Kelet-Magyarország, 1988. május (45. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-14 / 114. szám

Vissza a faluba Á szirom a sóstóhegyiekért dobog Á nyughatatlan ember Lábossá Gusztáv tanár a közelmúltban vehette át „A vá­rosért” emlékérmet, melyet több évtizedes, a sóstóhegyi vá­rosrészben végzett aktív közé leti munkájáért kapott. A hhoz, amit bizonygatni szeretnék, némi bá­torság kívántatik: megfordulóban egy világ­irányzat, ezt szeretném bi­zonygatni. Rohamosan váro- siasodunk, és ez a világirány­zat aligha fordul meg egyha­mar, nem ezt bizonygatom. A városról formált elképzelé­sek, azok vannak megfordu­lóban. A város ideálképe vál­tozik. A falusiasság, mint te­lepülésszerkezeti, városképi, hangulati jellegzetesség, ez van felértékelődőben. A me­nekülés a városba, ez a lelki hajtóerő van lanyhulóban, és a visszavágyódás a faluba, ez a lelki éhségérzet van föl­erősödőben. A régi várostól mint mesterséges képződ­ménytől vagyunk elidegene­dőben, és a falura mint ter­mészetibb képződményre vá­gyakozunk. „Vissza a faluba” helyett azt is mondhatnám, hogy „vissza a természetbe”, és ez nem rousseau-i ábránd, hanem az embernek, mint természeti lénynek önvédel­mi reflexe most, mely annál erősebben működik, minél globálisabb a természetpusz­tulás veszélye. Vegyük távoli példának New Yorkot. Annak is leg­jellegzetesebb magját, a fel­hőkarcolókkal teli Manhat- tan-félszigetet. A madártáv­lati képeken, mint egy gigá­szi tűpárna, sűrűn telitűzdel­ve hatalmas zsákvarrötűkkel. Amerika jelképe, a felhőket ostromló ember apoteózisa, a huszadik századi városépíté­szet etalonja, előleg a hu­szonegyedik századból. így tudjuk, de az építészetkriti­ka ránkpirít most: rosszul tudjuk így. Ez a gigászi tű­párna, zsúfoltságával és sza? kadékmély sikátoraival, ko­rántsem a modern város pél­dája, ellenkezőleg: a közép­kori gótikus városé. Ugyan­az nagyban és betonban, ami falak közé szorított, zsúfolt sikátoros középkori város volt kicsiben és kőben-téglá- ban. Manhattan: a huszadik századi városépítészet zsák­utcája — így a kritika. Nem is jó benne lakni, költözzünk ki a falusias peremvárosok­ba — így a városlakó. És már hallani, hogy New York nem is Amerika, a „földszintes Amerika” az igazi: fehér csa­ládi házak, kertek, sövényke­rítések, madárdal, kutyauga­tás. Jövök közelebb hozzánk. A Népszabadság belgiumi tu­dósítója írta, hogy Brüsszel­től délre egyetemi város épült az elmúlt évtizedekben: Lou- vain-la-Neuve. vagyis Űj-Lő- ven. Az egyetem egyik pro­fesszora mutatója meg a vá­rost a tudósítónak, mondván: „A sűrűn lakott Belgiumban 1666, Charleroi alapítása óta ez az első új város. Elhelye­zésével, funkciójával, képe kialakításával példát aka­runk mutatni, milyen is le­hetne a XXI. század városa.” 1 Á tudósító körülnéz ebben a huszonegyedik századi város­ban, megvalósulásában an­nak, amit ma városideálnak tartanak az egyetem tanárai, és mindent lát, csak belgiu­mi Manhattant nem: „Sehol betonóriást, komor, ijesztő betonkockát nem látni, min­den áttekinthető, szemmel át­fogható, emberméretű, em­berközeli. És minden ember- központú is — írja a tudósí­tó. — A barátságos épületek éppúgy, mint a kedvesen ka­nyargó, lépcsőkkel, terekkel tagolt, apró tavakkal, kis parkokkal, pihenőkkel válto­zatossá tett, más-más színűré kövezett utcák. Csupa sétáló­utca. A gépkocsiknak csak a város peremén vagy a felszín alá vezetett parkolóban van helyük.” Summázva pedig azt írja Üj-Lővenről: „Eny­hén dombos, erdős, nagyon barátságos, szép tájban épült. És bár minden szempontból — a beépített anyagokat, a felszerelést, a funkciókat te­kintve — a lehető legmoder­nebb, megtartotta táji, túlzás nélkül mondhatni: falusias jellegét.” Huszonegyedik szá­zadi város, amelynek minta­jellegét épp falusiassága ad­ja, remélem, beszédes példa ez amellett, amit bizonygatni szeretnék. Ha még közelebb jövök, egészen hazáig, lépteim elbi­zonytalanodnak: fő gondunk, hogy tető kerüljön mindnyá­junk feje fölé, s nem az, hogy miként teremthetnénk ideá­lis városokat. De ebben az egyvárosú, vízfejszékhelyű, falusias országban is kezd becse lenni a településtörté­neti hagyománynak, és la­kóhelyként kezd Budapest Vonzása csökkenni. A „fővá­ros—vidék” mérleget nem húzza egyfelé a főváros sú­lya, billegni kezdett a nyelv: a vidék sokat emlegetett és még mindig súlyos infra­strukturális hátrányait ellen- súlyozgatni látszanak a vidék nyújtotta előnyök. Hogy így van, bizonyítsa két példa. Az egyik: ha átszaladok valamely hazai kisvároson, mondjuk Kunszentmártonon vagy Szarvason, mindig fel­tűnik e települések rendben tartottsága. Néhány középü­let és bérház a városmagban, falusias házak-utcák a pere­men. A családi házakat a magántulajdonosok tartják rendben, a városmag házait a köztulajdonosok, s tehetik, mert kevésre kell gondot for- dítaniok. Ha viszont végigsé­tálok Pesten, mondjuk az Akácfa utcában, vagy ha be­barangolom az öreg Erzsé­bet-, Teréz-, Józsefvárost, az elhanyagoltság riasztó soka­ságával találkozom. Egész vá­rosnegyedek a lezüllöttség ál­lapotában, sok-sok Kunszent- mártonra vagy Szarvasra való ember él olyan környe­zetben, állítólag irigyelni va­ló fővárosiként, amilyentől egy önérzetes kunszentmár­toni vagy szarvasi polgár A Magyar Tudományos Akadémia székházában áp­rilis 27. és 29. kpzött ren­dezték meg az első magyar ökológuskongresszust. E környezettannal foglal­kozó tudomány hazánkban közel ötvenéves múlttal rendelkezik, de a hetvenes évekig csak szerveződésé­nek idejét élte. A vele szemben támasztott fokozó­dó igények hatására jelen tervidőszakunkban először, a kiemelt kutatási témák egyikét képezi. A nyolc szekcióban lezaj­lott háromnapos tanácsko­záson a növény- és állatvi­lág állapotának megítélése mellett mezőgazdasági, er­dészeti és környezetvédelmi kérdések elemzését is fel­ölelte a bemutatott 213 ta­nulmány. Mint ahogy Maróthy László környezetvédelmi és vízgazdálkodási miniszter üdvözlő szavai után Láng István, az MTA főtitkára megnyitójában kifejtette; majd az utókor ítéli meg azt, hogy ez a kongresszus egy új minőségi szakaszt 8 jelent-e az ökológia hazai j történetébeh. borzadva menekülne. Az öreg negyedek bérházait ugyanis a köztulajdonosnak kéne rend­ben tartania, de nem teheti, mert túl sokra kell gondot fordítania, s szegény lévén, alig telik neki valamire. A másik példát friss fa­lusi élmény kínálja. Megérkezem szombat délelőtt, s míg ott vagyok, vasárnap délutánig, egyik csodálkozásból ki, másikba be. Kezdődik a helyi étterem­mel. Van egy bár vagy presz- szó részlege, most alakították újjá. Fugázott téglaburkolat, vörösrezek, hangulatvilágí­tás; az éttermi részben da- maszttal terített asztalok, la­kodalom lesz este — minden szombat este lakodalom van —, most éppen négyszáz ven­déggel. Aztán egy lakás. Szö­vetkezeti házban van, három szobás, nagy távlatú kilátás a szabad rónára, most tapétáz­zák, fiatal házaspár költözik bele, átmeneti lakhely lesz, aki ad magára valamit, előbb-utóbb saját házat épít. Tehát egy saját ház. Most épül, természetesen kétszin­tes, fölül támgerendák a ki­ugró tetőzet alatt, mint a ro­mánkori várkastélyokon. És egy másik saját ház. Most ké­szült el, egybenyíló földszint, padlófűtés, faburkolatok, az emeleten hálófülkék, ping­pongterem. A harmadik há­zat már belakták, körülbelül harmincán ülünk nappalijá­ban az asztalok körül vasár­nap délben, kis névnapi ösz- szejövetel, szerény traktával: leves, rántott csirkecomb, sültek, torták, italok. Hazafe­lé a kocsiban számvetés: nagyvonalúbb életkeret és életvitel ez, mint a miénk, szegény pestieké, akik szűk helyen élünk, lakástalansá­gukba beléreménytelenült fi­ataljainkkal a nyakunkon. És nem azért, mert a pénzünk kevesebb, azért, mert a vidé­ki házépítők szerencséje több: olcsóbb a telek, az építő­anyag, kéznél a baráti mun­kasegítség. A vidéken élésnek pillanatnyilag ez a legna­gyobb előnye. Tető a fejünk fölé, fiatalok sokaságának vágya ez. S mert falun teljesíthetőbb, nincs is jobb példa ennél ar­ra, amit bizonygatni szeret­tem volna. Faragó Vilmos A tanácskozásról elmond­ható, hogy szakmai körök­ben várakozáson felüli ér­deklődést váltott ki, és szembetűnően demokrati­kus volt. Magánkutatóknak, középiskolai tanároknak, a kutatóintézetek képviselői­nek egyaránt lehetőség nyílt elért eredményeik bemuta­tására. Szűkebb pátriánkat érin­tő kérdésekre térve, először is az tűnt fel, hogy mind­össze egyetlen Szabolcs- Szatmár megyei kutató eredményei kerültek bemu­tatásra, azt a látszatot kelt­ve, mintha itt nem lenné­nek komoly anyagi és szel­lemi hátteret képviselő bá­zisai e tudománynak. Egy ilyen komoly szakmai köz­vélemény előtti megméretés (a konzultációs lehetőségek­ről nem is beszélve) pedig bizonyára hasznára vált volna kutatógárdáinknak. Hogy mégsem képezett fe­hér foltot az Észak-Tiszán­Nyíregyházán, a Luther- házban lakik, de ha idegen keresi, jobban teszi, ha Sós­tóhegyen érdeklődik utána. Kék Zsigulija többnyire az iskola előtt áll, de szabad óráiban „kint van a terüle­ten”, intézi a település meg­annyi ügyes-bajos dolgát. Nem volt könnyű időpontot egyeztetni vele. Mint a Haza­fias Népfront sóstóhegyi bi­zottsága titkára — 55 éves kora ellenére — fiatalokat meghazudtoló hévvel mun­kálkodik a település fejlődé­séért. — Honnan ez a közügyek iránti különös fogékonyság? — Édesapám volt ilyen. Ami pedig engem illet, bi­zony fiatalon kerültem a sós­tóhegyi iskolához tanítani. Az évek során egyre inkább megszerettem az itt élő em­bereket. Értük dolgozom. Pá­lyám kezdetén még jobban együtt élt az iskola a lakókö­zösséggel. Színdarabokat ta­nítottunk, tanultunk, ahol együtt játszott gyerek, szülő, nevelő. Minden évben szüreti bált rendeztünk. Akkor még elmondhattuk, hogy ez a vi­dék Nyíregyháza szőlőskert­je. Kezdetben magam is csodálkoztam, honnan jön az a sok gyerek reggelente az iskolába, ugyanis házakat csak szétszórva láttunk a sző­lők között. Volt olyan tan­évünk, amikor az ötszázat is meghaladta a tanulólétszám. Nem csupán a gyerekek gya­logoltak kilométereket a sző­lőtáblák közötti, glediciákkal övezett dűlőutakon a vasút­állomás szomszédságában lé­vő iskoláig, hanem mi, a vá­rosból kijáró nevelők is. Ele­venen élnek emlékezetemben azok a telek, amikor a hófú­vásoktól. . járatlan utakon végre megérkezve a sóstói villamostól, első dolgunk az volt, hogy a vaskályhából ki­kapart parázs fölött megszá­rítsuk átnedvesedett csizmá­inkat. Az idő tájt mindössze né­hány utca (Aranykalász, Ha- dobás, Nyírség, Úttörő) és a tanyaszerűen szétszórt házak, régi kúriák jelentették Sós­tóhegyet. A Kemecse alatti Körmendi-tanyától a Sóstói erdőig terjedő több kilométe­res sugarú körben ma már a térképen 70 utca jelzi a Nyír­egyházához tartozó település fejlődését. Lakossága nyolc­ezerre szaporodott. Ez egé­szen más jellegű gondokat vet fel. De maradjunk a kro­nológiánál! — Nyíregyházi, mondhat­tuk az elsősorban a „külső" kutatóknak köszönhető. A témák és az eredmé­nyek között a teljesség igé­nye nélkül tallózva, első­ként két olyan előadásra kell felhívnom a figyelmet, mely megyei természeti ér­tékeinkhez kapcsolódik és komoly nemzetközi vissz­hangra is számíthat. Az egyik Simon Tibor elemzése, amely többek kö­zött a csarodai és a bátor­ligeti rezervátumra is ki­terjedt. Célja a hazai nö­vényvilág természetvédelmi értékeinek számbavétele volt. Eredményeiből kide­rült, hogy hazánk természe­tes növénytakaróját képező fajok aránya csak 59%, míg a többi 41%-ot a leromlást jelző fajok teszik ki. Ez nemzetközi összehasonlítás­ban a közepesnél valamivel rosszabb állapotnak felel meg. J Dévai György és tíz mun­katársa azokról a több éven nám belvárosi létére mi kész­tette arra, hogy küzdjön Sóstóhegy fejlődéséért? — Pedagógusként immár ez a harminckettedik tan­évem. Leszámítva a pálya­kezdés pár évét, azóta itt dol­gozom. A nap 24 órájából szinte többet töltök Sóstóhe­gyen, mint odahaza. Különö­sen így volt ez a kezdeti idő­szakban. A tanítás után ju­tott időm arra, hogy részt vállaljak a kultúrház társa­dalmi munkában való felújí­tásában. Azt követően nyár­fákat ültettünk a kultúrház udvarára, fásítottuk a Keme- mecsei út melletti sportpá­lya környékét, az iskola tel­két. Az élet úgy hozta, hogy megszűnt a falusi futballcsa­pat, majd a pálya az enyé­szeté lett. Talán néhány év és a fürdőtől terjeszkedő vi- kendtelkek ezt is bekebele­zik. A nagy területen szét­szórt település legnagyobb gondja mindig is a közleke­dés volt, a városba való be­jutás. Ez a kétségtelen fejlő­dés ellenére ma is nyomasz­tó gond maradt. A valaha oly istenített vasútvonal nemcsak kettészeli a telepü­lést, de a sokszorosára növe­kedett záhonyi teherforga­lom miatt éppen elég borsot is tör az ottlakók orra alá. — Mit lehetne tenni? — Egycsapásra megoldód­na ez a hovatovább tartha­tatlan, sorompók diktálta ki­szolgáltatottság, ha megépül­ne az a bizonyos mintegy egy kilométernyi’átkötő út az Út­törő és. Korányi frigyes ut­cák között. Azt azért talán nem kell megvárnunk, míg a Jósaváros szélén megkezdett családiházas építkezés a vá­rosból kifelé haladva eléri a sóstóhegyi kertvárost... — Nekem úgy tűnik, mint­ha nyughatatlan lenne, alig végeznek az egyik feladattal, máris a következő kivitelezé­sén töri a fejét. — Mindig is a feltételek jobbá tétele vezérelt, és ezért vállalom, ha nyughatatlan­nak mondanak. Ezt tettem akkor is, amikor 1960 táján a politechnika — akkor új — tantárgy beindításának felté­teleit megteremtő műhelyt építettünk a termelőszövet­kezet és a lakosság segítségé­vel. Persze nem szégyelltem megfogni a malteroskanál át tartó elméleti és gyakor­lati erőfeszítésekről számolt be, mely a csarodai lápok eredeti állapotának vissza- álllítására irányult. Hazánk és egyben Európa legdéleb­bi jégkárból fennmaradt dagadólápjainak vízháztar­tása 1980-tól fokozatosan romlott. Az elgyomosodás- sal és beerdősüléssel fenye­gető folyamat 1985-re már szinte megállíthatatlannak tűnt. Az elvégzett vizsgála­tok eredményeit a térség­ben gazdálkodást folytató közösségek együttműködé­sével úgy sikerült hasznosí­tani, hogy az eredeti élővi­lág felújulására utaló jel­lemvonások már egyértel­műek. Kiss Ildikó előadásából megtudtuk, hogy a vidra épp a Tiszántúl északi ré­szén a legritkább, tehát itt fokozott védelemre szorul. Ügy mint a borz, melynek egyedszáma országos mére­tekben nő, de épp itt van fogyóban. Ellenkezőleg a vadmacskával, mely a Tisza mentén egyre nagyobb számban fordul elő (Sze- methy László). nyelét sem. Később a gyakor­lókertben fűthető üvegházat csináltunk a kollégákkal és a gyerekekkel közösen. Érde­keltek a korszerű módszerek, új ötletek, s amit annak ta­láltam, nem restelltem har­colni a megvalósításáért. így készült el a földrajzi gyakor­lótér és meteorológiai állo­más, melynek mérési adatait azon túl, hogy oktatási cél­ra használtuk fel, ugyanak­kor tartottuk a kapcsolatot az Országos Meteorológiai Inté­zettel. A földrajz szaktanter­met, kis mérete ellenére si­került úgy megtervezni, be­rendezni, hogy minden akkor lehetséges, korszerűnek szá­mító szemlélető eszköz kéznél volt. Most a közeli években pedig az iskolabővítés és kor­szerűsítés adott újabb erőt, lelkesedést számomra. Sike­rült olyan katalógust összeál­lítanom, melyből nyomon kö­vethető volt, ki mit ajánlott fel, mikor tud jönni dolgozni és így tovább. Ha szakem­berre volt szükségünk, tud­tam, kit, mikor lehet meg­kérni az általa megígért se­gítség teljesítésére. — Milyen tervei, elképze­lései vannak, melyek megva­lósítása folyik most? — Igazán -csak felsorolás­szerűen. Nemrég végeztünk az utcák tereprendezésével, megépült eddig több mint 5000 négyzetméter betonjár­da. Szeretőnk játszóteret ki­alakítani, létesíteni egy em­lékparkot, ami Szabó Lőrinc nevét kapná. ■ 0'TL»'r3f,«fT —, j —. Miért éppen ő lepne ( a keresztapa? „a — 1945 telén néhány hóna­pig Sóstóhegyen tartózkodott, kötődött a tájhoz. Itt írta a „Tücsökzene” több versét. Ezt a bizonyos emlékparkot a Szabó Lőrinc utca kiszéle­sedő részére tervezzük. Beszélgetésünk alatt Rad­nóti néhány sora motoszkált az agyamban, látva, hallgat­va, ismerve a tanár úr ki­fogyhatatlan szeretetét Sós­tóhegy iránt: „Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,...” Varga László Gyula a szabolcsi dohánytermesztés és a bőrrák összefüggésének lehetőségét ecsetelte orvos­földrajzi munkájában. A szabolcsi almatermelő területek molykártevőinek biológiai szabályozására vo­natkozó megfigyeléseit Ba­lázs Klára ismertette. Ered­ményei a gyakorlatban köz­vetlenül hasznosíthatók. A Nyírség elpusztult, ősi homoki növényvilágának újabb maradványaira Pe­nészlek környékén Nagy Miklós és Papp Mária buk­kant rá. Véleményük sze­rint az állattartás felhagyá­sa után kizárólag gyomok népesítik be a legelőket. Figyelmet érdemlő volt Tóth Albert kisújszállási ta­nár előadása is, melyben a kunhalmok által szigetsze­rűen megőrzött ősi növény­világot elemezte. Megyénk­ben is léteznek ilyen objek­tumok, sőt az 1600 éves Ör­dögárok ép részei is fellel­hetők. Természetrajzi érté­keik feltárása a jövő ambi­ciózus kutatóira vár. Szathmáry László Ökológia felsőfokon Í988. május 14. KU HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
Thumbnails
Contents