Kelet-Magyarország, 1988. augusztus (45. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-20 / 199. szám

1988. augusztus 20. KM ÜNNEPI MELLÉKLET A felemelkedés hosszú útján Vállalni önmagunkat — Nálunk a családban kö­telező volt a tanulás, még a lányoknak is. Én arra vágy­tam, hogy gépészmérnök le­gyek, de akkor indult a me­zőgazdasági technikum Tö- rökszentmiklóson, inkább oda iratkoztam be a polgári elvégzése után. Pedig — hogy őszinte legyek — akko­riban nemigen tudtam meg­különböztetni a búzát, az ár­pától, nem ismertem a pa­raszti munkát. „Cigányszárma­zású vagyok..." Aki mindezt utólag be­vallja, sikeres vezető, Farkas Tibor, a dombrádi Petőfi Termelőszövetkezet elnöke. Korábban a kisvárdai járást tanács, majd hivatal mező- gazdasági osztályát vezette, már akkoriban is rengeteg társadalmi elfoglaltságáról volt ismert. A mai megbíza­tásai viszont sok embernek meglepetést jelentettek isme­rősei körében is. Ugyanis a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége meg­alakulásakor elnökségi tagjá­vá választották, másfél éve pedig az alelnöki posztot töl­ti be. Tagja a Hazafias Nép­front keretei között működő Országos Cigánytanácsnak is. — A tudatomban mindig benne volt, hogy én cigány származású vagyok, még ha sohasem ismertem is azt, milyen egy cigánytelep be­lülről. Az életem során sok­szor kapcsolatba kerültem a cigányokkal, de mégis nagy különbség közöttük élni, y£gy _ falun úgy dolgozni, hogy t'úcrórh,' vannak ' Cigá- nybk ik Közöttünk — mondja. A származás inkább bizo­nyítási vágyat adott, mert a hangszerkészítő mester apa óhatatlanul belülről ismert meg egy más világot, abból vonta le azt a következte­tést, hogy a tanult embernek mindig becsülete lesz. S ez sarkallta a családot Török- szentmiklóson — ahol a nagyszülői ház zárta a ma­gyarsort a cigányteleptől —, hogy tanuljanak mind a h#- ten. Pedig akkor a Felvégen lévő polgáriba még csak egyetlen gyerek jutott el kö­zülük. Farkas Tibor szabolcsi léte mégis visszaszármazás. Édesanyja ugyanis — aki 86 évesen megfelelő egészségnek örvend Nyíregyházán — nyírbogdányi születésű, a megyeszékhelyen nevelke­dett. így a fiatal technikus­nak nem volt meglepő, hogy első munkahelyéül a kisvár­dai gépállomást választhatta 1952-ben, mint körzeti agro- nómus. Hamar megnősült, s már az első lány is megszü­vonásra dolgozni — emléke­zik a munkaegységekre —, ezért az elsők között voltunk, akik bevezették a készpénz- fizetést. Sikerünk volt vele. Helyben párttitkárnak vá­lasztják, munkásőr, a járási tanács tagja. így nem megle­petés, hogy a tanácsra hív­ják csoportvezetőnek. Majd' innen került Kisvárdára, végre együtt a család. Ám nem marad el a tanulás, a politikai ismeretek bővítése a marxista egyetem és annak szakosítója elvégzésével. A kisvárdai évek igazából a nagyüzemi mezőgazdaság megerősödését jelentették, amiben Farkas Tibornak is része volt. Hiszen a hatva­nas évek elején á majd fél­száz kisSzövétReZet fele vesz­teséges volt, míg a hetvenes évek közepére kialakult a stabilan gazdálkodó nagy szövetkezetek sora. — Vágytam vissza a ter­melésbe, még elég fiatal vol­tam a váltáshoz — említi 1975-öt, élete nagy váltásá­nak időszakát. Elnökválasztás ellenszavazattal Akkor egyesült a három dombrádi termelőszövetke­zet, valamint Tiszakanyár közös gazdasága. Oda hívták elnöknek. — Az első közgyűlés hatá­rozatát, amellyel megválasz­tottak, éppen én semmisí­tettem meg, mert nem volt szabályos — emlékezik. — De másodszorra is engem vá­lasztottak elnöknek, bár meg kell mondanom, jelentős el­lenszavazattal, mert az 1100 tagból 240-en nem rám sza­vaztak. Az utóbbi tíz egynéhány esztendő azzal telt el, hogy stabilizálják a gazdaságot, a ha,“TOr hektáros méreteknek megfelelő komoly termelést alakítsák ki. Elég arra utal­ni, hogy a több szövetke­zet vállalkozásában épült sertéstelep nyolcezer hízó ki­bocsátására készült, az ele­jén mindig veszteséges volt, most pedig 14 ezer hízót ad­nak le évente. Az adottsá­gokhoz igazodva úgy fejlesz­tették az állattenyésztést, hogy a Boscoop-technológiá- val működő szarvasmarha­telep mintaértékű lehetett. Pedig közben ki kellett he­verni egy 1980-as, katasztro­fális belvízkárt, előfordult, hogy nem minden elképzelés igazolódott a gyakorlatban. S meg lehetett találni azokat is, akik minden érdek nél­kül segítették a maguk esz­közeivel a szövetkezetei. Még patronálóként járta a határt Cs. Nagy István, a megyei pártbizottság akkori osztályvezetője, aki bizony sokszor nagyon keményen számon is kért. — Őszinteséget várt el, ezt megkapta, talán ezért is sze­retett hozzánk járni — mondja most Farkas Tibor. Az elnöknek közben a csa­ládjában is változás történt. Két lánya tanult, óvónő lett, férjhez ment (most várja a negyedik unokát). A házas­ság azonban felbomlott. Nyolc éve nősült újra, óvónő végzettségű felesége szintén cigány származású. — A rokonságban sok a vegyes házasság. Lehet, hogy ez valami „felfelé” tö­rekvést jelent, bár ebben nem látok semmi kivetni­valót — vélekedik. Akik tenni akarnak Ezzel együtt az értelmisé­giek azon szűk csoportjához tartozik, akik tenni akarnak. — A legtöbb ellenséget ép­pen a cigányszármazásúak között szereztem az utóbbi időben — jegyzi meg erre. — Azonban valamiben egyek Vagyunk: aki lop, csal, csir­kefogó, azokkal nem azono­sítjuk magunkat. Azzal sem, akinek több milliója van, de nem tisztességes úton szerez­te. Tudja, hogy egy népcso­port eszmélésének, felemel­kedésének kevés az egyes ember példája, hosszú az út­ja. De azt is tudja, hogy ezért vállalni kell mindenkinek önmagát, s a harcot a má­sikért. — Ennek az. etnikumnak szüksége van jo vezetőkre, kell egy szellemi bázis akkor is, ha ez borzalmas harcok árán következik be — adja meg a magyarázatát annak, miért dolgozik a kulturális szövetségben, az országos ta­nácsban szívvel-lélekkel. Lányi Botond Közel a szülőföldhöz... Parasznyán, odaátról Egy oryos családja nyugalmat talált Aztán borítékot kér az anyjától, s ráírja a címet. Nagyvárad .... Románia. Az itteni posta pecsétjén az sze­repel majd, hogy Nyírparasz- nya. A helyi körzeti orvos idő­sebbik fia, Szabó Zsombor írta az iménti sorokat, ki­lenc esztendőt számláló éle­tének eddigi első levelét. Lassan fél esztendeje már, hogy nem látta nagyanyját, aki csak nemrég tudta meg, hogy fia, s családja annyi tépelődés után úgy tűnik, végre révbe ért. Külön-külön érkeztek Az Erkeserű nevű romá­niai település körzeti orvo­sa, dr. Szabó Ákos, s család­ja március 5-én lépte át út­levéllel a magyar—román határt. A feleség a kisebbik fiúval, a hároméves Csabá­val vonaton érkezett, a férj a kilencedik esztendős Zsom­borral egy ismerősük kocsi­ján jött. Nem mertek együtt útnak indulni, mert a gyer­mekekkel aligha engedték volna át őket. Ám így szerencséjük volt. Egy, Debrecenben ideiglenes szálláson eltöltött hónap el­teltével már önálló otthonba költözhettek, s biztos állás várta mindkettejüket. Igaz, messze minden nagyobb vá­rostól, de ez cseppet sem za­varta őket. Nyírparasznyán, e csepp­nyi, erdők s homokdombok övezte faluban a tavaszon terjedt el a hír: hamarosan orvost kapnak. A helyiek örömét csak az tudja igazán megérteni, aki tudja, mit je­lent a harmadik faluba se­gítségért szaladni, ha beteg van a háznál. A házaspár természetesen addig semmit sem tudott jö­vőbeni otthonáról. — Nekünk átjövetelünk után az égvilágon semmiféle követelésünk nem volt — mdndja dr. Szabó Ákos pa- rasznyai otthonában. — Ha bennünket Zalába küldenek, akkor Zalába megyünk. Ha Borsodba, akkor Borsodba. De én Szatmárnak a túlsó oldalán, Halmiban születtem, édesanyám Nagyváradon él, mi is közel a határhoz, az Ér-melléken szolgáltunk, így aztán örültünk, hogy közel maradtunk a szülőföldhöz. Még ha nem is tudjuk, mi­kor látjuk viszont szerettein­ket. „Álmunkban sem gondoltuk..." A parasznyai orvos épp a percen tért vissza Mátészal­káról, s letett egy nagyon fontos vizsgát: hamarosan megkapja a gépkocsivezetői engedélyét. Talán ironizálni is lehetne a „nagyon fontos” jelzőn, de ne tegyük. Mert egy körzeti orvos kocsi nél­kül manapság aligha boldo­gulna. Még az alig több mint ezer lelkes Nyírparasznyán sem. Ráadásul Szabó doktor félállásban a vajai téesz üzemorvosi teendőit is el­látja, így aztán van dolga elég. — Mi álmunkban sem gon­doltuk, hogy ilyen szívesen fogadnak bennünket — foly­tatja. — Különösen a szövet­kezetnek tartozunk sokkal, ők tették lehetővé, hogy köl­csönre egyebek közt bútort vehessünk, a szolgálati la­kást pedig — ahol korábban egy Vaján építkező pedagó­gus házaspár lakott — a köz­ségi tanácsnak köszönhetjük. De ideköltözésük után a helybéliek is lépten-nyomon megszólították őket: mire van szükségük, miben segít­hetnek? Az orvos felesége, László Anna a moldvai csángók egyik legmagyarabb telepü­lésén, Pusztinán született, s nőtt fel, tudta hát, hogy a jó szív nem elsősorban az or­vosházaspárnak, hanem a messziről, bőröndnyi ruhával ideszakadt négy embernek szólt. S különösen a gyer­mekeknek. „Csak a levegő ritkult meg körülöttünk..." Mégsem fogadták el a se­gítséget. Hogy megértsük őket, fel kell elevenítenünk egy ko­rábbi eseményt. Még debre­ceni tartózkodásuk idején készített velük egy hosszabb beszélgetést a Magyar Tele­vízió, ám mikor a kis inter­jút alaposan lerövidítve kö­zölték, azt sugallták a műsor készítői, hogy ők kimondot­tan anyagi okok miatt jöttek át a? anyaországba. — Pedig mi nem azért te­lepültünk át, mert itt min­dennap csokoládét adhatunk a fiainknak, hanem azért, hogy megtarthassuk, s meg­tarthassák magyarságukat — mondja Szaboné László An­na, aki hiába a népi demok­rácia szülötte, s hiába egy színmagyar község gyerme­ke, az általános iskolában mégsem tanulhatott az anya­nyelvén. — Higgye el, nem akartuk mi megsérteni a bennünket jó szívvel fogadó parasz- nyaiakat. De ha akkor elfo­gadjuk a segítségüket, az is­ten sem mossa le rólunk, hogy azért jöttünk ide, mert itt szebben járhatunk, többet ehetünk. Pedig higgye el, mi odaát sem éheztünk. Csak a levegő ritkult meg körülöt­tünk. Meg a baráti kör .. . Beszélnek persze a ma­gyarságukban odaát ért sé­relmeikről is, bár az igazság­hoz tartozik, nem szívesen. Nekik az egyszerű román emberrel semmi gondjuk nem volt. Szolgáltak kimon­dottan románok lakta telepü­léseken is, e kis, eldugott falvakban ugyanolyan meleg szívű, segítőkész emberek vették körül őket, mint itt, Parasznyán. De ha a hata­lom képviselőivel találkoz­tak ...! — Nehéz azt megértetni itt, hogy mit érez a szülő, mikor mellének szegezik a kérdést: „Miért beszél maga otthon mindig magyarul a ‘ fiával!?” S egy idő után már- már bátortalanul hangzik a válasz: „Mert magyarok va­gyunk” — idézi a keserű em­lékeket a férj, aki Temesvá- rott szerezte meg a diplomá­ját, s hiába a lefordíthatat- lannak hitt keresztnév, az Ákos, papírjain ma is a ki­mondhatatlan Acatiu utónév szerepel. A hivatalos adatok szerint is ma már több ezerre tehe­tő azoknak a Romániából érkezetteknek a száma, akik nálunk szeretnének letele­pedni. Kár lenne tagadni, nem mindenki fogadta tiszta szívvel őket. Jó néhányan a saját, s fiaik kenyerét féltik tőlük. Fogjuk butaságukra mindezt. Mert az egyetlen józanul gondolkodó ember­ről sem hihető el, hogy azt feltételezi, egy tízmilliós or­szág nem képes megbirkózni néhány ezer menekült gond­jával. S tévedés lenne azt hinni, hogy a Romániából átmenekültek csak gondot okoztak. Ha Szabó doktor nem kerekedik fel, Nyírpa­rasznyán talán sosem lett volna önálló körzeti orvos. J5 nemcsak orvosok, mérnökök jöttek. De pontos kezű for­gácsolók, szívós bányászok, jó szemű gépkocsivezetők is. A rájuk fordított forintok hamarosan kamatostól meg­térülnek. Még szerencse, hogy a nagy többsége tökéletesen tisztán látja az ország, s az új ha­zául bennünket választók helyzetét. Szabóékat Parasznya már befogadta, megszerette. Balogh Géza letett, amikor embert pró­báló vállalkozásba fogott: a Debreceni Mezőgazdasági Akadémia hallgatója lett — nappali tagozaton. — Bizony, keserves három év volt, mert előfordult, hogy vagont mentünk rakni, csakhogy megkeressük az útiköltségre valót, csakhogy hazamenjünk a családhoz. A fiatal agrárszakember életútját egyszerre határoz­ta meg a közösség szolgálata és az egyéni boldogulás. Azon volt, hogy szakmai ismereteit jól kamatoztassa, ezért vál­lalta a mind nagyobb megbí­zatásokat. A nagyvarsányi gépállomáson folytatta a munkát, majd Tiszaszalka következett (a közte lévő, 1956-os viharos események­kel), de eleget tett a felké­résnek az induló termelő­szövetkezeteiknél is, így lett főagronómus Lónyán. — Rájöttünk, hogy az em­berek már nem hajlandók Még yan pár nap... Augusztus végén az isko­lákban még csend van. A diákok nagy része a vaká­ció utolsó örömeit élvezi, ám sokan most tanulnak csak igazán: javítóvizsgára készülnek... A nyíregyházi Móricz Zsigmond Művelődési Ház húsz éve, minden nyáron szervez felkészítőket, főleg matematikából, fizikából, magyarból, történelemből és oroszból. A harminc­órás tanfolyamokat általá­ban középiskolai tanárok vezetik. — Hány tanulót érint ez a forma? — kérdeztük Engi Ilonát, a művelődési ház munkatársát. — A középfokú intézmé­nyek, kérésünkre kb. 1500 pótvizsgára utasított diák címét adták meg nekünk. Mi erről a lehetőségről ér­tesítettük az érintetteket: ötszázan jelentkeztek hoz­zánk, 260 gimnáziumi és szakközépiskolai, valamint 240 szakmunkástanuló. Mi elsősorban a gimnazisták­kal—szakközépesekkel fog­lalkozunk, a szakmunkás­fiatalokat a 110-es és a 107- es szakmunkásképző inté­zetben készítik föl. — Mennyibe kerül a szü­lőnek a tanfolyam? — Tanóránként 20 forint. Ha valaki két tárgyat hall­gat, akkor engedményt kap: 1200 helyett csak 1000 fo­rintba kerül... Feltételezhető, hogy az idejutott tanulók év közben nem tanultak rendszeresen, rossz volt az időbeosztásuk stb. — Harmincnégy, elsőt végzett gyerekkel dolgozom most — mondja Mándoki Lászlóné, a matematika tanórán. Meggyőződésem, hogy a diákok ellezserked- ték a tavalyi tanévet. Úgy vélem azonban, többségük­nek jó lecke lesz ez a pót­vizsga. Van most is viszont olyan gyermek a csoport­ban, aki még mindig nem tanult egy szót sem, és nem is akar ... — Nálam úgy tűnik — veszi át a szót Szívós Jó- zsefné —, az elsősök szor­galmasabbak matematiká­ból. A harmadikosok abban bíznak: ha idáig eljutottak, most már elevickélnek az érettségiig ... Többen per­sze nem elsősorban buták, hanem hallatlanul lusták is ... Két (magát megnevezni nem akaró) fiúval beszélge­tünk; egyikük elsős volt: történelemből és oroszból, a másik harmadikos veit: matematikából és oroszból bukott meg. Mindketten elismerik, hogy nem tanultak rende­sen. Sőt, a történelem javí­tóvizsga gyökerei az általá­nos iskolába nyúlnak visz- sza: a képesítés nélküli ne­velő nem tudott szakmailag semmit, s persze, nem is követelt... A harmadikos diák meg- vallja, hogy ő nem ismeri az összes cirill betűt... (Vajon, hogy jutott el a harmadikig?) Arra számít, hogy bemagol valamit, s majd csak átmegy a szóbe­lin ... — Mi lesz az érettségin, s utána hogyan tovább? — Valahogy csak meglesz az érettségi. Utána katonai főiskolára szeretnék men­ni... (Félő, hogy ilyen tu­dás birtokában kevés az esélye.. .) — Nem a fiatalok képes­ségeivel van baj — véleke­dik a történelem oktatója, Dobos László. — Ügy ér­zem, hogy a szakmunkás- képzőben (a heti alacsony óraszám miatt is) nem ke­rül emberközelbe a történe­lem. A humán tárgyak hát­térbe szorulnak a szakmai tárgyakkal szemben. Ez a mostani kurzus talán arra is jó, hogy a diáknak a tárgyhoz való hozzáállását javítsa, netán fölkeltse az érdeklődését. Még van egy-két nap a javítóvizsgákig: jó lenne, ha a tavalyihoz hasonlóan az idén is sikerülne az elő­készítőn részt vett tanulók 94—95 százalékának. Ez csakis a diákokon múlik. _________ (karádi) Levelet ír a kisfiú. „Kedves Nagymama! Ne haragudj, hogy eddig nem írtam. Anya mondja is, hogy lusta vagyok ... Az iskolában 4-essel, 5-össel végeztem. Itt az 5-ös a legjobb jegy és a 4-es olyan, mint ott a 9-es...” És gyöngyöző homlokkal kerekíti tovább a kövér „o”-kat, a nyúlánk „t”-ket. Szépen odakanyarítja még a dátumot is, s csak ekkor jut eszébe a legfontosabb: „A gyerekek ugyanolyanok, mint ott.”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents