Kelet-Magyarország, 1988. március (45. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-05 / 55. szám
írójegyzef r v' r.öí>.., • ’ . ■ • •> .. .. Á csacsi mechanizmusa I smerős kép: baktat a csacsi az úton, s egy hosszú póznára kötve ott lóg előtte a szénacsomó. Gubbaszt a hátán a juhász, kezében egy célszerű kampósbottal. A csacsi persze szaporázza a lépést, mert a kívánatos széna ott hintázik előtte, elérhetőnek tetsző távolságban. És az igazság az — noha a képen ennek talán nincs is nyoma —, hogy a csacsi ilyenolyan időközökben el is nyeri a szénát; bizonyosra vehetjük, hogy elnyeri, máskülönben előbb-utóbb összecsuklana a gazdája alatt. Hiszen éppen azért csiklandozza olyan ellenállhatatlanul az orrát a szénaillat, mert benne érzi a sokszor élvezett, jó ízeket. Szaporázza tehát, s minden alapja megvan rá, hogy bizakodjék: nem iparkodik hiába. Nemcsak ezért szaporázza persze, nemcsak a széna miatt. Tapasztalta már, hogy ha nem szaporázza eléggé, vagy megcsökönyö- södik, akkor a gazdája hátulról bíztatja a kampósbottal, a tomporán. Egyszóval szaporázni kell, ez a törvény. Elölről a kellemességek, hátulról a kellemetlenségek egyaránt erre késztetik. Elölről a pozitív ösztönző: a finom illatú széna. Hátulról a negatív ösztönző: a kampósbot. Csacsija válogatja, melyik ösztönzőnek jut fontosabb szerep a szaporázás- ban. Jóllehet a csacsik gazdái sem egyformák: ki az elülső, ki a hátulsó ösztönzőre bízza a főszerepet. A világért sem akarom sérteni a dolgozót e primitív példázattal. Dehogyis arról van szó, amire gondol. Természetesen őskori dolog ez így; hol van már az útszélen szaporázó csacsi — motorbiciklin járnak a juhászok! Az öreg példázat elvesztette érvényességét, nem állíthatnám, hogy a motorbicikli miatt (amely persze érzéketlen az ösztönzésre elölről is meg hátulról is). Tény, hogy a csacsis példázat jelentését — ha úgy tetszik: eszmei mondanivalóját — csak a múltakra vonatkoztatva hasznosíthatjuk. Visszamenőleg akármeddig. Emlékezhetnek rá az idősebbek iskolai tanulmányaikból, hogyan jutalmazta például a bibliai úr az olyan igyekvő szolgát, aki — az ő távollétében is szorgoskodva — jól sáfárkodott a rábízott talentumokkal. Pozitív ösztönző. Emlékezhetünk rá, hogyan foglalt viszont állást a „gonosz és rest” szolga ügyében ugyanaz a bibliai úr — azaz: milyen határozattal zárult egy korabeli fegyelmi. „A haszontalan szolgát” — aki, mint tudjuk, gazdája távollétében nemigen törte magát szorgoskodásokon — „ ... vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogaknak csikorgatá- sa.” Működött tehát a negatív ösztönző is. A kampósbot. S végigpásztáznánk a történelmet, minden korban és minden sarkán a világnak valami hasonló következtetésekhez jutnánk el; soha el nem avuló törvénye volt a társadalomban élő embernek a szorgoskodás. Ki elölről — vágyai, kívánságai felől — kapta hozzá áz erősebb ösztönzést, ki pedig hátulról inkább, érzékenyebb részein. Igaz, sőt nagyon is igaz: elődeink között sem szorgoskodott mindenki. S leginkább épp azok nem szakították az istrángot, akiket a korabeli negatív ösztönzők nem érhettek utol: a korbács, a deres, az éhség, a munkanélküliség. S egyáltalán: az a példázatbeli kampósbot, melytől lészen „sírás és fogaknak csikor- gatása.” Vagy elég hatalmasok voltak, vagy elég gazdagok, ha meglehettek szorgoskodások nélkül, éspedig egyben fogcsikorgatás nélkül is. De nem lehet vitás, hogy a köznép vastörvénye a szorgoskodás volt; mindkét irányból erre kapta a — hol vonzó, hol taszító — ösztönzéseket. De hogy vagyunk ezzel a vastörvénnyel — ma? És hogyan leszünk vele holnap? Érthető, és csakis helyeselhető, ha a szocializmus nem kívánja továbbfűzni a korbács—deres—éhség— munkanélküliség történelmi láncsorát, az embertelen kényszerösztönzéseket. Jó volna mostmár a kampós- botot végleg a történeti szertárnak—múzeumnak hagyományozni. Egyszóval jó volna élni mostmár félelmek, sírások, fogcsikor- gatások nélkül. Egyelőre nem megy. Innen is, onnan is hallom a fogcsikorgatást. Mintha olykor épp a szorgoskodók felől hallanám. Ügy tetszik, a fogcsikor- gatások társadalmi összege mit sem csökken azzal, ha restek, a hanyagok, a lazsálok, a korruptak mentesülhetnek a „negatív ösztönzőktől” — sőt: mintha ettől inkább szaporodnék. Pedig ha már semmiképp sem lehetünk meg fogcsikorgatá- sok nélkül, akkor igazán az volna az ésszerű, hogy ne a jó munkások, hanem a hanyagok, ne a vevők, hanem a „súlycsonkítók”, ne a közösségért munkálkodók, hanem az élősdiek csikorgassák a fogukat. Könnyű ezt kimondani. Mint ahogy könnyű volna eljutni árrá a következtetésre is: vissza a csacsimechanizmushoz! K imunkálni, kikísérletezni a ösztönzésnek azt a sokoldalú, új rendszerét, amely demokratikus, emberségesebb a réginél, független jó vagy rossz főnökök jó — vagy rosszindulatától, és mégis éles különbséget tesz jó és rossz munka között — ez bizony nehéz történelmi lecke. Fekete Gyula ATOGATÁS dr. Szabó Gábor kölesei körzeti orvosnál, aki Törökszentmiklós- ról befocizta magát Debrecenbe, s onnan jött 15 évvel ezelőtt Szatmárba. Bürget Lajos A DEAC egykori csatára, orvostanhallgató korában — Ez szó szerint igaz, hiszen mint ifiválogatottra figyeltek fel rám, s mire negyedikes gimnazista lettem, már Debrecenben, a Kossuth gimnáziumban voltam, és az egyetemi focicsapatban, a DEAC-ban játszottam. Mozgékony, nyugtalan srác voltam, aki a tanulásban és a sportban is elvként követtem, amit kőműves apámtól tanultam: minden munkát nagyon komolyan kell venni. Jött az érettségi, a sikeres felvételi az orvosira, a tanulás és a sport. Mondjam azt, hogy ez természetemmé vált? Biztos. Azóta sem tudok nyugodni, bennem az örök mozgás vágya, és — ez szerintem természetes — a folytonos tanulás. Erre különösen most ébredtem rá. Szakorvosi vizsgára készülök, s közben azon elmélkedek: ha most elkések, akkor elrohan az idő mellettem, és soha nem tudom utolérni a szakmát, a naponta gazdagodó, újjal gyarapodó orvoslást. Harmincnyolc éves vagyok, még sokáig kell szolgálnom az itteni embereket, s bizony nem mindegy, hogy megkopott tudással vagy frissen. Ülünk az otthonos, igazán szép és derűs orvosi lakásban. Gondos asszonykéz varázsolja olyanná, hogy az ember csak jól érezheti magát itt. Tetszik a környezet, a gyerekek szobája, a fiatalos tágasság, a falak hófehérsége, az intim műhelyt idéző konyha. Könyv, magnó, hifi-torony, televízió, képmagnó. Megjegyzem: itt minden együtt van, amit egy kultúrember kívánhat. — Miért ne lenne? Hitem szerint minden csak igény kérdése. Elmondom idekerü- lésemet, néhány epizódot életemből, s érthető lesz: semmi szándékom, hogy innen elkerüljek. Egyetem után ott tétováztam Debrecenben. Albérlet? Megnősültem. Hová? Ekkor kerültem össze az akkori nábrádi orvossal, Katona Sándorral. — Gyere Kölesére — mondta, s hozzáfűzte, focizhatok a Nábrád csapatában. Gondolkodtam, aztán egy fél év próbaidőre idejöttem. Lakást ígértek, a jövedelem se volt rossz, foci is maradt, és a végén úgy döntöttem: jövünk. Nem tagadom, kezdetben bajban voltam. Világos, hiszen kiderült, hogy a körzeti orvoslást nem tanították az egyetemen. Az élet merőben más volt. Este izzadtan, izgatottan túrtam a hajamba, olvastam a könyveket, és arra kerestem választ, vajon jól döntöttem-e egy-egy beteg esetében. A magam nyomorúságán tanultam meg azt, ami a napi munkához kell. És közben megtanultam, hogy nagyon jól meglehet az ember egy távoli községben is, ha megszereti az itt élőket, s Dobolán Judit és immár dr. Szabó Gábor esküvője, 1971- ben ha megszeretteti magát. Rájöttem: nem szabad leragadni, haladni kell a világgal, nyitottnak kell lenni, és soha semmit fel nem adni. Hiszek abban, hogy nekem itt Kölesén éppúgy megvan a lehetőségem, hogy teljes értelmiségi életet éljek, mint bárhol másutt. Nem tagadom: a társaság hiányzik, érthetetlenül elhatárolódnak az egyes értelmiségi foglalkozásúak. Ilyenkor marad nyaranta a nagy utazások sora, a kitekintés a világra, s itthon a kapcsolat azzal, amit úgy hívunk művészet, tudomány, nemes szórakozás, olvasás. És a csúcson: a család. Közben figyelem Judit asszonyt. Orvosírnok, igencsak fontos társa férjének. Egy-egy mozdulat vagy szó elárulja: nem hűlt még ki a régi szerelem. Debreceni volt eredendően, s egy percig sem habozott, hogy férjével Szatmárba jöjjön. Ma két gyermek anyja, lányuk 15, fiuk nyolc esztendős. Derűs és kiegyensúlyozott. Ö csinálja a grafikonokat, a kimutatásokat, az elemzésre alkalmas felméréseket férjének. — Gábor nekem most is a legnagyszerűbb ember. Nem iszik, nincsen káros szenvedélye. Ha van ideje, a helyi vadászokkal kimegy egyszeregyszer. Csodálom erejét, lendületét, hiszen a rengeteg helyettesítés, ügyelet, a három falu — Kölese, Fülesd, Sonkád — igen sok dolgot ad neki. Nekünk, a családnak nem lehet szebb feladata, mint biztosítani számára azt a hátországot, ahol nyugodt lehet, ahol pihenhet, tanulhat. Soha fel nem merült bennem, hogy lehetne a városokhoz közelebb is élni. Ha akarjuk, eljutunk innen is színházba, bálba, de nem ez a fontos. — Tudod — folytatja Szabó Gábor — úgy van az ember, hogy először azon gondolkodik: megéri? Nem tagadom, tisztességesen keresek. Ez volt kezdetben a csábító, meg a lakás. De ez az idő már elmúlt. Megismertem az itteni embereket. Megérez- tem, hogy fontos vagyok. Gyógyítok, ha kell, békebírónak hívnak, előfordul, hogy csak azért jönnek, mert beszélgetni van kedvük. Nem sok idő kellett, s az is kiderült, itt csak az él meg, aki alkalmazkodik a helyi szokásokhoz. így aztán a rendelési időt úgy állapítottam meg, hogy az alkalmazkodik a fedéshez, illetve a csarnokoláshoz. Reggel hatkor már a rendelőben vagyok. Miért mászkáljon valaki kétszer, ha orvoshoz akar jutni? Én vagyok értük, s ha így jó a rendelési idő, akkor ezt kell választani. Utána marad idő, A rendelőben, amely mindig a csarnokolás idején nyílik meg a beteg előtt hogy elmenjek a fekvőbetegekhez, tudok törődni az öregekkel, bőségesen jut az iskolásokra is. Ehhez jön még a közélet, tanácstag vagyok, vöröskeresztes elnök, előadásokat tartok, részt veszek a véradás szervezésében, elmegyek az idősek klubjába, mert ott bizony nagyon várják a szót. Tudom, a körzeti orvos harcos ember. Rendelőjébe megszerzett mindent. EKG, fizikotherápiás készülék, kis labor, jó műszerezettség. Most az öregek új, emberi klubjáért verekszik. Három órán át győzködte a múltkor is a tanácsülést, hogy megértsék és támogassák az egészségügyi elképzeléseket. — Nem vagyok elragadtatva az egészségügy szervezésétől, de hát az a helyzet, akármilyen nagyot kiáltok itt, az legfeljebb Penyigéig hangzik el. Az is igaz, hogy amit másutt kiabálnak, az se ér el ide. tgy aztán az ember úgy csinálja a dolgokat, ahogy a legjobb lelkiismerete diktálja. És a helyismeret. Mert az élet más a valóságban, mint ahogy azt az irodákban látják. Tizenöt éves körzeti tapasztalatom legnagyobbika: meg kell tanulni dönteni, és azért vállalni a felelősséget. De keserves volt erre rájönni! Itt nincs kivel konzultálni, nincs kire áttestálni az ódiumot. Beszélhetünk integrációról, akármiről, bizony ezek végek, itt más a valóság, mint az elméletben gondolják. Ezt is meg kellene tanítani a jövő orvosainak. Mennyi kíntól, küzdelemtől szabadulnának meg. Hogy Szabó Gábor töprengő ember lenne? Nem. Legalábbis nem úgy, ahogy valaki elképzeli a töprengő intellektuell. Higanyember, mozgékony, fáradhatatlan, türelmetlen. Az ő következtetései nem az elmélet szüre- dékei, hanem a napi életből fakadó valóságok. Látja maga körül kollégái jövés-menését, ismeri gyengéiket, értetlenül figyeli azokat, akik isznak, néznek, tengenek- lengenek a világban. Nem ítéletes, csak éppen nem érti, hogyan veszíthet talajt az, akitől pedig mások a biztonságot várják. — Kérdezték már sokan tőlem, meddig akarok itt maradni. A múlt évben volt 15 éve, hogy idekerültem. Mondom, nem akarok elmenni Szatmárból. Vannak érzelmi okai is. Ma már az enyém a táj, szeretem az itteni embereket, jólesik bizalmuk. Anyagilag is stabil vagyok, s hadd dicsekedjek, már adót is vallottam be. De az érzelmi okokon kívül van más is. Az, hogy ma már a biztonsá gom is azt kívánja, hogy ma radjak. Hogyan is tűdnél ezek után másutt újrakezde ni? Mennyi idő kellene, hog; elfogadjanak? S vajon meg kapnám-e azt a megbecsü lést, amit itt? Ahol már eríny a kérdőjel, ott talán egyér telmű a válasz. Hadd hivat kozzak apámra. Ö, az egysze rű ktsz-kőműves azt mondt mindig, hogy a munkáná nem az a fontos, hol végzi a ember, hanem, hogy az min dig kifogástalan legyen. E nagy bölcsesség. Aztá mondták azt is: mi lesz gyerekeiddel? Itt, falun. No; a fiam Gyarmatra jár, test nevelés tagozatra. A lányor az anyósomékhoz kerül Debrecenbe, ott gimnazist; Kész. Vannak dolgok, melye két nem kell komplikálni. Lapozgatjuk a régi és i fotókat. Külföldi családi ki pék, régi focista emlékek, es küvői felvételek. Valahog itt sincs idő, hogy rendbeti tessenek, meg aztán a puly is felforgatja őket. Hiába, múlt, a családi történet íj galmas tanulmány. És min több olyan kép, amely mi kölesei, szatmári. — Sokmindent lehet < kell még itt csinálnom. Ezéi is tanulok, s csupán egy zí var, vajon hogyan oldjá meg a helyettesítést, ami egy fél esztendőre távol lt szék. Mert egyáltalán ne: mindegy, hogy valaki kuty; futtában látja-e el a betege met, vagy nem. Ez is, se más mellett, megoldatls egészségügyünkben. Szidoi persze hogy szidom az eg< szét, de hát érzem mindé baját, betegségét. Hogy, ■ mégis csinálom? Világé Amit itt kell elvégezni, h. lyettem senki nem fog megcsinálni. Az itt élő tőle a teljesíthető legjobbat várj Nem csaphatom be. De az : lenne becsületes, ha nem Iá nám, hogy örök a gond a P: ládokon, hogy esztelenül tú terhelnek minket. Nem töt pénz kell nekem. Csak nél egy kis pihenés Mondji egy nonstop háromnap' ügyelet után. Nézem Szabó Gábort^ Hé végi ügyelet után van, an kissé gyűrött. Csak a kedv a hangulata nem. Még n hány beteghez kell menni aztán jön az esti rendelés. 1 aztán vége a napnak. Vég valóban ? Kölese büszkesége az erdőháti tájház, amely a szatmá múlt értékeinek ad otthont. KH HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. március 5.
