Kelet-Magyarország, 1988. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-16 / 90. szám

1988. április 16. r Dr. Csőregh Éva pedagógiai kutatótól e A statisztika szerint válságban van a család, a gyermek. Egyáltalán hol a helye neki a társadalmunkban? — Néhány hónapja Kínában jártam, ott mint tudjuk, nagyon nagy a népszaporu­lat. Ennek úgy vetnek gátat, hogy az egy­gyermekes családokat részesítik a legna­gyobb kedvezményekben és előnyökben. Ha megszületik a második gyermek is, akkor a családtól megvonnak minden ked­vezményt, ráadásul olyan terheket rónak rájuk, amit egyszerűen nem tudnak elvi­selni. Kínában tehát a születésszabályo­zás pont fordítva van, mint nálunk. A ré­gi kínai irodalomból kitűnik, hogy ott mindig nagy volt a gyermekkultusz, kü­lönösen a fiúgyermeket övezte nagy tisz­telet. Ez ma is észrevehető, hogy a kis katonaöltönybe öltöztetett kisfiút az apa milyen hallatlan büszkeséggel vezeti, mu­togatja neki a császári palotát, a külön­féle kultikus helyeket. Ez a gyermekkul­tusz nálunk nincs és soha nem is volt. Nem tévesztendő ezzel ugyanis az, hogy a szülők erejükön felül is elhalmozzák anyagi javakkal a gyermekeket pontosan azért, hogy „ami nekem nem volt meg, neki meglegyen-’. Ez egy kicsit a saját lelki ismeretük megnyugtatása is, mert bűn­tudatot éreznek amiatt, hogy nem tudnak a gyermekkel együtt lenni, vele foglal­kozni. Ehelyett teljesítik minden kívánsá­gát. Szeretet helyett tárgyakat adnak. De ez nem gyermekkultusz. 0 A „szeretet” eredményét tekintve a gyermek nem inkább áldozata a szü­lőnek? — De az. A legegyszerűbb a szülő szá­mára, hogy amit pénzen megvehet, azt megveszi, legyen bármilyen drága. Ezzel jórészt befejeződött a gondoskodása, a ne­velése. Sajnos, a gyermeknek sokan na­gyon csúnya szerepet is szántak: zsarol­nak vele. Már a megszületése előtt azzal zsarolja a teherbe esett leányzó a fiút, hogy jön a gyerek, el kell őt venni fe­leségül. Aztán, amikor a házasság nem sikerül, akkor a válásban is a gyerek az ütőkártya. Általában az anyának ítélik oda és a lakás is az övé marad. Az anya ütőkártyának tartja a gyermeket az elvált férjével szemben. A láthatást megvonja, idejét megrövidítteti... De ugyanígy a gye­rek a lakáshoz jutásban is zsarolóeszköz a hivatalokkal szemben. Ezek a „lakás­gyerekek” pontosan árazva is vannak. Annak idején harmincezer forint „fejpénzt” ért egy gyerek, akit esetleg érzelmileg nem is kívántak a szülők. Vagyis ma már nem gyermekáldásról, hanem családterve­zésről beszélünk. Mindezt a gyermek ki­mondatlanul is megérzi, mentális-pszichi­kai problémákkal küszködik és kicsi ko­rától kezdve neurotikus. Márpedig ameny- nyire szilárdan megalapozza az ember éle­tét az, hogy jó gyermekkora volt, ugyan­annyira elrontja a rossz gyermekkor. Szo- rongóvá válik, mert — bár gondozzák —, a szülők tudat alatt amolyan szükséges rossznak tekintik őt. Az emberekkel szem­ben emiatt félénk lesz, vagy éppen ag­resszív, nem alakul ki a teherviselő ké­pessége ... Emellett, én úgy nevezem, hogy a gyermekek újraelosztása is megtörténik, amikor a kicsi a családból a gyermekin­tézményekbe, az óvodába, iskolába kerül. Vele együtt a szülők a nevelés feladatait is teljesen áthárítják. Olyasmiket kíván­nak meg az iskolától, ami teljesen a csa­ládi nevelés dolga lenne. Ha nincs meg a gyermeknél az elemi tisztálkodás és kul- túrkészség, akkor a vád odacsap: persze, mert az iskolában ezt nem tanították meg! Holott az iskola elsődleges feladata az ismeretek átszármaztatása, nem pedig ezeknek az alapvető készségeknek a ki­alakítása. ^ A gyermekkultusz hiánya alapvetően magyar sajátosság? — összehasonlító európai adatokkal nem rendelkezem, de a magyar sajátosságok­kal ezt meg lehet magyarázni. Az apai tekintély ugyan már nincs meg, de év­századokon keresztül hagyományozódott. A parasztcsaládokban legelső volt a kenyér­kereső és családfenntartó apa, és a gyer­mekek csak sokadíziglen következtek. A főrangú családokat kivéve, aholis az utód­lás, a vagyon átszármaztatása játszott sze­repet, nem- szilárdulhatott meg olyan ér­tékrend, amelyben a gyermeknek központi szerepe, jogai lehettek volna. Ez az a rang­sor, amely ma is továbbél a gondolkodás­ban. Manapság azt hallani, hogy a mai anyák kevesebb áldozatra képesek, mint déd- és ükanyáink. Mi ennek az oka? — A mai generáció már hathetes korá­tól a bölcsődének átadva nevelkedett. Nem is volt más lehetősége megtanulni az anyával való lét, az anyaiét mintáját. Mi­vel előttük sem volt minta, az igazi anyaságot nem ismerik, tehát tartalmát ők — Hol a helye a gyereknek a mai társadalomban? — Miért nem tanultunk meg anyának lenni? — Miben vétkeznek a szülők? Dr. Csőregh Éva Szentesen született, ott érettségizett. Az Iparművészeti Fő­iskola elvégzése után a Néprajzi Múze­umban dolgozott, majd Csepelen ta­nított. Elsőként kutatta a lakótelepen élő gyerekek sajátos nevelési helyze­tét, a lakótelepi „inkubátorlét” hatá­sait. A Csillagtelepen végzett szocio­lógiai felméréseit többek között a „La­kótelepi gyerekek” és a „Lakótelepi iskolások” című könyveiben tárta az ország elé. A Magyar Tudományos Akadémia Pedagógiai Kutatócsoportjá­nak tudományos főmunkatársaként ne­velésszociológiai és pedagógiai publiká­ciói tették ismertté a nevét. Majd a Képzőművészeti Főiskolán a rajztaní­tás—vizuális nevelés pedagógiája lett fő kutatási témája. A Magyar Rajz­tanárok Országos Egyesületének alapí­tó főtitkára. V ________________________________________ sem örökíthetik át a gyermekeiknek. Mind­ez oda vezethető vissza, hogy a felszaba­dulás után kikiáltották a nők munkába állásának lehetőségét, megadták nekik — nagyon is emberi és humánus céloktól vezetve — a jogot, hogy megmutassák, mire képesek a politikai, a gazdasági, a társadalmi életben. Az az elgondolás is szép és nemes volt, hogy a dolgozó nők gyermekeit majd a gyermekintézmények gondozzák. De ki gondolhatta ekkor, hogy ennek ilyen következményei lesznek? A Vagyis a nők nem tanultak meg élni ^ az új lehetőségekkel. Ennek az áldo­zatai lennének a mai gyerekek? — Bizonyosan ennek az áldozatai, még ha fehéren-feketén, lenyomatban nem mu­tatható ki. Én gyakran egy óvoda mellett járok el, ahol jó időben a gyerekek kint vannak .az udvaron és a rácsos kerítésbe kapaszkodnak. Mindennapos dolog: néni, vigyél haza! Néni, vigyél haza! Már nem is megyek arra, ez annyira szívszoronga­tó. Ezeket a gyerekeket ott ellátják, ete­tik, tisztán tartják, pajtások, játékok kö­zött vannak, sőt még játszanak is velük, és mégis... ! A gyermekben természeti ösztön, hogy hazavágyik, és ettől meg van fosztva. Nagyon egyoldalú és igazságtalan lenne mindezért a szülőket hibáztatni, mert ugyanakkor sokszor emberfeletti küz­delmeket folytatnak- a megélhetésért, a berendezkedésért, a mindennapi életvite­lért. Sose pihenik ki magukat, mindig fá­radtak a másodállás, géemkázás miatt, és ez megint csak kisugárzik a gyermekre. Nincs idő, hogy foglalkozzanak vele, tü­relmetlenek, feszültségekkel, fojtott indu­latokkal vannak tele. Azt sem lehet el­várni, hogy ha valakiben buzog valamilyen képesség, azt ne érvényesítse a maga te­rületén. Én nem akarok évszázadokkal visszamenni az időben, de talán amíg nem lesz iskoláskorú a kicsi, addig kellene ott­hon lenni az anyának, és nemcsak a gyed vagy a gyes idejére, ahogyan ma van. Azt hiszem, azt a hat-hét évet különösebb tö­rés nélkül feláldozhatja a pályájából min­denki, akinek olyanok az ambíciói, illet­ve, ha a társadalom is így lenne beren­dezkedve. Amerikában negyven-negyvenöt évesen iratkoznak be az egyetemre az asszonyok, akkor kezdenek el tanulni, ami­kor már felnőttek a gyermekeik, tehát nem tőlük veszik el az időt és az energiát. 9 Csakhogy az ilyen asszony nálunk alig­ha érne el valamit a munkájában. — Persze. Többek között ez is bukta­tó. Mindehhez egy erőteljes társadalmi­közhangulati változásra lenne szükség, a gondolkodás és a szemlélet átalakítására. A mai szülők nemzedéke fellázadt az „ósdi” erkölcsi elvek ellen, amik gá­tat vetettek az ösztönöknek. Mi erről a véleménye? — Nagyon fontos dolog az, hogy ne a korlátokat döntsük le, hanem a korlátok közt tanítsuk meg a? embereket, a gyer­mekeket szabadon élni. Ha nincsenek er­kölcsi parancsok, amihez lehet igazodni, bemérni a cselekedeteket, ott bármit te­hetek, és az emberi ösztönök akárhová el­fajulhatnak. Ez sajnos már társadalmi mé­reteikben iis bekövetkezett. Ezit megállít­hatta volna akár egy szilárd értékrend, ami nagyon hiányzik, vagy pedig a csa­ládon belüli tartás, szeretet és fontosság­tudat. Ha olyan érzelmi kapcsolat van a szülő és a gyermek között, ami ezeken alapszik, azt a gyermek meghálálja. Így kellene a gyermekeket jó irányba nevel­ni, és akkor nem sírnának a szülők, hogy a gyermekük szeretetotthonba adja őket. Pedig a gyermekük egyszerűen csak úgy viselkedik velük, ahogy ők viselkedtek vele. Q Mi veszélyezteti leginkább a ma gyer­mekét? — Az érzelmi alultápláltság sokkal szé­lesebb körű, mint az egészségi vagy anya­gi szempontból való veszélyeztetettség. Sze­mélyes, szemtől szemben való szeretetten kapcsolatra vágyik a kicsi, mert ez van a természettől beleoltva az élőlényekbe, fő­ként az embergyerekbe. A csonka, vagy „féloldalas” családoknál épp oly mentális­pszichikai zavarok alakulhatnak ki a gyer­mekben, mint az alkoholista családoknál. Az utóbbinál a gyermek sorsa sanyarú, mert ki van szolgáltatva az ittasság kö­vetkezményeinek. Az elvált családok gyer­mekeit az ideiglenesség, az átmenetiség és a saját helyzetének a bizonytalansága veszélyezteti. Akármilyen is volt az édes­apa, a gyermek tudta, hogy az övé. Most jön egy idegen ember, akivel üvegtöré- kenységű a kapcsolat. Sokszor a gyermek rontja el, mert mindenáron ki akarja utálni és talán nem is ok nélkül az új „apukát”. Ha viszont jönnek-mennek az „új apukák”, akkor ennek a leggyakoribb következménye az, hogy a gyermek fel­ügyelet nélkül marad. Mivel az anyák általában a férfi megtartásáért harcolnak, kevesebb idő, türelem jut a gyermekükre. A gyereket elfogja a fölöslegesség és egye­düllét szorongó érzete, tehát bandákban keresi a helyét, ott véli megtalálni saját fontosságának a tudatát, és a banda tag­jaként sajnos könnyen eljut a lejtőre. A szülők abban is vétkeznek, ha nem mutatnak a gyermeknek célt és jövő­képet. Vajon van-e a mai ifjabb ge­nerációnak ideálja, célja? — A gyerekeknek általában nincsenek elérendő céljaik, hacsak az nem, hogy sok pénzt keressenek, Tehát csupa anyagi. Ez viszont megintcsak nem kárhoztatható egy­értelműen, mert az élet minőségének anya­gi oldalai is vannak. A túlzottan puritán, vagy remeteszemlélet se jó. De a gyere­keket robinsoni, amundseni vágyak feszí­tik. Sokan az alkotóvágyuknak nem ta­lálnak megfelelő utat, ezért energiájukat pótcselekvésben: a kemény rock, heavy- metal koncertek őrjöngő rázkódásában ve­zetik le. De ez legfeljebb a fizikai erő- fölösleg levezetésére szolgálhat, annak se jó. A szellemi alkotóvágyuk is megreked többek között azért, mert nincs, aki utat mutasson nekik. Ideáljaik nincsenek, mert akiket ideálként állítunk eléjük, többsé­gükben évszázadokkal ezelőtt éltek. Sok­kal életszerűbb, közelibb eszményképek kellenének, hogy a fiatal az elemi igazo­dásokat — amelyre minden emberinek szük­sége van —, elvégezhesse. Amellett itt vannak a Janus-arcú erkölcsök, a rette­netesen romboló kettős nevelés hatásai: az elveket, a szocialista erkölcsi paran­csokat beléjük súlykoljuk, ugyanakkor ki­lépve az életbe az tapasztalják, hogy egé­szen más erkölcsi törvények érvényesül­nek és uralkodnak. Ezek között őrlődik a mai ifjú nemzedék. ^ Köszönöm a válaszait. Tóth M. Ildikó ... szakmai féltékenység, irigység és rosszindulat — édestestvérek, és egyik tulajdonságáról sem lehet elmondani, hogy valaha is az emberiség díszére vált volna. Miért jutottam erre a kö­vetkeztetésre? Valószínűleg azért, mert az utóbbi időben több alkalommal majdnem „kosarat" kaptam ... Alkotó értelmiségiek között megfor­dulva figyeltem fel mostanában egy új jelenségre, a nyilvánosság elhárí­tása, a visszahúzódás és a ,)lehetóleg háttérben maradni” furcsa gesztusai­ra. Érdeklődő kérdéseimre nemegyszer ilyesféle válaszokat kaptam: „Termé­szetesen, nagyon szívesen beszélek ne­ked (önnek) magamról, elért eredmé­nyeimről, terveimről, de ha nem mu­száj, nem kellene belőle újságcikket csinálni. Vannak amúgy is elegen, akik , betartanak’, ykeresztbe tesznek’ ellendrukkerek. Kár volna körülöttem még jobban felverni a port, örülök, ha nem akadályoznak, és nyugodtan tudok dolgozni.” Egy esetben például neves karna­gyunkat kerestem meg, akiről koráb­ban többször is írtam már lapunk­ban. Legutóbb a kitüntetése után pró­bált volna „elbújni” az újabb nyil­vános szereplés elől, mondván: meg­kapta már sokféléi a célzásokat, hogy vajon ki la „keresztpapa”, és „nem ha- markodták-e el odafent ezt az elis­merést?” — csak az hiányzik, hogy most még a sajtó is! Persze, jólesik a sajtó figyelmessége, de hát ő nem azért végezte jól a munkáját, hogy kitüntessék meg írjanak róla, hanem azért, mert másként nem érdemes. Egy másik alkalommal egyik híres néptáncosunkhoz kopogtattam be, aki több külföldi országban járt kint ta­nítani. Amikor erről kértem élmény- beszámolókat, először így fogadott: „Nem lehetne, hogy mégse készüljön el a cikk? Megint azt fogom hallani: na tessék, újra a G. iNem hiányzik ez nekem ...” És szolgáltak bőven magyarázat­tal, hogy nem a „művészlélek nyafo- gásáról” van szó. Amiről beszéltek, az a kiemelkedő ember védekezése, akit környezete arra kényszerít, hogy igyekezzen „csendben maradni". Mert a hírnév, az átlagtól való eltérés, a MAS-ság nemcsak kitüntetéssel, kine­vezéssel, külföldi úttal, fénnyel jár. Hanem árnyékkal is, kellemetlen kö­vetkezményekkel ... Itt vannak például a gyanakvók és a kételkedők, akik sunyi pillantások­kal méregetnek: „Mit akar ez már megint, mit ugrál, miért nem jó ne­ki úgy, ahogy van?” Hasonló módon kikezdik az idegeket az ellendrukke­rek, változatos módszereikkel, az apró kis kartársi bosszantásoktól a felje­lentgetésekig, a főnökök egyoldalú in­formálásáig. És ne feledkezzünk meg „a hivatalról", a felettesek közöm­bösségéről, amivel talán a legnagyobb hatást lehet elérni a fokozatos elked­vetlenítésben. Ha a fontos székekben esetleg olyanok ülnek, akiknek be­gyepesedett már az agyuk. Megfigyeléseim szerint pedig olyan tehetségek gáncsolásáról, bosszantásá­ról van iszó, akik jó közösségi ügyért lelkesednek, cselekszenek, sokszor fi­zetség nélkül, erejüket, fáradságukat, idejüket és sokszor még a pénztárcá­jukat sem kímélve. Sok példáját tud­nánk mondani, hogyan keserítette meg az életét mások irigysége, féltékeny­kedése azoknak a pedagógusoknak, népművelőknek, akik csoportot szer­veztek, akár saját zsebből is fizették a költségeket, vállaltak pluszmunkát másokért — és nem azt kapták érte, hogy: köszönöm. És mi a legfurcsább ebben a ki­csinyes féltékenykedésben? Hogy az a másiknak se sikerüljön ... De álljon itt egy ellenpélda is: mert szerencsére ilyen is van: egyik művé­szünket külföldi pályázatra hívták meg. Azt válaszolta: neki már nem hiányzik a hírnév, és mivel korábban már nyert ezen a pályáza­ton, nem indul, ám szívesen ajánl­ja X-et, akit még nem ismernek, de tehetséges. Szerintem sok tehetség van kö­rünkben, akit így kellene felkarol­ni. Aki inkább azt érdemelné, hogy a tenyerünkön hor­dozzuk. Ha előbb­re akarunk jut­ni... Baraksó Erzsébet KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents