Kelet-Magyarország, 1988. április (45. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-09 / 84. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET Kérdések a reménybeli jövőnek A z idősebb nemzedékekhez tartozók tapasztalhatták már, de még a középkorúak is, hogy közeliről a mai nap sohasem látszik történeleminek. Közelről1, belülről az idei év sem; voltaképp az az egész korszak sem, amelyet tudatúink, közérzetünk a jelen képzetével fog össze. A mindennapokat a pillanatnyi szándékok, szükségletek, kényszerűségek uralják; tele vagyunk velük, fontos, meg kevésbé fontos eseményekkel, cselekvésekkel a magánéletben is, hát még azon túl! Gondoljuk el, mii minden történik percről percre az országiban — hát még a nagyvilágban! És ebből a felmérhetetlenül sok eseményből annyi válik történelemmé, amennyit megőriz belője — írásban, képben, szóban — a közösségi emlékezet. A népek, a nemzetek az emberiség emlékezete. Eszerint: amit a megszámlálhatatlan ■napi eseményből az emberiség emlékezete idéz fel újra meg újra, s őriz meg évtizedekre, évszázadokra, abból áll ösz- sze — már nem annyira a kor,társak, a szemtanúik, a résztvevők, mint 'inkább utódaik számára a világtörténelem. Semmiképp sem szeretném ezekkel a gondolatokkal azt sugalmazni, hogy napi gondja in k-hajaimk - tenmival óink közepette függesszük a szemünket a jövőre, a mesz- szi célra, ahová törekszünk; akkor is a távoli torony gombjára, amikor oda kellene néznünk a lábunk elé. Hiába is sugalmaznám, a közgondol- kozást aligha fertőzném meg vele. Az effajta betegségekkel szemben ma — azt mondhatom —, védettek vagyunk. Ne bolygassuk most a másik végletet sem, amikor az ember csakis közeire néz, távolra nem tekint — nem hinném, hogy ide tartozik az a jelenkori tünet: kezdünk belemenni a „történelmi” jelzőkbe. Annyi „történelmi jelentőségű” eseményben van részünk, hogy szinte betöltik napjainkat, kitöltik a rádió, a tévé napih íreknek szánt perceit, a napilapok első oldalát, hovatovább ki is szorulnak onnan, és a következő oldalakra is jut belőlük, a sűrű h-étköznapoikon its jut belőlük — miég egyszer mondom; a „történelminek”, sőt „világtörténelmi jelentőségűnek” minősített eseményekből. No, de hát hogyan fogja mindazt megőrizni az emberiség emlékezete évtize- dakre-iévszázadokra, amit mi — tanúk és kortársak — 'is csak hetekre-hómapokra tartunk számon? Vajon ezelőtt is így volt? Saját korukat elődeink .is — merő fontoskodásból vagy elfogultságból — olyan világtörténelmi fordulópontnak tartották, amelyben mindien nagy, jelentős, soha ruem volt esemény ott sűrűsödik, annyira, hogy még a köznapjait is történelemmé avatja majdan az Idő? Örök emberi illúzió ez? Csak azok váltják egymást, akik a mindenkori „nagy időik, nagy emberek” dicsőségét zengik — kobzosok, ligricek, prédikátorok, vezércikkírók, szóvivők, tévébemondók? Mint érdekelt fél, aki szintén olyan korba született bele, amely igényt tart a nagy időt, a korszakváltást, a történelmi fordulópontot megillető jelzőkre, nem vagyok ezeknek a kérdéseknek az eldöntésére sem alkalmas, sem .illetékes. Marad tehát számomra is a leginkáhb kínálkozó — mondhatnám: történelmi — alapállás: az esendő elfogultság a saját korom iránt. Akáemerről nézem, megvan az alapom az elfogultsághoz. Vegyük csak a világpolitika legutóbbi enyhülési szakaszát, s ebben az enyhülésben a felpislanó reményt egy világtörténelmi fordulatról, amely minden előző korokhoz képest — százeá&r évekre visszamenőleg minden korhoz képest — az emberi együttélés normáiban valami merőben újat — hitünk szerint jobbat, ésszerűbbet, humánusabhat — ígér. Nem értékelni vagy mérlegelnii akarom itt ezt a reménybeli ígéretet. Megtették azt mások felszólalásokban, vezércikkekben szerte a világon; joggal mondták ki ezúttal a legnagyobb szavakat iis, akik kimondták. Inkább azon tűnődöm: .mi minden rejlik ebben a lehetséges történelmi fordulatban. Mi minden, amit csak ezután gondölha;tunik tovább. De ez valóban korszakváltás lenne? Az? Valóban Világtörténelmi fordulópont tenne, nem csupán a tanúk és a szereplők elfogultsága nagyítja fel annak már a fel- pisi ártó rpményt is? Eg.- bizonyos: néhány százezer év óta uz emb: :i nem létezéséhez a fennmaradásén folytatott egymás elleni öldöklő harc ls hozzátartozott. A gyilkos; pusztító, kegyetlen háborúk a- mindenkori, szereiéV _______________________________ Mostanában érünk el ahhoz a történelmi pillanathoz, amikor és amelytől kezdve a fennmaradásért nem lehetséges tovább a legkorszerűbb fegyverekkel harcba szállni. Csakis a fennmaradás ellen lehet. A hajdani bunkó mai változata kinőtt az ember kezéből, mióta sikerült akkorára növelni a hatásfokát, hogy vele szemben immár, aki ütésre lendíti: a támadó ás védtelen. Ha valami, hát ez fordulatot követel a világtörténelamben. Akár így fogalmazhatom: a világtörténelem nem is folytatódhat másként — csak fordulattal. Bizonyosra vehető, hogy ez a felismerés — s nem holmi ölelkező ellágyulás — ülteti tárgyalóasztalhoz a különböző világrendszerek képviselőit. A mindennél előfobvaló közös érdek fölismerése: gondoljuk el, mióta ember él, soha nem volt még közös érdek a Földön a végleges fegyver-nyugvás. S éppen a legerősebb hadakkal, a legkorszerűbb haditech.nlkával rendelkező hatalmaknak .nem volt érdekük. Ma pedig létérdek, s éppen a legkorszerűbb fegyverek nyugvása: mindennél előbbre való. Idáiig hallom a tlamáskodó megjegyzéseket: mi minden lehet még! Es a perifériák? Az „elavult”, klasszikus fegyvereik? Jogos aggályok. Tételezzük fel mégis a lehetséges legjobb esetet. Ennyi vagy annyi flehet: a reméltnél .több) idő múlva, ilyen-olyan (lehet: pusztító) kitérők után megvalósul a Földön a fegyverek végleges békéje. A legkorszerűbbeké is, majd fokról fokra az „elavultaké” is. Népek, nemzetek, osztályok, érdekcsoportok, világrendszerek nyilván továbbra is megütköznek egymással. A mások rovására előnyöket szerezni — az efféle agressziónak ellenállni; a történelmi, begyűjtött előnyöket megőrizni, sőt növelni — a történelmi hátrányokat ledolgozni; .támadni, védekezni: mindez belátható ideig napirenden marad abban a reménybeli jövőben is, amikor nem lehet tovább érv az összekülönbözésök eldöntésére az ügyeletes legkorszerűbb bunkó. Tehát „diplomáciai úton” rendezik majd a konfliktusokat? Meglehet, diplomáciai úton, de számítsuk be: önmagában a diplomácia nem erőforrás. A diplomata csak ilyen-olyan erőtényezőkkel a háta mögött ülhet jó eséllyel a tárgyalóasztalhoz. Korszerű erötényezőkkel a háta mögött. Már napjainkban ás fölsejlik, hogyan bizonytalanodnak el azok a politikai irányzatok, amelyek a háborús fenyegetésekre — avuló erőtényezőre! — alapozták taktikájukat, diplomáciáju'kaft. De vajon mik lesznek az áhított jövő korszerű erőtényezői? Mik lesznek ebben a küzdelemben a leghatalmasabb erőforrások? Vajon mennyiben a gazdasági sikerek? Az egy főre jutó nemzeti jövedelem? A termelékenységi mutatók? A minél nagyobb arányú foglalkoztatás, a minél kisebb arányú munkanélküliség ? A népesség fogyását is, túlszaporodását is megelőző népesedéspolitika? Avagy lehetséges, hogy a gondolat veszi át a főszerepet a nemzetközi porondon, az ellentétes ‘törekvéseik eljövendő ütközeteiben? A tábornokok helyét a tudósok — filozófusok, biológusok, közgazdászok? A haditechnika helyét a hírközlés — sajtó, rádió, televízió? Vagy ezeknél a sémáknál sokkal-sokkal bonyolultabban, nagyobb áttételekkel alakulnak majd ki a háborúktól végleg szabadulni akaró világ leghatalmasabb erő- tényezői ? A műveltebb kerekedik felül, mint a történelemben is annyiszor, miközben hallgattak a fegyverek? Hadseregek helyett a vonzóbb eszmények hódítanak ? Vagy éppenséggel nem a pillanatnyilag vonzó eszmények, hanem azok, amelyek próbára tesznek, megedzenek, hitet, erőt, életkedvet adnak? Vajon a fejlettebb demokratizmus lesz a legbővebbéin buzogó erőforrás, az. amely a kizsákmányolástól és mindenfajta kiszolgáltatottságtól a legteljesebben mentesít? A jó állampolgári közérzet? A szociális igazságok .kimeríthetetlen arzenál j'a ? Előrelátó politika, .amelyet az emberi haladás, újra meg újra igazol? Korai volna még ezekre a kérdésekre De, hogy komolyan elgondolkozzunk efféle kérdéseken és a lehetséges válaCfZtkjttt ípjullL Szőkén, szelíden, mint a szél, feltámadtam a világ ellen, dúdolva szálltam, ténferegtem, nem álltam meg — nem is siettem, port rúgtam, ragyogtam a mennyben, cirógatott minden levél. Szőkén, szelíden, mint a szél, minden levéllel paroláztam; utamba álltak annyi százan fák, erdők, velük nem vitáztam: — fölényesen, legyintve szálltam ágaik közt, szép suhanásban, merre idő vonzott s a tér. Szőkén, szelíden, mint a szél, nem erőszak, s akarat által, ó, szinte mozdulatlan szárnnyal áradtam a világon által, ahogy a sas körözve szárnyal: fény, magasság sodort magával, szinte elébem jött a cél. Szőkén, szelíden, mint a szél, a dolgok nyáját terelgettem, erdőt, mezőt is siettettem, s a tüzet — égjen hevesebben, ostort ráztam a vetésekben: — így fordult minden vélem szemben, a fű, levél, kalász is engem tagad, belémköt, hogyha lebben, a létet magam ellen szítom én. Szőkén, szelíden, mint a szél; nem leheteti sebezni engem: ki bántott — azt vállon öleltem, értve-szánva úgy megszerettem, hogy állt ott megszégyenítetten és szálltam én selrezhetetlen: — fényt tükrözök csak, sár nem ér. Szőkén, szelíden, mint a szél, jöttömben csendes diadal van, sebet hűsít fényes nyugalmam, golyó, szurony, kín sűrű rajban süvített át, s nem fogott rajtam, s mibe naponkint belehaltam, attól leszek pusztíthatatlan, s szelíden győzök, mint a szél. Jene József: Lehet-e megalázó Vajon beszélnek-e a füvek, ta fák. amikor riadtan számlálja jég-pénzét a tél, vajon tehet-e megalázó az olyan tavasz, amikor fattyú-közömbosség ül még az erdők tél-barna homlokán. ■az apályban alvó falvak lassan zöldellő horizontján túl, lármás varjak össze-vissza repdesnek \nem találják a pontos irányt a nagy odnas fáig, vajon beszélnek-e a füvek, b fák, amikor illatozó virág-arcát az \első leggeli napsugár fényesíti, vajon lehet- e megalázó az olyan tavasz, amikor az avartűz ráncai lobognak és tavaszf üst-illatú lesz minden, vajon beszélnek-e a füvek, iá fák, amikor a hirtelen-hajnalok zöldhajú lebegése megnézi magát <a víz tükrében, * rajon beszélnek-e a füvek, a fák s ha igen milyen nyelven és elbírná-e az ember, igazságuk terhét! Nagy István Attila: Portré Ezt az arcot nem lehet ünnepelni, csodák sem rejtőznek mély ráncaiban, a szem, ha csillog, már csupán a láztól, üveges fényen szárad a holt idő. Félárbocra ereszkedett a hit is: emelkedő mellkasok látomása. Elszórta jelmezét a realitás — királyságunkban mindenki meztelen. Ezt az arcot nem lehet megszeretni, ■taszít és vonz, mégis idegen 'marad, a fájdalom ős-bleroglifáit megfejteni nem jön újabb utazó, csak karók, lábak és csípőik mozognak, csókba bújtatott iszonyat-vallomás, leleplezéstől félő ujjak tánca. Az arcod' trcom, te férfi Kasszandra. i Mester Attila: Dúsa Lajos: Harmadik zsol Aki szeretne — megszeretné: őt szolgálómmá sosem tenné] Becsülje magét, s ne csak ér s úgy, h.a elhágy is: ékessége De itt élek egy rossz világba: jó. ha nem gyűlöl minden tá: jó, ha nem fog béklyóba kén s engednek élni szépszerével Egy vagyok — s mindig más ez gyönyörű paráznaságom. Engem ebben már ne segítse se1 sanda törvény, se az isten Oszabó István: Szülőfolc Szél visz magúval, ha van igaz s én szétszórt magvakként hullok alá fekete tábláidra országként írn szülőföld, neved. Ha semmi mást nem találhatói találjak rád föld körül ragyogó majorság-u gyarmata szent gyökereidnek. Már föléd emelkedem, miként és vad plántád, melynek zsarátnok levele s éget. Héját a mag, sarjadásomig hói felejtem örökre benned: sötét szobád csont-fehér fogasán. Szülőföld, magvam szakadva ne adj virágszínt tőled vett se Ki, ahol csak járok, lábam elé ne född el sebem, mely embernek mutat meg, neked, kit eleven társamként „Megdobban a szívem, h beregi szót hallok, ha érdéli tájékról jön híradás." így két dődik az a gyönyörű írá amely a Népszava kultúrál mellékletében jelent meg. I a mű a Berzsenyi Társasé „Mi a haza ma" című pályi zatának egyik díjnyertes in sa. Ennek az Írásnak keze sorai fogva tartottak, s mir a négy hasábot egy szuszt lélegzet-visszafojtva olva tarn végig, miközben jóle, melegség töltött el. Egy Nó, rádban élő, értelmiségi p lyán dolgozó asszony fejtet ki véleményét arról, hogy i a haza ma. ősei Beregb< és Erdélyben éltek — csakú\ mint az enyéim. S mivel m gam is Beregben csepere fém fel, nekem is megdobb a szívem, ha beregi szót h< lók, ha Seregről szóló ín olvasok. Csupán néhány monda idézek a díjnyertes írásb mielőtt saját emlékeim ki jóból merítek. „A furcsa na családunk beregi ligából t ágacska a kegyetlen nyon elől még a századelőn An rikába menekült. Nagynén mindvégig beregi maradt, regi izzel beszélte a magyt Biztosan léteznek még szi tek, ahol a régit is megta T Váci Mihály: Szelíden, mint a szél KM Ingem fehérli Csak ,a hajnali újjászületé: öntudatlan álmaim után az első pohár tiszta víz feledhetetlen csupán mert a többi már folytatás pereg mint a homok sörkupak virágzik benne s műanyagpohár-liliomok köztük zöldrozsdás glóriái s ingem fehérük szárnyszi mert minden eldobálható csak a halál ievethetetlen.
