Kelet-Magyarország, 1988. március (45. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-19 / 67. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET Balogh Árpád főiskolai tanszékvezetőt ön ma a biokémia nemzetközileg is jegyzett tudósa, öt éve kandidátus, többször töltött hosszabb, rövidebb időt tudományos ösztöndíjjal külföldön ... Mielőtt arról kérdezném, hogy milyenek a mai hallgatók, van-e körükben becsülete a tudásnak, előbb arra lennék kíváncsi, ön milyen volt diákként? — Az általános iskolát nem számítva, én az egyetemen tanultam a legjobban. Ha ma azt mondják, nem érdemes tanulni, az nem véletlen (nem megalapozatlan), nagyon sok igazság van benne. Anyagilag, erkölcsileg rendkívüli mértékben degradálódott a diploma értéke, s azt hiszem, ez az egyik alapvető oka annak, hogy gazdasági-társadalmi fejlődésünk erre a szintre jutott. (Japánban például egy tanszékvezető professzor fizetése, mintegy tízszerese a diplomával nem rendelkező dolgozóénak.) Mindettől függetlenül persze azt mondom, érdemes tanulni, mert előbb-utóbb — ha van elég türelmünk, kitartásunk hozzá — kamatozik. Mostanában az óraszámok csökkentéséért harcolnak a felsőoktatásban ... — Nap mint nap hallhatunk panaszokat a hallgatók túlterheltségére. Nem mondom, hogy minden ok nélkül, de ilyenkor eszembe jut, annak idején heti 40-45 óránk volt, sok-sok laboratóriumi gyakorlattal. Valahogy más volt a hozzáállásunk. • Akkor tehát volt rangja a tudásnak a hallgatók között. Jó ideje viszont egyfajta sikk is lett a „csak görbüljön!” — mentalitás, vagyis egy a lényeg, meglegyen a vizsga, az már szinte mindegy is, hogy milyen eredménnyel. Vannak-e még egyáltalán, akik komolyan veszik a tanulást? — Sajnos az egyetemeken is, egyre kevesebb az olyan hallgató, aki valóban belső indíttatásból tanul. Nem elsősorban az ismeretszerzés öröme a cél, inkább a vizsga- centrikusság érvényesül. A főiskolán eleve gyengébb a hallgatók összetétele, hiszen a diákok „legjava” egyetemre jelentkezik. Ettől függetlenül azért itt is akadnak olyanok, akikre a kutatómunkában is lehet igazán számítani: egy száz-százhúsz fős évfolyamon két-három hallgató. Lehet építeni rájuk, ha a tanár is komolyan veszi őket. Az Országos Tudományos Diákköri Konferencia díjai jelzik ezt, vagy például nemsokára lesz„ Prágában egy biokémiai kongresszus, és az ott bemutatandó anyagunk egyik szerzője harmadéves főiskolás. Es mi lesz ezekkel az igazán kiváló diákokkal öt, tíz év múlva? — Általában vállalatoknál, kutatóintézetekben helyezkednek el, vagy bennmaradnak a tanszékeken. Elvégzik az egyetemet, s többnyire tudományos fokozatot szereznek. ^ A legjobbak tehát ritkán mennek általános iskolába tanítani. A főiskola elsőrendű feladata azonban mégiscsak jó tanárok képzése. önt idézem: azt mondta egyszer, hogy csak az tud jó órát tartani, az lehet jó pedagógus, aki biztos tudású — és ehhez jön még az egyéniség... Miért, hogy mégis nagy a becsülete a kis kettesnek? — Hadd hivatkozzam megint a kiemelkedő hallgatók példájára. Szerintem abban is a többiek fölé nőnek, hogy ők jól osztják be idejüket, a többség viszont nem. Az is meglehet, hogy „sokat” tanulnak, de akkor nem elég figyelmesen és értelmesen. Sok lehet a „meg nem térült energia”. Az önkontrollal és beszédkultúrával is vannak bajok. Ügy érzi, hogy tudja az anyagot, ugyanakkor képtelen visszaadni. A nuklein-savak összetételéről például már szó van a középiskolában, itt több tárgy keretén belül kollokválnak belőle, mégis amikor a negyedik évben eljön az összetett szigorlat, és olyan kérdést teszünk fel, amire nem lehet két mondattal válaszolni, hanem építeni kellene a korábban tanultakra is, már baj van. Ha nem kell rendszeresen, évközben is számot adni a tudásról, akkor gyakran nem veszik komolyan a dolgot. Hiába mondjuk, hogy 'két hét alatt nem lehet igazán megtanulni egy tárgyat, illetve ha lehet is, az akkor sem lesz teljes értékű tudás. Valami eszköz ezek szerint mégiscsak van az oktatók kezében ... — Igen. Rá kell kénysze'Hteni zárthelyi dolgozatok íratásával, beszámolókkal a hallgatókat a folyamatosabb tanulásra. A gyakorlati foglalkozásokat is lehet úgy irányítani, hogy az elméleti anyagot rendszeresen számonkérjük közben. Itt, a főiskolán alkalmazzuk is ezt a módszert — éppen ez az, ami miatt a leterheltségre panaszkodnak, mert szinte minden tárgyból folyamatos munkát várnánk el tőlük. Bár ebben sem ártana valamiféle súlypontozást végrehajtani. — Fizetni kell a kettesért? — „ludósképzés” az elemiben? — Keveset vagy rosszul tanulunk? — Bízhat-e és miben az oktató? Balogh Árpád (45 éves) Rakamazon született. A gimnáziumot Kisvárdán, a patinás Bessenyeiben végezte el, majd felvették a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre, ahol 1967-ben végzett biológia-kémia szakon. Előbb- régi gimnáziumában tanított, 1973-tól pedig tanársegéd lett a nyíregyházi főiskolán. Három évvel később szerezte meg a doktori címet (ekkor lett adjunktus), aztán egy évig Szegeden az akadémia Biológia Kutató Központjában vett részt angol nyelvű, úgynevezett posztgraduális képzésben. 1977 és 1980 között ugyanitt tudományos munkatársként dolgozott, majd — mint docens — visszatért Nyíregyházára. Másfél évet töltött ösztöndijjal az Egyesült Államokban, a Berkeley-i Egyetemen. 1985- től az állattani tanszék vezetője, tavalytól főigazgató-helyettes is. Nős, négy lánya van — a legidősebb idén érettségizik, a legkisebb ötéves. ^ Tételezzük fel, hogy mintadiákkal van dolgunk: becsülettel tanult, tisztességgel felkészült leendő hivatására. Az elhelyezkedéskor azonban senkit nem érdekel, hogy milyen eredménnyel végzett az illető. Egyáltalán nem biztos, hogy bármilyen előnye is származik belőle, hogy válogathat a jobbnál-jobb lehetőségek között. — Sajnos, ez valóban így van. Addig, amíg a pályázatokhoz csak oklevélmásolatokra van szükség, és a jobb felkészültségű gyakorlatilag nem élvez előnyöket, valóban nehéz tanulásra ösztönözni. (Ismét az anyagi és erkölcsi megbecsüléshez értünk!) Megint- csak külföldi példa: együtt dolgoztam Amerikában egy kollégával, akinek hároméves szerződése volt. Tizennégy-tizenöt egyetemre — kutatóhelyre nyújtotta be pályázatát csaknem egy év alatt, de egyiket sem nyerte el. Mindenhová mindenkit behívtak, és szabad előadásban kellett ismertetniük szakmai, tudományos tevékenységüket. Meg mérettek egy bizottság előtt, hogy valójában mennyit ér a tudásuk. Emellett pedig még ajánlókra is szükségük van. Nem olyanokra, mint itthon... Az ajánló ugyanis ott megbízható garanciát vállal arra, hogy tanítványa (jelöltje) beváltja a hozzá fűzött reményeket. ^ Egyáltalán: lebet-e komolyan követelni olyan körülmények között, amikor kevés a pedagógus, tehát sokat kell képezni? — ördögi kör ez. Sokat képzőnk, mégis kevés a pedagógus. Gondolkodtam már azon, hogy Magyarországon a nemzetközi összehasonlításban is kevés a diplomás, nem tudunk olyan minőségben — és mennyiségben pedagógusokat képezni, ahogyan szeretnénk. „Gyártjuk” a pedagógusokat. Kényszerhelyzet, kétségtelen, de hogy mi lenne a kiút? Radikális változtatás az anyagi-erkölcsi megbecsülésben. Tulajdonképpen — hogy egy hasonlattal éljek — a pedagógus is olyan, mint a „szerszám”. Ahhoz, hogy jó szerszámaink (szakembereink) legyenek, mindenekelőtt a jó „szerszámgépet” kell kifejleszteni. Ezt mi az oktatás korszerűsítésének nevezzük... Nem korszerűsíteni, hanem végre hatékonnyá kellene tenni az oktatást. Hogyan? Úgy, hogy elsősorban azok véleményére kellene alapozni, akik gyakorolják ezt, akik értenek ahhoz, amit csinálnak. Ha nem kellene figyelembe venni a realitásokat, minden szükséges feltétel adott lenne, milyen szükséges reformokat javasolna? — Először is az oktatás tartalmi struktúráját kellene megváltoztatni. Az általános iskolában túl sokat akarunk megtanítani a gyerekekkel. Rendkívül fáradtak a gyerekeink, és ezzel keretek közé szorítjuk „önállósulási” lehetőségeiket. A szünidőn kívül alig van idejük egy könyvet kézbe venni. Szerintem csak az általános alapokat kellene adni, ezt bővíteni a középiskolában és a felsőoktatásban. Szomorú kimondanunk, de aligha építhetünk a középiskolában szerzett ismeretekre. De ez igaz az általános iskolára is. Bizonyos tárgyakból például olyan mélységű ismereteket is tanítunk általános iskolában, amelyeket talán a felsőoktatásban sem kell sokkal részletesebben. Mégsem tudják a hallgatók! Ilyenkor arra hivatkozunk, hogy pedig ezt már az általános iskolában is tanulták! A gyerekeket tehát arra kellene alkalmassá tenni, hogy képes legyen magába szívni a különböző alapismereteket, aztán — mint karácsonyfára a díszeket — erre ráaggatni az újabbakat. Jobban kellene a személyiségre alapozni. Nem egy-egy „szakmát” megtanítani, hanem — ismét visszatérek erre — biztos alapokat adni, hogy aztán a legtehetségesebbek felkerülhessenek a felsőoktatásba. ^ Most nem így van? — Elvileg igen, de a felvételi éppen az alkalmasságot, a rátermettséget vizsgálja legkevésbé. Itthon egyelőre nem tudnánk megvalósítani, de máshol bevált az a módszer, hogy szinte felvételi nélkül mindenki olt tanul tovább, ahol akar. Egy év alatt aztán kiderül, jól választott-e. Ha nem, akkor sem történt semmi különös, ettől még hasznos szakember lehet a választott területen, csak más szinten. Abban a rendszerben jobban kiderül, milyen mértékben alkalmas valaki a pályára. ^ Visszatérve a földre: sok pedagógus kell, ezzel óhatatlanul is csökkenhet a színvonal. Ráadásul az élet gyakran igazolja a tételt, miszerint nem eleve biztos, hogy abból lesz a legjobb szakember, aki az iskolában a legjobban vizsgázgatott. Hogyan lehet mégis tanulásra késztetni a diákokat? Térjünk vissza az ösztönzésre. „Negatív” ösztönzésként éppen mostanában határozták el, hogy bizonyos tanulmányi eredmény alatt a nappalin tanulók is tandíjat fizetnek majd. Hogyan néz ki az anyagi ösztönzés másik oldala? — A hallgatók jó részének szinte csak zsebpénz a tanulmányi ösztöndíj. Többségük ebből a szempontból ideálisnak mondható körülmények között él, a család vállalja az anyagi terheket. Ugyanakkor vannak néhá- nyan, akik a Népköztársasági ösztöndíj,’ a kiemelt tanulmányi ösztöndíj segítségével olyan jövedelmet biztosíthatnak maguknak, amely megközelíti a pályakezdő pedagógusok fizetését. De akad olyan is szép számmal, aki ösztöndíjként adjunktusi fizetést kap. Akadnak, akik intézményekkel, vállalatokkal kötnek szerződést. (Megvalósíthátó- nak érzem, hogy az ösztöndíj teljes összege elsősorban a tanulmányi eredménytől függjön.) — Igazából csak egy félelem van a hallgatókban, az, ha megbuknak. Nagy erőfeszítésbe kerül meggyőzni őket, hogy nekik jó, ha minél többet tudnak, hogy az a legszebb élmény, amikor lekötöttem a gyerekek érdeklődését, odafigyelnek rám. Ehhez persze rátermettség is kell. Sok ellentmondásról esett szó, s ezeket egyelőre sajnos nem is lehet feloldani. Mégis miben bízik ma egy pedagógus- képző pedagógus? — A pedagógusnak (és általában minden embernek) alapvetően optimistának kell lennie. A körülményeket is magunk tudjuk megváltoztatni. Nem szabad belenyugodnunk abba, hogy ez a helyzet állandósult. Sok érték van a fiatalokban, amelyek itt-ott elsikkadnak. Ezeket kellene, együtt gondolkodva a „felnőttekkel”, felszínre hozni, teret adni érvényesülésüknek. '--------------------------------------------------> ... már megint bajban vagyunk a nevezéktannal, az új jelenségekre való fogalomalkotással. Ha még csak ennyi, lenne a. probléma, talán szót se érdemelne, de — mint legtöbbször — az ilyen jelenség mögött más, messzebbre mutató bizonytalanság rejtezik. Még szerencse, hogy, mintegy jelzőként, a felszínre kerülő botladozó szóösszetételek felhívják a figyelmet olyasmire, amit álig-alig kapiskálunk. Népes társaság gyűlt össze bizonyos alkalomból a közelmúltban, történetesen egy hétfői napon. Közülük többen jártak szombaton vagy vasárnap a megye más részén rokonlátogatóban és egyéb célból. Űtjukon, amelyet napfényes, tavaszias idő kísért, valamennyien tanúi voltak valaminek, ami szokatlannak mondható. Eleddig a tavasz ébredését egy-egy hétvégén az jelezte, hogy a házak közötti kertekben, a tavalyi zöldségágyások között gereblyézett, ásott, tett, vett a család. Manapság azonban legalább annyian kezdenek hasonló tevékenységbe nem saját földjükön. Az utak mentén — talán szabálytalanul is — rengeteg autó parkol, gazdájuk és családja bent metszi a bérelt gyümölcsöst, vagy készíti elő a bérelj, földet a dohány alá, esetleg más növény számára. Ismét csak esetleg: lehet, nem is bérelt, hanem vásárolt területet. Dolgoztak a hétvégeken az „újparasztok”, foglalható össze a már említett társaság által látott kép. Többjüktől is hallottam ezt a kifejezést, és szöget ütött a fejembe. Akiket magam is láttam, azokat egyáltalán nem lehet parasztnak nézni. Legalábbis küllemre. Divatjamúlt orkándzseki, flaszteren elnyűtt, eredetileg hótaposás céljára gyártott otromba csizma, és hasonló, már haszontalannak számitó holmi... Még sértő éle is van a szónak, igaz, hogy csak a mi nyelvünkben és kultúránkban, és abban is csak néhány évtizede. Nem is szívesen írom le, de mégis megteszem, mert a jelenség pontos felidézése céljából szükségesnek vélem. Kik ők? Több vélemény is elhangzott azon a hétfői eszmecserén. Városi és falusi értelmiségiek, akiknek jövedelme meglehetős kiegészítésre szorul. Nem értelmiségiek is vannak közöttük egyre nagyobb számban, akiknek szintén nem növekszik a fizetésük. Dehál kinek növekszik ... Küldi őket a szükség, hívja a lehetőség: vehet és bérelhet földet akárki, és ott az adómentes álomhatár, a félmillió forint. Még szerencse, hogy a föld szeretete nem veszett ki belőlünk, a szakértelemmel azonban már bajok vannak. Ezek az új gazdák — jobb szó talán — néha nem tudják, mit vállalnak. Mindenkinél inkább ki vannak szolgáltatva a piacnak, amelynek ingadozása a háborgó tengerét is felülmúlja. A növényvédőszer- és vetőmag-beszerzésénél, a jó piac megszerzésénél burjánzik a protekciózás. Mindennaposak ősz táján a kis egyszemélyes csődök, de a meggazdagodás sem ritka. A szervezettségnek nyoma sincs — legalábbis addig, amíg egy-egy jól működő áfész össze nem fogja akit lehet, vagy szakcsoportba nem tömörülnek. Szerintem addig nem szűnik meg az anarchia, és a társadalmi termelésnek ez a formája nem válik igazán hatékonnyá, amíg nem nyílik lehetősége az integrálódásnak. A termelőszövetkezetek kevés kivételtől eltekintve nagyon jól szervezik meg a háztáji és kistermelést, ez a munkájuk azonban nagyrészt saját tagságukra korlátozódik. És bármilyen nagy az egyetértés a kistermelő és a közös között, vannak érdekeik, amelyek nem *összeegyez- tethetök. A gyarapodó számú újparasztök vagy újgazdagok végülis magántulajdonon vagy kizárólagos birtoklású bérleten alapuló munkája nem ugyanaz a kategória. Ezeknek az újraalakuló magángazdaságoknak nem kellene végigjárni a megerősödés útjának buktatókkal tarkított stációit. A segítés útját én abban látom, hogy szakmai tanácsokkal, a beszerzési, értékesítési piacokról szóló információkkal üzletszerűen látná el őket valaki. Hogy a segítés és az üzlet nem ugyanaz? Valóban nem. Ha már „felfedeztük", hogy árutermelő munka folyik nálunk piaci értékesítés céljából, arra is ideje lenne ráébredni, hogy a kettő összekötője az üzlet. A fent említett tanácsok és információk éppúgy pénzbe kerülnek, mint a vetőmag és a permetszer. Megvételük és alkalmazásuk éppúgy nélkülözhetetlen. Szerintem a magángazdák termelésszervezése nem kevésbé jobb iizlet, mint a nagyüzemek esetében a termelési rendszerek évtizedes, sikeres múltra visz- szatekintö hasonló tevékenysége. Bizonyíték van rá azokban az országokban, ahonnan a kukorica rendszerszerű termelését — jó üzletként — megvásároltuk. Esik Sándor V 1 Papp Dénes NM 1988. március 19.
