Kelet-Magyarország, 1988. augusztus (45. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-18 / 197. szám
1988. augusztus 18. Kelet-Magyarország 3 Gondolatok a szocializmusról (3.) Kétértékf szituácií Az ismeret — lényegéből következően és a maga teljességében — mindig utólagos. Csak azt ismerhetjük meg, ami már létrejött. Egy állandó alakulásban lévő társadalmi közeg bármely jelenségéről azonban még ekkor is csak megközelítő tudásunk lehet. Sohasem zárható ki tehát a tévedések kockázata. Ráadásul a társadalmi erőtérben az egyes lépések sohasem érintenek mindenkit egyformán. Ezért az ott cselekvő emberek sohasem a „tiszta” igazság alapján tervezik meg döntéseiket. Többnyire azt vélik he^ lyesnek, amit érdekeik szerint valónak tartanak és nem fordítva. Sokszor előfordul az is, hogy a politika időnként igazolhatóan és indokolhatóan, időnként indokolatlanul és tévesen nem kívánatosnak, vagy időszerűtlennek minősíti tudományos felismeréseket. Ma már elfogadott, hogy a magyar társadalomszerkezet nem írható le egyszerűen a munkás—paraszt—értelmiség szentháromságával, és világos lett az is, hogy az osztálypolitikát nem a munkásosztály statisztikai arányai garantálják. A politikai intézményrendszer reformja hosszú időn át nem volt szalonképes javaslat. Ma mindezek — a nyilatkozatokban legalábbis — általánosan elfogadottak, s a politika által képviseltek. Egyszóval, tudni nem olyan egyszerű. Miért van mégis, hogy ez a belátás, nem segít ahhoz, hogy mértéktartó türelemmel legyünk a tudományos következtetések és a tévedések iránt? Nem tehetünk róla, hiszen legtovább azt súlykolták belénk, hogy az aktuális politika mindig helyes, s hogy különösen a jövőre vonatkozó tudásunk kétségbevonhatatlan. A szocializmus sokat emlegetett sztálinista modelljének (— aminek egyes elemei még napjainkban is, nálunk is fellelhetők —) ez volt a rendező elve. A társadalmasított tulajdon — így okoskodtunk — társadalmi érdekközösséget teremt, ezért senki nem ellenérdekelt semmiféle igaz ismerettel szemben, legfeljebb az osztályellenség. A közérdeket a párt fejezi Ri intézményei és reprezentatív vezetői útján. Minthogy a politika tudományos — világnézeti elvei, a marxizmus—leni- nizmus tételei axiomatikus igazságok, a tudományos politizálás mindenkor helyes is. „A párt csak azért és az által töltheti be megfelelően történelmi misszióját, mert tevékenységében a marxizmus—leninizmus tudományos elmélete vezérli” — ismételgettük. Ez valószínűleg nélkülözhetetlen, de távolról sem elégséges előfeltétele a szocializmus megvalósítását célul kitűző politikai cselekvésnek. Hiszen a marxizmus— leninizmus tudományossága csak a valóság feltárásának folyamatában igazolódhat (és nem attól függetlenül). Ezáltal maga is változik és időről időre újraértelmezendő. Mindig az a kérdés: mit jelent ma, az éppen adott problémák szempontjából marxistának lenni. Mi a „szocialista megoldás”? És ez nem arról ismerhető meg, hogy az éppen hivatalban lévő kormány mit cselekszik. A marxizmusra építkező pártnak is lehet a szocializmussal nem egyező lépése. Ennek legemlékezetesebb történeti példája az ideológiai megfontolás alapján meghirdetett: „nem gyűrűzhet be” — jelszó. (Sőt: nem engedjük begyűrűzni !) Ezzel elérkeztünk a tudás-tudós felelősségének egy olyan összefüggéséhez, amelyet mérlegelve kiviláglik a „hogyha tudta, mért nem mondta” közkeletű megítélés egyszerűsítő jellege. .Vannak olyan helyzetek — a tudomány kétértékű szituációnak nevezi ezeket — amelyben a közösség sorsáért érzett felelősség sem a fennállóval való azonosulást, sem a teljes szembefordulást nem engedi meg. Az. embert felelős-- sége ilyen helyzetben egyszerre két irányban húzza. Bizonyos elemek megtartásához, védelméhez, bizonyos elemek meghaladásához, elvetéséhez. De, — és ebben van e helyzet sajátossága — a fenti magatartás nem formálódhat politikai cselekvéssé, mert erre nem kap működési teret. Képviselői nemkívánatos prókátoroknak minősülnek, akiknek kívül tágasabb. Az egyén lehetetlen választás elé kerül. Vagy a fenntartás nélküli nem kimondására kényszerül, de akkor a teljes szembenállás pólusára sodródik, ha viszont enged a tagadás álláspontjából, a fenntartás nélküli igenlés meredélyére kerül. Az utóbbi a gyakoribb választás. Nem csupán a jól felfogott önérdek miatt. Hanem mert a fennálló iránti elkötelezettsége meghatározó és ez nem jár a végleges kirekesztődés veszélyeivel, a belülről való befolyásolás valamikori lehetőségének feladásával. (Ki vitathatná pl. hogy a párt történelmileg folytatott szövetségi politikájával a dolgozó nép érdekeinek szolgálatára szegődött és mindenkor ebben a meggyőződésben cselekedett. A fejlődést késleltető, vagy elmaradt döntéseit ez nem menti. De utólagos tudásunkat se vetíthetjük visz- sza a múltba és nem követelhetünk az akkori politikai lépésektől egyidejűséget a mai bölcsességünkkel. Nem írhatja elő azonban egy rosszul értelmezett politikai ' lojalitáselv, hogy ma, a viszonyok vál- toztán is ugyanolyannak lássuk a pártot, mint láttuk korábban.) Aki a cselekvésnek ezt az útját választja, kompromisszumokat, megalkuvásokat is vállal. Az ilyen elfogadás aztán megtévesztően hasonlít a közérdekként feltüntetett önérdek magatartásrendszerére, a teljes elfogadásra. Itt is az jelenti a megoldást, ha a politikai mozgásteret alakítjuk át olyanná, amelyben a cselekvés megválasztása igen különböző, nyílt, felelősségteljes vitákban kialakított elképzelésekre épülhet. Ne áltassuk magunkat! Teljes felmentést a kétértékű szituáció létének elismerése sem adhat. Közszereplésünk igenjei és nem- jei magánelőnyöket és hátrányokat is mérlegelnek. Kurázsit és egyszerű gyávaságot is megnydlváníta- nak. Néha ezért a hallgatást, vagy elhallgatást választjuk, még ha tudjuk is, hogy hallgatni ott, ahol a közdolgok szólást igényelnének, „hű polgárnak nem szabad”. Ám ha ismerjük saját (közös) gyengénket, s azok messzebbre vezető összefüggéseit, megértőbbek leszünk mások iránt is. Nem tudhattuk mindig! S ha néha tudva, mégis hallgattunk, tehettük elkötelezettségből is, meg önérdekből, vagy gyávaságból. Mindannyian! (Folytatjuk) Kiss Gábor Hit segít a szakszervezet? A pult másik oldalán Nehéz helyzetben a kereskedelem A napokban Temesi Józsefné, a KPVDSZ központi vezetőségének titkára járt megyénkben. Részt vett a szervezett megyebizottsági ülésén, majd az alapszervezetek munkájával ismerkedett. Két programja közt kértük beszélgetésre. — Hírlik, hogy a január 1- jétől bevezetett bruttósítás nem igen hozta lázba a kereskedelmi dolgozókat. Nem mintha őket nem érdekelné a pénz, ellenkezőleg. Keresetük olyan alacsony, hogy 60 százalékuknál nem érte el azt az 5050 forintos minimális szintet sem, amelynél már bruttósítani kötelező. — így igaz. Ennek is köszönhető, hogy a kereskedelmi dolgozók körébe régóta a bérkérdés az első számú probléma. A rendkívül alacsony bérszínvonallal joggal elégedetlenek az emberek. Á bérek mindig maradtak — Nem volt talán elég erős a szakszervezet, hogy bérüket az évek során az országos átlagnál is alacsonyabb szinten hagyta? — Nem erről van szó. Ebben a szakmában mindig a beruházás, a bolthálózat fejlesztése, az árukészlet növelése volt a cél. Miközben az ellátásra koncentráltunk, a bérek mindig hátramaradtak. Átmeneti megoldások születtek, a különféle bérpótlékok azonban nem oldották meg a problémát. így alakult ki a mostani sajátos helyzet, amely szerint az alapbérrel és az ösztönzésre létrehozott jutalékokkal együtt is az országos ranglista utolsó helyén állunk. — A jelenlegi helyzet nem éppen alkalmas bérkövetelések teljesítésére... — Én is úgy gondolom. Legutóbbi kongresszusunkon ezért már nem is béremelést, hanem a vállalatok eredménytermelő képességének fokozását követeltük, remélve, hogy az eredményes vállalat több bért is tud fizetni dolgozójának. — Sikerült? — Sajnos, nem. Ahhoz ugyanis, hogy ez bekövetkezzen, az árrést kellene növelni, ami azonban inflációgerjesztő folyamat, ez pedig nem járható út. — Ha már szóba hozta: inflációból van elég, több is a kelleténél. Ebből következik, hogy csökken a vásárlásra fordítható összeg, visz- szaesik a boltok forgalma, amelyet egyre több helyen a bezárás követ. Mit tehet ilyen esetben a kereskedelem, az érdekvédelmét szolgáló szakszervezet? Elbocsátja dolgozóit? Kevesebb dolgozó, több fizetés — Az életszínvonal csökkenésével a boltok, vendéglátóhelyek forgalma is csökken. Ugyanakkor erős az a helyi nyomás, amely egy település ellátásáért kizárólag az áfészt, a szövetkezetét teszi felelőssé, elvárja tőlük, hogy ráfizetés esetén is fenntartsák boltjaikat, holott a veszteséges üzemelés a közösség jövedelmét csökkenti. A másik oldalon ugyanakkor tőlük is nyereséget, gazdaságosságot várnak. Számunkra ez igen nagy dilemma. Fontos annak eldöntése, mikor tesz jót a szakszervezet: ha kevesebb dolgozót tart meg, de azokat jobban fizeti, vagy minden dolgozót megtart, de kevesebb bért fizet. — önnek személy szerint melyik megoldás a szimpati- kusabb? — Az első. Hiszen a kereskedelemben dolgozóknak is meg kell élniük, az áremelkedés őket is sújtja. Legyenek kevesebben, tőlük több és jobb munkát kell elvárni, de azt meg kell fizetni. Természetesen a távozók számára új szakmát, új munkalehetőséget kell teremteni. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy jelentős elbocsátásokra azért sem kerülhet sor, mert a társadalom részéről erős a nyomás á hosszabbított nyitva tartás iránt, akkor is, ha ezalatt a bolt csak veszteséget termel. Ugyanakkor a kereskedelmi dolgozók is szeretnének negyvenórás munkahetet, hiszen többségében nők, akiknek éppúgy családja, gyerekei vannak, mint bármely más munkaterületen dolgozóknak. A maszek és az állami — Nem könnyű a vendéglátósok dolga sem. Igaz, a mai árakat egy magyar család képtelen megfizetni. Mi lesz az éttermekkel? Bezárnak, vagy vállalják továbbra is a veszteséget? Arra gondolni sem merek, hogy csökkentik áraikat. — A belföldi vendéglátás súlyos helyzetben van, hiszen az utóbbi időben az üzemi vendéglátás is visszaesett. Az idegenforgalom egyelőre állja a sarat. Átmeneti megoldást jelentenek az egyre szaporodó maszek éttermek, amelyek felszívják a feleslegesnek tűnő munkaerőt. —7 Bocsásson meg, de azt hiszem, nem annyira a felesleges, sokkal inkább a legjobb munkaerőkről van szó. Egyáltalán, hogy van az, hogy amiből a kicsi megél, arra a nagy ráfizet? — Részletezés nélkül any- nyi: a maszek és állami vendéglátóhelyek versenye olyan verseny, amelyben a kicsik — a maszekok — eleve kedvezménnyel indulnak. — Találkozott a szakszervezet megyei képviselőivel. Milyen benyomásokat szerzett? — Itt is megfogalmazódott az igény egy eddiginél hatékonyabb, a szakmai rétege- zödésnek megfelelő érdek- képviselet iránt. Mivel az önök megyéje messze esik Pesttől, jogos az a követelés is: legyen a kereskedelmi dolgozók érdekeit hatékonyan védő megyei testület is! Hogyan kell Tengizbe üzenni? A messzi Tengizben dolgozó magyár munkásoknak a moszkvai rádió magyar nyelvű szenkesztőségén keresztül üzenetet lehet küldeni — közöltük augusztus 12-i lapszámunkban az országos felhívást. Aki azonban felhívta a megadott 00-7095-ös előhívó- számot, meglepődve tapasztalta, hogy a tudakozó, a 09 jelentkezik, vagyis nem Moszkva, hanem Nyíregyháza. — Hogyan lehet akkor Tengizbe üzenni? — kérdeztük meg a nyíregyházi telefonközpont illetékesét. — A 00-7095-ös előhívószám, és az utána közölt 233-73-16-os szám a moszkvai rádió telefonszáma. Azokból a városokból, amelyek Magyarországon be vannak kapcsolva a nemzetközi távhívóhálózatba, közvetlenül lehet Moszkvával kapcsolatot teremteni — hallottuk a csoportvezetőtől. — Nyíregyháza azonban nincs bekapcsolva a nemzetközi hálózatba, ezért előbb a nyíregyházi telefonközpontot kell hívni, bejelenteni az üzenetközvetítési szándékot. Mi ezt jelezzük Debrecennek, ugyanis ott kapcsolják a hívó félnek Moszkvát. A moszkvai számra üzenetrögzítő van kapcsolva, ezért ahogy bejelentkezik, rögtön mondani kell az üzenetet. A magnószalagot másnap viszik Tengizbe. Minden tengi- zi üzenettel kapcsolatos felvilágosítást egyébként a nyíregyházi 10-200-as telefonszámon készséggel megadunk az érdeklődőknek. Kovács Éva (tmi) Félautomata mérleget, valamint a takarmány továbbításához négy csigát szereltek be az adagolórendszerbe a Bal- kányi Állami Gazdaság takarmánykeverő üzemében. Nemrégiben szüntették meg a gabonaforgalmi vállalatnak végzett bérkeverést, így a 11 dolgozót foglalkoztató üzemben előbb négy, majd a félautomata mérleg beszerelése után további két dolgozó munkáját tudják nélkülözni. A képen: az adagológépet rendszeresen ellenőrzik a délelőttös műszak dolgozói. (Császár Csaba felvétele) Téma az utcán Időpont: 1988 nyara, színhely a belváros zsúfolt sétálóutcája. Egy kétforintos hever a járda szélén, és bár sokan megpillantják, — hosszú perceken, sőt órákon keresztül — nem hajol le érte senki. Ezeket a járókelőket kérdezem meg gondolatban. Egy pedáns úr: nem én veszítettem el, — gondolja — miután átszámolja pénztárcájában az aprópénzt. Egy nyugati turista: a koldus a kalapját biztos otthonfelejtette, és így a földre dobálják neki a pénzt. Egy rendőr: kérem én keresem a tettest. Ez provokáció. Valaki hazánk fizető eszközét méltatlan helyzetbe hozta. Aki elveszítette: kérem én egy húszast veszítettem el. Valaki azt már kicserélte, vagy leértékelték. A magánvállalkozó: nem érek rá lehajolni, futok a pénzem után. A bankár: tessék, ez is egy kidobott pénz. Milliók esetében sem mozdíthatom az ujjam se. A porckorongsérves: ha lehajolok beleroppan a derekam. Táppénzre kerülök, és sokba kerül nekem ez a kétforintos. A 31 forintos napidíjból élő: ha felveszem azt hiszik, hogy rá vagyok szorulva. Az öntudatos munkás: szeretek megdolgozni a pénzemért, de nem váltom aprópénzre magam. A szakszervezeti vezető: az ilyen mozgóbéreket kellene alapbéresíteni. Az adórendelet bevezetése óta rosszhiszemű: ismerem a trükköt, cérna van rákötve. Ha lehajolok érte, az emeleten lesben állók röhögve felrántják. Két forintért nem nevettetem ki magam. A kiskamasz: még egy egygömbös fagylaltot se kapok érte. A nyugdíjas: ni csak, két- forint. Jó lesz borravalónak a postás részére. Ha hozza a nyugdíjamat szólok neki hol veheti fel. A dörzsölt maszek: biztosan figyelik. Nekem már egy fillérrel se kell több jövedelem az idén, mert átugrok egy magasabb adókulcsú kategóriába. Nem hiányzik az nekem, hogy egy adóellenőr kifigyelje mint láthatatlan jövedelmet. A párttitkár: észre sem veszi a pénzt. O előre néz az utcán is. A szebb jövőt kutatja. A veszteséges vállalat igazgatója: bár szemlesütve jár, de olyan szűklátókörű, hogy nem látja meg a földön fekvő pénzdarabot. Az erdélyi menekült: igen, ez egy gazdag ország. Egy munkanélküli: erről jut eszembe, jelentkezek utcaseprőnek. Ha minden sarkon leesik egy kettes, meglesz a prémiumom is. Végre estefelé arra vetődik a pénzügyminiszter. Észreveszi a pénzt, rátapos, körülnéz, amikor látja, hogy senki se nézi, ügyes mozdulattal a zsebébe csúsztatja. Hivatalába visszatérve kiveszi, megköpködi — apád- anyád idejöjjön, és visszafizetjük az adóságainkat! — mondja. majd bedobja a pénzt az asztalán álló malacperselybe. Kulcsár Attila
