Kelet-Magyarország, 1988. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-25 / 97. szám

1988. április 25 KeUá-Magyarorazág T Bi(e Gyula Bíró Ferenc Kardos László Bondor Sándor Merész figurák Nyíregyháza repülőtér. Nem hi­ába kémleljük az eget. Fejünk felett a duruzsoló gépeeske ha­marosan megjelent, merész figu­rákat rajzolva az égboltra. Du­góhúzó . .. negatív lebontás . . . bukfenc ... Idelenn a néző alig észleli a parányinak látszó repü- lőmodellt. Hársfalvi Sándor ver­senybíró azonban szakavatott szemekkel figyeli az eseménye­ket. Az ötvenöt esztendős sportem­ber, 1948-ban jegyezte el magát a repüléssel, Tücskök, Vöcskök és Komák hátán B-vizsgás piló­taigazolványt szerzett, később az MHSZ megyei modellező főelő­adójaként dolgozott. Megtisztelte­tés érte, amikor Prágában a sportág világbajnokságán bíró­ként tevékenykedhetett. Tagja a Magyar Modellező Szövetség el­nökségének, szabadidejében szí­vesen publikál. Ezideig három tankönyve jelent meg a repülő- modellezés rejtelmeiről, ezek a szakma elfogadott ABC-i. ..Hársatya” — ahogyan a szak­mában nevezik — rendszeresen bíráskodik a nagygépek Nyírség Kupa versenyein, gyakran igény­lik segítségét, számítanak tapasz­talatára. Munkahelye a M6M Re­pülőgépes Szolgálat, ahol szoros kapcsolatban áll kedvenc gépei­vel, ő maga is tervez, alakít. Élete jelentős részét a Magyar Repülés ügyének szentelte, ott látni valamennyi versenyen, ahol repülőgép emelkedik a levegőbe. Hihetetlen, mit bír. — Nem lehet másképp — teszi hozzá Hársfalvi Sándor —, csak így érdemes! A fehér sportért Sanyi bácsi — elnök úr. Meg­szólításait még sorolhatnók. Te­nisz a kedvenc sportága. ját­szott a nyíregyházi Petőfiben, Munkásban, Spartacusban, s mi­A sportélet önkéntesei Ha a sport szót halljuk, nagyszerű létesítmények, kiváló bajnokok jutnak eszünkbe. Ha azt mondják: sportmun- ka, képzett edzőkre gondolunk, tapasztalt szervező arca villan emlékezetünkbe. Ám ahhoz, hogy a sportélet fogaskere­kei olajozottan működjenek, sok minden másra, így például játékvezetőkre, versenybírókra is szükség van. Ebben a mindennapi versengésben ők játszanak felbecsülhetetlen szerepet. Társadalmi munkások, a sport önkéntesei, legtöbbször névtelen hősei egy-egy viadalnak, róluk nyugodtan mondhatjuk: láthatatlan Atlaszok, nélkülük a sport elképzelhetet­len. A háttérbe húzódnak, munkájuk jegyeit a mérkőzések, versenyek jegyzőkönyveiben hagyják, nem felejtve, hogy a sportvetélkedések fair play légkörének megteremtése, az elfogultság nélküli bíráskodás, a szabályok betartása a leg­főbb feladatuk. Most egy pillanatra a rivaldafény össztüzébe varázsoljuk néhányukat, tesszük ezt azért is, hiszen mind­annyiunkban lappang a hajlandóság, hogy az észrevétlen munkát kevésbé becsüljük. után eljártak felette is azok a bizonyos idők, versenybírói tiszt­séget végez. A ,.Sanyi bácsitól” az ..elnök úrig” széles a skála. Bondor Sándor azonban csak annyit mond magáról: — Én kérem egyszerű ember vagyok, nyugdíjas, hetvenegy esztendős. Szeretem a teniszt, amit csinálok, örülök ha látom, hogy mások is örülnek egy-egy sikernek, győzelemnek. Nem múlhat el verseny nélkü­le, élete szerves része a fehér sport. Ma is gyakran ifesz ütőt a kezébe, párost játszik legszíve­sebben kortársaival: Sashegyivel. Nemessel, Fancsalyval. Egyszerű ember. Tisztségfoko­zatai nem adnak neki más és más arcokat. Nem veszi fel a tekintély maszkját sem. Valami­kor Erdélyben a sport számos ágába belekóstolt, ügyesen lova­golt, a huszároknál szolgált. Az­tán a nyerget a teniszütő váltot­ta fel, 14 esztendeje országos minősítésű versenybíró. Sanyi bácsiról kevés lenne azt mondanunk: sportember. Bondor Sándor közéleti ember, a megyei szövetség tisztségviselője. Talán csak felesége tudná megmonda­ni, hogy évente hány vasárna­pot töU el kedvenc helyén a te­niszpályán. Golyó a deszkán Négy évtizede tekeversenybíró Bige Gyula bácsi, akinek a neve után a bácsi szót nem is fontos oda tennünk, hiszen a 76 éves egykori tekézőről a korát senki nem mondaná meg első látásra. A szigorú, de mindig igazságos versenybíró árgus szemekkel nézi a versenyzők és a golyó mozgá­sát, útját. Figyel arra, hogy ne lépjen be a sportoló, aztán azt nézi, hogy ne essen le a golyó a deszkán túl. Ezután, hogy az az oldalfalat ne érintse, majd beírja a jegyzőkönyvbe a talála­tok számát és gondosan vezeti az eredményjelző táblát is. Van tehát munkája egy-egy verse­nyen bőven, de ő azt nagy öröm­mel végzi. Egyetlen szívfájdalma, hogy visszaesett az emberek érdeklő­dése a szeretett sportága iránt. Nincsenek igazi vezetők, hiá­nyoznak a jó játékosok, és nincs versenybirói utánpótlás sem. Nosztalgiával emlékszik vissza a régi „állíthatós tekére”, mert ab­ban az időben sokkal jobban érezte magát a versenyeken. Iga­zi családot alkottak, nagyobb volt a versenyzők között az össz­hang. Igaz, akkor nem két órán keresztül tartott a verseny .. . Tavasztól — őszig Jeles Istvánné lassan már el­maradhatatlan ,.kelléke” az atlé­tikai versenyeknek. Vagy célbí­ró, vagy időmérő — neki mind­egy, ő mind a két feladatát ugyanolyan lelkiismeretesen lát­ja el. Harminchárom éve testnevelő tanár, azóta jár versenyről, ver­senyre, edzősködik, szurkol ta­nítványainak. Másfél évtizede hívták versenybírónak, és ő örömmel mondott igent. Így az­tán megvan a programja kora tavasztól, késő őszig. A tél szá­mára feltöltődés időszaka, de már alig várja a mezei bajnokságo­kat. A nagy viadalok előtt ugyanúgy izgul, mint volt tanít­ványai és bizony esténként nem egyszer átlapozza a szabályköny­vet. Egyébként egy versenyt sem vesz félvállról, számára mind­egyik nagyon fontos. Fia és lánya gyakran hozza ki a gyerekeit a stadionba friss le­vegőt szívni, napozni. Ilyenkor ha a kisbabák észreveszik, szin­te egyszerre kiáltják felé: Ma­ma ! Ö pedig ha teheti büszkén int ki nekik és talán arra gon­dol, hogy pár év múlva célba- érkezésükkor ő fogja lenyomni a stoppert. Egy család vagyunk „Férjem csalt el — már közel három évtizede —, hogy segítsek neki tájfutóversenyt rendezni. Nem kellett sokáig nógatnia, hi­szen a természetet, az erdő zöld­jét, a madárhangokat mindig is szerettem, később aztán amikor a fiam elkezdett versenyezni, már el sem tudtam képzelni, hogy ne legyek ott én is. Ha nincs egy héten verseny, már hiányzik. Tudom, ez nem olyan látványos, mint például egy salakmotorverseny, de ne­kem az. Végig izgulok az egész versenyidő alatt. Várom, hogy előbukkanjon az erdőből az első befutó és érdekel, hogy a későn érkezők hol hibáztak. Úgy szo­kott ez lenni, akinek sikerül, az jót mond, akinek pedig nem az ritkán ismeri el hibáját. . . Et­től függetlenül szorítok szinte mindegyiküknek, hiszen mi egy család vagyunk. Mint nagymama azt kívánom, hogy unokáim kövessék nagyap­juk, apjuk és anyjuk példáját, már alig várom, hogy együtt utazzon az egész család az ap­róktól kezdve, velük az örege­kig.” Elmondta: Hrenkó Józsefné, a szabolcsi tájfutók Marika nénije, aki nélkül elképzelhetetlen egy- egy verseny, aki akár édesany­jukként kezeli a sportolókat. „FUNI” sípja Ha valaki kosárlabda berkek­ben kiejti azt a nevet, hogy Fu- ni, már mindenki tudja kirői v;m szó. Ugyanis Stefáni Bélárat a « évesen is aktív kosárlabdázóra és játékvezetőre gondolnak, aki él hal a sportágért. Már közép­iskolás korában levizsgázott a szabályokból, azóta már rengeteg mérkőzésen fújta a sípot. Hiába játszik még ma is csapatában, azért volt olyan éve. amikor több mint száz mérkőzést vezetett. Számára a bíráskodás azt jelenti, hogy minél többet ott lehet a szeretett „játéka” körül, ami szinte az egész életét negyedszá­zada végig kísérte. Nincs könnyű dolga. A kosár­labda-szabályok nem egyértel­műek, nagyon nehéz megítélni a kisebb szabálytalanságokat. Az ősi paragrafusokból már csak a gyűrű magassága nem változott meg. Ráadásul a játékosok is in­gerlékenyek. Másként ítélnek meg helyzeteket. Ezért aztán na­gyon sokat fut a meccseken, és igyekszik akcióközeiben marad­ni. Nagyon fontosnak tartja, hogy a játékvezetők figyeljék, segítsék egymást a találkozókon, szinkronban maradjanak. „Funi” szerint még nem jött el az idő, hogy szögre akassza a kosaras trikóját. Ügy gondolja még pár évet játszhat, miközben a lányoknak és az ifi fiúknak fújja a sípot. Nem is titkoltan teszi ezt azzal a szándékkal, hogy néhány tehetséges gyereket fedezzen fel a sport számára. Díjlovaglás a kedvenc Különös nagy családot alkot­nak a honi lovassport vezetői, bírái, edzői és versenyzői. Jól ismerik egymást, hiszen a ver­seny hétvégeken bőven jut idő erre. Ez is oka lehet annak, hogy a versenybírók szinte mindegyi­ke korábban vagy versenyzett, vagy edző volt, mindenképpen ott mozgott ebben a közegben. Csapatvezetőként került ebbe a bűvös körbe dr Lingné dr. Bara­bás Ilona. A természet, a lovak iránti szeretet már korábban hatalmába kerítette, ezért is je­lentkezett a debreceni agrár- egyetemre. Három esztendeje került jelenlegi munkahelyére, a nagycserkeszi téeszhez, ahol Immár az állattenyésztési ága­zat vezetője. Így tulajdonkép­pen a szakmájával együttjár, hogy a versenyeken bíráskod­A bíró a játék tisztasága, a szabályok betartása (elett őr­ködik. jék is. Előbb csak úgy besegí­tett a versenybíróság munká­jába, majd ő is levizsgázott. Bár tavaly jobbára fogathajtó ver­senyeken tevékenykedett, job­ban szereti a díjlovaglást és a díjugratást, ezek kevésbé ve­szélyesek. Mi egy versenybíró feladata? A legfontosabb a versenyszabá­lyok betartása, a ló és lovasa összhangjának. a gyakorlatok végrehajtásának az értékelése. Mindez persze részrehajlás nél­kül. A versenyek sok hétvégét elrabolnak, ám ez a legkevesebb, hiszen előbb csak úgy köteles­ségből, most már viszont szere­lemből csinálja. Bogát—Lugos rangadó Egyik kollégája vette rá. ha nem agitálják, talán sohasem lesz labdarúgó-játékvezető a most 34 esztendős Bíró Ferenc. Szeretett ő focizni," de csak is­kolai szinten játszott, igaz ennyi is elég volt ahhoz — no meg a rábeszélés —, hogy a biztosító dolgozójaként jelentkezzen egy tanfolyamra. Kilenc éve kapta meg a „diplomát”. Azóta sípol, lenget a nyírbátori városkörze­ti bajnokságban. Egykori társaihoz hasonlóan ő is mehetett volna magasabb szintre, ám neki ennyi elég: a legalsó szinten szolgálni a lab­darúgást. A hatodik-hetedik li­gában nincsenek reflektorfény­ben a játékvezetők, ám a pi­ramis csúcsa nem lenne meg nélkülük. Itt is megtalálja azt amit akar: a játékot, kikapcso­lódást. a szórakozást. Meg az­tán egy Bogát—Lugos rangadó számára felér egy akármilyen NB I-es mérkőzés nehézségei­vel. Köztudott, hogy a játékve­zetők hol a sípot kezelik. hol a zászlót. Van aki ezt kedveli jobban, van aki azt. Bíró Fe­renc az igazi bíráskodást szere­ti, hiszen mérkőzésvezetőként jobban benne van a játékban mindkét térfél az övé. Nemcsak a pályán teszi a dol­gát, tagja a városkörzeti szö­vetségnek is. Nincsenek nagy álmai, vágyai. Neki már az elég hogy még sehol nem mondták: ide ne gyere még egyszer. Ami pedig végső soron elismerés. Kézilabdától „anyósülésbe“ Nem mindennapi sportpályafu­tás áll már eddig is a negyven- három esztendős Kardos László mögött. Neve egyaránt ismert a kézilabdázók és az autósok kö­zött. Játszott néhány nyíregyhá­zi csapatban, a Honvéd Budai Nagy Antal SE-ben pedig egé­szen az NB i-ig jutott. Közben, még másodikos gimnazistaként megszerezte a játékvezetői jogo­sítványt is, amíg lehetett párhu­zamosan játszott és vezetett. Harmincévesen aztán sportágat váltott és kitűnő navigátorként ismerték a rallisport berkeiben. Még tavaly is beült az „anyós­ülésbe”, ám az volt utolsó autós- versenye, végleg búcsút mondott a technikai sportágnak. Négy éve tért vissza a kézi­labdához, a kihagyás miatt újból kellett vizsgáznia. Ismét végig kell járnia a játékvezetői rang­létrát. jelenlegi partnerével Vass Gézával már az NB 11-es keret tagjai. Nagyon fontosnak tartja a két játékvezető összhangját, szinte egymás gondolatait is is­merniük kell. Játékvezetői hit­vallás: a kézilabdát a játékosok játsszák, nem a játékvezetők. A magas szintű bíráskodáshoz el­engedhetetlennek tartja a játé­kos múltat. hiszen a rabióból lesz az igazi, fineszes pandúr. A legnagyobb elismerésnek azt tartja, ha a szurkolók észre sem veszik, hogy a játékvezetők is a pályán vannak. Szinte észrevét- 'enül kell játszaniuk szerepüket. IBUSZ MARATONI Vasárnap ötödik alkalommal rendezte meg a Budapesti Ifjú­sági és Sporthivatal, az AlSH. valamint az IBUSZ Rt. a legna­gyobb magyar utazási iroda ne­vét hirdető nemzetközi futóver­senyt, az IBUSZ maratom. A fő- versenyszámban. a 42 195 méteren az előző években indultak már többen és kevesebben is. a várt részvételi csúcs tehát elmaradt, a maratoni mezőnyét alkotó 1285 futó részvétele miati azonban nem volt oka a szervezőknek a szégyenkezésre. Ha valami mégis elgondolkoztathatja a kis jubile­umát ünneplő esemény házigaz­dáit, az inkább az. hogy a futó- nap két rövid távján. az 5. illet­ve 10 kilométeren alig többen vállalkoztak a próbatételre 2200- nál. Ha minden budapesti általá­nos- és középfokú tanintézmény 5—10 fős csapattal képviseltette volna magát, a mezőny összlét- száma messze túlhaladja a tízez­ret. Erre az „áttörésre” azonban, úgy tűnik, még mindig várni kell, s hogy ezért ki a hibás, ar­ra nehéz egyértelmű választ ad­ni. Talán az iskolák vezetői, a testnevelő tanárok, esetleg a ke­rületi sportvezetők, a szülők és bizony az egyesületekről, a szak­osztályokról sem szabad megfe­ledkezni . . . Rácáfolva a meteorológiai elő­rejelzésre. az ez évi IBUSZ ma- raton kellemes időben, a futók­nak kedvező időjárási körülmé­nyek között zajlott. A marato­nin a válogató versenyüket vívó kubai hosszútávfutók a mezőny tudásához képest meglepően erős tempóban kezdtek, úgy tűnt. ezt az iramot képtelenek lesznek vé­gig tartani. A végeredmény azonban ennek ellenkezőjét iga­zolta. a 32 esztendős Radames Tamayo több mint 3 perces előnnyel nyerte a versenyt, meg­szorítás nélkül, erejével jól gaz­dálkodva. A győztes idő. a 2:15 :29 óra a nemrégiben megrendezett rotterdami maratonin, ahol 2:06:50 órával új világcsúcs szü­letett (Dinsamo. etióp) a 12. hely eléréséhez lett volna elegendő. És még egy összehasonlítás: 2:15:29 óra körül a világcsúcs 1963-ban volt. A hármas kubai győzelmet a csepeli Farkas Géza akadályozta meg, akit második helyezettként ünnepelhetett a Budapest Sport- csarnokot körülvevő közönség. A nőknél a kaposvári Farkas Ágo­ta kapta a győztest köszöntő ba­bérkoszorút. míg a tolószékesek versenyét ismét az osztrák Georg Scbratnneger nyerte. A 20 kilo­méteren a Magyarországon ver­senyző szovjet Ivan Konovalov volt a legjobb, szoros verseny­ben, Kadlót Zoltán és Szabó Gá­bor előtt. Finn győzelem Vasárnap befejeződött az ötö­dik alkalommal kiírt MOGüRT- Salgó Rallye. A versenyen 128 páros állt rajthoz, s vívott szín­vonalas küzdelmet. Eredmények, abszolút sorrend: 1. Guri. Stenroos (finn, Audi Quattro) 2:49:39, 2. Sibera, Gross (csehszlovák, Skod) 1,32 hátrány, 3. Ranga. Dudás (magyar, Audi Quattro) i,4l hátrány. Béke Barátság Kupa: 1. Tuma- liavicius, Videika (szovjet. Lada) 2:56:00. 2. Sibera, Gross 1,11 hát­rány, 3. Rajszer, Pavrai (szovjet, Lada) 2,27 hátrány. A BBK csapatverseny végered­ménye: 1. Szovjetunió, 2. NDK, 3. Lengyelország. Az oldalt készítették: Kovács György Mán László Száraz Attila Jeles Istvánné Stefáni Béla Hársfalvi Sándor dr. Linrné A rivalda árnyékában

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents