Kelet-Magyarország, 1988. június (45. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-30 / 155. szám
2 Kdet-Migjaioisái — Nyá^gyházi Elet 1988. június 30 A tiszta forrás Ugat a kutya a kertben... Néhány téglát felhalmozott a szomszéd, apró átalakításra készül... Hűs árnyékot vet az öreg diófa... Gyönyörűen piroslanak a cseresznyeszemek, a kis fa első termései... A férfi kinyitja a hűtőszekrényt, harap valamit vacsorára ... Ugye milyen idilli képek? Legalábbis az egyik oldalról. Mert hogyan fest ez a más szemszögéből? Olyan hangosan ugat az a dög, hogy nem lehet tőle aludni... Teljesen rápakolta a téglát a kerítésre, a végén még ki talál dőlni... Olyan sötétséget csinál a nagy diófa, hogy teljesen elsorvasztja a kerti növényeket... Azt a cseresznyefát is direkt rakta közel a mesgyéhez, csak, hogy bosszantson ... Pántot, lakatot szereltetek a hűtőszekrényemre, mert a volt férjem kieszi belőle az összes kaját... A kétféle nézőpont képviselői aztán ütköztetik álláspontjukat. Feljelentés feljelentést ér. Irány a tanácsháza, de ha ott nem döntenek megfelelően (s az egyik fél úgyis eképpen tartja), akkor nem állunk meg a bíróságig, a jogerős ítéletig, sőt azon túl sem. Mozgósítunk tanácselnököt, pártbizottságot, újságot, tévét, rádiót, Központi Bizottságot. Nem hagyjuk annyiban, hogy ez a (...) győzzön! A Nyíregyházi Városi Tanács igazgatási osztályának munkatársai napokig tudnák sorolni a hasonló példákat. Évente legalább tíztucat hasonlóval van dolguk. Birtokviták, vélt vagy valós jogsértések tömkelegé árasztja el őket. Hatásosan átkozódott annak idején a mondabeli török, évszázadok óta sem csökken a rossz szomszédság okozta fi- lemile-perek száma. Eleinte ugyan még csak a tanács dolgozóinak adnak munkát ezek az ügyek, de legtöbbször valóban perrel folytatódnak a bíróságokon. Mostanában talán még többen is keverednek hasonló vitákba. Egyre több régi, korábban egységes tulajdonú területet osztanak, illetve gyakran csak osztanának meg. Helytálló a feltételes mód, mert 1500 négyzetméter alatt nem alakítható ki külön tulajdon, ilyenkor aztán a közös ló túrós háta okozza a galibát. Az eredeti résztulajdonosok még csak-csak kijönnek egymással, de ha az egyik eladja a saját területét, akkor bizony elkezdődnek a viták. Amikor én megvettem, nekem azt mondta az eladó, hogy használhatom az ösvényt, a kutat stb. A régi társ másképpen gondolja: nem közösködöm ezzel az idegennel, elkerítem a részemet, megszüntetem a közös bejárót és a többi és a többi. A törvényháznak még van némi elriasztó hatása, oda inkább csak végszükségben mennek a vitázó felek, de a tanács az inkább útba esik, s megőrizhetem a „tisztaságom”: még tanúskodni sem voltam soha a bíróságon. Persze, ha egy üzlet beindulj akkor már megszűnik az ódzkodás a törvény házától is. (Érdekes tapasztalat, hogy amióta felemelték ezer forintra a bírósági illetéket, azóta jobban meggondolja a. „vesztes” is, hogy érdemes-e tovább kötni az ebet a karóhoz.) A klasszikus szomszédviták mellett új ága is kifejlődött a perlekedésnek- a válások szaporodása hozta magával a változást. A törvény ugyan már nem köti egymáshoz a volt házastársakat, a megítélt közös lakás- használat azonban igen. Előfordult a tanácsiak praxisában olyan eset is, amikor egy bejárati ajtó mögött élte életét a volt férj az élettársával, plusz a régi feleség és négy- gyerek. Elképzelhető micsoda harmonikus élet folyhatott ott. Mit tehet a tisztviselő? Nem igazán sokat. Türelmetlenek az emberek, a házasság alatti keserűségek új erővel törnek fel válás után, kígyót-békát kiabálnak egymásra. Megpróbálják ugyan kibékíteni a vitatkozókat, sajnos azonban fehér holló-számba megy az egyezség. Valami miatt mindig be lehet panaszolni a nr " s amíg nem sikerül végre külön lakásba költözni, addig nem is ér véget a háborúskodás. Igaz, önmagában még a külön lakás sem jelenti feltétlenül a békét. Az igazgatási osztályon éppen ottjártamkor vettek fel jegyzőkönyvet egy ilyen ügyben. Fiatal férfi, csinos, de meggyötört szemű ifjú asszony. Utóbbi hazaköltözött gyerekestül a mamához, mert már nem bírta az együttlétet. A bírósági ítélet szerint azonban jogosult a lakáshasználatra. Férjuram egyszercsak lecserélte a zárat, megszüntette’a bejárást. „Minek költözött el?” Türelmet, higgadtságot igyekszik magára erőltetni a nő: „Légy szíves, mondd el azt is, hogy állandóan veréssel fenyegettél, azért mentem, el!” A holmijait is elhurcolta, mégis visszajárt, amikor nem volt otthon, és ilyenkor eltűnt néhány, közös tulajdonban lévő dolog — így a férj. Nem igaz — válaszolja az asszonyka. Csak azért történt a zárcsere, mert vendég érkezett, és a férj attól tartott ismét meglátogatja ex-neje a lakást. Summa summárum: az előadó jegyzőkönyvbe veszi a figyelmeztetést. A férfi köteles kulcsot biztosítani. (Különösen, hogy a saját szobáját tudja zárni, s ha annyira félti a holmiját, pénzét, csak ott kellene tárolnia.) „Rápakolta a téglát a kerítésre..— Feljelentés feljelentést ér, s irány a tanácsháza ... Térjünk most vissza a hagyományos szomszédvitákhoz. A tanácsiaktól néhány emlékezetes eset felidézését kérem, lássuk, mivel tudjuk bosszantani egymást... Nem kell sokáig gondolkodniuk, már sorjáznak is a példák. Az alaphelyzet: társasház, ahol a padlásfeljárót az elsőemeleti lakás előszobájából lehet megközelíteni. Egyszercsak valamin összekaptak, s a fenti szomszéd — bosszúból — kijelentette, nem ad kulcsot az előszobájához. A tanácson megállapították a birtokháborítást, megbírságolták az emeleti lakót. (A birtokháborítást akkor is elköveti valaki, ha meggátolja a másikat birtokának használatában. (Egyre-másra szabták ki a bírságokat. A megbüntetett fél nem hagyta magát, levelezett az atyaúristennel is, de csak nem adtak neki igazat. Amikor aztán már hatvan-hetvenezer forintnál tartott az összeg, zseniális ötlete támadt. Akár Nagy Sándor a gordiuszi csomóval! Kulcsot ugyan nem ad — nem enged az igazából —, de leveszi az ajtót, és így az alsó' szomszéd akadály nélkül közelítheti meg a lépcsőt: Mielőtt azonban fellélegeznénk: lám, csak megoldódott az ügy — ideírom a következő lépést. Ekkor meg az alsó szomszéd jelentkezett, mondván, a határozatban az szerepel, hogy neki jár a kulcs, mégsem kapott. .. Ezt a.kifogást aztán komolytalannak minősítette a hatóság, de véglegesen, megnyugtatóan csak akkor zárult lé a haragszomrád, amikor az egyik lakó máshová költözött. És íme itt egy másik „gyöngyszem”! Tíz évig tartott a huzavona, adott dolgot a városi tanács műszaki osztályának, a megye építési osztályának, a tanácselnököknek, pénzügynek, ügyészségnek, a Minisztertanács Tanácsi Hivatalának, a KB panaszirodájának — s még ki tudja, ki mindenkinek. Több ki- lónyi akta gyűlt össze a dossziékban. Ne várja, Kedves Olvasó, hogy lépésről-lépésre végigkövetjük az eseményeket. Csak néhánynak a felvillantására vállalkozhatunk. Közös használatú teraszt bontott el az egyik szomszéd, amit sérelmezett a másik. Ez az egyszerű kis eset tartott annyi ideig. Volt itt viszontfeljelentés, mondván: többletingatlanra tett szert a másik. Nyári konyháját ugyanis helyrepofozta, lakhatóvá tette, ráadásul kiadta albérletbe. (Kiderült végül: ez a ház nem is ház.) A pincelejáróban elzárta a közös vízcsapot az egyik. Bírságolások sora után aztán végül csak helyre kellett állítani az eredeti állapotot. Űjabb példa: régi típusú állami házat megvett a két korábbi bérlő. Egyikük — mint kiderült, az építési engedélytől eltérően — úgy alakította át lakrészét, hogy a bejárati egyszárnyú ajtó helyett kétszárnyút épített be. A két bejárati ajtó viszont összeösszeütközött a gangon, mint ahogy ezek- után a két szomszéd is. Egyikük autodidakta módon jogtudorrá képezte ki magát, úgy ismerte a Polgári Törvénykönyvet, mint ahogyan a jogászok is alig. Beadvány beadványt követett, végül a (Legfelsőbb) bíróság kötelezte az átalakítót, cserélje ki a kétszárnyú ajtót. (Felmerült itt elfogultság vádja is, ezért a pereskedés hulláma elérte a szolnoki és a debreceni bíróságot is.) Egymást érték a tanácson az ügyészségi vizsgálatok, az iratok minden létező fórumot megjártak, a peres felek pedig — szó szerint — belebetegedtek a huzavonába. A vádak között már olyan nagyjelentőségűek is szerepeltek, hogy a szamócaágyás nagyobb a lehetségesnél; hogy a poroló rossz helyen áll, és még folytathatnánk. A végkifejlet: csak ki kellett bontani a kétszárnyú ajtót,, és áttenni a terv szerinti helyére. Ekkor derült aztán ki, hogy a belső átalakítás sem az engedélynek megfelelően történt. AZ új ajtó ugyanis egy válaszfalra nyílik... Kívülállóként akár komédiának is felfoghatjuk az idézett hercehurcákat, ha viszont belekeveredünk, akkor könnyen tragikus színezetet kaphatnak ugyanezek az ügyek. Pénz, időpocsékolás, idegesség. Költői a kérdés: megéri?! Papp Dénes Novemberben lesz öt esztendeje annak, hogy egy lelkes népművelő-pedagógus-nép- rajzos, Balázs Gusztáv Nyíregyházán megalakította az Igrice gyermek táncegyüttest. Nyúlc—kilenc esztendős gyermekeket hívtak, hogy tanulják a magyar népi játékokat, majd legyenek a népi táncolás avatott művelői. Jöttek is, és a jelentkezőket mind fel is vállalta az együttes. Abból indultak ki: minden gyermekben van képesség, és csak a pedagóguson múlik, mit lehet kihozni belőle. Így aztán nincsen elveszett leány vagy legényke, mindenki számára nyitva az út a a játék és a tánc csodás birodalmába. A csoport az Igrice nevet kapta. Ez azt is jelentette, hogy vállalták az előd Igrice együttes művészi és etikai programját, de a név egyben utalt a hajdani Nyíregyháza határában volt Igrice nevű településre, melyről a ma is megtalálható erecske kapta a nevét. Egy kicsit jelképes is volt a névadás, ezzel is szerették volna érzékeltetni, hogy a helyi hagyományokhoz való kapcsolódós igen fontos szerepet fog játszani a gyermekcsoport életében. A kezdet is ezt jelezte. Danes Lajos tanár úr páratlan gyűjteményének alapján kezdték a játékokat, de a csapat lelkes tagjai maguk is gyűjtőkké váltak. Hamar kiderült, a kicsik szeretnek játszani, tudnák is, és a népi játékok különös varázsa hamar magával ragadta őket. Az öt évvel ezelőtti indulás után évről évre újak jöttek az Igricéhez. A kicsik nőttek, s a tánc lett az igazi elemük. így most, amikor hetven tagja van már az együttesnek, elmondható, hogy nyolctól tizennégyig minden évjárat képviselteti magát. A kicsik játszanak, a nagyok már csak táncolnak, hiszen aki egyszer megismerte a „kemény” művészetet, nem tud tőle szabadulni. A megye gazdag néprajzi anyaga kínálta az első élményeket. A tyukodi, nagyecsedi, púposhalmi játékok, táncok, a szatmári és beregi hagyományok mind nagyobb helyet foglaltak el a repertoárban, s lassan arra is mód nyílott, hogy a megye határain kívülre pillantgassanak. így duna-tiszaközi, dunántúli, palóc népművészeti értékek is gazdagították tudásukat. Nem titkolt célja az együttes vezetésének az, hogy a játék és a tánc segítségével a nevelést szalgálják. A magyar népművészet és néprajz olyan erő, mely képes a nemzeti tudatot erősíteni, a valahová tartozás érzését kialakítani. És ez nagyon fontos. Akkor, amikor az oktatás és nevelés ezzel az iskolában és otthon is adós marad, igazi missziós feladat ennek felvállalása. A csoport fogékony, fiatal tagjai így mind jobban megismerték hagyományainkat, ma már az ország különböző vidékeinek dallamkincsét első hallásra felismerik. A kemény munka, a fegyelem a színvonalat követelő nevelői munka szelektál. Igaz, a fluktuáció igen kicsi, de lényegében mindig azok maradnak, akik számára az együttesben való szereplés élményt, sikert kínál. Ehhez sok fellépésre van szükség. Igaz, gyakorta hallunk a csoportról, ők mégis kevésnek érzik azt a lehetőséget amit kapnak. Hírük viszont már most igen nagy. Az egész országban ismerik őket, amihez az is hozzájárult, hogy Sátoraljaújhelyen fesztivál-díjat nyertek, legutóbb Egerben arattak sikert, de láthatták a kis Igricéket Nyíregyházán különböző ünnepségeken, kis településeken, Nagy- kállóban, különböző városi és megyei bemutatkozásokon. A siker igen nagy mozgatóerő, a kis táncosok és játszók számára élmény a közönség tapsa. Éppen ezért is van igen nagy szükség arra, hogy gyakran és minél nagyobb közönség előtt mutathassák be tudásukat. A csoport vezetőinek, fenntartóinak azonban talán egyik legnagyobb gondja, hogy ma a népi művészetek iránti érdeklődés elég szűk körre korlátozódik. Bizony alig érthető, hogy a hagyomány miért nem integrálódik jobban a magyar kultúrába, hiszen ez lenne a természetes. Kicsit még mindig kuriózumnak hat a népi játék, tánc, holott mindkettő egy olyan szellemiséget hordoz, ami magyarságunk szerves része. Nem attrakció tehát, hanem a nemzeti tudat része, s igen fontos lenne, hogy ez a nagyonis kozmopolita művészeti jelenségek korában mind jobban éregyüttes a közönségen kívül éppen ebbe az irányban ragadta magával a szülőket. Az Igrice együttesben a szülők ma már nemcsak a gyermekek segítői, hanem a magyar népművészet és néprajz mind jobb értői. Ennek is köszönhető, hogy amikor Igricéről van szó, akkor oda kell érteni a szülőket is. Segítők, a szó legjobb értelmében menedzserek, hívei az ottani munkának. Szerepe van ebben annak is, hogy az Igricében táncolok tanulmányi átlaga meghaladja a négy egészet, fegyelmük és magatartásuk kiváló. Ha a megkívánt szinteken, a pontosságnak nem felelnek meg könnyen kieshetnek a csoportból. Az Igrice gyermekegyüttest a megyei és városi művelődési központ tartja fenn és támogatja. Igen tisztességesen, hiszen minden feltételt megteremtenek a munkához, az utaztatáshoz. Jó a ruhakészlet is, így minden szereplési igénynek meg tudnak felelni. Egy gond van, de ez nem a fenntartókon múlik. Nincsen állandó kísérő zenekar. Gyuláról, Szegedről, Hódmezővásárhelyről, Salgótarjánból kell zenészeket hívni egy-egy fellépéshez. Ez költséges és igen rossz, hiszen egy ilyen együttesnek kell az állandó kíséret. így gépzenére próbálnak, megszoknak egy tempót, s ha neadj isten a kísérők mást játszanak, akkor könnyen baj lehet a tempóváltásból. Ez a zenekartalanság elég szomorú bizonyítvány Nyíregyháza és a megye számára. Van tanárképzőnk ének és zeneszakkal; van zeneiskola; van zenei szakközép. Aligha hihető, hogy ne lehetne egy jó kis együttest kiállítani az itt tanulókból. Ezt az együttes nem tudja szervezni, ehhez a muzsikusok hatékony segítsége lenne szükséges. Jogosan merül fel a kérdés: mi lesz a gyermekekkkel, akik elérik a 14. évet, elhagyják az általánost? Nos, a tervek szerint belőlük alakul majd a megyei ifjúsági népi- tánc-együttes. így lehetőségük lesz a további táncolásra, és újabb, bizonyára igen színvonalas csoporttal leszünk gazdagabbak. Mert nem árt a konkurencia itt sem, nem volna jó, ha néhány együttes kizárólagos helyzetben maradna. Egyezségünk van, hogy egymástól embert nem csábítanak, remélhetően ezt be is tartják a csoportok vezetői. Nem lenne jó, ha az Igrice — a futballhoz hasonlóan — olyan együttes lenne, melyből rabolni lehet az erősebbnek. Az ifjúsági csoport ugyanakkor még magasabb fokon, jobb értéssel lesz a néprajz, a népi tánc ismerője és művelője, s ezzel olyan mag alakulhat ki, mely sokakat ragadhat magával a magyar kultúra legszebb hagyományai felé. A kezdeti elképzelések íve az elmúlt öt év alatt töretlennek bizonyult. Az Igrice együttes olyan bázis lett, melyet igen jól hasznosítanak a megye más területein is. Táncoktatók kaphatnak itt tapasztalatot, élményt, szakmai segítséget. Kialakult egy olyan közösség, mely az öröm alapján áll, itt minden önkéntes, beleértve a fegyelmet is. És az eredendő célok közül mind jobban érvényesül az, ami a magyarsághoz való hűséget igyekszik beletáplálni minden tagba. A kis Igricéket legközelebb augusztus 20-án láthatjuk a sóstói múzeumfaluban, ahol a kenyér ünnepi szertartásánál működnek közre. Közben készülnek, hogy novemberben méltó műsorral léphessenek a publikum elé. Kétórás lesz a program, melyben az ünnepelő együttesen kívül finnek is fellépnek, de vendégük lesz a Nyírség táncegyüttes is. A felkészülést már ketten irányítják, az együttes vezetője, valamint az asszisztens, aki a lányok pártfogója: Lukács Nóra. Figyelmet érdemlő az Igrice gyermekegyüttes léte, munkája, célkitűzése és eredményessége. B. L. Mindenki számára nyitva az út a játék és tánc csodás birodalmában. Az Igrice gyermekegyüttes a nyíregyházi múzeumfaluban. Török átok? „Nem hagyjuk annyiban!” őrzik a néoi kultúrál
