Kelet-Magyarország, 1988. április (45. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-23 / 96. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. április 23. o A táplálkozás professzora Ki hinné, hogy a sarkvidéki állatok zsírjában a tudósok DDT-t, ez/t a korábban betiltott rovarirtó mérgeit kimutatták? hogy kerülhetett ez a veszélyes szer a felhasználástól ilyen távolra? Hisz a DDT éppen azért volt alattomos, mert a gyümölcsökben, a zöldségben, a burgonyában felhalmozódott, bekerült az emberi szervezetbe és ott nem bomlott le, hanem különböző betegségeket idézett elő. A szeny- nyezett víz bekerült a folyókba, a tengerbe, ott a halak fertőződtek, ezeket a halakat fogyasztották a sarkvidéki állatok. A kör bezárult ... íme, egy konkrét példa, amely a táplálkozás és a betegségek kialakulásának köz ■ vetlen összefüggését mutatja. Emellett még számos hasonló esetről beszélt nyíregyházi előadásában dr. Biró György professzor, az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi, valamint az Országos Közegészségügyi Intézet főigazgató főorvosa. Meggyőzően bizonyította, hogy a táplálkozás nem egyenlő az-evéssel. Szerteágazó ismereteket kíván valamennyiünktől, mivel az ételekkel betegséget előidéző, többek közt rákkeltő anyagokat vihetünk be a szervezetünkbe. Természetesen nem várhatjuk el a lakosságtól — hangsúlyozta a professzor —, hogy örökké kalóriák, koleszterinszint, vitaminértékek számi tgatásával kezdjék a bevásárlást. Éppen ezért az orvosoknak, egészségneve- lőknek kell ráirányítani a közfigyelmet ételeink, élelmiszereink fontosságára. Ebben az időnként szélma- lombarcnak tűnő küzdelemben olyan történelmi előítéletekkel kell csatázni, mint a második világháború előtti esztendők örökké éhező embereinek szemlélete. Ebből fakadt az az abszurd vetélkedő, amikor a felszabadulás után a szakszervezeti üdülőkben hízási versenyt hirdettek. Aki több súlyt szedett magára a két hét alatt, jutalmul kapott egy tortát... Szóval ilyen történelmi örökséggel a hátuk mögött kell a ma egészségnevelőinek harcolni a beidegződött rossz szokásokkal. Szemléletes hasonlattal élt Biró György, amikor a praktizáló orvost és a közegészségügy doktorát szembeállította. Míg a gyógyító orvos kezében ott a gyógyszer és a beteg, a közegészség- ügyben fáradozó legfeljebb a reális helyzetfelismeréssel rendelkezik. (Bár amennyire fontos ez az előrelépés érdekében !) Még a ma oly divatos, szélsőséges irányzatok gyökereit is megtaláljuk a múltban. Az ősi Kínában már rájöttek, hogy az élelmiszerek bizonyos szempontok szerint csoportosíthatók. Ma már mosolyog tató, hogy hímnemű és nőnemű, jian és jün csoportra bontották — mai felfogásunk szerint teljesen önkényesen — az élelmiszereket. Megkülönböztették viszont alapanyagukat tekintve a táplálékokat, Európában, főként Németországban vették elő ezt az elméletet, és kialakították belőle a makrobioti- kát. Szó szerinti fordításban ez hosszú életet jelent, de — tehetnénk fel cinikusan a kérdést — mihez képest hosszú? Ha azt vesszük, hogy valaki csak magokat, kölest, gabonát fogyaszt, olyan hiánybetegségek lépnek fel, amelyek egyenesen következnek bizonyos ételek elkerüléséből. Ez pedig mindemhez vezethet, a hosz- szú életet kivéve ... A megalapozatlan, helytelen táplálkozási nézetek közt talán a legelterjedtebb a vegetáriánizmus, amelynek a szelídebb válfaja csak a húsféléket tiltja. Az úgynevezett laktoovovegetáriá- mizmus a tej (lakto) és a tojás (ovo) fogyasztása ellen nem tiltakozik. Nagy hátulütője ennek az irányzatnak, hogy vasat, B—12 vitamint nem tartalmaznak ezek az ételek, és így, sok más baj mellett, vérszegénység is fellép. Még egy vakvágány, amely a mindent üdvözítő korszerűség jegyében lép fel — ez pedig a biotáplálkozás. Világszerte hódító irányzat, egyre több hívet toboroz. Csak természetes úton termesztett, tehát növényvédő szerek, műtrágya és hozamnövelő készítmények nélkül megtermelt növényekből szabad ételt készíteni. Néhány hektáron már így aratnak, de mi ez a világtermeléshez képest?! Csepp a tengerben ... — A szélsőséges nézeteknek legalább van egy olyan jó tulajdonságuk, hogy kisarkítva, de felhívják a közfigyelmet egy-egy követendő útra — mondja Biró professzor. Ezt a felfokozott érdeklődést szeretné a közös irányítás alatt lévő két országos imtézeit kiaknázni. A közeljövőben külön telefonvonal lesz az élelmezési intézetben, amelyen a táplálkozással kapcsolatos valamennyi kérdésére választ kaphat a szakembertől a telefonáló. Ez a telefon azt is szolgálja, hogy az embereknek ne kelljen kalóriákat, joule-okat számolni, hanem helyette konkrét élelmiszer- ismertetést, problémájuk megoldásához tanácsot kapjanak. Éppen enhek jegyében állított össze egy aján-, lást a Magyar Tudományos Akadémia—MÉM élelmiszertudományi komplex bizottsága, az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet, valamint a Magyar Táplálkozástudományi Társaság. Már több fórumon ismertették kutatási eredményeiket és a nemzetközi szakirodalomban megjelent és követésre érdemes adatokat. Az egészséges felnőtt lakossághoz címezték mondandójukat. Hangsúlyozták, hogy minél több élelmiszerből, változatosan kell elkészíteni a napi menüt. Kerüljük a zsíros ételeket, mert az bizonyíthatóan emlő- és méh- rákot okozhat a nőknél, valamint prosztata-daganatot a férfiaknál. Ha nagy menynyiségben, mértéktelenül jut be zsír a szervezetbe, a tudományos kutatás kiderítette a rák gyakoribb előfordulását ilyen esetekben. Tanácsolt is adnak, hogy gőzöléssel, párolással, fóliában, teflon- vagy cserépedényben, mikrohullámú sütőben készítsük inkább az ételt. Mértékkel használjuk a sót, helyette sokféle fűszerrel tehetjük ízletesebbé fogásainkat. Az pedig már talán közismert (bár így lennel), hogy fogyasszunk minél több gyümölcsöt, zöldséget, főzelékfélét, tejet és tejterméket. Bíró György főigazgatói beosztása mellett egyetemi tanár. Az Orvostovábbképző Egyetem közegészségtani tanszékének tanszékvezető professzora. Szolnoki születésű, még a felszabadulás utáni években került Pestre, amikor a medikusképzés az ELTE orvosi karán történt. 1952-ben szerzett diplomát és rögtön a közegészségügy és járványügy területén helyezkedett el. Környezetegész- ségügyi témából szerezte meg az orvostudományok kandidátusa címet 1959-ben. Néhány évig vezette a pécsi orvosegyetem közegészségtani intézetét. 1978-ban lett a tudományok doktora. A betegellátás higiéniai körülményeiről írta munkáját. Felesége is az egészségügyben dolgozott, onkológiai asz- szisztensként ment nyugdíjba. Fiuk üzemmérnök, egy unokájuk van. — Én azt hiszem, kevés nekünk, egészségnevelőknek a korszerű táplálkozást népszerűsíteni. A közgondolkodásnak is része kell, hogy legyen ez a szemlélet. Hiszen a pénztárcáján érzi mindenki, hogy mennyibe kerül a vacsora és nincs az a propaganda, amelyik az olcsó élelmiszerekkel felvehetné a versenyt. Tehát kormányzati szinten kellene eljutni odáig, hogy gazdasági eszközökkel is kedvet csináljanak a korszerűbb ételekhez. A táplálkozás korszerűsítéséhez az egészségügy megadhatja a fő irányokat, de végül is társadalmi kérdés ez, amelyben az egyéntől a különböző szervezetekig, a szakminisztériumtól a politikai, gazdasági döntéshozókig mindenkinek megvan a maga szerepe. Tóth Kornélia Egy ismert szerző kivonta a kardját, és az Élet és Irodalom hasábjain azért kezdett hadakozni. hogy legyenek Magyarországon is könyvsikerlisták. Felsorakoztatta ugyan a lehetséges ellenérvek egy részét is, de végső következtetésében mégis odáig jutott: ha muszáj, legyen kétféle sikerlista. Az egyiken az értékesebb, időtálló, valódi művészeti értékeket felmutató munkák szerepelnek, a másikon a könnyű, szórakoztató könyvek; krimik, popsztárok, labdarúgók életrajzai, sci-fik. Mondani sem kell talán, hogy aki ezeket a hadakozó sorokat irta, éppen ez utóbbi műfajban publikál könyveket, s hogy ne legyen a neve sem titok: Nemere Istvánról van szó. Ami a sikerlistákat illeti, minden valamirevaló szakember tudja, hogy ezeket rendszerint a könyvkiadó cégek erőltetik a közvéleményre, ahol lehet, meg is hamisítják, mert van egy elsőrendű kereskedelmi haszna: az elöl álló munkák számára a leg- megfizethetetlenebb reklámot jelentik. Tarka múlt—kettős tükörben Igazság szent n,t a cím eflső felét .Miéit volna idézőjelbe teniniem, hiszen József Attilától kölcsönzött a kifejezés. A Dunánál-ibam ol- vashaitjuk, abban a versiben, amelynek a címét Magyar Bálint és Schiffer Páll használták fel legújabb, nemrég 'bemutatott d okúmén tum- fi'lmjükihöz. Az igazodási pontként vett költemény •egyiik fontos gondolata ekként szól: „Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani.” Ezita harcot vívja az említett két alkotó, bár nemcsak az 5 ügyük e küzdelem a magyar filmművészek körében. Ide kíváinkozilk Sána Sándor .neve, akinek Sír az út előttem című, négyrészes alkotása a bukovinai székelyekről országos bemutatóm vár, (bár a nyíregyházi filmfcedvielőlkmek a Huiszáriik Klub jóvoltából mór alkalmuk nyíliott megtekintésére), valamint a közelmúltban Balázs Béta-díjjal kitüntetett Gulyás testvéreké. Törvénysértés nélkül című munkájúik, amely az idei filmszemle legkiemelkedőbb alkotása, az elmúlt héten megkezdte mozipályaffutását. Némi irigységgel olvastam Szilágyi Ákos nagyiszerű dokumentum-gyűjteményét, a Befejezetlen forradalmat, ment úgy tűnik számomra, hogy mintha a múlt bevallása tekintetében gyorsabb ütemű lenne a folyamat a Szovjetunióban, mint nálunk. S valójában elgondolkodtató, hogy .miért keli még ma is 'harc ahhoz, hogy minden, ami megtörtént közelmúltunkban, nyilvánosságra hozható legyen az 'igazságnak .megfelelően, köntörfaiazás és szépítgetés nélkül. A magyar dokumentumfiiim el nem évülő érdiemé, hogy a mozi kényszerpályájára szorítva is vállalja a tönténelmi fehér foltok felszámolásának nem könnyű munkáját. Mind A Dunánál, mind a Törvénysértés nélkül azt a korszakot pásztázza fónyké- véivel, amellyel kapcsolatosan mindmáig megválaszö- 'latltan kérdések sorával találjuk szemben magunkat: az ötvenes évek időszakát. E két film meggyőz afelől, hogy megszorítás nélkül használhatjuk az ötvenes évek kifejezését, mert 1956 tragédiája történelmi határkő- ugyan, de bizonyos folyamatok nem zárulnak le ezzel az eseménnyel, hatásuk tovább érvényesült, ha kisebb mértékben is. Schifferék és Gulyásék filmje a dokiímentarista szociográfia műfajának belső törvényeiből következő garanciákat ad e folyamatok vizsgálatának pontosságáról,-igazságtartalmáról. Ezért lehet egyszerre megnyugtató és felkavaró élmény mindkettő. Mit sem von le a Magyar— Schiffer ailkotópáros érdemeiből, hogy A Dunánál ama módszer alapján építkezik, amelyet Sára „talált ki” a Keresztúton-\ban: az emléke- izők stafétalbotszerűen adják tovább, maijd kapják vissza a szóit, ugyanazon 'eseményt elkezdi az egyik mesélő, folyatatja a másik, de tódjuik-látjuk a montázs alapján, hogy egymástól teljesen függetlenül, a másik által elmondottakat nem ismerve nyiliaitikoz- naik. A történet mégis egybefolyik, egységes benyomást kelt, s -ez csak egyféleképp lehetséges: igaz módon tárják fel múltjukat. Hét dunaipaitaji ember emlékezik vissza negyven év történetére, középpontba állítva 1956-ot. Az októberi-novemberi eseményeket mindnyáján ugyanott élték át, s váltak az akkori -események sorsukat meghatározó tényezővé. „A történelem lentije” ez, ahová a magasba csapó árnak csak a megszelídült hullámverése jut el, mégis kínál általánosítható 'tapasztalatokat. Köztük minden bizonnyal az egyik legfontosabb az, hogy a kisközösségekben is megvan az önkormányzatra vató képesség. Egy falu népe bebizonyítja, hogy a történelem viharai .közepette is megteremthetők a keretei a humánum érvényesülésének, de az -is bebizonyosodik, hogy a kívülről jövő igazságtevő szándék könnyen ellentétébe fordulhat. A demokrácia — miként A Dunánál ezt a tények erejével példázza — törékeny képződmény, s a nevében fellép», de lényegét illetően antidemokratikus cselekvés ki- ■törölhetetlen nyomokat hagy a lélekben. A Törvénysértés nélkül eszmeiségében sok rokonivo- nást mutat Schifferék filmjével; Gulyás Gyula és János azokat a lelki sebeket tárja fel, amelyek 1950—53. között keletkeztek a hortobágyi munkatábor lakóiban. Nehéz 'indulatok nélkül szemlélni az egykori .internáltak vallomásait. Indulataink forrása először az, hogy miért nem tudtunk eddig ezeknek a táboroknak a létéről. Hogy lehet az, hogy több .ismerettel rendelkezünk a GULAG-sziiget- csopxwtról (Szolzsenyicin regénye, az Iván Genylszovlcs egy napja már 1964-ben megjelent magyar nyelven), mint Riecskről (amelyre először Böszörményi . Laura című filmje hívta fel a figyeümet) vagy Kócsról? De nem lehet nem felfokozott érzelemmel hallgatni azt a megnyilatkozást, amely arról tudósít, mit éltek át ezek az emberek. Egyikük így beszél: „Hát én kérem voltom a fasiszták internáló táborában hceszú évekig. Semmivel sem volt rosszabb a fasiszták internáló 'tábora, mint a kocsi internáló tábor.” S hát természetesen az sem lehet közömbös -egyetlen néző számára sem, hogy ezeket az embereket úgy bocsátották el szabadulásukkor útjukra: „Önökkel egy tévedés 'történt, ezt a tévedést felejtsék el!” Rehabilitációjuk máig nem történt meg. Mégsem célja e két filmnek az indulatok szítása. Ellenkezőleg: őszinteségre, ugyanakkor történelmünk e szakaszának ismételt, immár pontosabb tényanyag ismeretében történő végiggondolására sarkall, mert a .tanulságok adnak feladatat bőven napjainkra. Erkölcsileg lefegyverző annak az öreg embernek a szava A Dunánál- ból, aki ezt mondj a: „ ... és megbacsá'jtottem mindenkinek, aki ellenem vétkezett”, és ugyanezt a szellemet képviseli a Törvénysértés nélkül- •ben az Aiuisohwitzot járt, ott két gyerekét elvesztett férfi is. A megbocsátás persze nem jelentheti a megtörténtek elfelejtését. Mert vannak események, amelyeknek nem szabad megismétlődnie. Hamar Péter Jelenet a Smaragderdő című angol filmből. Sikerlista vagy támogatás? A könyvüzlet veszélyei A könyvkiadás „versenyében” azonban sokkal fontosabbnak ártok egy olyan statisztikai ada- :ot, amit Baló György tett közié a Stúdió valamelyik, a kultú- -a anyagi helyzetét tárgyaló adásában. E szerint 1987-ben a könyvek ára átlagosan valamivel ötven forint fölött mozgott és ebből az állami dotáció már mindössze 5, azaz öt forint volt. Tehát a vásárló negyvenöt-negyvenhét forintot fizetett ki a kötetért. A statisztikai átlagok persze közismerten csalókák. A lényeg mégis csak az, hogy valamennyi művészeti ág közül ma már a könyv kapja a legkevesebb állami dotációt. A kérdés, amin el kell gondolkodni: jó-e ez igy? Mi lesz a holnap irodalmával, ha már ma nincs pénz arra. hogy megjelen'- hessenek első köteteikkel azok, akikből két, három évtized múltán a jövő század Móricz Zsig- mondjai, Kassák Lajosai, meg Déry Tiborjai lesznek? A tehát, hogy jó-e ez így — nem is egy kérdés valójában, hanem kérdések sora, amelyekre ma kellene válaszokat keresni, mert holnap talán késő. De ha már feltettem ezeket a kérdéseket, akkor illő. hogy legalább a magam — nagyon bizonytalan és valószínűleg sok mindenben szakszerűtlen válaszait megfogalmazzam. Azért is, hogy másokat vagy egyetértésre vagy ellentmondásra késztessek. Nézzük hát sorjába! A könyvek címszáma és példányszáma miatt tényleg szükségszerű, hogy itt jusson a legkevesebb állami hozzájárulás egy-egy példányra? Nem hiszem, hogy így van. Hatvan—hetven millió mozijegyet adnak el még manapság is évente, és ezeken darabonként még mindig több az állami támogatás, mint a könyvön. A kérdést úgy is feltehetjük, hogy mi a fontosabb: a mozijegy vagy a könyv? En a film megszállott hive, szerelmese vagyok, mégsem hiszem, hogy indokolt a mozi ilyen előnye a könyvvel szemben. A következő kérdés úgy merül föl, hogy jobb lenne az állami támogatást egészen megszüntetni. Kétségtelen, sok haszonnal jár már most is, hogy a kiadók önállóbban gazdálkodnak. Talán a legfőbb haszon az, hogy most már kétszer, esetleg háromszor, vagy ötször is meggondolják, hogy olyan szerzők müveit adják ki, akik ilyenamolyan okokból nevet, de talán pontosabb azt mondani: hivatalos rangot vívtak ki maguknak, és megkövetelték, hogy minden új munkájuk azonnal könyv alakban is megjelenjen. Függetlenül attól, hogy az valóban olyan érték-e, amit kiadni érdemes és természetesen függetlenül attól is, hogy akad-e annyi vevő, mint ahány példányban a művet közreadták. A protokollkönyvek örvendetes visszaszorulásával kell tehát számolni és kétségtelen, ez ennek a mai helyzetnek a legfőbb előnye. Mint ahogy az a másik, nem kevésbé fontos haszna, hogy nagyon oda kell figyelni arra, mit hajlandó megvásárolni az olvasóközönség. Ezzel szemben, mondjuk, ott vannak a verseskötetek, amelyek soha nem számítottak a nyereséges vállalkozások közé. De mit érne a magyar irodalom — egyáltalán, lenne-e magyar irodalom — anélkül a költői termés nélkül, ami „gazdaságtalanul” mégis csak megjelent valahogy az elmúlt századokban? Aztán mi legyen a kezdő prózalrókkal és persze az idősebbekkel is, akik nem feltétlenül írnak a legnépszerűbb formában? Mi legyen azokkal, akik éppen, mert meg akarják újítani az irodalmat, kísérletezni próbálnak a nyelvvel, a stílussal? Hol sikeresen, hol sikertelenül. Rájuk sem jutna pénz egy ilyen új helyzetben. Márpedig nélkülük nincs az irodalomnak belső fejlődése, provinciális lesz. elmaradott, olyan, amelyik előbb-utóbb már tartalmában sem tudja kifejezni a kort, amelyről szólni kíván. Bernáth László A KM KM >
