Kelet-Magyarország, 1988. augusztus (45. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
1988. augusztus 20. Kelet-Magyarország 3 Elismerés kiemelkedő teljesítményért Váci-díj A műfordító könyvtáros „Megható ez a nemes lokálpatriotizmus, amely idekötött annyi kulturált életet. Úgy tapasztaltam, hogy elválaszthatatlan az igény arra, hogy minőségi élet legyen itt.” Tavasszal a beregi ünnepi hét alkalmával megyénkbe látogató Király István akadémikus mondta ezeket a szavakat, látván az ország e távoli csücskében lévő akaratot, cselekvést, szellemi pezsgést. Mintha csak az ő szavaira rímelne Antal Miklós vallomása is, aki rendkívül szerencsésnek érzi találkozását Bereggel, amelyet egy életre megszeretett, és amelyről magától értetődő természetességgel vallja, hogy „itt vagyok itthon”. Ám Antal Miklósnak, a vásárosnaményi könyvtár igazgatójának a nevét nemcsak Beregben és megyénkben ismerik, hiszen a műfordítás, e sajátos irodalmi műfaj országosan elismert művelője. Csaknem 30 éve, hogy fordítja az orosz, szovjet irodalom jeles műveit, közelebb hozza olvasóihoz „a sokat szenvedett, a békére, a szebb, igazabb életre vágyó szovjet nép életét.” Antal Miklós az idegen nyelvek főiskolájának elvégzése után, 30 évvel ezelőtt lett könyvtáros. — Könyvtárosi munkámban az a cél vezérelt, hogy könyvtári eszközökkel, elsősorban egy jól felépített gyűjtemény segítségével a legtöbbet tudjunk használni a beregieknek — mondja. Nos, túlzás nélkül állítható, hogy a naményi könyvtár az azóta eltelt idő alatt valóban a táj szellemi műhelyévé, egyik kulturális központjává vált. Antal Miklós és munkatársai lelkes szervezésének köszönhetően nemcsak a könyveket, hanem sok mű szerzőjét is megismerhették a beregi olTúlzás nélkül elmondható Szakács Balázsról, hogy végigtáncolta az életét. A nyugdíjba készülődő tánctanár 13 éves korában kezdte el ropni a táncot, s nem is akárhol, az országos hírű (Ököri- tó) fülpösi Fergeteges tánccsoportban. Az életörömöt kifejező mozgás alapismérveit így ^ legjobb helyen a legnemesebb forrásból, népi táncokból sajátította el, amelyet később a Budapesti Népitánc Akadémián továbbfejlesztett. Bizonyára boldog ember, hiszen a tánc nemcsak legnemesebb szórakozásaink egyike, hanem a a társasélet megnyilvánulásának hangulatos, örömteli formája is. Szakács Balázs számára a tánc több mint kedvtelés, hiszen; a korai ismerkedésből életre szóló frigy lett, foglalkozása jelenleg is ehhez kapcsolódik. Sokféle táncot ismer, s nemigen jön zavarba, ha régi, vagy akár a legmodernebb tánc bemutatására kérik fel. Hivatásos népitánc- oktató, de újabban a legdivatosabb diszkótáncot is tanítja, sőt népi táncok gyűjtőiéként is szárpon tartják. Az ő nevén jegyzik például a ma is táncolt tyukodi, újfehértói. vagy tirpák csárdást. Kilenc évig volt a megyei népi tánc együttes vezetője, oktatója, korre- ográfusa. Később a megyei népitánc-mozgalom szak- referenseként fogta össze az együttesek munkáját. vasók. Az elmúlt negyedszázad alatt szellemi életünk igen sok kiemelkedő alkotója vett részt a beregi könyvtárakban, intézményekben szervezett különböző találkozókon, így pl. Veres Péter, Szabó Pál, Féja Géza, Váci Mihály, Czine Mihály, Fekete Gyula stb. A könyvtár szellemi műhely voltát bizonyítja az a két kötet is, amely az utóbbi években látott napvilágot: a Találkozás Bereggel és a Beregi találkozások. A naményiak fontosnak tartják, hogy . ne csak ők ismerkedjenek meg szellemi életünk kiválóságaival, hanem az itt élő nép gondjait, eredményeit is ismerje meg ország-világ. Talán ezért is hozták létre — a könyvtár közreműködésével — a gergelyiugornyai alkotóházat, amelyet rendszeresen keresnek fel az írók, költők, és ahonnan üzenetet visznek, továbbítják a segélykiáltást vagy mint éppen Király István —, jó hírünket. Antal Miklós másik „közemberi” tevékenységét a már említ,ett fordítói munka jelenti. Több mint 20 évvel ezelőtt bukkant rá egyik szovjet irodalmi folyóiratban Maskin: Kék tenger című kisregényére, és afféle hályogkovácsként lefordította. Aztán néhány év múlva — Fábián Zoltán, az írószövetség akkori titkárának segítségével — meg is jelent a könyv. A fordítás elnyerte a kiadók és az olvasók tetszését. A műfordító második munkáját már könnyebben elfogadták, s a harmadik fordítást pedig egyenesen megrendelésre készítette. Azóta rendszeresen jelennek meg könyvei, ma már a 12. köteten is túl van. A kritikusok elismerően írnak munkájáról. Legjelentősebb fordításai közé minden bizonnyal Abramov tetralógiája tartozik. A kis szibériai település életét bemutató négy kötet nélkül szegényebb lenne a magyarra fordított külföldi irodalom. Antal Miklós műfordításának minőségére jellemző, hogy a könyv nemrégen elhunyt szerzőjét, Ab- ramovot is felkereste, megbeszélni vele a fordítás mű,- helygondjait, s tanácsot kérni tőle. Munkásságának egy részét jól ismerik lapunk olvasói is, hiszen szívesen fordít novellákat és kisebb írásokat is. Jelenleg Mozsajev szívszorongató regényén dolgozik. A könyv a kolhoz szervezésének igazi arculatát mutatja be. A Szovjetunióban, a glasznoszty, az erjedés miatt az irodalom szerepe újból felértékelődött. A magyar olvasók is kíváncsiak a Szovjetunióból érkező hírekre, írásokra. A fordítók munkája is fontosabb lett ezáltal. B. I. Bessenyei-emlékérem Megtalálni a partnereket Pribula László, a kisvár- dai művelődési központ igazgatója azt mondja, „véna”, tehát bizonyos mértékig adottság kérdése, hogy valaki jó népművelő lesz-e vagy sem. Ezt a szakmát annak érdemes választania, aki nyitott személyiség, érdekli a mások véleménye, szereti a munkáját, és képes arra, hogy minden korosztállyal kapcsolatot teremtsen. — Az ‘ ifjúsági mozgalomban szereztem az első tapasztalatokat. Eredeti szakmám szerint technikus volnék, az ELTE-n, levelezőn szereztem meg a diplomát. 1972-től vagyok főfoglalkozású népművelő. Előtte' Záhonyban a MÁV-nál dolgoztam, de a? ottani KISZ-bi- zottságon végzett munkámat is úgy tekintem, mint a .kapcsolatteremtés iskoláját. Mindig is ez érdekelt igazán — emberek között lenni.1967-től tiszteletdíjas klubvezető is volt szülőfalujában, Tiszabezdéden, majd öt év múlva végképp elkötelezte magát a közművelődés mellett: elvállalta a tisza- szalkai művelődési ház vezetését. — Én voltam ott az első főhivatású népművelő. Ti- szaszalkán kívül még három település, Tiszavid, Tisza- adony és Laposhad tartozott hozzám. Az akkori közeg kedvezett a népművelőknek, jótékonyan hatott a közművelődésről szóló párthatározat. Egyébként is más helyzetben volt a kultúra — szerves részként illeszkedett a többi területhez, tevékenységhez, és az emberi kapcsolatok is elevenebbek voltak. Az sem statisztikákból, jelentésekből derült ki, hogy jól dolgozom-e vagy sem — elmondták az emberek. Először a fiatalokat sikerült megnyerni, ami annál könnyebben ment, mert hamarosan megválasztották a KISZ-csúcsvezetőség titkárának, és így szinte közöttük Szocialista kultúráért Végigtáncolta az életét — A népi tánc nemcsak nemes hagyományaink egyfajta őrzője, hanem nemzeti kultúránk gazdag része is — vallja. — Éppen ezért a jöyendő nemzedéknek tovább kell adni, sőt fejleszteni kell. Elsősorban ezen fáradozott akkor is, amikor néhány évig a megyei tanács művelődési osztályán dolgozott. Szakács Balázs tisztában van azzal, hogy a tánc élő művészet, s a mozgáskultúra változik, ezért a mai társastáncokban is jártasságot szerzett. Ennek köszönhetően társastánc-oktatóként tevékenykedik. Tánciskolákat vezet, szerte a megyében. Nagyhalásztól Milotáig az ő irányítása alatt tanulják meg a fiatalok a különböző táncokat. Túlzás nélkül állítható, a tánctanárt sokfelé ismerik, mert mint feljegyzéseiből kiderül, 642 tánciskolát vezetett, és több mint 33 ezer ifjú hölgynek ' és pelyhedző bajszú fiatalembernek tanította meg a különböző könnyed tánclépések fortélyait. Hat hétig tartó iskoláiban a mai diszkótáncok mellett például a magyar csárdást és a bécsi keringőt is megtanulják a fiatalok. — Egy lakodalom azért is hangulatosabb, mint egy diszkó, mert azon a násznép többféle táncot is rop — mondja. Majd így folytatja: — Szégyenleni való, ha valaki nem ismeri például a csárdást. Apropó, a diszkó és a szégyen. Szakács Balázs dere- sedő fejjel sem szégvelli megtanulni a legmodernebb mai táncokat. Ha például egy új táncról hall, már néhány nap múlva tanítja a tánciskolában. Persze előbb ellátogat Budapestre, ahol az Országos Továbbképző Intézetben világhírű táncoktatóktól lesi el az új módit. Ügy gondolja: a tánc az együttélés egyik harmonikus kifejezése. A tánciskola első óráján pedig minden alkalommal kinyilvánítja, hogy a táncnál a jellem is fontos, a kitartás, a karakter. Tudvalevő ugyanis, hogy akárcsak a régi szép időkben, a tánciskolában még ma is tartanak illemórákat, amelyen „a viselkedésben való jártasság, a jómodor, az udvariasság Szabályainak megismerésé mellett, a jóravaló fiatalemberek az udvarlás illdomos mikéntjét is megtanulhatják.” Szép is lenne, ha minél több fiatalt ma is ott tudhatnánk a tánc- és illemórákon. Minden esetre Szakács Balázson nem múlik. Megyénkben évtizedek óta egyedül oktatja a tánclépéseket, és nyugdíjaztatása után is készen áll arra, hogy életünknek abban a néhány tünékeny pillanatában, amikor táncba feledkezünk, ne kelljen szegyent vallanunk. Bodnár István élt. Ifjúsági klubjuk sorra nyerte az elismeréseket, még egy új, akkor korszerűnek tekinthető új művelődési házat is sikerült létrehozni (a környék lakóinak összefogásával) Tiszaszalkán. Nehezen is hagyta ott a községet, amikor 1976-ban Kisvárdára ment. De egyrészt azok hívták, akikkel az ifjúsági mozgalomban is együtt dolgozott, másrészt némi unszolás is segített a döntésben... Nem lehetett könnyű elhatározás, hiszen az idő tájt különféle ügyek bolygatták a várost, a művelődési házban nem volt szakember, érdemi munkáról, gazdálkodásról sem lehetett beszélni. — Jellemző az akkori állapotokra, hogy amikor idekerültem, valaki azzal fogadott, „normális ember nem megy be a művelődési házba” . . . Hát innen, a nulláról kellett indulni. De végül szerencsém volt, hagytak dolgozni, és időközben kicserélődött az egész városi vezetés is. 1979-ben pedig már új művelődési házban folytathattuk a munkát. Túlvoltunk a mélyponton. Először itt is a fiatalokat nyertem meg, annál is inkább, mert sok iskola van a városban, és elsősorban rájuk lehetett számítani. Országos amatőr színjátszó tábort szerveztünk, mert úgy gondoltam, az állóvíz után valami látványosat kell produkálnunk. Ez a tábor évről évre eseményt jelentett — nemcsak Kisvárdán, hanem a környékbeli községekben is. Minden bizonnyal oroszlán- része volt abban, hogy kialakult, felnövekedett egy olyan közönség, amely ma a művelődési ház bérletes előadásait, a várszínházát látogatja. — Hangsúlyozom, mi mindig nagyon fontosnak tartottuk, hogy ezt a művelődési házat ne csak a kisvárdaiak, hanem az egykori járás falvainak lakói is a magukénak érezzék. Semmit sem akarunk ráerőltetni az emberekre. A valóságos igényekhez szeretnénk: igazodni, oly módon, hogy megkeressük hozzá a partnereket. Véleményem szerint ez ma létkérdés, Az a népművelő, aki ezt nem ismeri fel, valóban lehetetlen helyzetbe kerül, és előbb-utóbb elmenekül a pályáról. Hiszem, hogy a mostani nehéz körülmények között is lehet dolgozni, ha valaki megkeresi, megtalálja a partnereket, és nem arra vár, hogy majd megmondják, mit csináljon. Az is nagyon fontos, hogy a népművelő képez* magát, hogy legyenek érvei, mert csak így fogják partnernek tekinteni. A népművelő pozícióját szándékozunk erősíteni a Magyar Népművelők Egyesületének országosan egyetlen körzeti csoportjával is, amit néhány évvel ezelőtt hoztunk létre. Nem szeretnénk, ha januárban, amikor életbe lép a kétszintű irányítás, a népművelők úgy éreznék magukat, mint akinek a kezéből kiveszik a mankót. Tenni akarunk valamit azért, hogy a népművelő ne maradjon magára, hogy ez a szakma ne legyen átjárósáv. Csak így tölthetjük be hivatásunkat: a szó legjobb értelmében használni, szolgálni az embereket, a kisebb és nagyobb közösségeket. Gönczi Mária Búzakoszorú (Elek Emil felvétele)
