Kelet-Magyarország, 1988. augusztus (45. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-06 / 187. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. augusztus 6. © a cipőtervező A polcokon szebbnél szebb, divatos cipők sora. Legszívesebben mindet megvenném magamnak. Csakhogy nem lehet. A cipők nem eladók. Legalábbis egyelőre nem. Így aztán marad a remény, hogy egyszer mégis azok lesznek. Velem együtt ugyanezt reméli Szlavita Lászlóné, a Szabolcs Cipőgyár modelltervezője is. Merthogy a polcokon pompázó cipők java részét ő álmodta papírra, pontosabban kaptafára. — Édesanyám is ebből a gyárból ment nyugdíjba, így természetes volt, hogy annak idején én is ide jövök — indokolja pályaválasztását a fiatalasszony. — Először cipőfelsőrész-készítő szakmunkás-bizonyítványt szereztem, rögtön utána pedig beiratkoztam a pénzügyi szakközépiskolába. Mivel a szalag mellett igen nehéz volt a tanulás, az akkori modellezőben kaptam munkát. A modellezőben, amelyből öt évvel ezelőtt fejlesztési osztály lett, olyan hely, ahol a legújabb cipőmodelleket tervezik meg, ahol eldől, milyen lábbeliket kínál vásárlóinak a Szabolcs Cipőgyár. — Hogyan születik egy cipőmodell? Hagyományos, jól bevált módszereink vannak. Először a tervező megálmodja, elképzeli a fazont. Ez azonban önmagában vajmi kevés, hiszen ma már nemcsak tervezőnek kell lenni, egyre inkább közgazdásznak is. A modellek megrajzolásában, tervezésében segítségünkre van a külföldi divat is, amelyet az olasz Ars-Su- toria című lapban követhetünk nyomon. Persze ebből csak jó tippeket, ötleteket meríthetünk, amelyeket a hazai viszonyokra, a nálunk kapható anyagokra kell alkalmazni. A jó tervező tehát nem; csak szépet álmodik, gondol arra is, mire képes az a gyár, az a kollektíva, amelyben dolgozik. A Szabolcs Cipőgyárban ezzel nincs hiba, hiszen a színvonalas minőségre is képesek. Ezt az állítást támasztja alá az amerikai Rockport cég is, amely egyre elégedettebb a nyíregyházi cipőkkel. Az igényes megrendelő nemrég alaposan feladta a leckét. A tüzödések azóta hajszálnyi pontossággal dolgoznak, nem is akárhogyan. A tengerentúli partner eddig elégedett. Szeptembertől a tervek szerint már napi hétszáz pár Rockport cipő készül Nyíregyházán. Titokban arra vagyok kíváncsi, milyen cipőt visel a cipőtervező munka közben. — Mindig kényelmes papucsban járok — veszi észre nevetve pillantásomat. — Nálam a cipőkkel szemben támasztott első szempont a kényelem. Ezután jön a küllem, tetszetősség, amelyet alapvetően befolyásol, alkalmi, vagy utcai cipőkről van-e szó. A polcokon sorakozó cipőkből kiderül: a Szabolcs Cipőgyár tervezői, köztük Szlavita Lászlóné — mindkét műfajban ízléseset alkotnak. Az utcai cipők kényelmesek, szemmel láthatóan könnyű bennük a járás, az alkalmiak elegánsak, tet- szetősek. Sok a kombináció, a divatszínek szinte mindegyiken megtalálhatók. A férficipők között igen gyakori a fehér, rajtuk csatok, rojtok, elegáns díszek. Mindez ízléssel, mértékkel. — Ez a jövő évre szóló tavaszi-nyári kollekciónk, amelyet a börzére szánunk. Bemutatjuk a kereskedőknek, s tőlük függ, kaphatóak lesznek-e majd a boltokban is. Nekünk ezek a börzék, kiállítások jelentik a mércét, az állomást. Odaérünk egy út után, ott dől el, kell-e, tetszik-e, amit csináltunk. Ha igen, akkor jöhet csak a komolyabb munka. Viccesen szólva ilyenkor készül egy kaptafára sok cipő, pontosabban a modell. Ha kell, akár nyolc is, hogy Szlavita Lászlóné: „Mindig kényelmes papucsban járok.” a kereskedőknek legyen majd miből válogatniuk. A polcokon látható divatos lánykacipők például egyazon kaptafára, mégis különböző, jobbnál jobb fazonokban készültek, s mindez a kívülálló számára szinte észre sem vehető. A gyártás, a gazdaságosság nagyon fontos szempont — mondja Szlavitáné. — Arra kell törekednünk, hogy a már meglévő felszereléseket minél jobban kihasználjuk, hogy ezáltal a cipő mind kevesebbe kerüljön. Ezzel a törekvéssel ellentmondani látszanak a boltok árcédulái. Közöttük egyre kevesebb a háromjegyű, bizony mind gyakoribb a négyszámjegyű cipőár. Hogy miért? Nem nehéz kitalálni. Ma már nem csak a gyártás, a felhasznált energia, hanem az alapanyagok ára is fokozatosan emelkedik. A tervező szerint a legjobb és legdrágább bőrt Simontornyán készítik. Ezt a minőséget azonban nem mindig tudják megfizetni, így marad a budapesti, a debreceni olcsóbb, de kevésbé jó minőségű bőr. S hol van még akkor a különféle kellékek, csatok, díszek, rátétek ára? Márpedig a divatot ezek jelentik, s ilyennek szeretnék látni a vevők a hazai cipőket is. Mi jelenti számomra a sikert? — kérdez vissza Szlavita Lászlóné. — Azt, hogy ha az általam tervezett cipőből minél többet rendelnek a kereskedők. Legutóbb annak az őszi cipőnek örültem nagyon, amelyből nem csak a Belker, rendelt tetemes mennyiséget, hanem 20 ezer párat a MÁV is. Ma már sajnos ritka, de korábban gyakran megesett, hogy egy-egy kedvenc modellem- ből 50—60 ezer párat küldtünk szovjet exportra. Mint kiderül, a cipőtervező a cipőboltokban is szakmabeli. Nem csak vásárlóként, hanem tervezőként is mustrálja a cipőket. — Gyakran kapom magam azon, hogy vitatkozom az ismeretlen tervezővel. Ezt vagy azt én másképp csináltam volna. Persze nekem ugyanúgy el kell fogadnom a kritikát. Számomra igen nagy segítséget nyújtanak a kísérleti műhely dolgozói. Őszintén elmondják véleményüket, ha nem megfelelő bőrt választok, rögtön ajánlanak helyette másat. Olyat, amelyből mutatósabb, szebb lehet a cipő. H ogy ez gyakran sikerül így, ékesen bizonyítja a most elkészült cipőkollekció. Divatos fazonok, elegáns formák, puha, kényelmes bőrök, közöttük a legdivatosabbnak számító ezüst mintás, krokodil utánzatú is. Nőként, vásárlóként, újságíróként egyaránt remélem: nem csak nekem, a kereskedőknek is tetszenek majd, s így jövőre már a boltokban is láthatjuk őket. Kovács Éva BUSNAGÖI ZÁSZLÓSOK. Az olaszországi Busnago város gyermek zászlóscsoportja, mely középkori lovagi zászlósgyakorlatokat mutat be, hazánkban járt. Az 50 tagú csoport több alkalommal lépett fel Budapesten és az ország idegen- forgalmi körzeteiben. (MTI-fotó) Nehezen gyógyuló sebek GYANÍTOM, hogyha egy alkalmi vetélkedő vagy akár egy baráti beszélgetés során elhangozna a kérdés, mikor fejeződött be az amerikaiak háborúja Vietnamban, még az akkoriban komoly politikai érdeklődést tanúsítók között is lennének néhányan, akik tétován széttárnák a kezüket, s inkább tippelnének, mint határozott választ adnának. Az elmúlt évtizedek ugyancsak hordoztak elegendő olyan eseményt, amelyek magukra terelték a világ figyelmét, így nincs mit csodálkozni azon, ha az emlékezet elbizonytalanodik a pontos dátumok keresése során. Az eseményre egyébként 1975-ben került sor, s az azóta eltelt 13 esztendő történelmi szempontból jelentéktelen időtartam, de arra bizonyosan elegendő, hogy a mai 18—20 évesek többségének My Lai vagy Hűé neve már ne mondjon semmit. Bármennyire is felgyorsult az események menete a világ színterein, bármennyire is témák özönét szolgáltatják a mindennapok a művészet számára, érdekes módon a vietnami háború újra és újra megjelenik a filmvásznon. A nyomok eszerint sokkal mélyebbek, semhogy el lehessen feledni, mi történt Délkelet-Ázsia e sokat szenvedett országában. AZ EGYKORI ESEMÉNYEK felé a figyelmet újólag — némiképp váratlanul — egy közelmúltban bemutatott ausztrál film terelte: A halálraítéltek utcája. Főhőse egy Vietnamot megjárt frontharcos, aki olyan lakótelepre költözik, ahol úgynevezett hadiszolgálati lakások állnak háborús veteránok számára. Hamarosan kórházba kerül, s kiderül, hogy leukémiában szenved, majd később fény derül arra is, hogy betegsége összefügg Vietnammal, ahol az amerikaiak egy különleges vegyszerrel irtották harcállásaik körül az őserdőt. Lehet a problémát jogi oldalról megközelíteni, ahogy ezt Bill Bennett filmje teszi, de sokkal fontosabbak azok az erkölcsi kérdések, amelyek az ügy kapcsán felvethetők. A téma azért érdemel egyébként megkülönböztetett figyelmet, mert alig néhány hónappal ezelőtt láthattuk Alan Parker filmjét, a Madárkát, amelynek hősei szintén részesei voltak annak a háborúnak, amely mind az amerikai, mind a vietnami nép számára emberöltőkig szóló fájdalmakat eredményezett. Az ausztrál film azt követte nyomon, hogy milyen következménnyel jártak az események a testre nézve, Parkeré azt, hogy miként torzult el a lélek az átélt események hatására. HA HOZZÁVESSZÜK, hogy hamarosan a mozikba kerül az egykori eseményeket személyesen is átélt Oliver Stone Szakasz című filmje. Magyar eredetit a név: Bariók A közelmúltban a televízióban is láthattuk, de a Kelet- Magyarország is beszámolt arról, hogy századunk kiváló zeneszerzőjének a hamvait hazahozták az Egyesült Államokból, s immár honi földben pihennek. Sokakban felvetődött, hogy mi lehet a Bartók név eredete. Többen- azt emlegették. hogy nem is magyar név. Az bizony, a javából! A honfoglalás után István király felvetette népével a kereszténységet. Ez azt is eredményezte, hogy az eredeti — úgymond pogány — nevek lassacskán háttérbe szorultak. A magyarság a nyugat-európai szokásoknak megfelelően bibliai személyek, szentek, mártírok nevét vette fel. Bertalan a tizenkét apostol egyike az Újszövetségben. Mi ezt a nevet a latinból vettük át Bartholomaeus formában (a jelentése: Tolmai = Ptolemai- osz fia). A latinos végződést nyelvünk elhagyta, előbb Bartolom, majd Bartolon lett a formája, végül Bertalan alakban állapodott meg. Ez a megszilárdulás. persze, nem ment egyik napról a másikra; néhány száz év telt el közben. Ezt bizonyítják e névnek régies becézett változatai, amelyeket manapság számos vezetéknév őriz (megyénkben is gyakori) : Barta, Bartha. Barkó, Bartus, Bartos, Barcsa. És ezek után két hires ember következik: Baross Gábor (az első magyar közlekedésügyi miniszter) és Bartók Béla. Kétségtelenül ezek a Bertalan név legrégibb alakjai. Valamivel újabbak az i-vel módosult alakok: Birtalan. Bírta. Birtók. A legfiatalabb (természetesen az a fiatalság is relatív, hiszen legalább 500 éves) a Bertalan. Ebből a következő (főként vezeték-) nevek alakultak: Bérezik, Berkó, Berecs. Bérezi, Berkes, Bere, Berta. Legismertebb közülük a Bertók, hiszen a magyar nyelvterületen többnyire ismert székely szólások is fenntartották: ..Belényert, mint Bertók a csikba” (= nagy hűhóval nekikészül valaminek). ..Válogat, mint Bertók a csíkban” (= csak válogat, de nem vesz semmit). A fent bemutatott változatokon sokszor olyan képzőket találunk, amelyeket ma már nem használunk, s némelyek ezért érzik idegennek a nevet. De attól. hogy egy-egy név képzője a mai nyelvhasználatban ismeretlen, vagy éppen ritkán bukkan fel, még nem következik, hogy idegen képződménnyel van dolgunk. Bartók Béla például sokszor utalt nevének magyar voltára. Becsüljük meg tehát mi is anyanyelvűnket. amely annyira sokoldalú és termékeny, hogy egyetlen névből is számos névformát tudott varázsolni. Mizser Lajos (amelyre a bemutató idején visszatérünk), akkor egyértelművé válhat számunkra, hogy a téma nem véletlenszerűen van jelen a filméletben, hanem úgy, mint az egész emberiség sorsát érintő trauma, amelyet nemcsak a közvetlen résztvevőknek kell elviselniük, hanem minden nép számára kínál érvényes tanulságokat, s csak sokoldalú megközelítése révén lehet megnyugtató módon levonni történelmi súlyú konzekvenciáit. Ha nálunk az 50-es évekről újabb film készül, mindig akad kritikus, aki elmarasztalja a rendezőt, mondván, hogy ez a téma lerágott csont. Pedig nem a gyakoriság dönti el, hogy jogosult volt-e az alkotó egy már bejárt terepre merészkedni, hanem az, tudott-e új nézőpontot találni. Stanley Kubrick például a sokadik rendező, aki a Vietnam-té- mát feldolgozta a nálunk még ismeretlen Full Metal Jacket-ben, amelyről Anti- Rambo Vietnamban címmel lehetett a forgatás idején cikket olvasni egy nyugati lapban. Kubrick van olyan tudatos alkotó, akitől joggal remélhetjük, hogy nem a divat miatt nyúlt ehhez a kérdéskörhöz. S ha már utalás történt a Síallone-filmre, érdemes megemlítenünk, hogy akad a téma feldolgozásai között néhány, amely szélsőséges közelítésmódja miatt elfogadhatatlan. A Rambók feltétlen ilyenek, Cimino Szarvasvadásza is nagy viharokat kavart egykoron, ezt azonban érdemes lenne újra elővenni, hátha a mai, türelmesebb ideológiai légkörben értékek is felfedezhetők benne. ANÉLKÜL, HOGY A FELSOROLÁSBAN teljességre törekednénk, emlékeztetünk a korábbi, témába vágó filmekre: Kazan Láto- gatók-jára, Ashby Hazatérésére, Coppola Apokalipszis most-jára. A csúcsteljesítmények pedig a Hair és a Szakasz, különböző módon ugyan, de mindkettő a felelős magatartás kötelezettségére figyelmezteti a nézőt. Hamar Péter Jevgenyij Jevtusenko Majdnem F utoljára Majdnem utoljára Jevtusenko, Rozsgyeszt- venszkij, Vinokurov és Voz- nyeszenszkij társaként a szovjet költészet megújítására vállalkozott. A XX. kongresszus után induló „új hullám” legmarkánsabb egyéniségévé Jevtusenko vált. Már a pálya elején megmutatkozott ennek a tehetségnek a természete. A lírai versek mellett elbeszélő költemények, poémák, esszék és prózai írások jelezték a pálya határait. A magyarul 1964- ben megjelent Én szólok — Kuba című útibeszámoló friss látással, érzékeny és szenvedélyes elkötelezettséggel mutatta be az új társadalmat építő Kubát. Jevtusenko művei gyakran váltottak ki a Szovjetunióban vitákat. A sokáig „fenegyerekének tartott költő tollhegyre tűzte az életmód negatív jelenségeit csakúgy, mint a nagy építkezések lelkesült pillanatait. A nyolcvanas években rendezőként, színészként is bemutatkozott. Több fotókiállítása volt, szerte a világon. Az 1985-ben megjelent Ahol a vadgyümölcs terem nem regény a szó klasszikus értelmében. Mozaikszerű építkezése lehetetlenné teszi az egységes és zárt cselekményvilág kialakulását. Ha nem lenne méltatlanul leszűkítő jelentésű, publicisztikai munkának nevezhetnénk leginkább. Olyan közéleti indulatokat megfogalmazó regénynek, amelynek főhősei az élet próbatételei között megtalálják az egyetlen helyes utat. Jevtusenko nem idealizálja sem az élethelyzeteket, sem a szereplőket, de szimpátiája a cselekvő emberé. Jevtusenko magyarul megjelent utolsó munkája két kiadó — a Kárpáti Könyvkiadó és az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat — közreműködésével látott napvilágot. A Majdnem utoljára című kötet a költő utolsó években írt verseiből válogat, illetve Fuku! című poémáját közli. Nem igazán szerencsés, hogy a magyar kiadói hagyományoktól eltérően E. Fehér Pál eligazító gondolatait a verseskötet élén találjuk. Jevtusenko sokarcú köjtő. Nem hiányzik belőle a határtalan lelkesedés, de a józan mérlegkészítés sem. Érdemes idézni egy gondolatát a Spiegel 1987. februári számából: „A világosság és az áttekinthetőség, amely most a társadalomban, a sajtóban és a művészetben egyaránt érezhető és tapasztalható, nem az istenek adománya volt. Éveken át küzdöttünk érte, olykor teret is nyertünk, olykor veszítettünk, olykor elsáncoltuk magunkat, de utána kitörtünk az ostromgyűrből, és támadásba mentünk át. Egyesek belefáradtak a harcba, és felmásztak a barátságosan hívogató kötélhágcsón, melyeket külföldi helikopterekről engedtek le nekik. Azok viszont, akik hittek a végső győzelemben, nem hagyták el a csatamezőt, hogy hazájuk és művészetük sorsát ne Párizsban vagy New Yorkban, hanem itthon, saját földjükön vívják.” A fentiekből is következő közéleti töltés jellemzi a Majdnem utoljára első felét is. A Sztálin örökösei egyértelműen fogalmaz, amikor azt mondja, hogy a személyi kultusz bírálata nem korlátozódhat egyetlen személyre, a gondolkodást kell átformálni. Az itt található versekben a Majakovszki i - féle magatartás kísért, hevületben, indulatban, versépítkezésben egyaránt. Ma már színtelennek tűnnek ezek a versek, hiszen megírásuk óta a kimondás joga a Szovjetunióban sem korlátozódik a versre. Akkor telítődnek költészettel Jevtusenko versei, amikor a magánélet, a személyiség gondjai, örömei töltik meg azokat (Ibolyák, Vityim folyó partján, Valamikor, Kakasszó). Ezeknek sajátjuk a gazdagon áramló költői képek, a versdallam. (Nem véletlen,, hogy a legjobb fordítások is itt születtek, Rab Zsuzsa és Veress Miklós műhelyében.) A Fuku! a költő lírai naplója. Benne prózai és verses részletek keverednek, asszociációk épülnek egymásra. Nagy István Attila film ■
