos bérrendszer kivé­di a mai bajokat, csökkenti a kiáltó ellentéteket. Remél­hetően a felső határok felé mutatón, (bürget) ____________J va az Elzett Vasárugyárban szakmunkássá avatták. De visszavágyott szűkebb hazájába és a záhonyi vasút­nál villanyszerelősködött. Ki­lenc hónapi ittlét után ottho­ni állást kínáltak fel neki. Ettől Mezőladányban és a mellette lévő hat községben volt körzeti szerelő. Azt mondja, szégyenkezés nélkül emlékszik rá, hogy munkája kezdetén sok-sok házban még petróslámpa pislákolt. Dol­gozott jó néhány szalmatetős ház villanybekötésénél is. Akkoriban még ő szedte be az áramdíjat, házról házra járt a hét faluban. Szinte mindenkinek ismerte az anyagi helyzetét, ismerte a harapós kutyákat is. Ismerte és ismeri az életet. Amikor házról házra járt, akkor lett igazán közösségi ember. Felidézi, hogy kezdetben a legtöbb házban egy szál dró­ton egy csupasz villanykörte árasztotta a fényt. Csak egy­két kisiparos házában volt ipari áram.. Most mind a 19 faluban alkonykapcsoló ve­zérli a közvilágítást. A laká­sok felében a boyler, vagy az elektromos fűtés miatt ipari áram működik. Zá­honyban és Tuzséron villany­daruk roppant terheket ci­pelnek. S néhány település diszkóklubjában könnyű fé­nyek vibrálnak. Nem csak a szakma, ő is fejlődött, válto­zott. Levelezőn érettségizett a mezőgazdasági szakközépis­kola gépész szakán. A hét vállalati tanfolyam egyikén művezetői képesítést szerzett. Művelte és műveli a ladányi dombokon lévő szőlőjét, gyü­mölcsösét. Sok irányú tevé­kenysége mellett szakmun­kássá, becsületes emberré ne­velte mindhárom gyermekét. Népi ellenőrként nemrég vizsgálta az energiapazarlást, a gépek kihasználását, a ke­reskedők mérését, önkéntes rendőrként a közelmúltban sötétedés után leállított egy félig kivilágított gépkocsit. A kocsit vezető hölgyet nem szidta le, hanem a helyszí­nen munkához látott: ingyen kijavította a hibát. A hono­rárium azonban többet ért minden forintnál, mert a hölgy köszönő levelet kül­dött a kisvárdai rendőrkapi­tányság vezetőjének, s a le­velet erkölcsi elismerésként nyilvánosságra hozták. Bab­ják Péter másoktól is megér­demli a tiszteletet, az er­kölcsi elismerést, hiszen sok munka, „fényes múlt" áll mögötte. Nábrádi Lajos Ilyenkor augusztusban az iskolák még csendesek és üresek, legfeljebb a festők dolgoznak: csino­sítják az épületeket a szeptemberi újrakezdési hez. A záhonyi közlekedési szakközépiskolában azon­ban nagy a lárma: szól a Petróleumlámpa, fiúk-lá- nyok futkosnak fel-alá, filmvetítőket cipelnek a lépcsőkön, a könyvtárból energikus vita hallatszik: itt működik immár egy hete a megyei tanács, a pedagógiai intézet és a Hazafias Népfront tehet­séggondozó olvasótábora. — Éri először vagyok olva­sótáborban — mondja a kis­várdai Mukri Mariann. — A. Bessenyei-vetélkedő általá­nos iskolai győzteseként ju­talomból jöhettem el. Nem tudtam, milyen lehet egy ef­fajta tábor, de hajtott a kí­váncsiság. Itt az hatott rám leginkább, hogy a kiscsoport- vezetők milyen fiatal taná­rok, s milyen közvetlenek! Az elmúlt napokban sok olyan kérdéssel találkoztam általuk, ami eddig bennem még nem fogalmazódott meg soha... Könnyen barátkozni — Engem az lepett meg — folytatja Tóth Anikó, — hogy bár most végeztük a nyolca­dik osztályt, mindenkit part­nerként kezelnek. Itt szabad­ságot tapasztaltam: bármit elmondhattam bárkinek. Könnyen tudtam barátkozni. A Vasvári gimnáziumból jött Tóth András hozzáteszi: — Nekem nagyon rokon­szenves az, hogy tegeződhe- tünk a felnőttekkel. Ügy ér­zem, jó közösség alakult ki, bár néha sűrűnek tűnik a program, amely felcsigázta bennünk az érdeklődést olyan kérdések iránt, mint a filo­zófia, a történelem, a művé­szet stb. Gyakran éjszakába nyúló vitákat folytatunk szo­batársaimmal arról, hogy mi az anyag, mi a lét, mi az élet értelme... Fontos a játék — Mitől tehetséggondozó ez a tábor? — kérdezem Reke Lajost, a táborvezető­ség tagját. — Ügy vélem — mondja töprengve —, hogy a mai gimnáziumi oktatás-nevelés szükségképpen tömegfolya­mat. S mint ilyen, nincs elég módja-lehetősége azokkal a diákokkal foglalkozni, akik az átlagot meghaladó szinten gondolkodnak. Mi, a baráta­immal, úgy gondoljuk, hogy azoknak a fiataloknak sze­retnénk még többet adni, akik egyébként is kreatívak, nyitottak a világra. Az em­beri létezésnek olyan szele­teit akarjuk közösen meg­vizsgálni, amelyek valaho­gyan elmaradnak középfo­kon. Ezt a szándékot tükrö­zi a tíz nap gondolati íve is: a mindennapiság filozófiájá­nak több oldalú megvilágítá­sa a célunk. Szó esik így a tradíciókról, az előítéletek­ről, a mindennapi élet szer­kezetéről, a mindennapiság és szubkultúrák, valamint a transzcendencia viszonyáról. A neves előadók (Huszár Ág­Kiscsoportos beszélgetés a tábor könyvtárában nes, Kapitány Gábor, Boros László, Bolberitz Pál) beve­zetőit kiscsoportos foglalko­zások követik, ahol részben a hallottak feldolgozása, rész­ben a csoporttagok érdeklő­dése által befolyásolt beszél­getés folyik. — A beszélgetések! a leg­fontosabbak — veszi át a szót az egyik kiscsoportveze­tő, Szabó István. — Azt érez­zük ugyanis lépten-nyomon, hogy a gyerekek beszélgetés­hiányban szenvednek: ott­hon, az iskolában nincs rá idejük... — Az olvasótábor — foly­tatja Reke Lajos — művelő­dési és életmodell: bízom benne, hogy — amennyiben sikerül — a rilkei „változ­tasd meg élted” parancsát is közvetítheti a diákhoz ... Madácsi István hozzáfűzi: — Az is nagyon fontos, hogy a „jó szóval oktasd” mellett ne feledkezzünk meg arról, hogy „játszani is en­gedd szép, komoly fiadat.” S valóban: a komolyabb előadások, Bergmann-filmek, elmélyült viták mellett jut idő uszodára, sportolásra, fes­tésre, rajzolásra, vidám ve­télkedőkre, színjátszásra, éneklésre, számháborúra, ki­rándulásokra is. A Szabolcs­ból és Szolnok megyéből ösz- szesereglett harmincöt diák számára kevés a nap 24 órá­ja, annyi minden történik velük... Találkozás a csodával a Magyar Nomzet ina Lesz-e idén almaháború? A fákon a termés ígéretes, de a jonatán még haragos­zöld — írja a Magyar Nem­zet augusztus 10-i számának cikkében Horváth L. István. Azután pedig találgat: az őszön vajon kire mosolyog majd? Az újságíró Harmat Lászlót, a Gyümölcs- és Dísz­növény-termesztési Kutató Fejlesztő Vállalat újfehértói állomásának igazgatóját kér­dezte a tárgyban. A vála­szokból ragadunk ki most néhányat, a teljesség igénye nélkül. — Az almatermesztésben időnként érezhető feszültsé­geket alapvetően nem a ter­més abszolút mennyisége okozza. A magyarországi gyümölcstermelésre az is jel­lemző, hogy a kertek nem csak ott vannak, ahol opti­mális a termőhely. A telepí­téskor gyakran a közgazda- sági szempontok kaptak fő­szerepet. Ez igaz a megyénk­re is, nálunk sem oda került a több ültetvény, ahol az al­ma számára legkedvezőbb a talaj és a klíma. (...) — Talán nics is még egy olyan növény, amelynek ér­tékesítési ára az elmúlt két évtizedben ilyen keveset emelkedett, hiszen húsz év­vel ezelőtt is kapott a ter­melő 5—6 forintot az almá­jáért, ami csak két forinttal kevesebb a tavalyi átlagár­nál. Időközben a termelés költségei csaknem tízszeresé­re nőttek... (...) — A feszültségek valóban másból is erednek. Az almá­ra, mint a többi kertészeti ágazatra is, elmondható, hogy a termelők továbbra is kevés piaci információval rendel­keznek. A legritkább esetben tudják meg időben, hogy va­lóban miből, mennyit, és mennyiért igényel majd a piac. Tulajdonképpen ugyan­ez vonatkozik a kereskede­lemre is. A kölcsönös tájé­koztatást szolgáló csatornák megvannak ugyan, ám rit­kán működnek. Azt sem le­het teljes pontossággal tudni, hogy a megyében mekkora területet foglal el az alma, a harmincezer hektár becsült szám. (...) — Mindezek mellett a leg­nagyobb gond, hogy a ter­més hetven százaléka jona­tán. Ma már tudjuk, hogy a hatvanas és a hetvenes évek­ben hiba volt szinte kizáró­lag ezt a fajtát telepíteni. — Az elmúlt években az ország almatermésének 30— 40 százalékát adtuk el a Szov­jetunióba, és a kereslet egyelőre nem csökkent. Az értékesítés szűk keresztmet­szete más. Az, hogy a part­nernek általában a szüksé­gesnél kevesebb a szállító­járműve, elsősorban hűtőva­gonokban van hiány. Persze itt is igaz: egyszerre szeret­nénk mindent eladni, kiszál­lítani. (...) — A Közös Piac országai jól ellátottak almából csak rések vannak, amiket eset­leg kitölthetünk. Eddig évente 20—30 ezer tonnát tudtunk exportálni válasz­tékbővítésként, különleges minőséget kínálva. Több pél­da mutatja, hogy kisebb té­teleket még el lehet helyez­ni a telített piacon is. A tábor legfiátalabb lakója tizennégy esztendős, a legidő­sebb pedig már leérettségi­zett. — Én is most vagyok ilyen táborban első alkalommal ■— mondja a Krúdyban érettsé­gizett Boros Gabriella. — Azt érzem, hogy egy hét alatt átr értékelődött bennem a világ. De megdöbbentem közben: mennyire keveset tudok ... Ez a tábor felnyitotta a sze­mem: micsoda kulturális örökség van ebben a megyé­ben! Tele van ez az ország­rész csodával: tíz kilométe­renként ott a csoda. Csak észre kell venni! Zsibbadt vagyok, olyan töményen zú­dult rám minden információ! Szemében megvillámlik az elragadtatás: — A legfantasz­tikusabb élmény — noha szabolcsi vágyok — a megyei kirándulás volt számomra, Szabó László szolnoki etnog­ráfus vezetésével. Rájöttem, hogy eddig nem ismertem ezt a tájat... Búcsúzáskor hozzáteszi: — Nem tudom, mások ho­gyan élik meg ezt a tábort: én boldognak érzem magam, mert sokat gyarapodtam. A nyitott légkörben azt adhat­tam, ami én vagyok. Izga­lommal várom a következő napokat. Szeretnék gazdagon hazamenni. Karádi Zsolt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents