Kelet-Magyarország, 1988. július (45. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-30 / 181. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. július 30. S’ E rik még meglepetések az embert. Ülünk Visegrádon a vízügyi igazgatóság előadótermében, hallgatjuk a szakembereket, akik demonstrációs tábla segítségével igyekeznek megismertetni bennünket a Bős— Nagymaros néven emlegetett nagyberuházással. Hogy mi a meglepetés? Például az, hogy kiderül, a vízlépcső elsődleges funkciója nem az energiatermelés. Többcélú, de alapvetően ökológiai, vízgazdálkodási szempontok miatt fontos a megépítése — bizonygatják. Biztosan felületesen olvastam eddig az erről szóló írásokat, hallgattam a tájékoztatást (talán mentségemre szól, hogy valószínűleg nem vagyok egyedül), de mindeddig úgy gondoltam, a vízerőmű a legfontosabb. Igaz, nem ez az egyedüli, ami zavar Bős és Nagymaros ügyében. Azt várom a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium által szervezett mozgó sajtótájékoztatótól, hogy tisztábban látok majd, mire lenyugszik a Nap. (Már most felhívom a Kedves Olvasó figyelmét, hogy ebben csalatkoznom kellett; ne is várja, hogy egyértelmű állásfoglalást talál e rendhagyó Barangolás végén!) Lenézünk-a visegrádi Fellegvár alól. Nem a megszokott panoráma tárul elénk. A lusta hömpölygésű Duna korábban talán legszebb magyarországi szakaszán, a nagy kanyarban még a párás levegő sem rejti el a hatalmas építkezést. Itt egy földnyelv, amott készül az ideiglenes meder (ami megszűnik, ha felépült a nagymarosi vízlépcső). Azt a dupla nyárfasort ki kell majd szedni, de — érkezik a megnyugtatás — némileg arrébb, „előnevelt” fákból újra kialakítják. Kezemben a színes trükkfotó: látom, hol ível át a tervek szerint a vízlépcső, s tetején a közúti híd. A korábbi látkép jobban tetszett, de ez any- nyira szubjektív szempont, hogy semmit sem jelent. Vissza a buszba, hogy aztán hamarosan Esztergomban szálljunk ki rövid időre. Ott, a Prímás szigeten, ahol az amerikai Magyar Környezetvédelmi Alap szerint (róluk később még lesz szó) a talajvízszint emelkedése veszélyeztetné az államalapításkori alvá- Tos feltáratlan történelmi leleteit s más régészeti lelőhelyeket is. Helyszíni magyarázat szól arról, hogy ez nem következhet be, sőt, a beruházási költségből minden korábbinál nagyobb összeget bocsájtanak a Nemzeti Múzeum rendelkezésére a feltárások elvégzéséhez. Az egyik tájékoztató füzet szerint még nyer is Esztergom a dolgon, mert jelentősen bővül az építkezés nyomán a csatornahálózata. Rövid várakozás után Vámosszabadi és Medve között átlépjük a határt. Szap (Palkovicovo) és Bős (Gabcikovo) az útirány. Szaptól felfelé már látjuk az üzemvízcsatorna alsó ágát, a hatalmas, mesterséges medret, Bősnél pedig — kis túlzással — már csak a turbinákat kell felszerelni. (A szakemberek szerint mintegy kilencven százalékos készültségi fokot ért el a vízlépcső építésében a csehszlovák partner.) Óriásdaru óriásdaru hátán, monumentális méretek, hatalmas betontömbök, liliputi munkások. Akár lelkendezhetnék is az ember természetátalakító, természethasznosító erőfeszítésén, de — bevallom őszintén — inkább nyomasztanak a méretek. Tovább haladunk felfelé, most már a leendő üzemvízcsatorna felső ágában. Ilyet még nem láttam! Javában folyik a leendő meder oldalfalainak aszfaltozása. Hosszában is, ke- > resztben is kap egy-egy réteg aszfaltot, a finishergé- pet drótkötéllel rögzítik a vontató masinához, amelyik hol csörlőn engedi le-fel, hol pedig párhuzamosan haladva tartja pányván. (Óhatatlanul felmerül — bár ez még a cseh oldal —, hány kilométer hazai útra lenne elég az itt felhasznált meny- nyiség ... Megnyugtatásul: a magyar fél nem aszfaltot, kavicsot használ a hasonló munkához.) Kis frissítő cseh sör So- morján, a Hotel Kormorán- ban, aztán nemsokára hajóra szállunk, s visszatérünk a határ innenső oldalára. Dunakilitinél a duzzasztómű építését nézzük meg, a látvány, kicsiben, mint Bősnél. Hallgatom a magyarázatokat, a válaszokat az érdeklődő kérdésekre. Mindent értek, csak éppen az egész nem akar összeállni. Nehéz dolga van a laikusnak, hiszen semmi oka kételkedni tudós szaktekintélyek, gyakorlati, vízügyes szakemberek szavaiban. Meggyőzően érvelnek. A hazai, alternatív környezet- védő mozgalmak meghívott képviselői (mert ők is itt vannak, nem csupán a hivatalos sajtó újságírói!) alaposan kifaggatják őket. A vita eldöntésére nehéz lenne vállalkozni, mindenesetre üdvözlendő dolog, hogy láthatóan partnerekként, időnként ellenfelekként, de nem ellenségként tárgyalnak. Az út hátralévő részében inkább a szemnek, a látványnak adózunk. Gyönyörű, s e beruházástól féltett mellékágakon hajózunk, ártéri erdők, szigetek, szigetecskék tükröződnek a Duna vizében. Elmerenghetnénk, ha nem dolgozna lázasan az. agyunk. Próbálja feldolgozni a rengeteg információt. VendégEsztergom, Prímás-sziget: veszélyben-e, vagy nem, a régészeti leietek? „Oriásdaru óriásdaru hátán”^ Bős, 1988. július. Épül a dunakiliti duzzasztómű. látóink tervrajzokat, metszeteket, ismeretterjesztő füzetecskéket bocsátanak rendelkezésünkre. És egy különleges gesztus: megkapjuk fénymásolatban a korábban már említett amerikai Magyar Környezetvédelmi Alap (MKA) felhívását, ami a Duna védelmében a bős—nagymarosi vízlépcsőrendszer (BNV) megvalósítása ellen született. Űj szellem: megismertethetjük nyugodtan a nagy- közönséggel, csak azt kérik, a hazai szakemberek válaszát se hagyjuk el mellőle. Bízom benne, hogy az érdeklődő olvasó egyetért velem, s megbocsát, ha ezúttal elmaradnak a Barangolásból a szép természeti képek, tájleírások. Helyettük másfajta élményt kínálok. Érveket és ellenérveket, a teljesség igénye nélkül, de úgy, hogy többet tudjunk meg egy nagy építkezésről, amely ma is megosztja az embereket. Az MKA világszerte aláírásokat gyűjtött nyilatkozatához, amelyet eljuttatott a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsához. Huszonhat pontba foglalt érveivel kérve a testületet, indítson a vízlépcsőt illetően „nyilvános vitát, hogy így a döntés történelmi súlyú felelősségét megoszthassa a magyar társadalommal.” Az eredeti felhívásban az szerepel, hogy ha a magyar kormány nem napolja el a nagymarosi vízlépcső építésének október 31-re tervezett időpontját, akkor „felkeressük a világbankot, s a többi pénzintézetet, amely Magyarországnak kölcsönt folyósít, s segítségüket kérjük majd a magyar nemzet gaztfasági érdekeit sértő vízlépcső elleni igyekezetünkben." Október 31-re pedig — ha „ez sem bírná jobb belátásra a magyar kormányt”, tüntetést szerveznek a világ minden városában, ahol magyar követség vagy konzulátus van. KeSiény szavak! Lássuk, milyen érvekkel támasztják alá az eddigieket. Az MKA szerint a vízlépcsőrendszer 54 milliárd forintos alap- beruházása egyéb, égetően fontos beruházásokból vonná el a tőkét, s ezt csak a nemzeti adósságállomány további növelésével lehetne biztosítani. Ebben az ösz- szegben — így az MKA — nem szerepel a környezetés településvédelem 30 milliárd forintra becsült kiadása, plusz a vízlépcső megépítése 7 milliárd schilling osztrák kölcsönt is szükségessé tesz. Válasz: Az alapberuházásából a még hátralévő magyar részvállalás 20 milliárd forint., Nem növeli adósságállományunkat, mert az osztrák fél nem hitelként, hanem későbbi áramszállítás előlegeként építi a nagymarosi vízlépcsőt. Az említett 30 milliárdos összeg független a bős— nagymarosi vízműtől, mert ezekre a fejlesztésekre amúgy is szükség van mindenütt az országban. A vízlépcsőrendszer alapberuházása tartalmazza az osztrák építésért majd árammal törlesztendő 7 milliárd schillinget. MKA: Az osztrák kölcsönt árammal törlesztené a magyar fél negyedszázadon keresztül, így a téli alacsony vízállás idején a hiányt szénnel és olajjal működő hőerőmű pótolná, ezért a vízlépcső 2015-ig terhet, nem könnyebbséget jelentene az energiaháztartásnak. 2015 után is csak 2 százalékát biztosítaná az akkori magyar energia- igénynek, ráadásul a gépeket 25 év után ki kell cserélni. Válasz: Árammal fizetünk, mert ez a legelőnyösebb. (20 év nem negyedszázad.) Nem igaz, hogy télen pótolni kell az energiahiányt, ugyanis a saját energiarészesedésünk másfélszer annyi, mint amennyit kiszállítunk majd, s ennek az ötödrésze nem is törlesztés, hanem kemény valutával fizetnek érte: A BNV várható energiaigényünk 4—5 százalékát adja majd, a vízerőmű gépeit pedig — a nemzetközi tapasztalatok szerint — 50 évnél is tovább használják. Hasonló stílusban folytatódik az írásos párbeszéd, még sok ponton át. Mindegyik ismertetésére nincsen helyünk, de néhány érdekesebbet még érdemes idézni. A Magyar Környezetvédelmi Alap szerint például a Szigetköznél bekövetkező talajvízcsökkenés 15 ezer hektár kiszáradásával fenyeget. Bősnél a vízszint 18 méterrel, Gönyü és Nagymaros között pedig az árvízhatár fölé emelkedne, ezért a több százmillió köbméter tárolt víz földrengés, árvíz, erőszak okozta gátszakadás esetén magát a fővárost is veszélyeztetné. A válasz: a Szigetközben nem várható talajvízcsökkenés, mert a víz pótlására. a jelenlegi szint fenntartására csatornarendszer épül. A fővárost még földrengéskor sem fenyegeti árvíz, de egy mégis feltételezett gátszakadás esetén sincs baj, mert az árhullám ellapul, s legfeljebb az alsó rakpartok szintjéig emelkedne a Duna. Talán ennyi elég lesz érvek—ellenérvek csatájából (a teljes szöveget leközölte egyébként a kormány lapja, a Magyar Hírlap). Az egyik oldalról csak rosszat, a másikról szinte csak jót hall a laikus elme. Szeretném, ha utóbbiak lennének igazak, annál inkább, mivel (figyelem: magánvélemény!) nem látok esélyt a beruházás leállítására. Mindenesetre nem irigylem az országgyűlési képviselőket: óriási felelősség hárul rájuk, amikor (várhatóan ősszel) dönteniük kell a hogyan to- vábbról. Papp Dénes ..,.„,.,6. Az épülő bős—nagymarosi vízlépcsőnél I» KM
