Kelet-Magyarország, 1988. május (45. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-28 / 127. szám

1988. május 23. ^ Q

Kolozsvárról Nyíregyházára

ityás király lovas szobra

130 éve született Fadrusz János

Richard Wagner születésének 175. évfordulóján

•n évtizedek óta a Jó- s Múzeum raktárában Fadrusz János (1858— í’becsű alkotásának, a irály lovas szobrának készült feje. Most ás és bronzíba öntés iletre kel a művész ek 130. évfordulóján, ás-fej (gipsz) 1921-ben núzeum tulajdonába b-os képzőművészeti íy jeles darabjaként, jrnyai János festővásárolt Kiss Lajos ;azgató. A közel egy- zoborfej hosszú időn ;um bejárati csarno- ette a vármegyeháza í. A festő, aki egyéb- arátja volt Fadrusz- brász özvegyétől, Deltái kapta, aki maga űvészettel foglalko- vei megtalálhatók a :umban is.)

Pozsonyban szüle- űves sorból emelke- ászi rangra, s életképp rokon a festő Mihályéval. Szülő- Donner szobrai fürdését, majd Bécsben íitűnő portrészobrász ktor és a modernebb Edmund Hellmer nagy hatással. 1888- csi Képzőművészeti hallgatója, s 1891- dnyeri az Akadémia Krisztus a kereszt- otásával, a Műcsar- dállításán pedig a észeti Társulat nagy- -ben Tilgner pályádéi szemben ő nyeri ' város megbízását a •ézia-emlékmű fel- A kor neobarokk ízmegformált kompo- magában rejtette a Mátyás-emlékműben szobrászi gondoládról)) lovas figuráját kezdte mintázni, és

1902 októberében avatták fel Kolozsvár Főterén az emlékművet. A siker a maga korában sem maradt el. József főherceg vaskorona renddel tüntette ki a művészt, a város díszpolgárává, az egyetem pedig díszdoktorává avatta. A sziobor makettje az 1900-as párizsi világkiállításon is szerepelt, ahol nagydíjjal jutalmazták.

Mátyás-emlékmű leállításának gondolata a magyar nemzeti szobrászat úttörőjét, Fe- renczy Istvánt is foglalkoztatta (1839—1846). A Nemzeti Galériában őrzött tervek, részletrajzok a klasszicista hagyományok jegyében születtek, de a mű gondolati magva új: kifejezi a magyar nemzeti szobrászat megteremtésének szándékát.

Tudjuk, hogy Széchenyi István is szorgalmazta egy nemzeti kultuszhely megépítését („Üdvlelde”, 1843) — ahol Mátyás király alakja központi szerepet kapott volna. A nemzeti pantheon eszméje összegződött báró Mednyánszky Alajos Nyitra megyei főispán — ,az anarcsi Czóbel-famíliával is rokonságban állt) — különös emlékműtervében, miszerint a

Duna s Tisza folyását követve a partokon, történelmileg fontos emlékhelyeken, városokban, csatamezőkön kell szobrot állítani a magyar múlt kiemelkedő, s az adott helyszínnel történeti kapcsolatban levő alakjainak. (Harminchét szobrot sorol föl, többek között Pozsonyitól Mária Terézia, Vi- segrádnál, a vár alatt Mátyás király szobra állt volna.) A történelmi személyiségeket ábrázoló emlékszobrok sorát két allegorikus kompozíció nyitotta és zárta volna. Az egyik az ország Ny-i határán álló Pannónia jelképes alakjával üdvözölte volna az érkezőket, a másik Magyarország két nagy folyójának, a Dunának és Tiszának találkozásánál búcsúztatta volna a távozókat (1843). A nagyszabású terv — képzeletbeli emlékmű maradt.

Mátyás király emlékszobra elkészült Kolozsvárott, s Fad- rusznak élete főműve lett. His- torizáló szellemű alkotás: Mátyás király lovas figurájának megformálásában Verocchio: Colleoni szobrára emlékeztet, a mellékalakok (Magyar Balázs, Kinizsi Pál, Szapolyai János, Báthori István) egyszerű, áttekinthető csoportba rendezése — kora reneszánsz örökség. Az emlékműből sugárzó őszinte pátosz, monumentalitás — ritka erény a korszak szobrászatéban.

Kolozsvárra, Mátyás király szülővárosába látogatók ma sem mulasztják el tiszteletüket leróni a Szent Mihály-templom előtti téren emelkedő nagybecsű magyar emlékmű előtt, amelyről méltán idézödik fel bennünk Kós Károly vallomása: „a legművészibb szobor, melyet valaha magyar művész alkotott — és az a szobor úgy van elhelyezve a maga templomhátterével, hogy párja a világon alig akad."

Muraközi Ágota

„Nemcsak hazánkban, de alig van talán a világon művelt olvasó, aki előtt ma már Wagner neve, mint a drámai zene reformátoráé ismeretlen volna.” A Zenészeti Lapokban jelentek meg e sorok Richard Wagner 1863. július 23-iki és 28-iki, maga vezényelte pesti szerzői estje után. Pedig a zeneszerző magyarországi látogatását megelőző években, évtizedekben a pest-budai közönség legfeljebb ha egy-egy nyitányt, zenedrámai részletet hallhatott a múlt század zenéjét oly forradalmian átalakító lángelmétől.

Első teljes műve, a Lohengrin 1866-ban került színre a Nemzeti Színházban. Wagner művészete felkavarta a hazai zenei közvéleményt. Jelzi ezt az is, hogy 1863 tavaszán Kolozsvárott Tannhauser-paró- diát mutattak be, alcíme: „a jövő bohózata a múltak zenéjével és a jelen csoportosításával.” Zenéjét a teljesen elfeledett Carl Bruder írta.

Richard Wagner 1813. május 22-ikén, Lipcsében született. Gyermek- és ifjúkora, pályakezdése csupa nyomasztó gond és nehézség. Színházi karmesterként vándorolt — olykor éppen menekült — városról városra, míg 1843-ban a Drezdai Operaház karnagyává nevezték ki. Részt vett 1848—49 forradalmaiban, a drezdai felkelésben vállalt tevékeny szerepe következtében emigrálni kényszerült. 1862-ben térhetett vissza német földre. Liszt Ferenc segítette menekülésében, emigrációjában, s mutatta be Wei- marban, 1850-ben a Lohen- grint. Liszt zenéje, megannyi újítása jelentős hatással volt Wagnerre.

Valóban forradalmi újítása volt, hogy az operát összmű- vészetként fogta fel. Szövegkönyveit maga írta, első bemutatóit maga is vezényelte, színházi elképzelései beteljesülését ünnepi játékainak 1876-ban felépült bayreuthi „házától” várta, ahol teljes egységben hatott műveinek zenei és színházi megvalósítása. 112 éves múltjával a Bayreuthi Ünnepi Játékok a legnagyobb múltú, leggazdagabb hagyományú zenei fesztivál a világon.

Már alkotásainak műfaji meghatározásával is jelezte, mást akar létrehozni, mint amit a konvencionális opera nyújt. Wagner zenedrámákat írt, zenére és drámára egyforma hangsúlyt tett. A színpadon teljesen új zenei jelzőrendszert talált fel, aligkedvére termett itt a figyelmeztetett a •.áradt uszadékfa és szederindák törtek itt halott vesszőket.

iltek a szerszámok, ottal rendelkezünk. :k kapkodni, és ha i barátom mondta, am. Neki sem volt edte viszont a szá- alkiemelő kis háló- yos háromszor há- jl vágott vázra fe- Az emelgetést egy ;róczi ugyan nem ;hhez a szerszámáitosabban egy pap- szott ha felálltunk. ?edörzsöltük érezni

pásjelzőm békésen a tekintetem fóku- i volna sarkaiból a t a vízre. Ujjaival §kes sárból, és azt gondoltam, amikor nbe jutott néhány úgy* elrepült, hogy

.korlatias horgász- ini kezdett- mellet- erengő fényében a ó nem. Ott hiány- dnt a tévés menő- tt a zsinór, majd lült. A kis Petróczi vége, és a bevágás ott fickándozott a :ntis. Közben az első kapásom. Ví- úgy mozdult meg, Petróczi nem szólt im, úgy láttam raj- ;ggel és eredményurbincsok, és bár- n, hogy Petrócziék :ező sárgombócot a íesetre nem késlé- is tényleg őszintén jobban más halat, élátással mindenesetre a szomszédos kis vízfolyásba hajigáltuk vissza, nehogy ismét tiszteletüket tegyék horgunkon. Ennek ellenére nem csökkent számuk. A törpe harcsával viszont lassan félig volt a haltartó.

Aztán, úgy éjfél felé az idősebb Petróczi felkelt a helyéről, megigazította mögöttünk a hamvadó parázst, és azt mondta: „Próbáljuk meg a szákot!” Nyújtózkodott, tagjait ropogtatta és lassú léptekkel a befolyó vízhez indult. A fia nem mozdult, de utánaszólt az apjának: „Nincs kitartás, nem lesz szerencse!”

Túl bölcsen hangzott az ő tíz évéhez képest, rájöttem, hogy az apját idézi. Az bosszúsan morgott valamit, léptei puskaropogásnak hallatszottak a csendes éjszakában, amint az uszadék- gallyakon mind közelebb araszolt a másik vízhez. Magam is felálltam, és szabadjára engedtem egy ásítást. Még láthattam, amint a vastag hártyává száradt kemény hordalékrétegben Petróczi derékig eltűnik. Cifra káromkodás hallatszott felőle, a lába a vízben csobogott. Úgy szakadt le alatta a sártól összeragadt csont-pattanékony gallyréteg, mint télen a jég, amikor elfolyik alóla a víz. Aztán valahogy kikászálódott szakadt nadrágjával és véres könyökével a csapdából. Valamennyi eltört ágnak dárda lett a vége, így még az utolsó mozdulatával is szerzett jó néhány horzsolást.

Én nagyon kényszeredetten éreztem magam, mert azt hittem, hogy Petróczinak elment a kedve a pecázástól, de tévedtem.

Jó száz-százötven métert mehettünk. Csupa lucskosak lettünk, amikor megérkeztünk egy szélesebb nyiladékhoz, ahol Petróczi legalkalmasabbnak vélte a vizet az emelőhálózáshoz. Kibontotta a rudakat összekötő zsinegeket, és kereszt alakban lefektette őket a földre. Középen egy ugyancsak kereszt alakúra össze- hegesztett cső tartotta a szálakat, és amikor a hálót is ráfeszi- tettük, ívben hajlottak. Olyan alkalmatossággá álltak össze, amit fel sem tételeztem, amíg a szemem előtt kész nem lett. Petróczi hozzákötötte a kereszt közepéhez a kötelet, majd egy gyakorlott mozdulattal a vállára emelte az egészet. Háttal fordult a* víznek, és úgy engedte bele a hálót. A tartórúd talpának a parthoz közel jó támasztékot talált, így amikor készen lett, elégedetten fogta a kötél végét.

A száknak — ahogy ő mondta — csak a kontya látszott ki a vízből. Elégedetten fújta ki magát, és hosszú fejtegetésbe kezdett: ilyenkor a sötétben jár errefelé a kis vizekben a ponty. Időnként felemeljük a hálót és egyszer csak majd „meghömbö- rödik” benne a fényes haltest... Majd meglátod! — mondta bizakodó hangon.

Nem láttuk meg. A csendes éjszakában a kis Petróczi sikoltása nyargalt utánunk: „apuuu...” Az apja eldobta a kötelet és szó nélkül rohanni kezdett a hang irányába. Én magam is nagyon megijedtem, és loholtam Petróczi nyomában. A táborhely mellett a vízparton dúlt kép fogadott bennünket. A kisfiú a szétszóródott botok között téblábolva hol elesett, hol felállt. Kezében, mindkét tenyerében az ujjaira csavarodva damil feszült. Ügy próbált kihúzni valamit a vízből. Istenem, mekkora hal lehet — gondoltam megkönnyebbülve, amikor láttam, hogy nincs nagyobb baj. Az apja már el is vette tőle a zsinórt, és magam is segíteni készültem, de láttam, hogy nincs rá szükség, könnyen 'jön. Petróczi módszeresen szedte maga mellé a kihúzott zsinórt. A fiú tágra kerekedett szemmel leste mi lesz az eredmény. Az apja folytatta a műveletet, és csak halkan jegyez- meg egy-egy húzásnál: „Ponty lesz, nyurgaponty. Lehet vagy két-két és fél kiló benne.”

Ahogy a víz először megmozdult a felszín közelébe keftilt haltól, rögtön látszott, hogy a prognózis helytelen volt. Farokcsapást vártam, meg azt, hogy feldobja a testét, aztán ismét megpróbálja a sötét mélység felé fordulva lefelé fúrni magát. Ehelyett örvénylett a víz, mint a levegő egy hosszú zongora- futam után. És semmi nem látszott a halból, mígnem az öreg Petróczi, akin láttam, hogy szintén nem tudja mire vélni a dől-, got, egy utolsó rántással kipenderítette a vízből a halat, még pedig egyenesen a testére rántotta.

Egy kapitális angolna volt. Ügy elszabadult a pokol, mintha maga az ördög keveredett volna közénk. Petróczi megiszonyodva a hideg vízpermettel a combjához csapódó súlyos haltesttől, hihetetlen sebességgel hátrálni kezdett. Keresztül az amúgy is összegabalyodott bokrokon és zsinórokon, egyszer még fenékre is esve, de nagyon fürgén ismét felugorva. A kígyóként tekergőző angolna minden lépésénél szinte ráugrott, hiszen minden mozdulatával rántott is egyet rajta. Amikor széttárt karral hanyatt beleesett táborhelyünk kis fűzfabokrába, egyenesen a nyakában kötött ki a hideg kígyószerű hal. Petróczi ekkor tehetetlenségében hatalmasat ordított. Fia halkan nyüszítve kapaszkodott belém. Azon vettem észre, hogy én is olyan zsibbadtan állok, mint néha álmomban, amikor üldöznek, szaladnék és nem tudom mozdítani a lábaimat.

Felocsúdtam. Nyugalmat parancsolva magamra odamentem a bokorba esett férfihoz, megfogtam az angolnát és fel akartam emelni. Ismételgettem magamban, hogy az ilyen hal nagyon csúszik, ezért két kézzel markoltam, és igyekeztem meglendíteni, hogy elkerüljön a Petróczi nyaka közül minél távolabb. Közben segítettem neki kikászálódni az összetört ágak közül. Az angolna azonban mintha valami titokzatos erő segítette volna — talán támasztékot talált a bokor alján — kiegyenesedett és mint egy neoncső, úgy meredt előttünk. Furcsa csőrszerű szája sziszegett és teste a holdfényben izzani látszott. „A Yedi kardja” nyöszörgött hozzám bújva a reszkető kisfiú. Az apja megmozdult alattunk és hatalmas erővel ledobott bennünket. Mellette volt az egyik szétesett bambuszbot vastagabbik vége. Vérben forgó szemmel ragadta meg, és két kézre fogva kezdte pü- fölni a vergődő nagy halat. Egyszer-kétszer a lábamon is végigvágott igyekezetében, és amikor megrándultam dühödten kiáltott: „Ne nyúlj hozzááá! Ez még tán ráz is, elektromos angolna”. A kis Petróczival egymás mellett fekve, lábunkkal összefonód-, va figyeltük, hogyan veri agyon a halat az apja.

Akkor vettem észre, hogy pirkadni kezdett.

Szótlanul ültünk a terepjáró mellett, lábunknál hevert a szétvert fejű angolna. A bőre már megszáradt és a vér is, ami a fűre csepegett mellette. Petróczi nagyokat szívott a cigarettáján, a fia egy gallyal meg-megemelte a hal farkát. „Ekkorát még nem fogtunk, apu”. Petróczi egy darabig hallgatott, majd végignézett számtalan horzsolástól éktelenítétt karján és így szólt: „Ekkorát még a Yedi sem fogott fiam.” Elégedetten kacsintott a gyerekre.'Nekem csak annyit mondott: „Gyere fürödni! Hajnalban a legjobb!”

hanem Liszt hangszeres zenéjéből is merítve ösztönzést: szereplőinek és drámai szituációknak a jellemzésére vezető — más néven vezér — motívumokkal dolgozott. Négy estét betöltő monumentális ciklusa, A niibelung gyűrűje teljes zenéjét átszövik ezek a jellegzetes, személyhez, helyzethez kötött, mégis olyannyira képlékeny és rugailmas, jellemzésre roppantul alkalmas dallamok.

A költői szó és a zene magas rendű egységét teremtette meg. Olyan emelkedett dek- lamációt, amelyet korábban nem ismert a német operaszínpad. Akárcsak Liszt, Wagner zeneírói életműve is roppant jelentékeny. Cikkeiben, tanulmányaiban elszánt harcot vívott az új zenéért, a konzervativizmus ellen. Roppant fontosak a Művészet és forradalom, A jövő műalkotása, A jövő zenéje című tanulmányai. A vezénylésről szóló könyve hosszú évtizedekig hibliája volt a karmestereknek.

Akire emlékezünk, elsősorban mégis a korszakteremtő zeneszerző, aki a Trisztán és Izoldában a mindent legyőző szerelem varázslatát komponálta meg, A nürnbergi mesterdalnokok polgárokkal benépesített színpadán a népről vall, egyszersmind nép és művésze kapcsolatáról.

Nem csak kortársaira volt roppant hatással — amit jeleztek a még életében Euró- pa-szerte, így Magyarországon is megalakult Wagner - társaságok —, utókorára is kisugárzott az életműve.

Richard Wagner hetvenévesen, 1883. február 13-ikán, Velencében halt meg — Liszt megdöbbentő erejű zongora- darabbal siratta el —, szelleme, zenéje azonban élő maradt továbbra is. Sem Richard Strauss, sem Mahler nem képzelhető el Wagner nélkül (mindketten jeles karmesterei is voltak a műveinek, akárcsak a magyar Richter János). De századunk zenéjének klasszikusa, Arnold Schoenberg is a Tristan és Izolda sűrű harmóniáiból indult ki korai kompozícióiban, s az ő későbbi művészi fejlődésébe is belehallik Wagner megannyi nyelvújító vívmánya.

Budapestre kerülvén, a fiatal Bartók Béla szorgalmasan látogatja az Operaház Wag- ner-előadásait. A századelőn elzarándokol Bayreüthba, az ünnepi játékokra, s követi ezen az úton csakhamar Kodály Zoltán is.

Wagner zenéjének mindmáig vannak hívei és ellenzői.