Kelet-Magyarország, 1988. május (45. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-07 / 108. szám

1988. május 7. o Tűz van, babám! Lukács István kétszeres Oscar-dí- jas olimpiai és vi­lágbajnoki arany­érmes. az 1987-es báseli Mundiálon ezüstérmet nyert magyar szakács­válogatott csapat- kapitánya. mes­terszakács. az Át­rium Hyatt kony­hafőnöke. Miit je­lent az ön számá­ra a világ egyik leghíresebb, leg­elegánsabb szállo­daláncához tarto­zó szállodában dol­gozni ? — Mindenekelőtt igen nagy lehető­séget. Az Átrium Hyatt amerikai szállodalánc — le­gyen háza a világ bármely pontján — azonos minősé­get garantál. Épp ezért a mi szállo­dánkban is a legmodernebb technika található. Olyan pá­roló és sütő berendezések például, amelyekkel csak a legszínvonalasabb nyugati cé­gek vehetik fel a versenyt. — Egy ilyen konyhában főnöknek lenni nem egysze­rű dolog. Hogyan jutott idá­ig? — Harminchárom éve va­gyok szakács. Pályaválasztá­somat részben a véletlennek, részben a tudatosságnak kö­szönhetem. A szüleim úgy gondolták, ha szakácsnak ad­nak, egy éhes szájjal keve­sebb lesz otthon. Igaz, min­dig is vonzódtam a konyhá­hoz, szívesen sürögtem-forog- tam ott gyerekként is. Mai eszemmel már úgy gondo­lom, bármiféle szakmát vá­lasztottak volna nekem, azt ugyanilyen lelkesedéssel, be­csülettel végeztem volna. Azt vallom, ha az ember valamit nagyon akar, annak sikerül­nie kell. Melyik étel volt a? első si­ker? Olyan , régen volt, már nem is emlékszem rá. Én mindent szívesen főzök. Ahol ötven-hatvan ember irányí­tása a feladat, ott mindenre egyformán kell figyelni. Igaz, számomra már nem a főzés a legfontosabb napi munka, bár az lenne az egyszerűbb. Irányítom a konyhát, össze­állítom a menüt, és termé­szetesen gondoskodom arról, hogy a minőség kifogástalan legyen. A menüösszeállítás egyre több utánajárást kí­ván. Legnagyobb trükk még­is a gazdálkodás. A háziasz- szonyoknak sem egyszerű ki­jönni a konyhapénzből, kép­zelje el ezt egy hatalmas szállodában! Folyamatosan tudnom kell, mi van a pia­con, hol, milyen hal, zöldség, gyümölcs kapható. A bevá­sárlás nálunk több csatornán folyik. A hétköznapi dolgok mellett rendszeresen gondos­kodnunk kell a különlegessé­gek beszerzéséről is. Az an­gol zellerre, francia petrezse­lyemre naponta szükségünk van. A húst állami vállala­toktól vesszük. Pápa, Győr és Szeged a legfőbb szállító­ink, a halkülönlegességeket azonban csak külföldön tud­juk beszerezni. A füstölt friss lazac, a homár, langusz­ta, két-három féle rák — ná­lunk mindig van az étlapon —. Igaz a rák- vagy a ho­márlevest már ott is konzer- vekből főzik, ahol „megte­rem”. Ma már egyetlen szál­loda sem bajlódik azzal, hogy teknőst tisztítson. — Ügy gondolom, nálunk a külföldiek elsősorban a ma­gyaros ételekre kíváncsiak. A francia otthon is ehet osztri­gát... — Így igaz. A klasszikus, magyaros ételek igen népsze­rűek vendégeink körében, akik az ételek eredetiségét értékelik legjobban. Ugyan­akkor egyre nyilvánvalóbb, hogy a mi hagyományos éte­leink ma már túl zsírosak, túl nehezek, messze vannak a korszerű táplálkozástól. Épp ezért az adagolásra, tálalás­ra a szokottnál is jobban fi­gyelünk. Ma már mind gyak­rabban kísérletezünk új dol­gokkal, könnyítünk az étele­ken, ügyelve arra, hogy az alapíz megmaradjon. — Gyakran főz új étele­ket? — Nálunk ez követelmény. Külföldön ma már egyenesen erre inspirálják az embere­ket. Ezért is forgatják őket a szállodaláncon belül, hogy ta­nuljanak, né fásuljanak el... Egy új munkahely felrázza az embereket, új színt hoz munkájukba. — Minden szállodaláncnak saját, jól kidolgozott profilja van. Az Önöké milyen? — Az Átrium Hyatt jel­szavai között a könnyed, la­za konyha szerepel. Fő hang­súlyt a fehérjedús táplálko­zásra helyezi, halakat, borjút kínál vendégeinek. Szeren­csére, mi álljuk a versenyt. A világ különböző nagyváro­saiban található házakat gyakran tesztelik, hiszen a jó hírnév rendkívül fontos szá­mukra. Elmondják, mi a jó, mi az, amin változtatni szük­séges. A módszer azért is eredményes, mert a kívülálló mindig másképp —, néha jobban — látja a dolgokat. Az ételek között mi a ros- tonsülteket részesítjük előny­ben, a könnyű, sovány húso­kat, a halat, csirkét. Vajjal, illetve margarinnal főzünk, köretnek legszívesebben pá­rolt zöldséget adunk. — A budapesti Átrium vendégei javarészt gazdag üz­letemberek, híresek, egyszó­val nem akárkik ... Fontos tudnia kinek főz? — Fontos, de nem lénye­ges. Főzni mindig egyformán jól kell. Az az igazi szakács, akinek minden vendég egy­forma. Én magam sem te­szek, de nem is engedek kü­lönbséget tenni vendég és vendég között. — Engem mégis nagyon ér­dekelne, milyen hírességek­nek tálalták már az ön főzt- jeit? — Például Nixonnak, az egykori amerikai elnöknek, aki az annak idején egysze­rű menüt választott. Erőle­vest Royal módra, fogast ros­ton barna vajjal, utána va­jas borjúszeletet gombával, végül mogyoróparfét. Amikor Cyrus Vance, a magyar ko­ronát Amerikából visszahoz­ta, a bensőséges ünnepség után több száz fő számára hidegbüfét készítettünk. Gyakran vendégeink a ma­gyar állami vezetők, egyhá­zi méltóságok. Főztem Hrus- csovnak, aki igen szerette a magyaros, erős ételeket, szí­vesen ette az Újházi tyúkle­vest és.a gulyáslevest. Na­gyon szeret enni a bajor mi­niszterelnök, Franz Josef Strauss, de Margaret Tha­tcher, aki oly szívesen vásá­rolt fokhagymát a pesti pia­con, csak csipegetett, igen mértéktartóan fogyasztott. A Miss Arizona című film for­gatása idején, az elmúlt év­ben gyakran volt vendégünk Mastroianni, legtöbbször Buj- tor István társaságában. Még a Hiltonban dolgoztam, de ma is emlékszem, hogyan főzte saját magának a szállo­da konyhájában akár éjfél­kor is a makarónit Silvester Stallone, a Menekülés a po­kolba című film egyik fősze­replője, de Pelé, aki szintén szerepelt a filmben, csak a születésnapján állt elő külön­leges kívánsággal. — Miközben diplomaták­nak főz, a jó szakács maga is diplomata ... — Évente átlagosan két- három hónapot töltök külföl­dön. Ilyenkor nemcsak fő­zünk, nemcsak ételeinket mutatjuk be, országunkat is képviseljük. Természetesen igyekszünk a legjobb képet kialakítani Magyarországról. Ezért is volt nagy öröm szá­munkra, hogy tavaly ősszel részt vehettünk a Houstonban megrendezett utazási világ- kongresszuson. Az ÁSTA rendezvényén öt-hat ezer idegenforgalmi szakember is megjelent, s mi — Gombai Péter cukrászkollégámmal — igen nagy sikert arattunk. A kongresszus félidejében tá­lalt ételeinknek nagy sikere volt, s míg a vendégek fo­gyasztották, közben állandó­an ment a Magyarországot bemutató videofilm, a hirde­tés arról, hogy 1988-ban Ma­gyarországon rendezik az ASTA-kongresszust. Nagyon örültünk, hogy az ebéd után szinte tömegessé vált a ma­gyarországi utazásra jelent­kezők száma. Az Átriumból minden év­ben tíz-tizenkét tagú csapat utazik a különféle országok­ban megrendezett magyar napokra, amelyeken nemcsak a házigazdák, mi is jól já­runk. ök jókat esznek, mi so­kat tanulhatunk. A magyar heteknek érdekes módon azokban a nagyvárosokban van sikere, ahol kevés a ma­gyar. Ök ugyanis már egyre gyakrabban jönnek vissza, számukra így már nem új­donság a hazai konyha. — Sok szakmában panasz, hogy a fiatalok nem követik a nagy elődöket. .. — Nálunk sincs másképp. A fiatalok ma már nem sze­retik a nagy kötöttséget, ho­lott a szakácsszakma ezt megköveteli. Igazi sikert el­érni, az átlagból kiemelkedni csak megszállottsággal lehet. Kovács Éva-^*1 Cseh típusú ■ vígjáték: ma : film mar általáno­I san elfogadott L»*—J kategória ez az esztétikai irodalomban, hiszen jól körülhatárolható művészi jelenség megjelölésére szol­gál. A filmkomikum sajátos megjelenési formája ez, amelyben a nemzeti karakte- risztikum is a lényegi össze­tevők közé emelkedik. Tud­juk ezt régóta az angol és az olasz vígjátékokról, a csehek csak később, a hatvanas évek eleje táján jelentkeztek soro­zatban olyan alkotásokkal, amelyek szemléletük, világlá­tásuk miatt összefüggő vonu­latként értékelhetők. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy megemlítjük: a cseh vígjátéki iskola — bár legfontosabb darabjai sorra eljutottak hozzánk — igazán átütő sikert nem aratott a magyar közönség körében. Pedig értékeit tekintve min­den bizonnyal túllépett a mű­faj korábbi eredményein; a komikus láttatás olyan for­máit találta meg, amelynek előzményeit legfeljebb foltok­ban találhatjuk az egyetemes filmművészetben. Az alkotók tartózkodtak a leginkább po­puláris eszköznek, a bohózati elemeknek a felhasználásától, s e művi komikumforrás he­lyett ellesték a mindennapi élet mesterkéletlen helyzete­it, amelyekben a valóságos el­lentmondások teremtenek ne­vettető fordulatokat, s eze­ket vitték vászonra. Van ter­mészetesen vígjátéki stilizá- ció ezekben az alkotásokban is, de ez legfeljebb abban nyilvánul meg, hogy némi­képp poentirozva kapjuk a fura. néha groteszk mozzana­tokat, valamint a cselek­ményben sűrűbben fordulnak elő, mint ahogy a valóságos életfolyamatokban találkoz­hatunk velük, de ez aligha ront hitelükön. Terjedelmes azon rendezők listája, akik az említett gon­dolkodásmódot képviselik (vagy képviselték), közülük mindenképp említésre méltó Jiri Menzel (ő az ebben a szellemben készült Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmjéért Oscar-díjat kapott), aztán Chytilova, Papousek, Passer, s hát természetesen mindegyikük előtt Milos For- man. A mai magyar moziközön­ség döntő többsége már csak azt a Formant ismeri, aki át­helyezte — zseniális operatő­rével, Ondricekkel együtt — működése színterét az USA- ba. Ott készült filmjei sorra eljutottak hozzánk, s remél­jük. hogy hányavetien kama- szos, már-már a mai suhanc gesztusaival élő Mozartja is látható lesz nálunk az Ama­deus-ban. De ki emlékszik már a Fekete Péter vagy az Egy szöszi szerelme sajátos humorára? Pedig ezek a cseh filmjei is futottak nálunk. Aki mostanában beül a mo­ziba, hogy megnézze Formán talán legértékesebb fiimiét, a Tűz van, babám!-at, s ezt mindenféle háttérinformáció nélkül teszi, többszörös ta­lánnyal találja szemben ma­gát. Feltűnő például, hogy a szinkronhangok gazdái között még a jóval korábban el­hunyt Rajz Jánosét is felis­merheti. A rejtvény megoldá­sa az, hogy a filmet Forman 1967-ben forgatta, a magyar szinkron pedig 1968-ban ké­szült. Húsz év telt el, s most vette elő a forgalmazás ezt a filmet. Nagyon reméljük, nem azért tette, mert itt és most aktuálisnak tartja, ha­nem mert mostanra nyíltak meg — minden bizonnyal a glasznoszty szellemének jóté­kony hatására — olyan zsili­pek, amelyek eddig kénysze­rű módon maradtak zárva. Ha a Filmmúzeum nem lenne annyira sajátos, a mo­zinézők többsége számára el­érhetetlen intézmény, azt mondanám, ennek a filmnek ott lenne a helye, mert a for­galmazásnak ez a módja fi­gyelmeztetne a leginkább ar­ra. hogy derülhetünk bár a tűzoltóbál komikus helyzete­in, azon például, miként le­het szépségkirálynővé avatni egy bájtalan hajadont, vagy hogy pont egy ilyen szervezet ünnepi előkészületei során nem működik a poroltó, ám e film megalkotásában a dön­tő cél egészen más volt. mint a közönség megnevettetése. A Tűz van, babám! művé­szi értékei akkor válnak nyil­vánvalóvá, ha annak tekint­jük, ami valójában: allegori­kus politikai szatírának. Mindaz, ami a filmben egy tűzoltóbál és egy ház leégése ürügyén történik, a 60-as évek közepének csehszlovák viszonyaira érvényes model 1- helyzetnek fogható fel. For­man akkor ezzel a képlettel pesszimistának ítéltetett; saj­nos az 1968-as események őt igazolták. A film a mai nézőt főiként azért teszi próbára, mert eny- nyi idő után nehéz eldönte­ni egy-egy részletmozzanat­ról, hogy általánosan elfoga­dott etikai érték torzulásának fanyar megjelenítése vagy rö­vidre zárva kapcsolható az elkészülés korának jellegze­tes, konkrét társadalmi gya­korlatához. Vannak köztük egyébként olyanok is (akár a tombolatárgyak lopkodásá- nak jelenetei vagy a szépség- királynő-választás procedú­rája), amelyek a legnyilván­valóbb módon mindkét értel­mezési lehetőséget felkínál­ják. Egy bizonyos: Formánnak különös tehetsége van szerep­lői karakterisztikus jegyeinek kidomborítására. Érdemes fi­gyelni premier plánjait, ame­lyek néha akción kívül, csak mintegy illusztrációként je­lennek meg. de arc és szituá­ció különös összhangját ké­pesek érvényesíteni. A Tűz van, babám! az egyetemes filmművészet jeles darabja. Nemcsak a film mo­dellértékű, hanem a művészi sors is, amely mögötte áll. Ma. amikor a szocialista vi­lágban jó néhány alkotó — hogy csak néhányat említ­sünk: Ribakov, Paszternák, Tarkovszkij és természetesen Formán is közéjük tartozik — teljesítményének újraértéke­lése kényszerű kötelesség, ér­demes elgondolkodni azon, hogy a mindenkori kritikus hangvételt mennyire fontos a valódi művészi szándék, az igazság, s nem pedig a rö­vid távú ideológiai célok alap­ján megmérni. Hamar Péter Aki egy kicsit ismeri Vá- sárosnamény és környéke közművelődésének sokszínű­ségét, elismeréssel is szólhat róla. Célul tűztük ki, hogy ezt a szerteágazó tevékenysé­get tartalmilag gazdagítjuk, meglévő hagyományainkat tovább építjük. Ebből a meg­gondolásból került sor 1988. március 24. és április 2. kö­zött az V. Beregi ünnepi hét kulturális rendezvénysoroza­tára. Általa is gyarapítva ön­bizalmunkat, önvédelmünk erejét, kulturális értékeinket. Erre az alkalomra jelent meg a kiadvány. Tartalmaz­za a címben jelzett hagyomá­nyok múltbeli fejlődésének, jelenbeli megőrzésének adat­szerű feltárását. Földrajzilag a Beregi Tiszahát és a Nyír­ség egy részének, a volt vásá- rosnaményi járásnak a terü­letét érinti. A szerző tanulmányát az utóbbi időben Beregről írt művek (Találkozás Bereggel, 1978; Beregi találkozások, 1986.) sorába szervesen illő­nek, azok folytatásának ér­zem. Hiszen ezt az írást is a Miklós Elemér: Bereg irodalmi hagyományai patriótákban munkáló igény hozta létre: az élet több te­rületén — ha nem is futólé­pésben — fejlődő kisváros és környéke szeretne egyre töb­bet megtudni és másoknak is megmutatni önmagáról, ön­magából. A tanulmány négy részre tagolódik. A bevezetőjében található Vásárosnamény és környéke stilizált térképe, egy részletes, eligazító előszó. Bereg és környéke nem kü­lön „irodalmi táj”, de sokak szellemi kalandja volt, s a gyűjtés azért szorítkozik egy közigazgatásilag határolt te­rületre, mert az itt élt és élő embereknek ez a vidék volt a társadalmi környezete — fogalmazza a szerző. Majd a beregi hagyományok jelleg­zetességéről, az írásbeliség előtti alakulásáról és jeles művelőiről szól. A második fejezetben is­merteti az alkotókat, „akiket a táj éltetett”, „akiknek böl­csőringató helye volt e táj”, s akiknek „lábuk nyomát nem fújta be a szél”, azaz, akik itt éltek, literátorkod- tak, akik itt születtek, s akik megfordultak ezen a tájon. Közöttük Babus Jolán a mú­zeumot alapozó, Madarász László a Törvényhatósági Tu­dósítások munkatársa. Bö­szörményi László, a „kis Kossuth”, Lauka Gusztáv az első magyar nyelvű humo- risztikus lap szerkesztője, Le- hoczky Tivadar a háromköte­tes Bereg monográfia szerző­je, Fábián Zoltán a beregi hagyományteremtés hűséges segítője és sokan mások az eltávozottak és élők közül. Munkásságukról részben nyomtatott forrásanyagok, részben önálló kutatások val­lanak. A harmadik részből meg­tudjuk, hogy az itt folyó köz- művelődési munkának régóta erőssége az irodalmi ismeret- terjesztés. Szinte hiánytalanul felsorolja az író és olvasó találkozókat, hasonlóan az irodalmat népszerűsítő ren­dezvényeket, az alkalmi és rendszeres kiadványokat. Pl.: a Beregi Fény című járási híradó, az Esze Tamás Népe című üzemi újság, a II. Rá­kóczi Ferenc Gimnázium év­könyvei megjelenésének tör­ténetét, a múzeum vezető dolgozóinak értékes kiadvá­nyait ismerteti. A kötet záró ciklusa a függelék. írók, irodalmárok véleményeit, nézeteit tolmá­csolja Beregről, vallomásait idézi. Megkapó sorok, melyek értékeinkre irányítják a ma élők figyelmét. Az írást rész­letes névmutató és irodalom- jegyzék zárja, amelyek jól segítik a könyv használatát. Apró elírások, pontatlansá­gok minimális problémát je­lentenek. Az utólagos váloga­tással a kötetbe került kép­anyag kissé szegényes, s ez­által nem illusztrálja kellően a mondanivalót. Miklós Ele­mér munkáját elismerésre és tiszteletre méltó vállalkozás­nak tartom. Várható haszná­lóival — az itt élőkkel, az idelátogatókkal segít megis­mertetni Beneget, új baráto­kat szerez a vidéknek, mél­tatlanul elfeledett írókra, irodalmárokra hívja fel a fi­gyelmet, s adózik emlékeze­tüknek. A lakóhely múltja, jelene iránt érdeklődőknek, az iro­dalmi ismeretterjesztés gaz­dagításán fáradozóknak min­denütt segítségül szolgálhat. Értékmentése buzdítást ad­hat az iskoláknak, honisme­reti szakköröknek, kutatók­nak. Alaposságánál fogva nagy a forrásértéke. Bereg- ben mindenképpen helytörté­neti anyag lesz. Kár, hogy mindössze 400 pld.-ban je­lent meg. Jó szívvel ajánlom elolvasását. Fazekas Tibor RH HÉTVÉGI MELLÉKLET nrroim’i.im a mesterszaka»

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents