Kelet-Magyarország, 1988. június (45. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-15 / 142. szám
1988. június 15. Kelet-Magyarország I Választónak, kiválasztanak Napi párbeszéd VALÓJÁBAN ÜGY IGAZ, hogy a tanácstagokról akkor beszélgetünk, amikor meg-, illetve kiválasztjuk őket, és akkor, ha valamilyen közös gondunk adódik. Szürke eminenciásai ők a hétköznapoknak. Május végi esemény volt, hogy a Hazafias Népfront Városi Bizottsága a tanács- és póttanácstagok választás óta végzett munkájáról tárgyalt Mátészalkán. Valójában értékelte azt, nem titkoltan azzal a céllal, hogy különbséget tegyen a nem dolgozók, és a nagyon sokat vállalók között. Felmérést Varga Miklós, a városi tanács titkára készített. A számok meggyőzőek, még akkor is, ha a beszélgetésben kiderült, hogy a nagyon jól dolgozók nem mindig kapják meg azt az elismerést, amit megérdemelnek. Tanácstagjaink közül 13 százalék a 30 éven aluliak száma. Többnyire ők azok, akiknek a tanácstagi munkával még ismerkedniük kell. A népfront és a tanács ezt különféle rendezvényekkel segíti. Gyakorlati útmutatásokat ad, de ennek a felhasználása már az egyes választott tanácstagok adottságaitól függ. Jó leírni, a megválasztott tanácstagok életmódja példamutató, és megfelel az igényeknek. Tény, és ez nem a tanácstagokon múlik, hogy az ismétlődő beszámolókon más és más a megjelenési arány. A családi házas körzetekben sokkal többen vannak egy- egy kollektív beszélgetésen, mint a bérházak körzeteiben. 45 tanácstagi beszámolón 5 híján 2000 érdeklődő vett részt. Élénkebb és mozgalmasabb volt az élet, ott, ahol valamilyen közmű épült, ahol gázról, vízről, vagy szennyvízről kellett szavazni. A VÁROSI VEZETŐK MEGlTELESE SZERINT jónak mondható a választott képviselők és a szakigazgatási szervek kapcsolata. Ezeknek a napi párbeszédeknek sokféle haszna van. Csak példaként. A tanács sokszor kikéri véleményüket, például szociális segé■» lyeíc ügyében. A helyi ismeret ebben az esetben nagyon sokat jelent. Más dolog: mi, választó- polgárok annak idején tíz olyan tanácstagot választottunk meg, akik egyetlen testületi ülésen sem mondtak véleményt. A NÉPFRONT VÉLEMÉNYE ebben az ügyben nagyon röviden összegezhető: mindenkire szükség van, aki dolgozik és jól dolgozik, aki kapcsolatot tud teremteni, tartani a lakossággal. Mindenkire szükség van, akiben elég a jószándék ahhoz, hogy választott tisztségének megfeleljen. Az álláspont roppant egyszerű, hiszen nyilvánvaló belőle: aki sohasem szól, aki az ülésekre el se megy, azt akár egy választási ciklus közepén is vissza kell hívni. Egyre inkább olyan időket élünk, hogy tenni és gazdagodni csak közösen lehet. Bartha Gábor L VISSZ HANG Iparos, vagy köiyvelő? Szeretnék néhány gondolattal hozzászólni a lapjukban megjelent cikkhez, amely a vállalkozókra háruló könyvelést taglalja. Az utóbbi 18 évet a magániparban töltöttem el. Azelőtt is és ez alatt a 18 év alatt is csupán azt kértük az illetékesektől, hogy hagyjanak erőnkhöz mérten termelni, létbiztonságot kértünk és elismerést. Hát ezt most megkaptuk: 23 féle analitikus nyomtatványt kell vezetni és naplófőkönyvet! Mellesleg kellene dolgozni, anyagot beszerezni, ügyet intézni és netalán élni a családdal. Ezen túl! Ilyen mértékű elvonás semmire sem ösztönöz. Nem hiszem, hogy van még egy hely a világon, ahol a még íe sem számlázott termék forgalmi adóját előre kell befizetni. Hogy gondolták: lesz erre tőkénk? Hogyan lehet kibontakozási programot teljesíteni, ha elvész a termelési kedv? Önök írják, hogy a KIOSZ tanfolyamot szervez. Ki képes megtanulni néhány óra alatt azt, amit egy ellenőr öt évig tanul? Sajnos, nem érzi senki az ellentmondást amikor a könyvelőnek akkor engedik meg hogy dolgozzon, ha vizsgát tesz, a vállalkozót — legyen bár írástudatlan — pedig kötelezik, hogy elvégezze a könyvelést. A KIOSZ vajon mikor akarja megkérdezni az iparosokat erről az egészről? Mert ha az újságírók is nemcsak a KIOSZ és más szervek véleményét kérnék ki, akkor egész másként látnák ezt a dolgot. összegezve: ajánlom, hogy figyeljék a magánipar termelését és hasonlítsák össze az elmúlt évekével. Hallgassanak meg néhány embert az érintettek közül. Ha valamiCsenger új, városiasodó arca. (Jávor László felvétele) Szabolcsban nincs válasz Mi lesz veled, emberke? „ ... lazítja a tanulás iránti figyelmemet az a tudat, hogy nem fogok tudni elhelyezkedni saját szakmámban. A foglatkoztató cég kijelentette, hogy nincs szüksége tanulóra. Tehát kérdem én, akkor miért tanultam három évig?” (Felmérő dolgozatból, amelyet a nyíregyházi 107. Mező Imre Szakközép- és Szakmunkásképző Intézet villamosgép-szerelő harmadik osztályában íratott Tolnai István osztályfőnök 1988 májusában.) kor bármelyikünket ellenőrizni fogják ez kb. úgy fog, kinézni, mintha ringbe küldenénk egy béna félkarú embert és egy bokszbajnokot. A béna ember természetesen a vállalkozó. El kellene végre valahol dönteni: könyvelők legyünk, vagy iparosok? Nagy Gábor A SZERKESZTŐ MEGJEGYZÉSE: Szívesen adtunk helyt olvasónk véleményének, mint ahogy várjuk az illetékes adóhatóság és a KIOSZ ezzel kapcsolatos véleményét is. — Minek vállalt minket a gyár? Miért képeztek, ha nem kellünk? — A kifaka- dás a Szabolcsban kiváltságos helyzetűnek számító üzem, a Nyírség Konzervipari Vállalat tizenöt végzős műszerész tanulójából tör elő a tanműhelyben. Egymás szavába vágva sorolják sérelmeiket. Jól boldogul... — Még örülhetek, ha a papírgyárban vagy az építőknél lakatosként foglalkoztatnának, de az is lehet, hogy segédmunkás leszek a kőműveseknél — kesereg Szénás Attila. — Műszerészek vagyunk, nem lakatosnak jöttünk! — kontráz Kiss József. — De mit tehetünk? — Nyolcadikos koromban azt sem tudtam, mi az, hogy műszerész, csak annyit mondtak, hogy fodrásznak, autószerelőnek nem mehet mindenki, de jól boldogul a kéz, ha kitanul. S én hiába ismertem és szerettem meg ezt a szakmát, legfeljebb szalagot, vagy más betanított munkát ígérnek — panaszolja Katona Zsolt. Horváth Géza, a szakoktatójuk is tanácstalan : — Az országos szakmai versenyen második helyezést elért tanulónknak sincs munkája. Január elsejétől a mi gyárkunban is bevezették a szigorú létszámstopot. A konzervgyár oktatási vezetője, Mazák Györgyné szerint az a baj, hogy a beiskolázások idejében nem volt megfelelő a vállalatok közötti koordináció. Pedig a baj később történt. A végzős szabolcsi szakmunkástanulókat felkészületlenül érte a hideg zuhany. A nyíregyházi 107-es idén végzett 554 villamos-, műszer-, fa-, ruha-, bőr-, gumigyártó- és szolgáltatóipari szakmunkás fiatalja még most sem tudja elhinni, hogy az ő három év alatt szerzett tudásukra — a ritka, szerencsés kivételtől eltekintve — senki, sehol nem számít. Négyszemközt beszélgetek mindegyikükkel. Szalontai Krisztina cipőfelsőrész-készítő szemmel láthatóan feszeng: — Nem tudom, még nem érdeklődtem. Kózsai-ta- nyán lakunk, Levelek vagy Káílósemjén közel volna ... Szalagvezetőnk azt mondta, próbáljak a cipőipari szövetkezetnél, a többiek meg azt mondták, sehol nincs hely. Szatmári Ferenc erősáramú berendezésszerelő bizonyítványt kap: — Mozdony- vezető szerettem volna lenni, de oda nem vettek fel, átirányítottak ide. Nem bántam meg — eddig. A gyakorlatot a megyei kórházban végeztem, de ott teli a létszám. Hová menjek? Talán más városba, Debrecenbe, ha ott nem, Szolnokra, vagy bárhová! Itt szeretnék dolgozni Hajnal Andrásnak ugyanez a szakmája: — Muszáj dolgozni, szükség van a keresetemre. Megpróbálom a vasutat, betanított munkát is vállalok — többet nem mond, csak ül. Majd törli a szemüvegét, köszön, kirohan. Kocsis Ferenc és Kakuk Szabolcs villamosgép-szere- lők a fővárosi BKV hirdetésében bíznak, vállalják a munkásszállót, osztálytársuk, Lengyel László a Villamosgépszerelő Kisszövetkezetnél tanult tizennégy társával, akikből ott csak két szerencsés maradhat: — Segédmunkás legyek? Nem ezért tanultam. Szüleim el tudnának tartani, de nem élhetek a nyakukon. J— Itt születtem, itt tanultam, itt is szeretnék dolgozni. Nem értem, minek tanítottak, ha nem adnak munkát — kérdi Reményi Sándor orosi villamosgép-szere- lő. Dorogi Attila műszer- gyártó és karbantartó pedig hiába szereti nagyon a szakmáját, teljesen árva, nem számíthat senkire. Egyetlen szalmaszálba kapaszkodik: — Ha bevonulok, megszerzem a hivatásos gépkocsivezetői jogosítványt. Tóth Györgyi fodrász Kis- várdáról három éven át oda- vissza naponta száz kilométert utazott a szakmunkás- képzőbe. — A kátéesznél semmi hely, még a harmadéves gyakorlatisokat is kirakták, mert egyre többen jönnek vissza gyesről. Anyu egyedül nevel, talán annyit össze tudunk kaparni, hogy a közeli faluban, Gégényben egy ki- szuperált garázsban berendezzünk kis műhelyt. mggy benne vagyok a na- mj pi politikában, mint az egykori szb-titkár annak idején a kváziban — mondta Stohanek. Értetlenségemet látva jószomszédom maga mellé ültetett a kerti padra és előadja a történetét: — Volt nekem egy igazgatóm, értekező típus. A kvázi volt a vesszőparipája. Mondta volt egyszer: elvtársak, kvázi tízmillió a lemaradásunk. A tervtelje- sitéshez kvázi száz tonna öntvény kiszállítása hiányzik. Kérem önöket, tudatosítsák ezt az üzemben. Mit tett erre az szb-titkár. Összehívta a bizottságot, a bizalmiakat, az aktivistákat és bejelentette: elvtársak, kváziban van a vállalat. — Na és? Most sírjak, vagy nevessek? Kvázi, hány feketerigó van ebben a kertben? — Kettő. De ne beszéljünk mellé. Ha magának nincs humorérzéke, arról én nem tehetek. — Nekem úgy tűnik, mintha tele lenne feketerigóval a kert. Itt is egy, ott is egy, amott is egy. Mindenütt feketerigó. — Egy és ugyanaz. A két rigó közül az egyik a fészkén ül, a másik meg szaladgál összevissza. Maga azt az egy szaladgáló rigót látja. Hol itt tűnik fel, hol ott, rohangál összevissza, hogy jóllakjon. — Szédületes egy tempó. Én az ilyen rohanásnak már a látványától is elfáradok. Ha az embereknek, például magának, Stohanekkém, így kellene szaladgálni a napi betevőért? — Akkor mi lenne? — Akkor nem ülne itt a kispadon és nem élcelődne az egykori szb-titkár badarságával. Különben is, mi a baja magának a politikával? — Semmi bajom. Én csak azt mondtam, benne vagyok. Mostanában kedvenc műsoraim a tv-ben a Fórum, a Gondolkodó, a Hír- háttér, A Hét meg a Hónap. —■ Hónap műsor nincs is. — Majd lesz. Figyelje meg, szomszéd, egy-két óra ma már nem elég ahhoz, hogy megindokoljuk, elmagyarázzuk, kinyilatkoztassuk, hogy mi újság a közéletben, a gazdaságban. Előbb-utóbb kell majd egy olyan műsor is, hogy a Hónap. Hónapszámra indokolják, magyarázzák majd, hogy mi az ami... Summa, summárum, engem érdekel a dolog. Én már a képernyő előtt élek, ott eszem, iszom és alszom. — Na és mi volt legutóbb a Fórumban? — Mi volt, mi volt? Ha azt én most el tudnám mondani, akkor én lennék a miniszter. Elégedjen meg azzal, hogy érdekes volt. Volt benne szó a káposztáról is, csak azt nem értettem tisztán, hogy a káposzta rohadt el vagy a kecske döglött meg ... mtmegbökörn Stohaneket. lyt Most aztán tényleg sok feketerigót látok. Hármat és verekednek. Stohanek legyint, nem újság. A rigók között sincs mindig egyetértés. Azt mondta, unalmas számára az ilyesmi. Elment, bekapcsolni a tv-készüléket. Csalódni fog. Semmi gazdálkodás, semmi politika, most meccset közvetítenek. Seres Ernő Kolléganője, Tóth Katalin az ördögi körre panaszkodik: — Mennék én falura, bárhová, de a tanács csak annak a fodrásznak ad működési engedélyt, akinek kétéves szakmai gyakorlata van. Hogy szerezzem meg, ha sehová nem vesznek fel? Több előrelátást A szakmunkásképző nyugdíjba készülő igazgatóját, Bartha Dénesi megrendítette tanítványainak drámája. Szenvedélyesen vallatja az előzményeket. — Negyven éve tanítok, de ennyi csupa kettes tanulót még életemben nem láttam, mert az általános iskolában a tananyag már emészthetetlen. Minek kell például hetedik osztályban számtanimértani sorozatokkal foglalkozni? így hát első évünk a felzárkóztatással-szintreho- zással telik. És jönnek, egyre jönnek a gyerekek szakmát tanulni, hogy minél hamarabb saját keresethez jussanak. De a létszámgazdálkodás munkaerő-felesleget hozott létre, végzőseink nem tudják a gyakorlott idősebb munkásokkal felvenni a versenyt. Korábban büszke voltam, mert tanulóim nyolcvanöt százaléka ott maradt, ahol a gyakorlati oktatást kapta. Már tavaly megfordult ez az arány. Ha bemegyek egy üzletbe, nem lepődök meg azon, hogy szakmunkásainkat a pult mögött találom... A falvakba telepített üzemeket sorra szanálták, tudok olyan demecseri gyárról, amely eltartotta a pesti anyavállalatot, mégis őket szüntették meg. Radikálisan, legalább harmincöt százalékkal csökkent a jövő évi beiskolázás, a vállalatok visszavonultak. Az SZMT jelentése szerint a megyében a munkalehetőségek hiánya állandósult. — Holott a szakmunkás- képzésben a harmadik helyen állunk, kereken száz szakmában képzünk fiatalokat ... mégis sokszor úgy kell éreznünk... mi itt hiába küszködünk, mert nem a mi kezünkben vannak a megoldás eszközei — nyilatkozta Tóth Géza vezetőtitkár. Az újságíró, aki több napon át kétségbeesett pedagógusok, szülők és tanulók tömegével beszélgetett, mit tehet? Csak kérdezhet — ugyan kitől? Politikus és közgazdász elvtársak, ez az út vezet a reformmal a stabilizációhoz? Már annyit hallottunk, olvastunk elfecsérelt szellemi-gazdasági beruházásokról. Csak Szabolcs- Szatmárban pályakezdők ezrei akarják tudásukat konvertálni. Jogosan indulatosak: minek képezték őket, ha nem kellenek? — Valóban nem kellenek? Győri Illés György
