Kelet-Magyarország, 1988. július (45. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-16 / 169. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET

1988. július 16.

VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN

Barátom a minap elkezdte lopni a napokat a munkahelyéről, mert ebben a hazában ezt sokan tehetik. A feleségének nehezebb volt, ő szabadságot vett ki, egy egész hétre. Én segítettem felszúrni a töltött húsnak valót, a feleségem mákot és diót darált. Nem egyedül, mert segített neki a barátom szinte teljes rokonsága. Ök napok óta ott ettek és ittak azon a portán. Ballagott a gyerek.

A világ így megyen — írta volt Móra Ferenc, címnek egy gyönyörű könyvéhez. Egy másik könyvének címe viszont az volt, hogy: „Kisemberek, barátocská- im”. Nos, a két cím magáért beszél, mert szeretni kell ezt a világot, de szeretni csak úgy lehet, ha a holnapot is szeretjük benne, tehát okosan szeretjük a gyerekeinket.

Okosan ?

Hogyan lehet okosan szeretni egy kisembert? A mai közhit szerint valahogy úgy, hogy mindent megadok neki, ami egy másik gyereknek járhat. Üdüléstől a számítógépig, videótól a nem tudom meddig .. .

Gyereket ma többnyire azok nevelnek, a harmincnegyven évesek, akik valójában rossz reflexek, beidegződések között nőttek maguk is. Emlékként hordozzuk még a nehéz gyerekkort, emlékszünk idétlen ruháinkra, amelyekből mindig kinőtt a csuklónk és a városokban bizony olyan évekre, amikor még a vasszeget is megettük volna, mert kenyér és a hús sem volt sohasem elég. Tőlünk még nincs messze az a világ, amikor hajnalban kellett a bolt elé állni, a különböző színű élelmiszerjegyeket szorongatva, hogy egyáltalán kapjunk valamit. Nincs ebben semmi szégyellni való, hiszen történelmet ember csinál, de a történelemnek az ember a legkiszolgáltatottabb.

Aztán elkezdtünk valamivel jobban élni. Vastagabban szelhetett a kenyérből a kés, már nem talpaltattunk, fejeltettünk ötször is cipőt, nem jártunk kifordított ruhákban (sokan már azt se tudják, hogy milyen az), nem volt és főképpen nem lett mindenki egyformán gazdag, de a gazdagodás éveit éltük, még ha ezek az évek történelmi léptékben pillangó életűek voltak is. Azt akartuk, és majdnem mindenki azt akarta, hogy a gyerekeink jobban éljenek nálunk. Ha az igásló álmodna, akkor pompás versenylónak képzelné a megszületett kis- csikóját.

Tudom, néhányan ide illetlennek találják ezt a hasonlatot, de tény, hogy terveinket, elképzeléseinket egyre ritkábban mértük a gyerekek tehetségéhez, képességeikhez, szorgalmukhoz. Kényelmes volt, jó volt, szívesen elhittük, hogy egyre könnyebb lesz élni. A gyerekektől, akik kis felnőttek azóta, egyre kevesebbet követeltünk, és sajnos ez is rengeteg családban igaz, egyre távolabb kerültünk tőlük. Büszkék voltunk ró, hogy mennyi mindent tudnak, amit mi nem tudtunk. És büszkélkedtünk velük. Nem a teljesítményeik miatt, mert azt mérni egyre kevesebb időnk volt, hanem azzal amit adni véltünk nekik.

Okosan szeretni nagyon nehéz, és néha kegyetlennek tűnő dolog.

Elrontottunk volna • egy nemzedéket? Nem hiszem. Az ember gyönyörű képessége a munka, de amit

játszva megtanulhattak volna, azt most kínlódva kell megtanulniok. Nem elég ugyanis kapni. Farmert, éppen csak elégséges bizonyítványért kismotort, érettségiért, ami magában semmihez sem elég, autót.

Mai tizenkét évesek egynapos kirándulásáról tudom, hogy volt gyerek, aki a degeszre tömött táskája mellé egy ötszázast kapott, amit szabadon, de feltehetően haszontalanul elkölt- hetett. A szülő persze nyugodt volt, mert ő ellátta a gyerekét, nem is lehetett nyugtalan, mert ahhoz, hogy az ötszázasra manapság fussa, nem elég nyolc órát dolgozni valahol.

Néhány nap múlva megkérdeztem egy szülőpárt, nem egy gyerek ült azon a buszon ilyen, hogy ugyan már, mit mesélt a kiránduják, de miért tesszük a túl- szeretéssel ennyire nehézzé nekik ezt?

Számolgatunk. Egy ismerős család tizennégy éves gyereke ballag. A férj és feleség bevallott fizetése tizenkétezer forint. Van főiskolás gyerekük is, és van egy kicsi. Az egy főre eső jövedelem nem haladja meg a létminimumot.

A gyerek, alig közepes tanuló, kap a ballagásra egy aranyláncot, és feltétlenül hisz abban, hogy a szülők bejuttatják a gimnáziumba. Akkor négy évig nem kell gondolkoznia azon, hogy miként csinálja majd meg az önálló életét.

A ballagás, ebben az egy családban, lánccal együtt, kéthavi fizetésbe kerül, mert ott lesz a teljes Tökeinknek se mondtuk meg, mert óvni akartuk annak a látszatát, hogy tjni mindent megadunk nekik:'' .

Persze tudom: nincs

olyan gyarapodó társadalom, amelyben ne lennének szegényebbek és gazdagok, mert az igazi egyenlőséghez csak a nagyon szegényeknek van joga. Vannak most is, sőt most talán még többen is, nagyszerű, jól képzett tehetséges fiataljaink, akik vétlenek abban, ha már gyermekeket nemző felnőttként is a szüleikre szorulnak, vagy szerencsétlen esetben az élet peremére kerülhetnek, hogy onnan verekedjék vissza magukat a szerencsésebb társaik közé. Azt nem is hihetjük, (bár hitetni sokan próbálták), hogy ezek az emberek mindezt nem élik, nem szenvedik meg, és azt

Nehéz magyarázkodni erről, hiszen a gyerekeinknek nincsen a mi megnevelé- sünket célzó programja, ők egyszerűen csak másképp akarnak élni, mint mi. Ezt jól is teszik, mert mi ebben a nagy-nagy „mindent odaadok a semmiért is* lázban, egy kicsit a múltunktól való félelmünkben lettünk egyre kevesebbek.

Azt mondják, hogy a fiatalok, tehát a mi gyerekeink, nem tudnak, nem szeretnek beszélgetni. Lehet, hogy mi valamikor tudtunk, de mi ebben az egymással való nagy verseny- futásban egyre inkább elfelejtünk beszélgetni. Szegényedik a nyelvünk? Nem hiszem, hogy ez a baj. A nyelv szegényedése a gondolkodás képességének menthetetlen megkopása, és

Bartha

Gábor:

ADOK? KAPOK?

lásról otthon a gyerek? Nos, nem mesélt semmit, mert arra, hogy beszélgessenek a családban, nem marad idő. Állás, mellékállás, a telek, ahová a gyerek legfeljebb játszani megy, , nehogy megerőltesse magát, elvesz az ilyesmitől minden időt. Jóllehet a gyereknek mindent megadunk amit kér, egy telken lévő bokorral, vagy ágyással többet foglalkozunk, mint a gyerekünkkel. Tesszük, mert amit a bokor, fa, ágyás terem, az lendít a családon és abból lesz kismotor, farmer, autó és ötszáz forint.

Nem szeretnénk felbosz- szantani egyetlen szülőt sem, hiszem, elhiszem^ hogy valamennyien jót akarnak. És nem is tesznek mást, mint amit a világ tesz körülöttük. Valamikor, közvetlen a háború után, kisdiákként hihetetlen boldogságot jelentett nekünk egy-egy cserkész-, később már úttörőtáborozás. Nagy örömet és rengeteg munkát, meg törődést, cipekedést. Ma is tudom, hogy nagyszerűen éreztük magunkat, pedig mi építettük a sátrat, hordtuk az erdőn át a vizet, főztünk, jártunk a faluba vásárolni. Nem a szülők a hibásak, hogy az élmények megszerzésének ezt a természetes lehetőségét korosztályoktól elvette a társadalom. Manapság pedig többen nyaralnak, és szebb tájakon járnak, mint akkor. A sátrakat kiszorították az összkomfortos házak, a munkát —'’követelhető, és ilyenkor :zülők által is ellenőrzött kényelem. Nekünk a tábor szükségletei kínáltak programot, a felnőttek se csináltak bonyolult tervezeteket, de együtt éltek velünk. Sátortól jutni az összkomfortig lehet élmény, de összkomfort után tanulni a sátrat, a teljes kiszolgálás után a szolgálatot már nehéz. És legyünk őszinték, gonddal terhesek az előttünk lévő évek. Most tanulgatjuk, hogy amire tegnap még/ jutott, ma már nem íut. Mi tudjuk, de inkább fogcsikorgatva dolgozunk, mert azt akarjuk, hogy a gyerek ezt ne érezze meg. Ösztönösen akarjuk, de vajon mi lesz, ha velünk együtt elfogy a segítés képessége, ha felnőtt korban kell megtanulniok, hogy a dolgoknak igenis ára van, hogy az arravalót megkeresni •sokszor keserves munka?

Hiszem, hogy megtanulkonság. A kéthavi teljes fizetéshez jön még pár ezer forint kiadás, mert a nehéz évet kipihenni a gyerek külföldön üdül még tizennégy napot.

Miből? Tagadhatatlan, hogy rengeteget dolgoznak. A fogalmazás diszkrét, de az elszámolt kilométerekkel a kocsi is „hoz valamit”. A mellékállás mellé még bérelnek egy kertet is, üdülni viszont ők maguk sohasem voltak, mintha regenerálódni, feltöltődni valami életellenes erkölcstelenség lenne.

A gyerek? Kedves, mint minden gyerek, de egyáltalán nem boldog, a lánc kicsi, az üdülés csak Csehszlovákia lesz és egyáltalán: több gyerek van, aki ennél többet kapott.

A holnapi felnőtt? Nem kívánom, de rokkanjon bele a túlvállalt munkába akármelyik felnőtt, nősüljön meg kezdő fizetéssel a főiskolás, nőjön nagydiákká a kicsi, és menjen férjhez a lány. Kis fizetéssel, fiatalon, fiatalhoz. Még akkor is nyomasztó gondjai lesznek, ha a szülők összeku- porgatnak (ravaszkodnak, ügyeskednek?) egy lakásra valót. Az aranylánc beadható a zálogházba, de ez csak egy fizetés előtti hétre elég. Valójában ezt a szót is, hogy „zálogház” sok családban elfelejtették, ahogyan majdnem leszoktunk a használt ruhák becsületéről.

Erőnk, tehetségünk felett éltünk? Ezt még a gyeresem, hogy hitben, erkölcsben nem károsodnak közben.

Aligha van ebben a hazában, aki meg tudja mondani, ki tudja pontosan számolni, és hinni is mer benne, hogyan élünk 3—5— 10 év múlva. Olyan is kevés lehet, aki kiszámítaná, hogy az a nagyon sok túlkényeztetett gyerek, akkor már esetleg fiatal, hogyan lesz képes az alkalmazkodásra. Arra a tudományra, hogy adni és kapni egyformán művészet. Nem tudomány, emberség.

Gyermekekről írtam eddig, mintha egyszerűen őket félteném, jóllehet tudvást tudom, hogy amióta irodalom és művészet van a világban, azóta számtalanszor féltegették az elkorcsosulni látszó nemzedékeket, de mindig hiába, mert bármennyire pontos volt a látlelet, minden nemzedék megtalálta a maga gyógv- füvét, másképpen nevelt, mint ahogyan őt nevelték, az apák és fiúk végtelen sorában sohasem voltak egyformák az apák és a fiúk. Akkor hát minek ez az írás, mi.értelme van a füstölgéseimnek? Nem a világot féltem tőlük, hanem tőlünk féltegetem az ő világukat, amit azért épségben örökül hagyni kötelesek vagyunk. Nem igaz ugyanis, hogy csak mi hatunk a gyerekekre, hanem ők is hatnak ránk.

ha nem lesznek szavaink valaminek az árnyalt kifejezésére, akkor a gondolkodásunk lesz szürkébb. Kérem, hogy aki olvassa ezt az írást, gondolja végig, hogy a családon belül hány szót használ, egyáltalán mond ki naponta otthon? Egyre kevesebbet, egyre több nagyon csúnya „segédszóval”, egyre primitívebben. Egy értelmes gyerek később még megtanulhatja kifejezni magát, ha szerencséje van akár írózseni is lehet, de ha néhány száz szó között nőtt fel, akkor sajnálni fogja a szüleit, akik gyerekkorukban még néhány ezer szót használtak, hallottak maguk körül.

Azt mondják, hogy a fiatalok durvák, közönségesek, hogy a legszentebb érzéseiket is az utcára viszik, hogy a trágárságoknak nagyobb rangja van, mint egy értelmes gondolatnak.

Lehet, de azért ezt se így hiszem. Ha manapság belehallgathatok egy férj és egy feleség beszélgetésébe, ha indulatos ez a beszélgetés, ha hallja ezt, mert rendszeresen hall ilyet a legtöbb gyerek, akkor milyen alapon várnánk el, hogy a mellettünk növő ember ne legyen durva, közönséges, hanem kedves és finom. Elvárnánk pedig, de csak akkor és addig, amíg a gyerek velünk beszélget. Ha a fiam ugyanúgy szól hozzám, ahogyan én a feleségemhez szóltam veszekedés közben, akkor ’ ugyanúgy beszél nekem vissza, ha rá^ szólni próbálok valamiért.

Nem védem, mert nincs érvem a védelemhez, az iskolákat és a pedagógusokat. Van nekik bajuk elég, de, és sajnos ezt felmérések sora igazolja, a nyolc évig tanuló gyerek — gyerekek közül jó néhány — úgy felvételizik a szakmunkásképző intézetben, olykor még a gimnáziumban is, hogy nem tud folyamatosan olvasni, és nem tud öt mondatot leírni helyesírási hiba nélkül. Az nyilvánvaló, hogy nem az őt tanító pedagógus a hibás, hiszen ha fiatal, már őt se tanítottuk meg magyarul a reformok dzsungelében, de különben se rajtuk múlt semmi. Nem ők voltak a hibásak ha egyidő- ben rangját, de hitelét is vesztette a történelemoktatásunk, ha sérült, mert sérülhetett a nemzeti tudat, ha ebben az általános sze- gényesedésben egyre súlytalanabbá vált a valamihez tartozás embert megemelő érzése. Az viszont igaz, hogy kizárólag a fiatalok

szegényedtek ezzel, mert belőlünk is veszni kezdett az, ami belőlük hiányozni kezdett.

Azt gondolom, hogy nem az a fontos: ki a hibás. Az a fontos, hogy most hol és hogyan vagyunk. Most mi az, ami közérzet a gyerekekben és bennünk?

Közérzet? Egyféle társadalmi, vagy ha úgy tetszik, magyarságtudat? Őrök emberi értékek rendszere? Még most is sokan kérdezik, hogy mi szükség lehet erre? Elszoktunk attól, hogy ilyen kategóriákban gondolkozzunk. Nagyon sokáig mindig pontosan megmondták, hogy miről mit kell hinnünk, vagy legalább annyit, hogy mit mondjunk a hiteinkről. Ezt nemcsak megtanultuk, hanem megtanítottuk és elvártuk azoktól a gyerekektől is, akik azóta gyereket nevelnek.

Ördögi kör lenne ez, ha az ember képessége nem lenne a munka és a rend, vagy a rendteremtés, ördögi kör lehetne, ha mindenki másféle holnapot akarna, de éppen a szaporodó gondjaink teszik egyre közösebbé a gondolkodásunkat.

Örömmel szólni erről nehéz lenne, de valamilyen halvány sejtés is van bennem, hogy van ebben valami jó és hasznos is. Nevezetesen annyi, hogy éppen most, amikor nehezedik az élet, amikor adni szinte feltétel nélkül egyre nehezebb lesz, akkor menthetetlenül rákényszerülünk a sorsunkról való gondolkozásra. Ez nem kevesebb, mint a tegnap, s ma és a holnap.

Valójában az a kérdés, bennem is, hogy milyenek vagyunk, vagy lehetnénk, talán kellene lennünk, ha becsületesek akarunk maradni a tegnaphoz, a mához, ha becsületesek akarunk maradni a holnaphoz is? Ahogyan munka nélkül egyre nehezebb lesz megmaradni egy üzemben, ahogyan kevesebb időnk, erőnk, energiánk marad a hivatalos munkán kívüli jövedelemhez, ahogyan egyre inkább meg kell magyarázni a gyerekünknek, hogy nemcsak az Adidas-cucc a cucc, hogy nemcsak kapni, hanem ezért adni is kell valamit, ez nem a gyerekekre, hanem az egész társadalomra vonatkozik, úgy lesz egyre fontosabb a magunkban megtartott, másokra is ható ember. Ezzel lehetnénk többek, hogy az örököseink is többek legyenek.

Végszó? Nem tudom, hogy ezúttal szükség van-e rá. Kezdő újságíróként „vörös faroknak” hívtuk az optimista kicsengésű, a cikkek végén kötelezően leírandó néhány mondatot. Mit tagadjam, miért tagadnám: nem belőlem, hanem a társadalomból is hiányozni látszik ez a fajta optimizmus. Vannak szép elszáná- saink, de úgy bánunk velük, mintha valamiféle testi hibák lennének, olyanok, amiket dugdosni illik, mert hátha nem ugyanez él a többiekben. Szemérmesség? A gyerekeinknek se mondtuk meg, hogy menynyit dolgozunk értük (vagy talán önmagunk szereteté- ért miattuk!) mert úgy lett volna, úgy volt igazán divatos, hogy én játszva megadom azt, amit kérsz, bár megszenvedek érte. Ezt a fajta magatartást nem egy, nem ezer, vagy százezer, hanem egy ország szenvedte és szenvedi meg. És ez nem végszó, nem „vörös farok”, hahem követelő kérés: most, amikor annyira szükség van rá, tanuljunk meg tegnapokban, mában, holnapban is gondolkozni, emberek.

KM

o