Kelet-Magyarország, 1988. június (45. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-11 / 139. szám
Szilágyi József osztályvezetőtől I Elöljáróban kérem válaszoljon arra, bogy megyénk sportjában vannak-e tabu témák? — Nem tudom, mi lehet az oka, de ha sportról beszélünk, akkor szinte mindenki feltételezi, hogy itt csak részigazságok hangzanak el, valami nem tiszta. Pedig a sport semmivel sem különbözik a társadalmi élet más területétől. Olyan ez, mint a fiatalok és az idősebbek kapcsolata. Azért merem ezt megfogalmazni, mert sohasem az ifjúság ad példát életmintából, azt valakitől ellesi, valakitől látja. Ugyanígy meggyőződésem, hogyha a sportban nem kívánatos jelenségek vannak, az „mintául” szolgálhat. Ez persze nem jelenthet felmentést, a nemkívánatos jelenségekkel szemben. ^ | Érdekes volt az 1988-as év eddig eltelt része. Mit tart az időszak legnagyobb szabolcsi sportsikerének? — Tulajdonképpen az első fél év sportsikerei a mi megyénkben is érzékelhetőek. Mindenekelőtt nagy örömmel tölt el Bakosi sikeres visszatérése, mutatva a sport emberségét, a bizonyítási vágyat betöltő szerepét. Remekül versenyzett az év első hónapjaiban Csabai Judit, akinek korábbi eredményeit nem kívánom ecsetelni, hiszen ez eléggé ismert. Az idén háromszor javított magyar csúcsot. Nagyszerű az NYVSSC férfi röplab- dázók MNK-sikere, a SZÁÉV SE női röplabdacsapatának másfél évtized utáni visz- szatérése az NB I-be. Örömmel tölt el a tollaslabdázó Harsági Andrea és Petrovits Gábor országos bajnoki címe, s az, hogy a labdarúgó NB III-ból nincs kieső a megyénkből. . | Az eltelt időszakban mi okozta a legnagyobb csalódást? — A- csalódás és az öröm a sportban is elválaszthatatlanul együtt jár. Lehet-e örülni annak, hogy a mi megyénket sem kerülte el a sportpályák rendjének megbontása, a. tisztességtelen viselkedés, az ellenfelet ellenségnek tekintő magatartás. Egyszóval hiányzik a pályák döntő többségéről a kulturált embereket jellemző magatartás. Tudomásul kellene venni, hogy itt játékról, nem pedig a felgyülemlett indulatok, a másutt elfojtott feszültségek felelőtlen levezetéséről van szó. Csalódtam továbbá a Nyíregyházi VSSC NB Il-es labdarúgóinak szereplésében. Nem is annyira az elért helyezés, hanem az bánt, ahogyan ez megszületett! Tény, hogy kevés sikerélményt nyújtottak szurkolóiknak. Az előzőekhez nem hasonlítható a mértéke annak a csalódásnak, amely az NYVSSC férfi kézilabdázók szereplését illeti. Hiszem, hogy ez a csapat az eddigiektől sokkal többre képes. Vannak sportágak, amelyek eltünedeznek a sport palettájáról, holott hagyományai voltak a Nyírségben. Elég ha a birkózásra, az ökölvívásra gondolunk. Sor kerül-e egyszer ezek feltámasztására? — Szép dolog a nosztalgia, de ha hiányoznak a feltételek, akkor az erő, az energia is megoszlik. Megyénkben pillanatnyilag huszonhét sportággal foglalkozunk, amit azonos súllyal és anyagiakkal képtelenség lenne kezelni. A birkózás és az ökölvívás egyébként nem szűnt meg, az előbbit egy nemrég alakult DSE vette szárnyai alá, emellett Balkányban, Záhonyban és Ibrányban is művelik ezt a sportágat. Az ökölvívás pedig Nyíregyházn, Kisvárdán és Tiszadobon talált pártfogókra. ^ Alig két éve, hogy átszervezték a magyar diáksportot. Egyesületek, DSK-k jöttek létre, a tartalom azonban maradt a régi. Hogy Rajkin szavaival fogalmazzak „valami van, de nem az igazi!”. Hogy állunk ezzel? — Válaszom benne van a kérdésben, elindult valami, de mert nagyon akarjuk, ennek a tartalmi munkában is jelentkeznie kell. Ügy vagyunk ezzel, mint általában az új dolgokkal: könnyebb a szerkezetet, a vázat létrehozni, mint azt tartalommal megtölteni. Én bízom benne, hogy a művelődési osztállyal, az iskolákkal kialakított jó kapcsolat révén, ismét élet zengi majd be az iskolát, amiben a sportélet meghatározó lesz. ^ Az olimpia évében járunk, ezért aktuális feltenni a kérdést. Véleménye szerint hány szabolcsi sportoló jut el Szöulba? — Az olimpia mindig nagy esemény mind a sportolók, mind a sportot kedvelők részéről. Talán fogalmazhatnánk úgy, hogy az olimpiával csak a labdarúgó-világbajnokság vetekedhet a népszerűségi listán. Éppen ezért nem közömbös, hogy megyénket hányán és milyen eredménnyel képviselik az ötkarikás játékokon. Nehéz még megmondani, kik lesznek a kiutazók között, de érzésem szerint Bakosi Béla és Csabai Judit — Vannak-e sporttabuk? — Miért távoznak tőlünk a sportolók? — Hány szabolcsi versenyez Szöulban? — Igaz, hogy nekünk nem kell foci NB I. ? Szilágyi József, 48 éves, Ibrány-Nagy- tanyán pedagógusként kezdte pályafutását. Harmincesztendős munkaviszonyából, huszonhárom éve tevékenykedik a megye közéletében. Volt a KISZ mb. munkatársa, titkára, majd első titkára. Azt már kevesebben tudják róla, hogy a labdarúgásnak is szerelmese, sőt, tevékeny részese is volt. Tizenkét éve a megyei tanács vb osztályvezetője, most az ifjúsági és sportosztályt vezeti. Nős, két gyermeke van. egyikük főiskolás, a másik a középiskola 3. osztályát végzi. Tavaly védte meg a testnevelési doktori címet. szereplése indokolt. Őszintén remélem, hogy dobóatlétáink közül legalább egy eljut a játékokra és a körülmények szerencsés alakulása esetén, menedzselési szempontokat is figyelembe véve Molnár Tamás is tagja lesz a magyar csapatnak. ^ Augusztusban Nyíregyházán atlétikai IBV-t rendezünk. Az eseményen II ország hatszáz versenyzője indul, ez nem kis feladatot jelent a szervezőknek. Hol tartunk az előkészületekkel? — Nagy megtiszteltetés a megye atlétikájának. Az itt kialakított feltételeknek, a versenybírók felkészültségének is köszönhető, hogy házigazdái leszünk egy ilyen nagyszabású versenynek. Erre a bizalomra rá is kívánunk szolgálni. Már többször tett említést a sportban dolgozó társadalmi és főállású sportvezetőkről. Ön szerint a legrátermettebb emberek irányítják a sport ügyét a szabolcs-szatmári egyesületekben? sportember elköltözik megyénkből. Ez ennek a területnek a megbecsülését is jelenti, hiszen innen a sportolók mellett sok igazgató, mérnök, szakember is távozik. A Jön a nyár, sok gyerek az utcán ténfe- reg. Megnyitják-e a stadiont, amely véleményünk szerint alig szolgálja a város tömegsportjának ügyét. — Én nemcsak a stadionról, általában szólnék arról, mit tesz, mit tehet a sport a „kulcsos” gyerekekért. Visszatérve a stadionra: megítélés kérdése, hogy kevés, vagy sok, amit a létesítmény a tömegsportért tesz. Hadd soroljak néhány példát: egy év alatt 560 kispályás labdarúgó-mérkőzés zajlik ott. Négy foci- és ugyanennyi teniszpálya áll díjmentesen, a mozogni vágyók rendelkezésére. A tíz teniszpályára bérlettel, a kora reggeli és a késő délutáni órákban bárki mehet, sportolhat. Otthont adott a stadion a Nyíregyházi Sporthetek rendezvényeinek, a nyár folyamán pedig sportnapközi létesül, pedagógusok, főiskolások közreműködésével. Megint sok a mendemonda az NYVSSC NB Il-es labdarúgók szereplését illetően. Beszélik, hogy sokba kerülne az esetleges NB I, ezt nem vállalná a megye, a város. Igaz ez? — A labdarúgás világában a mendemonda sohasem hiánycikk. És, ha nem haragszik meg az újságíró, ebben a sajtónak is van némi szerepe. Egy-egy írás, amely csak sejtetni enged dolgokat, de nem nevezi nevén a történteket, táptalaja lehet a fantáziának. A nyilvánosság nagy erő, ezért a sajtónak óriási a felelőssége. ön bizonyosan a Budapesti Volán elleni 0:7 után készült írásunkra gondol. Az eredmény szégyent hozott az itteniekre. Az ilyenkor óhatatlan kemény írás után rendre azt hangoztatják: rossz a kapcsolat a sajtóval. Véleménye szerint csak dicsérni lehet? — Természetesen le kell írni a jót és a rosszat egyaránt. Ami pedig az NB I-et illeti, eddig sem az anyagiak határozták meg, melyik szakosztály, sportág, a bajnokság melyik osztályában szerepeljen. Mi büszkék lennénk, ha minél több élvonalbeli versenyzőnk, szakosztályunk lenne. Rá is férne erre a megyére, hogy országos, avagy nemzetközi elismerésben részesüljön. De az élen lenni, ott helytállni, megítélésem szerint nem csupán anyagiak kérdése. Nadrágszíjszorító világunkban javaslatot tettünk legutóbb arra, hogy költség- kímélés címén az NYVSSC-t, a stadiont, a csarnokot vonják össze. Háttérinformációnk alapján a javaslat általános nemtetszést aratott tanácsi körökben, ön hogyan ítéli meg a lapunkban megjelent fejtegetést? — Megfordítanám a kérdést: csak akkor legyen sport egy településen, ha minden szempontból megfelelő sportvezetőt sikerül, találni? Vagy. becsüljük meg azokat a jószándékú, tisztességes, de a sportban kevésbé járatos társadalmi munkásokat, akik közösségükért idejüket, családi békéjüket, időnként megtakarított pénzecskéjüket is feláldozni képesek? Én azt hiszem, a meglévő, közel kétszáz sportegyesület jelentős hányadában — és tisztelet ezért nekik — ez utóbbiak a meghatározóak. Más a kérdés, ha függetlenítve és nem társadalmi munkásként látnak el feladatokat. Az ilyen sportegyesületi vezetők közül egyre többen végzik el a különféle szakmai ismereteket nyújtó tanfolyamokat. Évek óta visszaköszön a probléma: edzők, versenyzők pánikszerűen távoznak Nyíregyházáról. Mi a legnyomósabb ok? — Én egy kicsit messzebbre néznék ebben a kérdésben. Amellett, hogy hihetetlenül sajnáljuk azokat az edzőket, versenyzőket, akik szabolcs-szátmáriak, itt gyökerekkel rendelkeznek. Egyet azonban tudomásul kell vennünk: nem az itt élők bűne, hogy „fogyó” megye vagyunk. Az előrejelzések szerint a VII. ötéves terv időszakában mintegy 12 és fél ezer ember hagyja el a megyét, ezek között természetesen van edző és sportoló is. Az az érzésem, hogy a nagyobb darab kenyérért, a kultúráltabb környezetért válnak meg tőlünk. Vigasz lehet számunkra, hogy egy jelentős hányaduk sporteredményeik révén továbbra is hazánk hírhevét öregbítik. Hadd jegyezzek meg még valamit. Tulajdonképpen én mindig megtiszteltetésnek veszem, amikor a lakosság, a sajtó különleges figyelemmel kíséri ha egy nevesebb — A Kelet-Magyarországban megjelent, az intézmények összevonásával kapcsolatos cikket ismerem és tulajdonképpen annak magját ésszerűnek tartom. Az intézmények összevonása nem új a mi gondolkozásunkban sem, kivéve természetesen az NYVSSC-t, hiszen a sportegyesület nem intézmény. Szabad idő hasznos eltöltését szolgáló intézmények összevonására, illetve azok koordinálására már van példa az országban. Itt csupán ennek időszerűsége kérdőjelezhető. Ezért nem tartanám szerencsésnek egy ilyen intézmény azonnali összevonását bármivel is. Előbb meg kell tanulnunk bánni egy akkora létesítménnyel, mint a Bujtosi Szabadidő Csarnok. A tapasztalatok birtokában, valamennyi intézmény ésszerű hasznosítása, a lakosság jobb kiszolgálása érdekében a kérdésre érdemes lesz visszatérni. ^ Maradt még egy megválaszolatlan kérdésünk. Ez pedig az előbb említett bujtosi sportcsarnok, valamint a megye városaiban létesítendő úgynevezett csarnok-méretű tornatermek. Mikor, hogyan született az építés ötlete? — A megyei tanács 1979-ben elfogadta a testnevelés és sport távlati fejlesztési koncepcióját, amiben megfogalmazásra került, hogy valamennyi szabolcs-szatmári városnak 1990-ig, D-típusú, csarnokméretű tornateremmel kell rendelkeznie. Ez a program megvalósítás alatt áll, csupán a tiszavasvári építés kérdéses még, de az elképzelés ott is kialakult. És csak ezek után került sor a megyeszékhely többcélú objektumának tervezésére. ^ Köszönöm a válaszait. Kovács György egyre nehezebb manapság a tisztes megélhetés. Tudom, nem mondok vele újat, mert valamennyien tapasztaljuk, hogy nehezebb beosztani a fizetést, ha nem vigyázunk, szétfolyik a pénz a kezünk közt. Amíg az elmúlt években időnként divatos dolognak számított siránkozni, a majd meglátjuk, ki tudja mit hoz a jövő és még sokkal pesszimistább hangszerelésű jövendölések terjesztői rendszerint az átlagosnál jobban éltek, háromévenként cserélték kocsijukat, amikor lakótelepen „illett” lakni, a Jósavárosba költöztek és amikor fellendült a családiház-építés, hanyatt-homlok menekültek a „beton- dzsungelből”. Szóval, nem az ügyeletes siránkozók- ra gondolok, akik ha nem divatból, akkor azért panaszkodtak fünek-fának, mert az időjárás mellett nemigen akadt más téma társalgási tarsolyukban. Azokra a nőkre gondolok, akik fél nyolckor — vagy jóval korábban — a 7-es buszra karikás szemmel szállnak fel és akarva-akaratlan hallom a panaszáradatot. Hiába vettem több mint hatszázért egy cipőt a gyereknek, egy hónap alatt szétment; alig vásároltam valamit az ABC-ben, kétszáz forintot hagytam ott. Mondataikból kicsendül, hogy a gondos beosztás ellenére egyre több családban kell szembenézni a „so- kadika” rémével, vagyis a hónap végén éppen csak hogy jut a betevő falatra. Amikor szűkösebben élünk, érthető, hogy érzékenyebben reagálunk környezetünk dolgaira. Már nem szólunk rá a pénztár előtt „vacakoló” vevőre, ha megnézi a visszajáró aprót, hisz magunk is tapasztaljuk, talán becsapnak bennünket. Nem restelljük visszavinni a hibás ruhát, cipőt, javítsa ki, aki meggyártotta, bóvliért, hibás áruért senkinek nincs kidobnivaló pénze. Lassan lerágott csont lesz szidni az új adórendszert, úgy leszünk ezzel is, mint az időjárással: ha nem lesz más témánk, akkor erre tereljük a szót. Az . viszont kikerülhetetlen, hogy az adózás merőben új helyzet elé állította a családokat. Viszonylag egyszerűbb helyzetben vannak a bérből és fizetésből élők, ők jószerivel nem éreznek különbséget, hacsak nem bruttósították a fizetésüket rájuk nézve hátrányosan. Az értelmiségiek közt terjed a teljesítmény-visszafogás elve: minek törekedjek többre, ha úgyis elviszi az adó. Lassan már „nem éri meg” a családot elhanyagolni, idő előtt infarktust kapni, éjt nappallá téve dolgozni a pluszjövedelemért. Nemcsak értelmiségiek álltak le ezért, gmk-k tucatjai szűntek meg vagy legalábbis szüneteltetik működésüket. Áldozatot hozunk valamennyien, bizonyára joggal érezhet így bárki manapság. A holnapi eredményért azonban ma kell kínkeserves árat fizetni. Természetesen sem a kormánynak, sem a pártnak nem lehet hosszú távú célja a nadrág szíjpolitika. De rózsaszín ábránd lenne visszavárni a 60-as, 70-es évek ugrásszerű fejlődését, amikor azért elszaladt velünk a csikó. Toldozzuk-füldözzük a nagy rohanásban akkor elszakadt szálakat. Az egyenlősdi, — ha még oly szépen fogalmazzuk is, hogy egyenlő munkáért.— egyenlő bért — már soha nem térhet vissza. Felgyorsult az élettempónk — szokás erre hivatkozni —, de ami lényegesebb, új módon kell végiggondolnunk egykor igaznak hitt elveinket, hogy céljainkat — amelyeket ma is reálisnak és mi több, humánusnak látunk — más úton-módon kell megközelítenünk. Persze az új utak keresése sok keserves tapasztalattal szolgál mindannyiunknak. Korábban elmaradottnak, lenézettnek hitt elvekről kell lefújni a feledés porát. Ilyen például az, hogy aki pénzzel pénzt csinál, nem feltétlenül csaló gazember. Hozzá kell szoknunk, hogy a tőkével szerzett jövedelmet is lehet tisztességesnek elfogadni. Hogy csak a kamatprémiumot, a kötvényeket és a sokmilliós lottó- és totónyereményeket említsük. Futunk a pénzünk után, a megszokott életszínvonal, a nagyobb darab kenyér, a külföldi út, a jobban gépesített és elektronizált háztartás reményében. Csak félő, hogy ebben a hajszában éppen azt veszítjük . el, amit még pénzen sem lehet venni; családi boldogságot, megértő házastársat, gondoskodó szülőt, felhőtlen gyermekmosolyt. Ha kell, állítsunk magunk elé sorompót, nehogy jóvátehetetlenül szegényeb- if i bek legyünk, ha J egyszer szekerünk j kijut a kátyúból. ' Tóth Kornélia KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. június 11. * 0
