Kelet-Magyarország, 1988. március (45. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-12 / 61. szám
Szerelem levelező tagozaton Pereg a szerelem képszalagja. Száz és száz változatban, ezer és ezer szereplővel játszódnak le előttünk a különböző történetek. Néha mi is hisszük, hogy a sors főszerepet osztott ránk egy-egy szerelmi darabban, de aztán sajnos, nem ritka, hogy csak epizodistának szegődtetnek bennünket. Persze, húszon túl már mindannyian legalább egyszer eljátszottuk a hősszerelmes Rómeó szerepét az „egyetlen” Júliával. Mert Juliskából, Julcsikból, Julikból van több is, de Júlia csak egy (maximum kettő) van. Azt mondják a hozzáértők, hogy a másik fél valódi — és nem képzelt! —egyénisége keltett szerelem sohasem hal meg. Távoliét vagy egyéb akadály elsorvaszthatja, de az érzés megmarad a lélek valamely titkos rejtekében. A mikor általános iskolába jártam, két nagy szerelmem volt. Az egyik Zsuzsi (mindig úgy hozott tízórait, hogy nekem is jusson), a másik pedig a biológia tanárnőm, aki nemcsak az élőlények világába vezetett be, hanem a lassú tánc lépéseinek, kézelhelyezéseinek rejtelmeibe is (ezekre a foglalkozásokra ma is hálásan emlékszem visz- sza). A gimnáziumban nekem is „menő lányok” tetszettek. Azok közül is a szűk szabású, enyhén koptatott farmer- nadrágos, feszes, fehér Adi- das-pólót viselők — ilyen szerelésben ugyanis jól kidomborodtak a formák. A főiskolán aztán megismerkedtem a „nagy szerelemmel”. Sajnos, azonban nemcsak vele, hanem a táv- kapcsolattal is. (Ezt egyébként nálunk levelező tagozatos szerelemnek hívták.) Pár évig nagyon jól megértettük egymást így. is, de aztán szegény kislányra akkora nyomás nehezedett a családi háttérből, hogy szakítás lett a vége. Azóta is mélyen együtt- érzek azokkal,, akiknek a távolság miatt nem sikerült egy-egy ilyen kapcsolatuk, és örülök azoknak, akik sikerrel vették a messzeségből adódó akadályokat. Mellesleg ők már biztosan tudják, hogy mi a valódi szerelem. Persze, más példájából mi is tanulhatunk. Ezért most néhány olyan történetet mesélek (meséltetek) el, amelyek kezdők, haladók számára egyaránt okulásként szolgálhat a levelező tagozaton. A szereplők itt élnek közöttünk — húsz év körüliek —, naponta találkozhatunk velük. Sőt, némelyik történetet talán magunk is átélhettük volna. Ez a legfőbb garancia a mesék valódiságára. Telefon hetente kétszer Józsi magas, bajszos, igazi futóalkat. Egy deka súlyfelesleg sincs rajta. Amikor a távkapcsolatáról faggatom, enyhén elpirul, majd hosszas nógatás után kezdi el mesélni : — A versenyeken, válogatott edzőtáborokban ismertem meg Öt. Soha nem laktunk egy városban, én ugyanis tősgyökeres nyíregyházi vagyok, ő pedig ugyanígy, F.-be való. Három éve tart a kapcsolatunk és tulajdonképpen — teszi hozzá (kissé megszeppenve a beismeréstől?) — ő az első „igazi nagy szerelmem”. Az első évben havonta utaztam hozzá, közel egy éve, hogy befogadtak a szülei, így most már hetente látogatom meg hétvégeken, és olyankor ott is alszom. Megbeszélünk mindent, nem vagyok féltékeny típus. Meg aztán csendes, szerény kislány, úgyhogy száz százalékig megbízom benne. Levelezni több már, mint egy éve nem levelezünk. Én hívom fel hetente kétszer. Ilyenkor 40 és 100 forint között szoktam kétforintosokat beváltani. — Üjabb csend, majd merengő, csillogó szemmel fejezi be a mondókáját. — Konkrétan még nem beszéltünk a házasságról. de azt hiszem, ez csak idő kérdése. Szeretünk kibékülni? Erika a tanárképző főiskola másodéves hallgatója. Nem kimondott női szépség. A szemüvege mögül azonban értelmesen szemléli a világ dolgait. Amikor arra kérem, hogy beszélgessünk a barátjához fűződő érzelmeiről, nem vonakodik a válaszadással. Lassan, megfontoltan beszél. — Jövő hónapban lesz négy éve, hogy együtt járunk. Debrecenben tanultunk, ott ismerkedtünk meg. A szakközépiskola után felvettek ide a főiskolára, ő pedig elment dolgozni. Két éve élünk távszerelmet, mert csak a hétvégeken tudunk találkozni, illetve most, hogy katona, még ritkábban. Néha eszembe jut, milyen lehetne mással, aki itt van a közelben, de aztán elhessegetem magamtól gyorsan ezeket a gondolatokat, mert olyat, mint ő, még egyet biztosan nem találnék. Szerintem azért ilyen hosszú a kapcsolatunk — teszi hozzá böl- cselkedve —, mert így távol, levélen keresztül jobban megismerhettük egymást. Most, hogy katona, igyekszem hozzá még figyelmesebb lenni, még jobban megérteni. Tulajdonképpen amit elmondott, szép. Túl szép is. Két különböző nemhez tartoznak — tényleg lehet env- nyire problémamentes egy kapcsolat? Lehet két ember ennyire megértő egymáshoz? Van időm ezen gondolkodni, mert itt megakadt a beszélgetésünk. Kicsit várok, majd felteszem neki az előbb említett kérdést. Az est során először remeg meg a hangja, de őszintén folytatja. — Régebben néha veszekedtünk, de azok csap apró próbatételek voltak. Arra gondoltam ugyanis, ha szeret, kibékül velem. Aztán egyszer majdnem ráfizettem erre. (Teljesen elérzékenyül- ve beszél tovább, látszik rajta, hogy újraéli azokat a kritikus napokat.) Egyszer egy ilyen miatt komolyan azt hittem, elhagy. Még a visz- szautazásnál sem békéit meg, én pedig mehettem haza sírva az állomásról. Utána kibékültünk, de napi öt nyugtatót vettem be addig. Ekkor értettem meg igazából, hogy mennyire fontos számomra. Amikor hazafelé mentem Erikától, egész úton azon morfondíroztam, hogy ezek az apró próbatételek, amelyeket ha nem is tudatosan, de mi is alkalmazunk néha — valóban szükségesek-e. Vagy csak egyszerűen nem bízunk abban, akit szeretünk, vagy az is lehet, hogy szeretünk kibékülni. Lehet azonban, hogy kevesebb is elég lenne belőle, mert ilyen „apróságoké már több kapcsolat ment széjjel. „Bátorítás” Karcsi barátommal az egyik sörözőben futottam össze. Két férfi, ha találkozik, és már régen nem látták egymást, akkor vagy a fociról, vagy a nőkről kezdenek el beszélgetni. Én az utóbbira tereltem a szót, akkor még nem sejtve, hogy milyen fájdalmat okozok ezzel neki. — Még friss a seb. Katival az idén lett volna, hogy együtt járunk. (Egy húzásra fél korsó sör bátorításnak.) Két éve eljegyeztem, az esküvőt tervezgettük (újabb „bátorítás”, a hangja el-el- csuklik, de akármiben lefogadnám, hogy nem a sörtől). A vállalatom mindenfelé dolgozott az országban, ezért jó ideje már csak hétvégeken találkozhattunk. Nem éreztem meg a veszélyt, mindennap írtam neki. (Ügy látszik, hatott a „bátorító", most már folyamatosan beszél. Kezével idegesen a korsót markolja. Már terelném másra a szót, de most már ő akar erről beszélni. Egyszer aztán megbetegedtem, és ezért egy nappal hamarabb jöttem haza. Az egyik régi barátommal találtam őt, a majdani hitvesi ágyunkban. Meglepett, pedig szegény anyám a múltkor is mondta, hogy Jóska túl gyakran jár át, de hát ki gondolta volna? Csak azt sajnálom, hogy nem vágtam jól állón! Egyébként Kati már azóta kétszer is hívott, de én nem megyek vissza hozzá. Elég- volt belőle egy csalódás. Ha így nem bírta ki, majd házastársként kibírja? — teszi fel olyan indulatosan a kérdést, hogy többen is felénk néznek a vendégek közül. Ezek után nem mondhattam azt. hogy: talán. Pedig legszívesebben ezt mondtam volna neki, annál is inkább, mert biztosan ő is ezt akarta hallani. Csak egy kis bátorításra várt? Éva amolyan igazi szépség. Olyan lány, aki ha végigmegy az utcán, megbámulják a férfiak. Csodálatosan szép, vállig érő, barna haja van. Az egyik ABC-ben kisegítőként dolgozott a nyáron, onnan az ismeretség. Rajta múlott csak, hogy nem lett közelebbi kapcsolatunk . . . Azért barátsága jeléül megtisztelt egy történettel. Ha te úgy, én is úgy... — Egy gimnáziumba jártunk. én egy osztállyal feljebb, mint ő. A korkülönbség nem játszott szerepet köztünk. Negyedikben Debrecenbe jelentkeztem, az orvosi egyetemre, de nem vettek fel. Otthon, K.-ban nem kaptam egészségügyi állást, így Debrecenbe, a klinikára mentem dolgozni. Ö pedig maradt Nyíregyházán. Igaz. dolgozhattam volna itt is kórházban — válaszol rögtön kérdő tekintetemre —. de úgy gondoltam, szeretjük egymást annyira, hogy a távolságot kibírja szerelmünk. Hát nem bírta ki! Ö nem hitte el, hogy nem fekszem le az orvostanhallgatókkal. Igaz, én is nehezen, hogy ő nem bújik ágyba valamelyik édes kis osztálytársnőjével, illetve később a főiskolán, valamelyik csoporttársnőjével. Végül is előbb nekem lett igazam — aztán pedig neki. Ha ő úgy, akkor én is ügy! — teszi hozzá az előbbiekhez szomorúan, talán, hogy egy kicsit önmagát igazolja. Miután megnyugodott, elbátortalanodva folytatja: — Nagyon szeretem még ma is öt. Nagyobb egymás iránti bizalommal, megértéssel, kevesebb féltékenykedési jelenettel, talán nem ért volna véget ez a kapcsolat. A mostanira jobban vigyázok, mert megtanultam, hogy akkor kell valakit megbecsülni. amikor még az ott van — fejezi be a beszélgetést önironikusan. Együtt megyünk a buszmegállóig. a férfipillantásokat örömmel nyugtázza, tudja. hogy szép. Ezzel nem mondanak neki újat a fürkésző férfiszemek. Csak ő most másra vágyik, többre ennél. A táncos lábú lovag Miklós régen munkatársam volt, háromdiplomás mérnök. A vállalatnál kedveltük egymást. A főnökségnek nem kevés fejfájást okozott, hogy miért jár hosszú hajjal, szakadt farmerban, és kihúzott kockás ingben. Hogy néz így ki egy komoly csoportvezetőjelölt, akinek a felkészültségét egyszerűen megkérdőjelezni sem tudták. — Elsőre nem vettek fel a főiskolára, így ismerkedtem meg Ágival. Együtt dolgoztunk, egy év múlva aztán mindkettőnknek sikerült a felvételink, ö itthon tanult, én pedig Sz.-ben. Ahogy tudtam, jöttem haza. Mégis csak fél évet bírtunk ki így. illetve ő. Nem akart más lenni, mint a barátnői, ezért rendszeresen lejárt velük a diszkóba. Ott ismerkedett meg a táncos lábú lovagjával. (Amikor idáig ért e mesé- lésben. amolyan időhúzásként cigarettát vett elő. még engem is megkínált, pedig tudta, hogy nem dohányzom. A remegő kezéből láttam, hogy bár ez talán tízéves történet is lehet, még ma sem tette túl magát rajta.) — Egyszer gyanútlanul hazajöttem, ő pedig előhozakodott az „újításával". Ezután egy hónap múlva elment a Szovjetunióba * nyelvgyakorlatra, ahonnan, amíg kint volt. hetente írt. Újraéledt bennem a remény. Amikor visszajött, az állomáson nagy csokor virággal vártam. Leszállt, rám nézett, majd miután észrevette, hogy a másik fiú is várja, inkább hozzá ment oda. Én pedig bedobtam a „zöldséget” a szemetesbe. Ügy hallottam, hogy csak két hónapig voltak együtt . . . Most már lassan csak a munka tölti ki az életemet, pedig akár hiszed, akár nem, a három diplomámat elcserélném egy kis kölyökért. De most már harmincévesen hol ismerkedjek? Meg aztán túlzott ábrándjaim sincsenek a nőkkel kapcsolatban. Tudod, arra mindig akad . . . Pedig érzem, hogy kell lenni valakinek, aki még képes szeretni, és felejtetni tudja velem a sebeket. No, és a katonaidő... Másfél éve tettem le a mundért, így még frissen élnek bennem a katonasággal összefüggő emlékek. Ezeket azonban most a levelező tagozatra korlátozom, mert az ott aztán javában működik! Nősök, nőtlenek számára kisebb ünnepséggel is felért, amikor ebéd után a sorako- zónál kiosztották a leveleket, névsor szerint. Mert rend, az volt! Ilyenkor mindenki elvonult. hogy a délutáni „irányított szabadfoglalkozás" előtt, ha csak pár perc alatt is, de többször elolvassa szeretteinek sorait. Aki pedig nem kapott levelet, az lehunyt szemmel „dikózott” és gondolataiban az elmaradt levél okát kutatta. (Egy-egy nagy szerelem felbomlásának hírére az öregkatona már csak legyintett, és csak annyit fűzött hozzá: katonadolog. Végül is mit lehet ilyenkor tenni? Semmit. A csalódott pedig mehet megkeresni a helyőrség „Másfél éves Mariskáját" — aki ennyi időre van egy-egy sorkatonához „rendszeresítve" —. vagy megpróbálhatja valamelyik régebbi lányügyét leporolni, és feleleveníteni azt. Csak levél nélkül ne maradjon az ember, mert az a seregben egyenlő a magánynyal!) A katonaidő komoly vízválasztó egy-egy kapcsolat kialakulásában. Sajnos, elsősorban — akármilyen fájó is — el kell ismerni, Hogy a szerelmek felbomlásáért csak közvetetten felelős a honvédség. Vagy még úgy sem. Nem az tehet arról, hogy a párok nem tudnak a következő eltávozásig két-három hetet, esetleg egy hónapot várni. A levélírás még a „kopaszok" számára sincs korlátozva, tehát ok is nyugodtan ápolhatnák a barátságot. A sereg követelményei sem szabad, hogy ismeretlenek legyenek az újoncok számára, hiszen amíg odakerülnek, hallhatnak róla éppen eleget. Igaz, a hölgyek is lehetnének olykor-olykor megértőbbek, különösén az első időszak elején. Szerintem a néphadseregben eltöltött 18 hónap csak meggyorsítja a szerelmek kialakításának „minőségi folyamatát". Amelyik ugyanis a katonáskodással megszakad. annak amúgy sem lehetett volna nagy jövőt jósolni. A határon túl Beátát az ismerőseim ajánlották. Először gyanakodva fogad, majd, amikor arra kérem, mesélje el az osztrák állampolgárhoz fűződő sztoriját, végképp elbizonytalanodik. Ugye, ezt Borsodban nem olvassák? — kérdezi. Próbálom megnyugtatni, hogy az ismerősei kezei közé nem biztos, hogy eljut megyei lapunk, de ez őt egy cseppet sem nyugtatja meg. Már-már feladom a reményt, amikor mégis elkezdi: — Másfél évesen meghalt az édesapám. Ezt azért mondom el elöljáróban, hogy így hátha jobban megérted az egészet. Három éve sikeres felvételi vizsga után, júniusban megismerkedtem egy nálam 15 évvel idősebb, Ausztriába disszidált jogásszal. Azon a nyáron leveleztünk, néha felhívott telefonon. Október elejére kialakult az őszinte, nagy szerelmünk. Decemberben eltörtem a kezem, eljött és ápolt februárig. Mindenben nagyon jól megértettük egymást. Amikor visszament, felhívott telefonon, hogy legyek a felesége. Igent mondtam, ö pedig elkezdte intézni a papírokat, hogy végleg hazatelepszik. Mindenáron feleségül akart venni. Levelek, telefonok — mindig ő hívott. Nyáron egy hónapra kimentem hozzá, csodálatos volt. Már úgy gondoltam, hogy minden a legjobb úton halad, amikor szeptemberben munkahelyet változtatott, és súlyos tüdőbeteg lett. Emiatt fél évig nem láttam, de ha tudott, hívott. Megegyeztünk, hogy a következő nyarat most már teljes egészében nála töltöm. Májustól aztán egyre ritkábban hívott, és hiába vártam, hogy küldje a jegyeket. Nemsokára kaptam tőle egy levelet, amelyben azt írta, hogy visszamaradó tüdőproblémája miatt úgysem tartanék ki mellette ... Rövidesen viszont meggyógyult, és meglátogatott. Visszaadtam a gyűrűt. Az az igazság, hogy a szexuális vitalitása a betegsége miatt megromlott Én pedig úgy gondolom, hogy ez fontos egy házasságban — mondja befejezésül, mintegy jelezve, hogy erről nem akar többet beszélni . . . • Száraz Attila KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. március 12. H. Németh Katalin grafikája.
