Kelet-Magyarország, 1988. július (45. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-30 / 181. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET Gárdonyi utóélete A kritika fújhat hideget, fújhat meleget. De ami ér­téktelen, nem fújhatja bele a nemzeti kultúra kincs­tárába. Ami értékes, nem fújhatja semmivé .— írja a 125 évvel ezelőtt, 1863. augusztus 3-án született Gárdonyi Géza az Én magam című munkájában. Az író megméretését elvégezte az irodalomtörténet; kézikönyvek és szakmunkák során nézhetünk utána, miként je­lölték ki helyét a magyar irodalomban. Tekintsük ezt azonban szakmai ügynek, s figyelmünket fordítsuk inkább olyan kérdés felé, amely minden kerek évforduló során felvethető, s vélhe­tőleg izgalmas is: mi maradt eleven az életműből? Mi az, ami napjainkban is elővehető, mert máig szóló gondolatokat hordoz, itt és most érvényes példázatokat ad? Az érték természetéhez tartozik ugyanis, hogy dacolni tud az idővel. Az író utóélete — műveinek sorsa a múló időben, ezért ko­rábban kezdődik, mint ahogy bekövetkezik a szerző halála. Ma sem lehet érdektelen, miként vélekedtek a kortársak Gárdonyi­ról. Móricz írja róla Az én falum megjelenése után: „A nevetés és a sóhaj, a gond és a derű a parasztember lelkében nála sza­badul fel először. Az ő parasztjai jelennek meg először a ma­gyar irodalomban, mint lelki életet élő emberek.” Az irodalom- történész Szerb Antal pedig az Isten rabjait „a legjobb magyar történelmi regénynek” nevezi. Hogy ezekben az ítéletekben van némi túlzás? Hogyne len­ne! Hiszen mikor ezek a megállapítások először nyomdafestéket láttak, Mikszáth már régen megírta A jó palócokat, a Tót atya­fiakat, Kemény Zsigmond pedig az Zord időt. De feltétlen kife­jezik azt a hatást, ami alól a Gárdonyit olvasók nem tudják ki­vonni magukat. Fő művét, az Egri csillagokat szerencsére helyére tette az oktatásügy: nemzedékek hosszú sora nevelkedett és nevelkedik rajta; olyan kötelező olvasmány ez az általános iskolások szá­mára, amely elfeledteti a gyerekkel, hogy kirótt feladatként kel­lett kézbe vennie. Annak idején, amikor Várkonyi Zoltán fil­met készített a regényből, sok kritikus méltatlankodott az ered­mény láttán. Nem lenne utólag célszerű felmenteni a rendezőt minden vádpont alól, mégis azt mondhatjuk, sokat átmentett a mű szellemiségéből a vászonra; nem méltatlan dolog újra és újra elővenni, megtámogatván véle a serdülök bicsaklö fantáziá­ját. Gárdonyi ezzel be is fejezi iskolai jelenlétét. A 450 oldalas gimnáziumi tankönyvben másfél oldal jut neki, az is apró be­tűvel, magyarán: kiegészítő anyag, elhagyható. Érdekes módon szikrázott fel Gárdonyi körül a levegő a 60-as évek végén. Két kutató egymástól függetlenül, más-más módszerrel fejtette meg különleges formájú, keleti jellegű, egyé­nileg alkotott betűformáit, pereskedtek is az elsőség kérdésében, . ám az olvasók számára a bírósági ügy eredménye közömbös volt, hiszen a lényeg, a Titkosnapló hozzáférhetővé vált a legszéle­sebb nyilvánosság számára. Hogy Gárdonyi jelen van mindennapjainkban, arra örven­detes jelzés volt a néhány év előtti színházi bemutató Szatmá- ron; az Északi Színház magyar tagozata előadta az Ida regénye színpadi változatát. Egy másik jelenlét, amely frissebb ugyan, de egyáltalán nem örvendetes: egy aluljáró-kiadvány részleteket közölt az író által megtagadott Göre Gábor történetekből. A könyvkiadás azzal tiszteleghetne igazán a nagy író emléke előtt, ha az Egri csillagok soha nem lenne hiánycikk a könyvesboltok­ban. H. P. Szent István és kora Vajon milyen lehetett Szent István, államalapító kirá­lyunk? Szelíd arcú, vagy na­gyon is zord, szigorú vagy nyílt tekintetű, dús szakállú öregember, vagy robusztus termetű dalia? Az ábrázolá­sok, leírások ilyennek is, olyannak is festik. Egyetlen korabeli ábrázolása, a palás­ton lévő, nem sokat árul el j vonásaiból. A későbbi korok I rajzai, festményei — még a Kálmáncsehi kódex gyönyörű Szent István miniatúrája, vagy a Thúróczy-krónika festőileg is megkomponált il­lusztrációja is — idealizált i királyképet közvetítenek, j Csak úgy, mint a 18—19. század művészete, legyen az [ szobrászat, festészet avagy I írott szó, egyházi vagy vilá- I gi szöveg. Mindez persze csak külső­ség. Bár nekünk fontos, ér- ! tékes jeladás a régi korok- j ból. Ám ennél sokkal többről van szó azon a kiállításon, i amelyet az Országos Széché­nyi Könyvtárban rendeztek Szent István és kora címmel. A történelmi emlékezet for­rásait őrző nemzeti könyv­tárunk ezzel a rendezvény­nyel kapcsolódik az első ma­gyar királyra emlékező or­szágos ünnepségekhez. Féltett kincseit mutatja be a könyvtár, légkondicionált termekben, az ősnyomtátvá- nyokat őrző félhomályban október végéig nyitva tartó kiállításán. Csaknem kivétel nélkül minden írott, nyomta­tott műtárgy a Széchényi Könyvtár tulajdona, mind­össze egyet kölcsönzött az Országos Levéltártól, legré­gebbi oklevelünket,- a vesz- prémvölgyi apácamonostor görög nyelvű alapítólevelét. Néhány érem, ötvöstárgy és kerámia egészíti ki a kiállí­tást a Magyar Nemzeti Mú­zeum, az Iparművészeti Mú­zeum és a Budapesti Törté­neti Múzeum gyűjteményé­ből. Négyszáz korai és későbbi, hazai és külföldi dokumen­tum, eredeti kéziratok és la­tin nyelvű szövegek magyar fordítása, könyvek, metsze­tek, rajzok idézik I. Istvánt és korát. Tizenöt kódex, köz­tük a legismertebb, a Halotti Beszédet is tartalmazó Pray- kódex, amelyet egy Szent István-napi szövegrésznél nyitottak ki. A legrégibb hír­adást 1080-ból Szent István nagyobbik, és két és fél évti­zeddel későbbről kisebbik le­gendáját az Ernst-kódex tar­talmazza. És láthatjuk Hart- vik győri püspök 12. századi legendáját egy másik ős- nyomtatványban. István ki­rály Decretumának, egyház­ügyi törvényeinek és végre­hajtási utasításainak gyűjte­ményét az Admonti-kódex- ben. Magyarul olvashatunk „Boldogságos Szent István királynak ünnepéről” az Ér- dy-kódexből, amelyet a mo­hácsi vész után egy kartauzi szerzetes írt. Itt van István­nak fiához, Imréhez írt In­telmeinek bölcs szövege, és illusztrálásul a Magyar An­jou legendárium (hasonmás A Szent Jobb — ősszel megyénkben is láthatjuk: Nyíregyházán október 1—2-án mutatják be kiadásban) Szent Imre zolása. Alig volt történelmű: ilyen jelentős, széles lí rű uralkodó még egy, István. Hatása majd ej ezred távlatából is e Legendák, egyházi és énekek, szépírói műve dományos munkák őriz őrzik nevét és tette egyik terem falát csup: földi enciklopédiából v< tónagyítások borítják e ciclopédia Britannicábc Larousse-ból, brüsszeli rábi, varsói és szlovák, német, osztrák, itáliai vekből, amelyek Szer vánról, a magyar állar pítójáról szólnak. Egyik vitrinsor a Jobb történetét, a má korona hányattatásai merteti. Százhetvenhat helységet jelöl a törte Magyarországot ábrázó: kép, amelyben Szent I: ról neveztek el szente zat, templomot. Szént Istvánnal kap tos legkorábbi zenei künk a 12. század első ben Székesfehérváron 1 zett zsolozsma a grazi 1 Albensiensisben talí Becses az a kotta is, ar pesti német színház 1 megnyitására készült i nyitány egykorú mát tartalmazza. Rajta a szerző, Ludwig von B ven saját kezű aláírása namikai megjegyzései, hasonlóan értékes doki 190 éve született Sz e n tp ét er y Kf magyar nyelvű nemzeti színjátszás felszentelt papját, f az 1798. július 31- én Rohodon szüle­tett Szentpétery I tigniondot, ahogy az a kor — ! pályatársa Szilágyi Pál visz- ; aemlékezéseiből kiderül, egy sai fuvaros és az „apostolok va” vitte Debrecen nagyhírű iformátus Kollégiumából a sti Rondella színpadára, gy onnan, a vándorkomédiá- k ekhósszekerére szállva, be- dorogja az országot a kitű­it nemes cél érdekében: pá- itársaival diadalra juttatni a mzeti színjátszás ügyét. S szent célért az első nyolc ■.tendőben Kecskeméttől Szé­lig, Komáromtól Zalaeger- ■gig apostoli hűséggel és ■ggyőződéssel végigjárta az földet és a Dunántúlt, hogy tán 1823-ban a székelyföldi sszióját is teljesítve, Kolozs- rott telepedjék meg hcraz- ibb időre, folytatva és to- * bbvíve ott annak az erdélyi igyar nyelvű színjátszásnak sikerét, ami a Kolozsvári ! imzeti Színház deszkáin már ekkel korábban elkezdődött. Az utazás és megérkezés vi- ontagságairól Déryné neveze­ss Naplója tájékoztat bennün- et. Eszerint a kolozsvári szer- i 3dés ajánlata Egerben találta i két. Innen indult aztán az ek- j lósszekér Dérynével és Szent- j iéteryvel 1823 legvégén, és . *gy hetes gyötrelmes utazás ,itán érkezett meg Kolozsvár­ba. Ám, a bemutatkozó elő­adást az utazási fáradalmak tllenére, már december 27-én . negtartották. Weigl József (iperáját, a Helvéciái háznépet idták. Az énekes darabokban sak szükséges kényszerűség­ül fellépő Szentpétery most úgy paraszt figuráját játszotta :supán, dé a hamarosan színre kerülő A hét kapitányok az impériumban című vitézi játék­ban már címszerephez jutott Árpád fejedelem jól sikerült alakításával. És ezzel elkezdő­dött azoknak a kiváló színpadi teljesítményeknek a sora, amellyel Szentpétery Zsigmond Kolozsvár lelkes nézőközönsé­gének a kedvenc színészévé válott, és meg is maradt annak élete végéig. A nemzeti színjátszás ügyét a kolozsvári társulat is misz- sziónak tekintette, s ezért a színházi évad befejeztével székelyföldi vendégszereplé­sekre indultak évről-évre. Szentpétery soha nem hiány­zott ezekről a turnékról. Elő­ször 1824 nyarán vett részt raj­ta. Ahogy Szilágyi Pál szűk­szavú visszaemlékezéséből megtudjuk, egészen Kézdivá- sárhelyig jutottak el ekkor. Egy fönnmaradt színlap alap­ján az is ismeretes, hogy szep­tember 12-én Marosvásárhe­lyen a Béla futása című törté­neti operát adták, melyben Szentpétery a címszerepnek számító IV. Bélát alakította. A turnét követő 1824/25-ös évad többszörösen is nagy je­lentőséggel bír Szentpétery színészi pályáját és magánem­beri életét illetően. Ekkor veszi át a színpadon Pergő Celesz- tintői a rangos „hősszerelmes” szerepkör};; ekkor válik mé­lyebbé, bensőségesebbé Déry­nével való érzelmi kapcsolata; és ekkor látogatja meg a Sza- bolcs-Szatmár megyei Gyüre községben élő édesanyja Zsu­zsika nevű kishúgával. (A kis­lány egyébként nevelésére bátyjánál marad egészen férj- hezmeneteléig). Ezt az eseményekben dús év­adot követi 1825 nyarán az újabb székelyföldi szereplés. Déryné Naplója nem ad ugyan pontos képet az útvonalról, de azt megtudhatjuk belőle, hogy jártak Abrudbányán, Zalat- nán, Verespatakon, Marosvá­sárhelyen és Nagyenyeden. Az abrudbányai kiruccanás, ha nem túloz Déryné, könnyen tragédiával végződhetett vol­na. Lóháton indultak el, és egy patakon átkelve Róza asszony lova makrancoskodni kezdett. Ha Szentpétery nem figyelmes és találékony, bizony Déryné nemcsak a vízbe pottyanhatott volna, hanem bele is fullad. Erről a kalandos vendégsze­replésről késő ősszel érkeztek vissza Kolozsvárra, de éppen csak megpihentek, és már in­dultak is Kassára, minthogy az 1825/26-os telet ott szándékoz­ta elvendégeskedni a társulat. Kolozsvárra 1826 tavaszán ér­keztek vissza. Április 8-án még előadják Moor Károly vagy a tolvaj szarka címen Schiller „Haramiák” című darabját Szentpétery címszerepével, amit még egy jelentéktelen rémdráma követ, s aztán ké­szülődnek a nyári vendégsze­replésre. A turné előtt Déryné és Szentpétery kapcsolata meg­romlik, el is játsszák egymás között a „haragszom rád” jól ismert szerepét, de azért együtt indulnak. Nagyszeben és Brassó most a cél. Az úti kel­lemetlenségből persze most is kijut nekik. Amikor Nagysze- benből már Brassó felé tartott az ekhósszekér, egy Vladek ne­vű falu alatt a sűrű erdővel benőtt hegyekből román rab­lók támadták meg a társula­tot. Déryné visszaemlékezése szerint most is Szentpéterynek volt köszönhető a megmenekü­lés. A hatalmas termetű és nagy erejű Szentpétery — Dé­ryné szavaival élve —, úgy ráz­ta le magáról a beléje akasz- kodó rablókat, mint „fáról a vadkörtét”. Erre aztán odább is álltak az okvetetlenkedők. Ezután a kis intermezzo után Brassóban nemcsak fer­geteges sikert értek el, nem­csak a Cenk-tetőt mászták meg zuhogó esőben, hanem itt kap­ták kézhez azt a bukaresti meghívást is, amelyik romá­niai vendégszereplésre invitál­ta a társulatot. Ettől azonban többen viszolyogtak, a kortárs Szilágyi Pál szerint leginkább Szentpétery, így aztán a meg­hívást elutasították és vissza­tértek Kolozsvárra. A kezdődő 1826/27-es évad Szentpétery utolsó színházi év­adja volt Kolozsváron. Meg­lehetősen rosszul is telt el. Gyász érte a társulatot, meg­halt Pályi Elek felesége, Ecse- dy Jozefina. De megromlott a társulat egysége is, örökösek voltak a cívódások, intrikák. Az előadások azért folytatód­tak. Ekkor alakítja Szentpéte­ry Sardellit a Don Jüanban, Markéz Carabit a Kékszakállú hercegben. 1827. május 19-én még előadják az Othellot, melyben Szentpétery a velen­cei Dogét játssza. Aztán útra­kelnek. Arad, Szeged, Temes­vár, Szabadka, Baja, Pécs, Szé­kesfehérvár, Pest, Miskolc út­vonalon kisebb-nagyobb pihe­nőkkel Kassá ra érkezik Szent­pétery, hogy ott is megteleped­jék néhány esztendőre. Szeretett városához és lelkes kolozsvári nézőközönségéhez azonban nem lett hűtelen. Amikor tehette, mindig ellá­togatott vendégszerepelni Ko­lozsvárra. Kassai működése idején 1833 nyarán indult először kolozs­vári szereplésre társulatával. A Honművész című lap ko­lozsvári levelezője ez alkalom­mal a helybeli Jancsó Pált, a vendégek közül pedig Dérynét és Szentpéteryt találta dicsé­retre méltónak a művészi tel­jesítményért. De hasonló han­gú kritikát közöl róluk a Nem­zeti Társalkodó című lap is. A következő, 1834-es kolozs­vári turnéhoz már köze van a május 24-én megkezdődött Er­délyi Országgyűlésnek is. Erre az alkalomra Szentpétery né­hány színésztársával 720 fo­rintért kibéreli a Kolozsvári Nemzeti Színházat május 14- től augusztus 25-ig tartó ha­táridővel. Május 19-én már be is mutatkoznak a Sevillai bor­bély című darabbal, de ezután siker váltogatja a sikertelensé­get. Ennek a turnénak tulaj­donképpen abban van a jelen­tősége, hogy Déryné kivételé­vel a társulat valamennyi tag­ja Kolozsváron marad, nem tér vissza Kassára. Szentpétery, Egressy meg a többi neves színészek aztán mindent elkövetnek, hogy a hajdanvolt kolozsvári társulat színvonalára emeljék az itt maradtak játékát. Sikerrel újítják fel a Kassán már ki­próbált Bánk bánt. A Honmű­vész 1834. szeptember 8-án megjelent száma föl is dicséri mind a darabot, mind az elő­adást. Szentpétery Petur bán alakítását is „művészi” telje­sítménynek írja. Ám, minden hiába! A széthúzás, cívódás most is lábra kap. Így szinte jól jön Szentpéteryéknek 1835 tavaszán Döbrentei Gábor meghívó levele a Budai Vár­színházba. Húsvét táján már Szentpétery is ott lép föl. Színészünk utolsó kolozsvá­ri vendégszereplése 1856. ápri­lisában volt. Ferenczi Zoltán kutatásai alapján ismeretes, hogy április 19—30. között -nyolcszor lépett fel Szentpéte­ry a kolozsvári színpadon, s mi több, még öregedő fejjel is tudott újat vinni a kolozsvári színjátszásba. Ö vitte színre április 30-án ifj. Dumas „Ka- méliás hölgy”-ét először Ko­lozsváron Gauthier Margit cí­men. Balogh László István és Gizella, kö: Magyar hajdan és jelt Sípos N< KM

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents